Frissítettem a Nexus oldalt, és hozzáadtam két új blogot is, nevezetesen Lamiát és Hannát. Lamiát a Humorka Kocsmából ismerem, míg Hanna az RPG.hu oldalain, fórumain szerepel rendszeresen. Yoroshiku. :)
Még egy linkkel tartozom a világnak, illetve ex-gimnáziumi osztálytársaimnak. Azoknak, akik úgy döntenek, ma nem alszanak. Budapest éjszakai élete számtalan lehetőséget nyújt az inszomniában szenvedőknek, és hogy egyszerűbb legyen eldönteni mit, mikor és hol, itt ez az oldal. Mleyet mellesleg a fentebb említett barátaim követtek el, és fejlesztenek folyamatosan.
Sokat gondolkodtam mostanában az egyetemeimen. Elvileg ugyebár én még otthon is egyetemista vagyok, sőt, aktív félévem lenne most. Viszont hosszas morfondírozás után úgy döntöttem, nem megyek haza vizsgázni. Először is nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy fel tudok készülni. És a jelenlegi alacsony otthoni kreditszámomnál csak több lesz. Négy vizsgaidőszak egy évben túl megterhelő ahhoz, hogy rendesen meg lehessen csinálni. Két egyetemre járni finoman szólva is bonyolult, nade az én esetemben ez a két egyetem a világ két felén van. Nem túl kifizetődő hazautazni minden évben kétszer vizsgázni.
Mindezek mellett azonban rosszul érzem magam a dolog miatt. Tekintve, hogy a Közgázra közel két évet jártam eddig, és ez a két év - még ha nem is teljesen volt fölösleges - a jövőm szempontjából nem bír sok jelentőséggel. Egy évet japánt is tanultam, ami szintén eltolja az egyetemi diplomám idejét. Ehhez hozzáadva, hogy évvesztes is vagyok, túl öregnek tartom magam. Az undergraduate kurzust huszonhat évesen fogom befejezni, és ha szeretnék master's, azaz egyetemi szintű diplomát is, akkor huszonnyolc évesen végzek. És ott fogok állni minden munkatapasztalat nélkül egy Japánban szerzett diplomával, ami a világban ki tudja mire jó. Az évfolyamtársaimnál minimum három évvel vagyok idősebb jelenleg. A volt gimnáziumi osztálytársaim lassan lediplomáznak, és meg elsőéves vagyok.
Kérdés akkor mire föl jöttem ki? Már többször elmondtam szerintem, hogy ezt az egészet nagyon nem lehet előre látni. Otthonról lehetetlen megítélni, milyen idekint. Viszont az ember teljesen független, még anyagi szempontból is. A jelenlegi életvitelem otthon teljesen elképzelhetetlen lett volna. Sőt, a két ország légköre is jelentősen különbözik. Annak ellenére, hogy rengeteg társadalmi kötöttség pányvázza le a japánokat, sok tekintetben szabadabban, toleránsabban, megértőbben ítélnek meg dolgokat.
Ezért vállalja az ember az itt tanulást adott esetben még úgy is, hogy egyedül van a gondolatvilágával.
Természetesen én értettem félre a telefonban az internetszolgáltatót, és délután hatra jöttek. Illetve jött egy fehér kesztyűs szerelő, aki a telefonomra kötött egy elosztót, majd ehhez a modemet. Meglehetősen ADSL-kinézete van a rendszernek, bár ahhoz egy kicsit túl gyors. Elvben 50 megabit, de szerintem ez el van osztva több szoba vagy akár egy egész emelet között. Még érdekesebb, hogy a telefon elé viszint bekötött egy ISDN-filter feliratú kis mütyürt, szóval mostmár teljesen össze vagyok zavarodva, milyen internet is ez. Mindenesetre gyors, és bár időnként néhány percre megbetegszik, és használhatatlanra lassul, azért nagy általánosságban jó kis rendszer. És nem is sok érte a kb. négyezer Yen havonta.
Valamiért nincs kedvem ahhoz, hogy írjak dolgokról. Pedig vannak bennem gondolatok, de... talán lusta vagyok vagy ilyesmi. Majd.
