A telefonelvesztős napot követő péntek úgy indult, ahogy az előző befejeződött. Első órám lett volna, de nem számoltam azzal a ténnyel, hogy a hegyre felmenő 36-os buszok reggel kissé tömve vannak. A vonatról leszállva először nem értettem, hogy az állomáson kígyózó sor ugyan mire várhat, aztán rájöttem, hogy a buszhoz állnak sorban az emberek, csak az emberkígyó belóg a vasútállomásra… Ennek örömére gyalog mentem. Tudni kell, hogy mivel elsős alapképzésen vagyok, a tárgyaim nagy része a kokubun campuson van ( kokusaibunka gakubu = nemzetközi kultúra tanszék). Ez az a campus, ami viszonylag a hegy lábánál van. Mint kiderült, ha egy kokubunhoz tartozó tárggyal kapcsolatban van problémám, akkor az ottani tanulmányi hivatal az illetékes. Ebből adódóan az a reggel úgy nézett ki, hogy felmásztam a jogra, Magdi tanácsára lemásztam a kokubunra, aztán visszamásztam a jogra, mert kiderült, hogy a nevezett tárgy pont jogi karhoz tartozik. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a mászás alatt jelentős szintkülönbséget kell ám érteni. Végül kiderült, hogy teljesen hiába rohantam, mert ez az óra még nincs megtartva, még csak beosztják az embereket.
Ezek után még a németórai beosztásomat kellett tisztázni. Az órarendben ugyanis van vagy hat ugyanolyan németóra, melyikre menjek? Nem is emlékszem már hogyan, de beszédbe elegyedtem egy szintén elsős japánnal, aki megmutatta, hogy bizony a kokubunon is van egy hirdetőtábla ami ránk vonatkozik, és láss csodát, ott a csoportbeosztás. Tanulság: muszáj japán ismerősöket szerezni, mert egyedül ezekre az életben nem jönnék rá.
Ezután elindultam telefont keresni. A campus irodája volt az első állomás, ahol közölték, hogy nem adtak le telefont. Ezután lemásztam a JR vasútállomására (újabb szintkülönbség). Itt két legyet ütöttem egy csapásra, mert a buszos emberektől megkérdezve is valamint az állomás hivatalában érdeklődve is megdobtak egy-egy telefonszámmal. Már csak egy telefont kellett találnom, mivel az állomás hivatalában gondot okozott a “public phone” kifejezés megértése. Pedig én minden japántudásomat latba vetve próbáltam körülírni, hogy mire is gondolok. Mindenesetre csak sikerült találnom egyet, és felhívtam a buszosokat. Már-már sértve éreztem magam, mert nem udvarias nyelvben beszéltek hozzám, de legalább egyszerűbb volt megérteni. És itt jött a nagy hír, nekik van egy telefonjuk. És amikor megkérdeztem, hogy van-e rajta egy lógó Hello Kitty ( :D ) már tudtam, megvan! Egyetlen apró probléma, hogy valami világvégi állomásra kellett érte elmenni. Kénytelen-kellettlen visszacaplattam a buszmegállóba kérdezősködni, mert természetesen a recsegő vonalon keresztül nem értettem meg, merre kell mennem. Újabb jelentős séta és információszerző akciók után sikerült rátalálnom egy híd alatt a nevezett, inkább ipartelepre hasonló állomásra, ahol rögtön vissza is szolgáltatták a telefonom. Hiába, Japánban semmi sem veszik el, nem lopják el, csak ember legyen a talpán, aki gaijin létére megtalálja. Mindenesetre más sokkal boldogabban másztam ismét vissza az egyetemre németórára és enni.
A németóra vicces volt, kezdő szintű, és bár beszélni teljesen elfelejtettem, azért még mindig fényévekre vagyok a japánoktól. Sajnos a tanár is rájött, mert át akar tenni egy csoportba, ahol a németről japánra fordítást gyakorolják. Hah! Kérem szépen nekem ez mindkettő idegen nyelv, azért ennyire nem vagyok jó egyik nyelvből sem. Ha legközelebb felveti, vehemensen tiltakozni fogok.
