Te ezt nem egy ideje hanem már régóta csinálod, mintha örök világfájdalom ülne rajtad. Valamikor - nem egyik napról a másikra - gimnazista korodban megbicsaklottál, elvesztetted a lendületedet, talán a hitedet is, és nem tudsz kikeveredni belőle. Talán az ütött vissza, hogy tehetségednél fogva túl könnyen voltál eredményes, nem nagyon kellett megküzdened mindennap apró kis sikerekért. Aztán amikor nem jött könnyen a siker rögtön térdre csuklottál, és nem tudsz felállni, inkább mintha mindig menekülnél a dolgok elől, és természetesen mindenki hibás mindezért, az egyetemek meg a hálátlan emberek. Ahelyett, hogy megtanulnál boldogulni az adott feltételek között hibáztatod azokat és sírsz.
"Stop raping me!" - the English language
Van egy órám végre angolul. Pont közgáz karos - merthogy 6 kreditet össze kell gyűjteni más karokról - és gazdasági angolként van kiírva. Az elsőn nem voltam, körülbelül akkor repülhettem az Urál felett. Kiderült, hogy a tanár már felosztotta a népet csoportokra, merthogy kicssoportos beszélgetés lesz majd az egész alapja. Először viccesnek találtam, hogy amikor megkérte a jelenlévőket, hogy üljenek át a csoportjaik szerint, senki sem mozdult. Egyszerűen nem értették. Nem értették a direkt kérdést, hogy mi a csoportszámuk. Volt, aki nem emlékezett. Az egyébként külföldi, angol anyanyelvű tanárunk, Davis szép tagoltan beszélt, én meg lassan rájöttem, ha ez így fog menni, rövid úton meghülyülök.
A cikkolvasós rész jobban mert. Persze, a cikk előre ki volt osztva, mindenki hazavihette, kiszótárazhatta az utolsó névelőig, megtanulhatta kívülről. Én pont három másodévessel kerültem egy csoportba. Olyanokkal, akiken látszik, legszívesebben meg se szólalnának semmilyen idegen nyelven, de a látszatnak kell a nemzetköziség, muszáj. Egy mondatot átlag 10 perc alatt sikerült is kinyögniük. Beszélgetés nem nagyon lett a dologból, én meg megpróbáltam nem tanítani őket...
Valószínűleg én pont ilyen nevetséges vagyok japánból. Ettől viszont még nem könnyebb elviselni az órát. Bizonyos szempontból rosszabb, mint egy japán óra. Arra emlékeztet, hogy lehetne olyan is, ahol én is tanulnék valamit.
Davis barátunk kifejezetten jól viselte a masszív értetlenséget - biztos van gyakorlata. Sajnos a táblára írt maitnence és tempreature kifejezések után - volt még sok, csak nem jegyeztem meg - sokat zuhant a szememben. Tudom, gusztustalan szokás mások angolját javítani, meg helyesírásba belekötni, de én így működök. Meg azt hiszem ez valahol alap ha valaki egyetemen tanít. Úgy látszik itt nem.
Hm, ezt megint lehet egy erősen egofest bejegyzésként olvasni.
support - followup
Heuréka! Mivel nem frissítettem az elérhetőségeimet a domain regisztrátoromnál, nem is tudtak értesíteni, hogy lejárt az éves előfizetés. A csigaposta-levél meg lassabban ért Szolnokra, mint a DNS lekapcsolása. Most már viszont mindennek rendben kell lennie. Elnézést a kiesésért.
support
A szerver hülyül valamiért. Néhány refresh után jelenik csak meg a lap... Remélem hamar megoldják.
watershed
A guildmate in WoW is studying Games Technology, and he had the following questions to choose from for an essay:
- How come games are still for 14 year old boys of all ages?
- How will games ever become art-forms?
- Why does society accept sex in movies but not in games?
- Why does society accept high definition violence in games but not on TV?
- Is it permissable to depict racism/sexism/etc in games?
- If games continue to develop into wider genres when and why would you say no to being involved in a development?
Quite interesting, huh?
honesty
- You hooked it. Try keeping your left arm straight.
- You're giving me tips?
- Kate... I'm... I'm a doctor.
- So you think you could do better.