Felkeltem hajnalban, előreláthatólag teljesen fölöslegesen. Felhívott anno az internetszolgáltatóm, hogy hétfőn jönnek bekötni a netet. Méghozzá reggel, ha lehet korán. Félénken rákérdeztem, hogy mit szólnak a héthez, így lett belőle reggel hat. Fölkeltem hát fél hatkor, rendbeszedtem a szobám külalakját, és azóta is itt ülök és várom hiába a modemem. Amúgy ez az egész beszerelés egy vicc, a modemet bedugják a falba a másik végét meg a gépbe és kalap. Már olyan kétségeim is vannak, hogy félreértettem az órát, a napot vagy a hetet. Sohasem lehet tudni...
Valaki magyarázza el minek egy LAN alapú nethez modem egyébként is.
Az ominózus öltözködési mondat elég félreérthetőre sikeredett. Arról van szó, hogy a partin széldzsekiben lófráltam, ami valóban alatta volt a tapasztalható átlagos megjelenési szintnek. Viszont biciklivel mentem, muszáj volt ahhoz öltözni, szóval így jártak, ennyi. :D
Tegnap megtartották itteni egyetemi létem első szemináriumnak nevezett óráját. Persze voltunk vagy harmincan. És kiderült, hogy ez valami brutális-über-ultra gyilkos óra... a tanár azzal indított, hogy megjegyezte, ez valószínűleg nagyon megterhelő és nehéz tárgy lesz. Namost ha valami a japánoknak ilyen, akkor én mit keresek ott? Azután kiosztott kétszáz oldalnyi fénymásolt anyagot a tanulmányokhoz. Itt kezdtem sejteni, hogy ez így nem lesz vicces. Az órák rendszere olyan, hogy négy tanár körforgásban váltja egymást, mindegyikük két órát tart. Az elsőn beszélgetünk a témáról, aztán írni kell mindegyiküknek egy kb 3000 jel hosszúságú report-ot, amit a második órán megbeszélünk. Természetesen felhasználandóak a tanárok által kiosztott olvasnivalók. Tehát jövő péntekre nekem el kéne olvasnom körülbelül húsz újságcikket a 9/11-i merénylettel kapcsolatban. Lollerskates...
Viszont arra jó a "zemi" (a szeminárium helyi neve), hogy utána hét lány gyűrűjében meséltem arról, mióta tanulok japánt meg ilyesmik. A japánoknak ez nagy szám, hogy valaki több nyelven beszél. Ráadásul beleszámolják az anyanyelvet is, így jutok el a négyig. (Ehhez kapcsolódik, hogy amikor egy amerikai lánnyal beszélgettem Anarchy Online-on, mondtam neki, hogy az anyanyelvem nem szoktam beleszámítani a beszélt idegen nyelvek közé. Erre válaszolta, hogy ja, akkor én egy nyelven sem beszélek. :) ) Vannak azért hátrányok is, erősen kezdtem tudathasadni, amikor két srácnak magyaráztam alapfokú német nyelvtant japánul. o.O
Telefonügyben szerintem a legfelülmúlhatatlanabb akciót Ulyana követte el, aki a naganoi utazás alkalmával a várárokba ejtette a telefonját az úszkáló aranyhalak közé. :D
Szóval történt egy s más, amiről nem írtam. Most sem nagyon kellene, mert késő van, de majd holnap reggel gambarok, és fölkelek csakazértis. (Minden nap van első órám, ezért veszélyes sempaiokkal kávézni...(t.i. az elhúzódik - a szerk.))