Az egészből az levonható, hogy talán kevésbé kellene elkeseredni az ilyen csapások, mint elhagyott telefon hatására. Viszont az is igaz, hogy az ember mindig utólag okos csak. Valamint velem ezek a szórakozottságból eredő kellemetlenségek a nagy átlagnál jóval gyakrabban esnek meg, ami aláássa az amúgy sem csillagászati önértékelésem. Mindenesetre büszke vagyok magamra, hogy (legalább húsz különböző japánnal való beszélgetés után) visszaszereztem a telefonom. :D
Nem eseménytelenek a napjaim mostanában. A mai különösen izgalmas és tanulságos volt. Reggel részt kellett vennem egy orientáción, ami elvileg a második nyelvről - esetemben a németről - szólt volna. Ehhez képest rengeteget beszéltek az angolról, meg a TOEIC és TOEFL vizsgákról, satöbbi. Igazából fölösleges volt elmennem, mert amolyan kedvcsináló célzatú volt a dolog, nekem meg nem fontos megmagyarázni, hogy hányan beszélnek németet, meg melyik európai országokban. Egyetlen izgalmas pillanat volt, amikor egy japán tanár kezdett el kifejezetten jó németséggel bemutatkozni - aztán később kiderült, hogy Németországban élt sokáig. Sejtettem én, hogy van valami csel a dologban, hiszen a japánok az én megítélésem szerint kifejezetten rosszul beszélnek bármilyen nyelven. Na ez a nő később a szóhosszúság bemutatásaként felírta a Müllverbrennungsofen -t (szemétégető kályha), ami valóban nem egy rossz szó. A japán tanulók kb ekkor fehéredtek el egy kicsit…
Ezután következett az egészségügyi felmérés ( kenkoshindan ). Azaz következett volna, ha én zseniális személyem nem hagyta volna otthon a diákkártyáját, ami mellesleg minden egyetemi elintéznivaló alfája és omegája. Engem ismerők már nem csodálkoznak. Mit volt mit tenni, hegyről lefutás, vonattal haza, kártya természetesen az előző napi nadrágom zsebében, majd vonattal vissza, és hegyre felfutás helyett busz, ami viszont drága. Közben feltűnt, hogy a szobámban hagytam a telefonom, dehát nem lehet minden tökéletes ugye. Ekkor még nem sejtettem semmit.
Az egészségügyi felmérés alapján 195.9 cm magas vagyok, valamint 69.4 kg. A BMI értékem 20.1, amiről viszont nem tudom, hogy micsoda - felteszem testtömegindex. A látásom a bal szememre 1.5, a jobbra 2.0. Jelentkezzen az, aki tudja, hogy ezek a számok mit jelentenek. Az orvosok szerint még látok. A röntgenem gondolom rendben volt, mert senki sem panaszkodott. A vizeletvizsgálatom is negatív, viszont itt úgy érzem részleteznem kell, mert ez nagyon komolyan volt megoldva. Tehát a delikvens az előregyártott mintával sorban áll, majd egy nővérke egy ismert elszineződős papírra önti a mintát. A papír utána egy gépbe kerül, ami rövid kattogást és gondolkodást követően előáll a farbával, nevezetesen, hogy a papír elszíneződése utal-e valami problémára. Ezután viszont az áldozat visszakapja a fennmaradó mintáját, majd megkérik, hogy személyesen öntse egy vödörbe, ahová előzőleg a másik háromszáz diák szintén elhelyezte a visszamaradt vizeletét. Nálam félig volt a vödör… Ezen kívül azért midnen kifejezetten profin volt megoldva, Állomásozni kellett, de mindenhol egy mágneskártyát használtunk, amit a leolvasóba betéve az adott állomás eredményét rá is vezették. Így mi is mindig tudtuk, hol tartunk, és az eredmények is szépen rajta voltak a lapocskán.
Ezt követően látogattam el abba a központba, ahonnan a japánórákat vehetem fel. Ugyanis azt írták a kiadott ismertetőn, hogy egy tesztet kell mindenkinek megírni, ami alapján osztályokba sorolnak. Persze kiderült, hogy nekem, mint undergraduate-nek ez nem szükséges. Viszont ha már ott voltam, gyorsan lefordíttatták velem angolra, hogy ‘a vizsgának a mai napra vége’, mely üzenetet az ajtóra kívántak kifüggeszteni. (Jelzem mindez a külföldi tanulóknak szánt központban történt.) Kicsit azért aggódtak, hogy nem vagyok native speaker.