- Anyone can hit a ball, that's not golf.
- And what's golf?
- Golf is... accuracy.
- Well, why don't we play a few holes and see which one of us is more _accurate_.
...
It's a myth the good gets. No. He has to watch, and save the life of the bad one - cos' he's good - and WATCH the bad get h... And you are born either - no change, no miracle. Whatever Sarah Connor carves in the table, there IS fate.
Lost S02E08 for those who don't understand.
And it is highly funny to hear that my Hungarian posts 'feel closer'. I am way more honest in English. Even though I suck at it. (Not 'even if', that implies unsureness.)
late
Írtam tegnap, csak nem tudtam elküldeni:
Ez vicces lesz. Éppen kémiás kyogenen ülünk. Az óra általános érdektelenség mellett zajlik. A terem nagy része szundításra használja ki a kilencven percet, a többiek beszélgetnek, vagy üres tekintettel bámulnak a semmibe. Én meg elhatároztam, hogy blogolok egyet. Legalábbis offline. A 13” monitor valószínűsíthetően nem tűnik fel a tizenhetedik sorban...
Az előző bejegyzést amúgy végül nem WLAN-on keresztül sikerült elkövetni. Amikor legutóbb próbáltam még volt nyitott hálózat, mostanra viszont eltűnt. De csak nem fogott ki rajtam az iskola információs hálózata: a bluetooth filemegosztást bekapcsolva hagyták az iMac-eken. Innentől gyerekjáték volt párosítani a laptopot az előttem levő géppel, átküldeni amit írtam, majd felpakolni a sesamhura.
Legközelebb hozok Starcraftot. :D
Vagy mondjuk valami forditanivalót. Bár az is igaz, hogy az állandó japán szövegelésnek köszönhetően nehéz lenne megfelelően koncentrálni. Esetleg szereznem kell egy rendes tizujjas gépelést tanitó programot. Ha még nem vagyok teljesen menthetetlen ez ügyben. (Túlságosan az ujjaimban van a rossz módszer.)
Állitólag három tanár váltja majd egymást ezen az órán és mindegyiküknek kell írni valami – gondolom témába vágó – fogalmazványt. Ami egyrészről jó, hiszen nem kell majd vizsgázni, másrészről viszont mi a rákot fogok én baktériumokról írni? Idióta egy oktatási rendszer...
Lassan elér hozzám a katalógus, ami felveti azt a kérdést, hogy mi akadályozhatna meg abban, hogy egy stratégiailag megfelelő helyet elfoglalva a nevem felírása után egy óvatlan pillanatban lelépjek. Az óra mint olyan úgysem járul hozzá semmilyen mértékben sem a fejlődésemhez – a japánok közül is egy kezemen meg tudom számolni, hányan érdeklődnek akár minimálisan is afelől, mi folyik a táblánál.
A katalógus nagyon aranyos. Ez van rajta: „Őszinteséget kérünk a hallgatóktól. A sajáton kívüli nevet ne írjon a papírra.” Ez tuti hatni fog...
A memóriás dolog már itt történt Japánban. Otthonra csak a MacBook-ot vittem. Amúgy márkás RAM-ot nehéz találni. Nagy áruházak vannak, de mivel itt nem divat a saját gépösszeszerelés, nincs igazán választék sem. Annál több a kész gép, előre feltett japán Windows-al és hetven giga haszontalan programmal. Az áruházak meg úgy versenyeznek, hogy noname alkatrészt adnak minél olcsóbban. (Meg garancia nélkül...)
Ezt a brosúra dolgot jó lenne megnyugtaóan elintézni. Nekem itt nincs MHSz-em sajnos. Első megközelítésre a google nem sokkal több találatot adott az egy s-re mint a kettőre, így maradok bizonytalan. Ami tény, hogy a NeoOffice kijavított egyre.
Csúnya, szomorú idő van - kint és bent is.
BA
Ezzel a repülős bejelentkezéssel még tartozom. Nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a nagy hacacáré közepette.
Szóval...
Nem túl kellemesen, de ideértem. (Majdnem azt írtam, hazaértem. Mindenesetre ambivalens, mert azért még mindig többet vagyok itt(hon) mint otthon.)