Voltunk például hivatalosan is hanamizni. "Hana", mint virág, és "mi", ami a miru = nézni igéből származik. Tehát virágnézés. A japánok ilyenkor összegyűlnek a parkokban és a fák alatt esznek, isznak, beszélgetnek. Léteznek egész hanami-túrák is, ahol követik délről észak felé a virágzó cseresznyefákat és a városok egymás utáni virágfesztiváljait. Mi Kiotótól északra voltunk egy folyóvölgyben Zsuzsival, Judittal és Noémivel az kezdetekkor. Plusz Ábellel, aki Judit kisfia, és egy babakocsival képviseltette magát. A gond mindössze annyi volt, hogy aznap pont rettentő hideg, szeles, kellemetlen időt fogtunk ki. Halálra fagytunk a szélben és nem győztünk szélmentes helyet keresni. Közben a fákról is hullottak a már hervadófélben lévő virágok szirmai, tehát a szó szoros értelmében vett japán stílusú hanamit nem tudtunk rendezni. Azért nézelődtünk és fényképeztünk. Közben befutott Orsi is (A szövegben feltűnő ismeretlen nevek kutatóösztöndíjasok vagy számomra is homályos okokból egyszerűen csak Japánban lévő magyarok.) ami csak azért volt vicces, mert így már négy nő társaságában toltam Ábel babakocsiját... Meg is néztek a japánok. Ezen esemény alkalmával készült fotókat majd közkinccsé teszem, de szeretnék hozzájutni a lányokéhoz is, mert értelemszerűen a sajátjaimon nem nagyon szereplek.
Aztán vannak ugye a tanulmányi téren történt baklövéseim, például az, hogy nem adtam le időben a preferencialistámat. Van ugyanis egy tantárgycsoport, ahol a megadott hat változatból kell felállítani egy listát, és szépen eloszt minket a számítógép. Én viszont nemes egyszerűséggel nem tudtam róla, hogy ilyen létezik, úgyhogy teljes nyugalomban bevonultam az irodába, hogy akkor én most hova menjek? Ja, mondták, erre tegnap kellett leadni egy papírt. Mondom, nagyszerű, akkor én most mit tegyek. Végül megkaptam az igen komoly jeletkezési lapot, amin grafittal kell satírozgatni rubrikákkat, amit scannerezés után számítógép dolgoz fel. A kitöltött lapot rátették egy nagy halom ugyanolyan tetejére, tehárt nagy az esélye, hogy még nem dolgozták fel őket, így nem is késtem el. Meglátjuk holnap, amikor kint lesznek az eredmények.
Tegnap volt az újonnan jött külföldeiknek party az International Students' Center-ben ami ugye ingyenes táplálkozási lehetőséget jelent. Itt nagy meglepetésemre találkoztam Zsuzsival. Hiába, ő A sempai kategória, mint végzett személy. Persze utána esett le, hogy oké, hogy sempai, de Oszakában tanult, így Kobében valóban "új" az egyetemen, jogosult a bulira, mely során kiderült, hogy rosszul öltözködöm.
Itt jutottam el arra a pontra, hogy túl álmos vagyok az összefüggő és értelmes mondatok - ráadásul ékezettel - gépeléséhez, úgyhogy felfüggesztem a blogolást. Sajnos még ki kell teregetnem egy adag ruhát, ha már kimostam őket...
Most csak így rohanva írok. megint azon vettem észre magam, hogy éjjel van, és én nem haladok a munkáimmal. Pedig lenne rengeteg dolgom, még úgy is, hogy a felét rendszeresen elfelejtem. valamint eseményekben sem szűkös ez az első hét. Természetesen közkinccsé teszem az élményeim, amint hozzájutok némi szabadidőhöz.
Muszáj megosztanom, hogy alig két perce még görögdinnyét ettem! Igaz, három kóstolóméretű szelet volt hatszáz forint (leértékelve), de nem tudtam ellenállni. Valamint vettem valami fehér halféléből készült sashimi-t is (nyershal) de az nem nyerte el a tetszésem. Lehet persze, hogy nem is halból készül, és addig jó nekem, amíg nem tudom elolvasni rajta a kanjikat...
A telefonelvesztős napot követő péntek úgy indult, ahogy az előző befejeződött. Első órám lett volna, de nem számoltam azzal a ténnyel, hogy a hegyre felmenő 36-os buszok reggel kissé tömve vannak. A vonatról leszállva először nem értettem, hogy az állomáson kígyózó sor ugyan mire várhat, aztán rájöttem, hogy a buszhoz állnak sorban az emberek, csak az emberkígyó belóg a vasútállomásra... Ennek örömére gyalog mentem. Tudni kell, hogy mivel elsős alapképzésen vagyok, a tárgyaim nagy része a kokubun campuson van (kokusaibunka gakubu = nemzetközi kultúra tanszék). Ez az a campus, ami viszonylag a hegy lábánál van. Mint kiderült, ha egy kokubunhoz tartozó tárggyal kapcsolatban van problémám, akkor az ottani tanulmányi hivatal az illetékes. Ebből adódóan az a reggel úgy nézett ki, hogy felmásztam a jogra, Magdi tanácsára lemásztam a kokubunra, aztán visszamásztam a jogra, mert kiderült, hogy a nevezett tárgy pont jogi karhoz tartozik. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a mászás alatt jelentős szintkülönbséget kell ám érteni. Végül kiderült, hogy teljesen hiába rohantam, mert ez az óra még nincs megtartva, még csak beosztják az embereket.