Ezután hazaindultam a telefonomért. Rövid úton kiderült, hogy a szobámban biza nincs, tehát feltehetően elhagytam valahol. Utoljára a reggeli nyelvi orientáción használtam. Hát mit mondjak, van tehetségem, hogy drága és pótolhatatlan dolgokat veszítsek el. Drága, mert szerintem sokat kell fizetni egy cseréért, és pótolhatatlan, mert az összes tokiói kapcsolatom címe és telefonszáma elveszett a készülékkel együtt. Bravó. Esetleg legközelebb elhagyom a fejemet… bár sok változást nem jelentene, mert nem tűnik úgy, hogy használom. Inkább csak ott van, dísznek. Ismét rettentő dühös vagyok magamra - nem is tudtam enni egész nap. Ez megint olyan dolog, hogy gyűlölöm ezt a feledékeny, oda nem figyelő, mindent elhagyó énemet, de muszáj magammal együtt élnem. Mégse lőhetem fejbe magam ugye. Ettől még rettenetesen érzem magam. Valamint elnézést kérek midnazoktól, akiknek nem válaszolok a hívásaira/e-mailjeire, bár úgysem olvassák a journalt. Most mindenki azt hiszi, valami bunkó vagyok, aki nem válaszol nekik, miután elköltözött. Lehet, hogy ebben is igazuk van. Whatever.
Telefon nélkül inetrneten próbáltam lerendezni azt a találkozót, ami Magdival lett volna tárgyfelvétel ügyben. Persze rosszul emlékeztem a címére, úgyhogy fél órát eltöltöttem várással, majd visszatértem a koliba. Álldogálás közben nekidőltem az állomáson egy oszlopnak, és a kabátom hátára ragadt egy rágó. No comment. Ez kérem mostmár hivatalos, lehet frissíteni a szótárak loser címszavát a nevemmel. Aztán csak sikerült találkoznom Magdival, úgyhogy sok fontos információt megtudtam a tárgyfelvételről, bár az átélt élményeim hatására nem voltam túl használható állapotban. Mindenesetre legalább népszórakoztatásnak megfelelő vagyok, lol.
Ez alapján jön az új Harry Potter könyv! Mégpedig július 16-án. Ez az egyetlen pozitívuma a mai napnak.
Nem, nem fejezhetek be pozitívummal egy bejegyzést… az nem én lennék. Miért vagyok ennyire hülye?
Részt vettem a kollégium orientációján. Ritka izgalmas, Gaidai -os időket idéző esemény volt. Még beköltözéskor adtak egy adag kitöltendő cuccot - hál’ Istennek angolul is megadott kérdésekkel. Én ugye, mint az megszokott volt, a már teljesen kitöltött papírokkal jelentem meg reggel. Nagy meglepetésemre én voltam egyedül iylen kis szorgalmas, mindenki ott és akkor töltögetett. Ez a felkészülésbeli fölény megmaradt, mert rajtam kívül csak három embernek volt postai számlája, amiről a befizetéseket intézzük. Úgyhogy én az átutalási megbízásokat is megírtam, a többi lakónak viszont majd később kell visszatérnie az irodába ezt megtenni. Mondanom sem kell, hogy nem sokan regisztráltatták magukat a shiyakusho -n azaz a városházán sem, ami - mint azt kiderítettem - erreflé kuyakusho. Ennek oka, hogy a városok ( shi ) kerületekre ( ku ) vannak osztva, és minden kerületnek van “kerületházája”. Én tudtam a hátsó ajtó számzárának kódját is - hja’ aki este tizenegy után jár haza… :)
Kiderült pár kényelmi szempontból ideális dolog is, például hogy mire jó az a zöld szatyor, amit az ágyneművel adtak. Minden hónapban háromszor ugyanis egy meghatározott napon az ágyneműt reggel ebbe a szatyorba elhelyezve estére tisztára cserélik. Kifejezetten előnyös, hogy nem nekem kell ágyneműt mosni, ami még hagyján, de utána vasalni, főleg lepedőt.