Londonba már rutinból repülök. Onnan pedig már a gépen megváltozott a világ. A London – Tokió járat derékhada a 80+ unatkozó nagymamikból és nagypapikból állt, akik egyébként a japán turizmus alapját adják. (A fiatalabbak ganbarnak a munkahelyükön.) Már a gépen átvették a helyi szokások az uralmat. Átellenben egy úriember mozdulatlanul ülve nagy lelki nyugalommal figyelte, ahogy a felesége a széken pipiskedve próbálja felpakolni a – tuti szabványellenes méretű – kézipoggyászukat. Amúgy mindenki a székre felkapaszkodva igyekezte elérni a csomagtartót. A mellettem ülők, a gép többi utasához hasonlóan, szépen betakarták magukat és lementek alfába: csak időnként keltek fel enni, amúgy mozdulatlanul horkoltak a célig.
Én mondjuk olyan sokat nem aludtam. Hiába, Cattle Class. (A BA marketing World Traveller-nek hívja.) Naritán kifelé menet volt egy tábla üzenetekkel. Tiszta véletlen, hogy épp odasiklott a tekintetem, és megláttam a nevem. Kiderült, hogy bár Ferihegyen végig becheckeltem a bőröndöm, mégis fel kellett vennem. Így utólag igazából volt benne logika, mert hiszen a Narita – Itami vonal már helyi járat, nem különbözik mondjuk attól, hogy felszállok egy vonatra. Ilyen módon a végén nem is tudtak volna bevándoroltatni meg vámkezeltetni.
A kettes számú sokk akkor ért, amikor levettem a bőröndöt a szalagról és szó szerint leesett a kereke. Immár másodjára, ezt ráadásul nem is én törtem össze. Rezignáltan átcipeltem a vámon, és átbumliztam a kettes – domestic – terminálhoz. Itt viszont a JAL-os lányka (már a bejelentkezés után) utánam rohant, mivel felfedezte a totálkáros kereket – illetve a helyét. Meggyőzött, hogy most szépen buszozzak vissza az érkezéshez és vetessek fel valami jegyzőkönyvet a BA-el.
Időm igazából volt, és magamtól is eszembe jutott a dolog, de a helyi bürokrácia bizonyos fóbiákat mindig előhoz bennem, így igyekeztem a kisebb ellenállás irányába elmenni. Nameg jó kifogásnak tűnt, hogy ha problémázok, és esetleg kinyittatják a bőröndöt felfedezve ezzel a tiltott húsárukat, akkor mégiscsak rosszabbul járok.
Persze sejtettem én, hogy ez a bejelentés csak papíron egyszerű. A pultnál ugyanis, ahová az őr irányított egy lélek nem volt. Úgy kell elképzelni, hogy van egy üres pult az összes európai légitársaság logojával, ahol azonban nincs senki: az asztalra ragasztott papírokon lévő telefonszámokon lehet ügyet intézni. Nyilván a British Airways nem tett ki elérhetőséget.
Itt jött volna az, hogy ismét megkérdezek egy őrt, viszont előfordult az, ami még Japánban sohasem: nem tudtam eldönteni kivel beszéltem előzőleg. Bizonyos rutinra szert tettem ugyan a nyugati szemnek egyformának tetsző arcok megkülönböztetésében, ellenben ezek az őrök tök egyforma egyenruhában, ugyanazzal az unott képpel mászkáltak fel-alá. Végül egy magasabb példány mellett döntöttem...
Neki volt egy BA telefonszáma persze. Nekem viszont nem volt telefonkártyám. (Kíváncsi lennék ha Ferihegyen egy külföldinek nincs mondjuk az ügyintézéshez telefonkártyája, vajon adnának-e neki. Csak úgy, örökbe.) Tehát kaptam kártyát, és – gondolom mivel az angol nyelvet választottam – elkapcsoltak gondolom Londonba. Hát persze onnan sokat nem tudtak tenni, de megígérték, hogy elküldik az elérhetőségem a Tokiói kirendeltségüknek. Na persze, gondoltam én és virtuálisan keresztet vetettem az egész ügyre.