Ezek után még a németórai beosztásomat kellett tisztázni. Az órarendben ugyanis van vagy hat ugyanolyan németóra, melyikre menjek? Nem is emlékszem már hogyan, de beszédbe elegyedtem egy szintén elsős japánnal, aki megmutatta, hogy bizony a kokubunon is van egy hirdetőtábla ami ránk vonatkozik, és láss csodát, ott a csoportbeosztás. Tanulság: muszáj japán ismerősöket szerezni, mert egyedül ezekre az életben nem jönnék rá.
Ezután elindultam telefont keresni. A campus irodája volt az első állomás, ahol közölték, hogy nem adtak le telefont. Ezután lemásztam a JR vasútállomására (újabb szintkülönbség). Itt két legyet ütöttem egy csapásra, mert a buszos emberektől megkérdezve is valamint az állomás hivatalában érdeklődve is megdobtak egy-egy telefonszámmal. Már csak egy telefont kellett találnom, mivel az állomás hivatalában gondot okozott a "public phone" kifejezés megértése. Pedig én minden japántudásomat latba vetve próbáltam körülírni, hogy mire is gondolok. Mindenesetre csak sikerült találnom egyet, és felhívtam a buszosokat. Már-már sértve éreztem magam, mert nem udvarias nyelvben beszéltek hozzám, de legalább egyszerűbb volt megérteni. És itt jött a nagy hír, nekik van egy telefonjuk. És amikor megkérdeztem, hogy van-e rajta egy lógó Hello Kitty ( :D ) már tudtam, megvan! Egyetlen apró probléma, hogy valami világvégi állomásra kellett érte elmenni. Kénytelen-kellettlen visszacaplattam a buszmegállóba kérdezősködni, mert természetesen a recsegő vonalon keresztül nem értettem meg, merre kell mennem. Újabb jelentős séta és információszerző akciók után sikerült rátalálnom egy híd alatt a nevezett, inkább ipartelepre hasonló állomásra, ahol rögtön vissza is szolgáltatták a telefonom. Hiába, Japánban semmi sem veszik el, nem lopják el, csak ember legyen a talpán, aki gaijin létére megtalálja. Mindenesetre más sokkal boldogabban másztam ismét vissza az egyetemre németórára és enni.
A németóra vicces volt, kezdő szintű, és bár beszélni teljesen elfelejtettem, azért még mindig fényévekre vagyok a japánoktól. Sajnos a tanár is rájött, mert át akar tenni egy csoportba, ahol a németről japánra fordítást gyakorolják. Hah! Kérem szépen nekem ez mindkettő idegen nyelv, azért ennyire nem vagyok jó egyik nyelvből sem. Ha legközelebb felveti, vehemensen tiltakozni fogok.
Az egészből az levonható, hogy talán kevésbé kellene elkeseredni az ilyen csapások, mint elhagyott telefon hatására. Viszont az is igaz, hogy az ember mindig utólag okos csak. Valamint velem ezek a szórakozottságból eredő kellemetlenségek a nagy átlagnál jóval gyakrabban esnek meg, ami aláássa az amúgy sem csillagászati önértékelésem. Mindenesetre büszke vagyok magamra, hogy (legalább húsz különböző japánnal való beszélgetés után) visszaszereztem a telefonom. :D
Nem eseménytelenek a napjaim mostanában. A mai különösen izgalmas és tanulságos volt. Reggel részt kellett vennem egy orientáción, ami elvileg a második nyelvről - esetemben a németről - szólt volna. Ehhez képest rengeteget beszéltek az angolról, meg a TOEIC és TOEFL vizsgákról, satöbbi. Igazából fölösleges volt elmennem, mert amolyan kedvcsináló célzatú volt a dolog, nekem meg nem fontos megmagyarázni, hogy hányan beszélnek németet, meg melyik európai országokban. Egyetlen izgalmas pillanat volt, amikor egy japán tanár kezdett el kifejezetten jó németséggel bemutatkozni - aztán később kiderült, hogy Németországban élt sokáig. Sejtettem én, hogy van valami csel a dologban, hiszen a japánok az én megítélésem szerint kifejezetten rosszul beszélnek bármilyen nyelven. Na ez a nő később a szóhosszúság bemutatásaként felírta a Müllverbrennungsofen-t (szemétégető kályha), ami valóban nem egy rossz szó. A japán tanulók kb ekkor fehéredtek el egy kicsit...