Az orientáción tizen voltunk jelen. Három mongol, akiket a nyelvük alapján egy másodpercbe került beazonosítani, három maláj, akik mind rikakei , azaz természettudományos szakon vannak, egy arab, aki viszont egy az egyben olyan akcentussal beszél, mint Adil, egykori szomszédom. Valamint egy ausztrál srác, aki házas, ennek ellenére undergraduate. Végül Tika és én Tokióból. Szóval úgy fest, én képviselem Európát, legalábbis az újak között.
Többen szeretnének látni a szobáról fényképeket. Jelentem, ez ügyben gambarok, de előbb rendet kéne rakni, meg ilyesmik…
( gambarni - ige, jelentése: küzdeni, erőfeszítést tenni, ragozása sempaionként változó (gambarsz/gambarol), használata a midennapi nyelvben gyakori.)
El se hiszem, eltűnt az összes doboz a szobámból. Najó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy még van, tele mosatlan ruhával, amit elrejtettem a szekrényben. Ott nem látszik. Most már csak a falakkal kell valamit csinálni, mert itt nincsenek táblák, amire fel lehet tűzni dolgokat, és a fal túl kemény a tűkhöz. Mondjuk enni sem ártana valamit, mert az ma kimaradt az életemből eddig. Hiába, elmerültem a takarítás örömeiben.
Arról nem írtam, milyen jó dolgom van amúgy. Mármint sempai-ügyileg. Bejártunk egy nagy bevásárlóutcát, felmértük a kávézókínálatot, Magdi elvitt regisztráltatni magam. pedig nem vagyok egy egyszerű eset, például kapásból rossz szobaszámra regisztráltattam magam először, úgyhogy vissza kellett menni. Persze ez csak azután derült ki, hogy a rossz címemere kértem TB kártyát. Hja kérem, ami elromolhat az el is romlik, és amit el lehet rontani, azt én elrontom. Aztán végül - remélem - minden rendbejött, lett postai számlám, és egészségügyi biztosításom is.
Lent megvizsgáltam a postaládákat. Nem túl biztató. A nevek alapján a lakók 95%-a kínai/koreai/vietnámi. Van néhány mongol, de én azt hiszem, hogy a mi mongoljainkkal szerencsénk volt az idén, mert a nagy többségük nekik is majime gakusei , éltanuló. Nem hiányozhatnak a japán nevű latinok sem, mint nekünk anno Rodrigo Kenji Yamashita volt ugye. Találtam egy román leányzót, és ennyi. Meg egy-két oylan nevet, ami legalábbis nyugati országra enged következtetni. Kíváncsi leszek, hogyha mindenki ráírja a nevét a beköltözés után, mi lesz az állás.
Az én postaládám szerint egy kínai lakhatott előttem itt, a szobai hajszálak alapján hosszú hajú. Ami vagy azt jelenti, hogy volt barátnője, vagy azt, hogy a helyi szokásoknak megfelelően sörénnyel rendelkezett.
Közben kaptam választ az emailjeimre is. Legközelebb tessék figyelmeztetni, ha elfelejteném, hogy a szerelem szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb.