Ezt elintézve rám szakadt a semmittevés. Netet nem tudtam venni, (Vicces, hogy az NTT weboldalán ismertetett prepaid wireless kártyáról az egész reptéren senki sem hallott.) maradt a Starcraft, Terran kampány: csak hogy ne unatkozzak. Ügyesen a hátizsákba pakoltam a SC CD-t. Valamint halleluja Blizzard, hogy az összes játékuknak van Mac portja.
Itamiba már rettenet álmosan érkeztem, nameg nem viditott túlságosan a tény, hogy cipelve-tuszkolva haza kellett küzdeni a 30 kilós bőröndöt is. A busz elvitt persze Sannomiyáig, nade onnan az állomásig valamint az állomástól a koliig... Szerintem Nadán már ismernek mint a rossz pénzt: megint megkértem az állomás személyzetét, hogy ugyan hadd hagyjam már ott a bőröndöt amíg nem hozok egy húzogatható kocsit a kollégiumból. Jót röhögtek, mint mindig más ember baján.
Nagy ugrás: szombat este, sörfesztiválra igyekezve Oszakába. Csörög a telefon, ismeretlen szám. BA tokiói iroda. Az alkalmazott angolul (japánhoz képest szuperül) elmagyarázta, hogy sajnálják, mi történt a bőröndömmel. Elmeséltette velem, milyen. (Azt taktikusan eltitkoltam, hogy kínai piaci... ) Majd – itt meg kellett kapaszkodnom – előadta, hogy küldenek egy brosúrát és én legyek szíves választani, mivel ki akarják cserélni. (Jelentkezzen, aki tudta, hogy a brosúra az egy s.) így az elszállt memóriák és egyéb c'est la vie disznóságok után kifejezetten jólesett, hogy végre valami úgy néz ki jól sül el. Azért még nem éltem bele magam, hátha elkérik a régit, meglátják, és jól kinevetnek.
Nem idevág, de ezt a bejegyzést nagyrészt óra előtt írtam a mesterkurzusosok épületében (Frontier Building). Ezek a dögök kaptak egy vagon új fotelt és még egy asztalt a pihenőjükbe. Azt hiszem be fogok ide költözni. (Hát még ha lenne passom a wirelesshez és találnék egy konnektort.)
Most meg átmegyek a gépterembe: valamiért csak ott van olyan WLAN, amit használni is tudok.
dust to dust
Rájöttem mi volt a baja a szegény gépemnek... (boldog boldogtalan program SEGFAULTolt) Először azt hittem a gcc a ludas, de valami isteni szikra folytán történő memtest futtatás más - rosszabb - magyarázatot kínált: sok csúnya piros memóriahibát. (Kedvencem az ffffffff > efffffff konverzió volt.)
Teszteredmény: keresztet vethetek az áprilisban vásárolt mindkét 1G-s modulra. Az egyikkel be sem bootol a rendszer a másik pedig 250MB felett ugyanúgy hibázik. Azzal a lendülettel vissza is vittem a boltba, ahol arcomba mosolyogva közölték, hogy egy hónap a garancia. Az, persze.
f/u
Így hal meg egy magyar tiszt! Ide lőjetek! Shchieß mal hier!
stats
Az bizony engem is érdekelne, hogy mely országokból látogatnak. A helyzet azonban az, hogy a tárterülettel járó awstats ezen funkcióját túl terhelőnek ítélte a szolgáltatóm, és nemes egyszerűséggel kikapcsolta. Úgyhogy statisztikám van de kézzel nincs kedvem azt a néhány száz találatot whois-elni hetente...
Viszont rájöttem, hogy az amúgy igen szuper Google Analytics használatának legnagyobb akadálya, azaz hogy ugye nincs 64bites linux Flash, a MacBookkal egycsapásra megszűnt. Úgyhogy gyorsan be is izzitottam a cuccot. Bárki ingyen használhatja, csupán egy Gmail címre van hozzá szükség. Az pedig nem lehet akadály: igény esetén csak nekem kell írni - van egy vagon meghívóm.
Szerencsére van a WordPresshez egy (sok) ügyes kis plugin amivel nincs szükség egyenként beilleszteni a figyelőkódot minden oldalba. Egyedül a galéria maradt, amit át kell szerkeszteni, de azt egyelőre kihagytam.
Persze nem megy azonnal. Legalább egy hónapra van szükség, mire értékelhető adatok jönnek.