Ezután következett az egészségügyi felmérés (kenkoshindan). Azaz következett volna, ha én zseniális személyem nem hagyta volna otthon a diákkártyáját, ami mellesleg minden egyetemi elintéznivaló alfája és omegája. Engem ismerők már nem csodálkoznak. Mit volt mit tenni, hegyről lefutás, vonattal haza, kártya természetesen az előző napi nadrágom zsebében, majd vonattal vissza, és hegyre felfutás helyett busz, ami viszont drága. Közben feltűnt, hogy a szobámban hagytam a telefonom, dehát nem lehet minden tökéletes ugye. Ekkor még nem sejtettem semmit.
Az egészségügyi felmérés alapján 195.9 cm magas vagyok, valamint 69.4 kg. A BMI értékem 20.1, amiről viszont nem tudom, hogy micsoda - felteszem testtömegindex. A látásom a bal szememre 1.5, a jobbra 2.0. Jelentkezzen az, aki tudja, hogy ezek a számok mit jelentenek. Az orvosok szerint még látok. A röntgenem gondolom rendben volt, mert senki sem panaszkodott. A vizeletvizsgálatom is negatív, viszont itt úgy érzem részleteznem kell, mert ez nagyon komolyan volt megoldva. Tehát a delikvens az előregyártott mintával sorban áll, majd egy nővérke egy ismert elszineződős papírra önti a mintát. A papír utána egy gépbe kerül, ami rövid kattogást és gondolkodást követően előáll a farbával, nevezetesen, hogy a papír elszíneződése utal-e valami problémára. Ezután viszont az áldozat visszakapja a fennmaradó mintáját, majd megkérik, hogy személyesen öntse egy vödörbe, ahová előzőleg a másik háromszáz diák szintén elhelyezte a visszamaradt vizeletét. Nálam félig volt a vödör... Ezen kívül azért midnen kifejezetten profin volt megoldva, Állomásozni kellett, de mindenhol egy mágneskártyát használtunk, amit a leolvasóba betéve az adott állomás eredményét rá is vezették. Így mi is mindig tudtuk, hol tartunk, és az eredmények is szépen rajta voltak a lapocskán.
Ezt követően látogattam el abba a központba, ahonnan a japánórákat vehetem fel. Ugyanis azt írták a kiadott ismertetőn, hogy egy tesztet kell mindenkinek megírni, ami alapján osztályokba sorolnak. Persze kiderült, hogy nekem, mint undergraduate-nek ez nem szükséges. Viszont ha már ott voltam, gyorsan lefordíttatták velem angolra, hogy 'a vizsgának a mai napra vége', mely üzenetet az ajtóra kívántak kifüggeszteni. (Jelzem mindez a külföldi tanulóknak szánt központban történt.) Kicsit azért aggódtak, hogy nem vagyok native speaker.