Hozzájutottam a kobei kolimhoz. A szoba rettentő nagy, egészen szédülök benne az előző picihez képest. Szernecsére el van látva polccal is, tehát egyelőre nem küszködök helyhiánnyal. Még az ágy felett is van polc, ami merőben szokatlan dolog errefelé, lévén előfordulnak földrengések. Mindenesetre stabilnak tűnik, meg az egész koliról azt állítják, hogy minden létező földrengés elleni technológia bele van építve. Az is igaz persze, hogy még a dobozkipakolás felénél sem járok. Először kitakarítottam a hűtőt, mert rendkívül káposztaszagú volt, majd megtámadtam a fürdőszobát is, ami ugyan bűzlött a hipótól, de azért biztos ami sicher. Nem egy felemelő dolog ez a költözés, már látom. Még rengeteg dolgom lenne, például ruhákat mosni, de elment a kedvem az egésztől. Az emberek nem válaszolnak az e-mailjeimre, csak vegetálok itt a szobámban. :/
Felejtek magyarul. Nem tudok egyeztetni, meg ilyesmik…
Jelenleg épp Oszakában, Oyun és Daniela albérletében üldögélek. Az egész a költözéssel kezdődött… Szóval megvirradt 28-a reggele, azaz megvirradt volna, ha nem takarta volna a napot vastag felhőréteg, mi több zuhogó eső. Ilyen kellemes időjárási körülmények között (megjegyzem, egész héten tűzött a nap) költöztünk. Rá kellett ébrednem, hogy a költözés ritka vacak egy dolog. A koli úgy festett mint valami természeti katasztrófa sújtotta terület. Mindenütt dobozok hevertek. Ráadásul megjelent a takarító cég is millió kerekes szeméthordóval meg mosószerrel és szerszámokkal. A villany- és vízdíjszedők mindenkihez bekopogtattak, hogy begyűjtsék az utolsó fizetéseket. Bábeli őskáosz - természetesen minden népcsoport a saját nyelvén ordítozott a szemben lévő folyosón álldogálóval. A liftek közül csak egy működött, ami minimum tíz perc várakozást jelentett egy-egy forduló dobozzal. A másik liftet büntetésből lezárták, mert valami álatok (1 l-el) leszaggatták a filc tapétát a faláról. Vannak tippeim melyik kelet-európai ország hírhedt sempaiai voltak, de mindegy. A dobozokat egy szállító cég viszi, megadott napon érkeznek meg a koliba. Tehát az enyémek elsején.
A többi cuccal egy darabig üldögéltünk a közös szobában, majd átköltöztem Ulyanával egy kazah sempai kolijába, ami félúton van Shinjuku felé, ahonnan amúgy is ment a buszom. Ez azért hasznos, mert ugye ott lehet enni, aludni. (Nem sokat aludtunk a költözést megelőzően.) Persze az eső esett. Jól festettünk az óton: Ulyana egy kosár hűtőbe való cuccal, például fagyasztott csirkével, én a bőröndömmel és - csak amolyan Leon-módra - a növényemmel.
A buszról ugye jelentkeztem, az út elég eseménytelen volt. A mögöttem ülőt valami nagy betegség kínozhatta, mert mikor épp elaludtam volna, mindig rátört egy köhögési roham. Egy illető pedig az egész úton valamit rajzolt, lehetett hallani a filceinek sercegését. Reggel fél nyolcra érkeztem meg. A reggeli csúcsban teljesen összenyomorítva átutaztam Oszakába, ahol Renatoval, aki valamilyen rokonát jött meglátogatni, vártunk a vendéglátóinkra. Kicsit a világ végén laknak, mindenféle ipartelep van a környéken, meg betonozócég, ilyesmik. Ami nekem kicsit hiányzik az a fűtés mindenféle formája. Ultrahideg van… a lehelletem látszik bent a szobában.
Tegnap még megnétük az Oszaka Gaidai-t is, azaz az itteni nyelvi központot, ahol sorstársaink tanultak. Rettenet sokat buszoztunk. Az egész olyan, mint a Tarkaréti Kollégium… a semmi közepén, a hegyekben. Meggyőződtem a sempaiok állításában, mely szerint itt aztán lehet spórolni. Valóban, mert nincs hol elkölteni az embernek a pénzét. A szobák nagyobbak, viszont nincs bennük se WC se konyha. Ráadásul a lányok és a fiúk el vannak választva egymástól. Na meg ők még mindig bent lakhattak, csak ma kell kiköltözniük. Hazafelé bicikliztünk, kölcsönjárművekkel. Oyun ugyanis ott maradt az új mongol barátjával - ami azért poén mert a srác ma kiköltözik és megy Tokióba tanulni. Szóval a bicikliknek végül is kereke meg pedálja volt, de a lejtőn lefelé minden pillanatban azt hittem, ez az utolsó, és darabjaira esik. AZért hazaértünk. :) Ma pedig húsvéti magyar bulira megyek.
Ez meglehetősen rendhagyó bejegyzés lesz. Ugyanis épp az éjszakai buszon ülök Kobe felé! :) Ez a busz jóval komfortosabb, mint az előző. Csak három üléssor van, adnak takarót, sőt papucsot is. És itt minőségi cuccokra kell gondolni, pl a takaróba arannyal bele van hímezve, hogy JR Kanto Bus Ráadásul a busz emletes, aminek csak annyi hátránya van, hogy rettentő alacsony. Én például csak hétrét görnyedve tudok közelekedni - el lehet képzelni, milyen az, ahol még a japánok is lehajolnak.
Na kérem most lekapcsolták a villanyt, tehát befejezem az udvariatlan fénykibocsájtást a monitorral…
28-án költözöm. Már bepakoltam két doboznyi cuccot - elsősorban CD-t és könyveket. Éjszakai buszjegyem is van, amit zseniális módon Kobébe vettem. Igen, tudom, senki se szóljon semmit, IQ… Mert ugye a kobei koliba elsején lehet csak beköltözni, úgyhogy a Daniela-Oyun koprodukcióban fenntartott albérletben fogok lakni az adott időszakban. Sebaj, majd vonatozok Oszakába.
Ja, meg van egy új album a galériában az egy éves tanulmányaink emlékére: Farewell Medley. Még nincs benne az összes kép, amit szeretnék, de dolgozom rajta.
Valamint lett a Magyarországi Japán Nagykövetségnek honlapja, amire ránézni is fáj, olyan elavult és csúnya, de legalább van. Amikor én jelentkeztem az ösztöndíjamra, híre-hamva sem volt még. Még frissítgetik is, például van rajta statisztika a magyar ösztöndíjasokról pár évre visszamenőleg.
Közben kaptam újabb Japánnal kapcsolatos kérdéseket, melyek közérdeklődésre tarthatnak számot:
A Japan oktatasi rendszer is olyan mint itthon? Tehat van-e ilyen
peldaul hogy, gimnazium, meg mikor kezdenek el jarni az egyetemekre.
A Japán oktatási rendszer a második világháború után amerikai mintára lett kialakítva. Ilyenformán hat évig járnak általános iskolába ( shogakko 6-12 ), ami után két részre bontva következik a középfokú szintnek megfelelő junior high school ( chugakko 12-15 ) és a senior high school ( kotogakko 15-18 ), mindkettő három éves. Ezután mehetnek egyetemre ( daigaku 18+ ), amely négy év bachelor és két év master. Jellegzetes, hogy mindenki híres, nagy nevű egyetemen szeretne tanulni. Ebből adódóan óriási a verseny. Egészen kicsi korától kezdve gőzerővel kell tanulnia annak, aki versenyképes szeretne maradni. Céljuk elérése érdekében délutáni, kiegészítő iskolákba ( juku ) jár a gyerekek nagy hányada.
Milyen vallasuk van?
Eredetileg shintoista lenne, de később ugye Kínából átvették a buddhizmust is. Valamint amerikai befolyás hatására a kereszténység is jelentőssé vált a modern Japánban. Jellemzően egy ember többféle vallás ünnepeit és szertartásait is betartja, így érdekes keveredés jön létre. Például valaki keresztény templomi esküvőt tart annak ellenére, hogy shintoista templomba jár rendszeresen. (Ja, meg létezik konfucionizmus és iszlám is…)
Milyen volt a legnagyobb skalazasu foldrenges, amit ateltel.
Ha jól emlékszem Richter skála szerinti 4.8 vagy ilyesmi. Nem szoktam megjegyezni. :) Volt sok kicsi.
Igazak azok a hirek, amik az uj tronorokos kereseserol szol (nak - a szerk.) ?
A helyzet a következő. Japán jelenlegi császára Akihito , aki mellesleg a 125. a trónon és 72 éves. A feleségét Michiko -nak hívják. A legidősebb fiuk státusza koronaherceg, - azaz ő örökli a trónt - a 45 éves Naruhito. Felesége Masako. A probléma ott kezdődik, hogy nekik bizony csak egy lányuk van ( Aiko 4) aki viszont a jelenlegi szabályozás szerint nem lehet császár, mivel lány. Masako koronahercegné egészségügyi problémákkal is köszködött, lévén az óriási nyomás, hogy fiú trónörököst szüljön Japánnak. Egyes mozgalmak azt a megoldást javasolják, hogy módosítsanak törvényt, mely szerint nőágon is örökölhető legyen a trón, mint ahogy arra egyébként volt már példa a Japán történelem során. Emellett lehet hallani olyanokról is, akik beszüntetnék az egész császári intézményt, lévén elavult, és úgyis csak jelképes az uralkodói tevékenység.