Ezután hazaindultam a telefonomért. Rövid úton kiderült, hogy a szobámban biza nincs, tehát feltehetően elhagytam valahol. Utoljára a reggeli nyelvi orientáción használtam. Hát mit mondjak, van tehetségem, hogy drága és pótolhatatlan dolgokat veszítsek el. Drága, mert szerintem sokat kell fizetni egy cseréért, és pótolhatatlan, mert az összes tokiói kapcsolatom címe és telefonszáma elveszett a készülékkel együtt. Bravó. Esetleg legközelebb elhagyom a fejemet... bár sok változást nem jelentene, mert nem tűnik úgy, hogy használom. Inkább csak ott van, dísznek. Ismét rettentő dühös vagyok magamra - nem is tudtam enni egész nap. Ez megint olyan dolog, hogy gyűlölöm ezt a feledékeny, oda nem figyelő, mindent elhagyó énemet, de muszáj magammal együtt élnem. Mégse lőhetem fejbe magam ugye. Ettől még rettenetesen érzem magam. Valamint elnézést kérek midnazoktól, akiknek nem válaszolok a hívásaira/e-mailjeire, bár úgysem olvassák a journalt. Most mindenki azt hiszi, valami bunkó vagyok, aki nem válaszol nekik, miután elköltözött. Lehet, hogy ebben is igazuk van. Whatever.
Telefon nélkül inetrneten próbáltam lerendezni azt a találkozót, ami Magdival lett volna tárgyfelvétel ügyben. Persze rosszul emlékeztem a címére, úgyhogy fél órát eltöltöttem várással, majd visszatértem a koliba. Álldogálás közben nekidőltem az állomáson egy oszlopnak, és a kabátom hátára ragadt egy rágó. No comment. Ez kérem mostmár hivatalos, lehet frissíteni a szótárak loser címszavát a nevemmel. Aztán csak sikerült találkoznom Magdival, úgyhogy sok fontos információt megtudtam a tárgyfelvételről, bár az átélt élményeim hatására nem voltam túl használható állapotban. Mindenesetre legalább népszórakoztatásnak megfelelő vagyok, lol.
Ez alapján jön az új Harry Potter könyv! Mégpedig július 16-án. Ez az egyetlen pozitívuma a mai napnak.
Nem, nem fejezhetek be pozitívummal egy bejegyzést... az nem én lennék. Miért vagyok ennyire hülye?
Részt vettem a kollégium orientációján. Ritka izgalmas, Gaidai-os időket idéző esemény volt. Még beköltözéskor adtak egy adag kitöltendő cuccot - hál' Istennek angolul is megadott kérdésekkel. Én ugye, mint az megszokott volt, a már teljesen kitöltött papírokkal jelentem meg reggel. Nagy meglepetésemre én voltam egyedül iylen kis szorgalmas, mindenki ott és akkor töltögetett. Ez a felkészülésbeli fölény megmaradt, mert rajtam kívül csak három embernek volt postai számlája, amiről a befizetéseket intézzük. Úgyhogy én az átutalási megbízásokat is megírtam, a többi lakónak viszont majd később kell visszatérnie az irodába ezt megtenni. Mondanom sem kell, hogy nem sokan regisztráltatták magukat a shiyakusho-n azaz a városházán sem, ami - mint azt kiderítettem - erreflé kuyakusho. Ennek oka, hogy a városok (shi) kerületekre (ku) vannak osztva, és minden kerületnek van "kerületházája". Én tudtam a hátsó ajtó számzárának kódját is - hja' aki este tizenegy után jár haza... :)
Kiderült pár kényelmi szempontból ideális dolog is, például hogy mire jó az a zöld szatyor, amit az ágyneművel adtak. Minden hónapban háromszor ugyanis egy meghatározott napon az ágyneműt reggel ebbe a szatyorba elhelyezve estére tisztára cserélik. Kifejezetten előnyös, hogy nem nekem kell ágyneműt mosni, ami még hagyján, de utána vasalni, főleg lepedőt.
Az orientáción tizen voltunk jelen. Három mongol, akiket a nyelvük alapján egy másodpercbe került beazonosítani, három maláj, akik mind rikakei, azaz természettudományos szakon vannak, egy arab, aki viszont egy az egyben olyan akcentussal beszél, mint Adil, egykori szomszédom. Valamint egy ausztrál srác, aki házas, ennek ellenére undergraduate. Végül Tika és én Tokióból. Szóval úgy fest, én képviselem Európát, legalábbis az újak között.
Többen szeretnének látni a szobáról fényképeket. Jelentem, ez ügyben gambarok, de előbb rendet kéne rakni, meg ilyesmik...
(gambarni - ige, jelentése: küzdeni, erőfeszítést tenni, ragozása sempaionként változó (gambarsz/gambarol), használata a midennapi nyelvben gyakori.)