Ez vicces lesz. Éppen kémiás kyogenen ülünk. Az óra általános érdektelenség mellett zajlik. A terem nagy része szundításra használja ki a kilencven percet, a többiek beszélgetnek, vagy üres tekintettel bámulnak a semmibe. Én meg elhatároztam, hogy blogolok egyet. Legalábbis offline. A 13” monitor valószínűsíthetően nem tűnik fel a tizenhetedik sorban…
Az előző bejegyzést amúgy végül nem WLAN-on keresztül sikerült elkövetni. Amikor legutóbb próbáltam még volt nyitott hálózat, mostanra viszont eltűnt. De csak nem fogott ki rajtam az iskola információs hálózata: a bluetooth filemegosztást bekapcsolva hagyták az iMac-eken. Innentől gyerekjáték volt párosítani a laptopot az előttem levő géppel, átküldeni amit írtam, majd felpakolni a sesamhura.
Legközelebb hozok Starcraftot. :D
Vagy mondjuk valami forditanivalót. Bár az is igaz, hogy az állandó japán szövegelésnek köszönhetően nehéz lenne megfelelően koncentrálni. Esetleg szereznem kell egy rendes tizujjas gépelést tanitó programot. Ha még nem vagyok teljesen menthetetlen ez ügyben. (Túlságosan az ujjaimban van a rossz módszer.)
Állitólag három tanár váltja majd egymást ezen az órán és mindegyiküknek kell írni valami – gondolom témába vágó – fogalmazványt. Ami egyrészről jó, hiszen nem kell majd vizsgázni, másrészről viszont mi a rákot fogok én baktériumokról írni? Idióta egy oktatási rendszer…
Lassan elér hozzám a katalógus, ami felveti azt a kérdést, hogy mi akadályozhatna meg abban, hogy egy stratégiailag megfelelő helyet elfoglalva a nevem felírása után egy óvatlan pillanatban lelépjek. Az óra mint olyan úgysem járul hozzá semmilyen mértékben sem a fejlődésemhez – a japánok közül is egy kezemen meg tudom számolni, hányan érdeklődnek akár minimálisan is afelől, mi folyik a táblánál.
A katalógus nagyon aranyos. Ez van rajta: „Őszinteséget kérünk a hallgatóktól. A sajáton kívüli nevet ne írjon a papírra.” Ez tuti hatni fog…
A memóriás dolog már itt történt Japánban. Otthonra csak a MacBook-ot vittem. Amúgy márkás RAM-ot nehéz találni. Nagy áruházak vannak, de mivel itt nem divat a saját gépösszeszerelés, nincs igazán választék sem. Annál több a kész gép, előre feltett japán Windows-al és hetven giga haszontalan programmal. Az áruházak meg úgy versenyeznek, hogy noname alkatrészt adnak minél olcsóbban. (Meg garancia nélkül…)
Ezt a brosúra dolgot jó lenne megnyugtaóan elintézni. Nekem itt nincs MHSz-em sajnos. Első megközelítésre a google nem sokkal több találatot adott az egy s-re mint a kettőre, így maradok bizonytalan. Ami tény, hogy a NeoOffice kijavított egyre.
Ezzel a repülős bejelentkezéssel még tartozom. Nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a nagy hacacáré közepette.
Szóval…
Nem túl kellemesen, de ideértem. (Majdnem azt írtam, hazaértem. Mindenesetre ambivalens, mert azért még mindig többet vagyok itt(hon) mint otthon.)
Londonba már rutinból repülök. Onnan pedig már a gépen megváltozott a világ. A London – Tokió járat derékhada a 80+ unatkozó nagymamikból és nagypapikból állt, akik egyébként a japán turizmus alapját adják. (A fiatalabbak ganbarnak a munkahelyükön.) Már a gépen átvették a helyi szokások az uralmat. Átellenben egy úriember mozdulatlanul ülve nagy lelki nyugalommal figyelte, ahogy a felesége a széken pipiskedve próbálja felpakolni a – tuti szabványellenes méretű – kézipoggyászukat. Amúgy mindenki a székre felkapaszkodva igyekezte elérni a csomagtartót. A mellettem ülők, a gép többi utasához hasonlóan, szépen betakarták magukat és lementek alfába: csak időnként keltek fel enni, amúgy mozdulatlanul horkoltak a célig.
Én mondjuk olyan sokat nem aludtam. Hiába, Cattle Class. (A BA marketing World Traveller-nek hívja.) Naritán kifelé menet volt egy tábla üzenetekkel. Tiszta véletlen, hogy épp odasiklott a tekintetem, és megláttam a nevem. Kiderült, hogy bár Ferihegyen végig becheckeltem a bőröndöm, mégis fel kellett vennem. Így utólag igazából volt benne logika, mert hiszen a Narita – Itami vonal már helyi járat, nem különbözik mondjuk attól, hogy felszállok egy vonatra. Ilyen módon a végén nem is tudtak volna bevándoroltatni meg vámkezeltetni.
A kettes számú sokk akkor ért, amikor levettem a bőröndöt a szalagról és szó szerint leesett a kereke. Immár másodjára, ezt ráadásul nem is én törtem össze. Rezignáltan átcipeltem a vámon, és átbumliztam a kettes – domestic – terminálhoz. Itt viszont a JAL-os lányka (már a bejelentkezés után) utánam rohant, mivel felfedezte a totálkáros kereket – illetve a helyét. Meggyőzött, hogy most szépen buszozzak vissza az érkezéshez és vetessek fel valami jegyzőkönyvet a BA-el.
Időm igazából volt, és magamtól is eszembe jutott a dolog, de a helyi bürokrácia bizonyos fóbiákat mindig előhoz bennem, így igyekeztem a kisebb ellenállás irányába elmenni. Nameg jó kifogásnak tűnt, hogy ha problémázok, és esetleg kinyittatják a bőröndöt felfedezve ezzel a tiltott húsárukat, akkor mégiscsak rosszabbul járok.
Persze sejtettem én, hogy ez a bejelentés csak papíron egyszerű. A pultnál ugyanis, ahová az őr irányított egy lélek nem volt. Úgy kell elképzelni, hogy van egy üres pult az összes európai légitársaság logojával, ahol azonban nincs senki: az asztalra ragasztott papírokon lévő telefonszámokon lehet ügyet intézni. Nyilván a British Airways nem tett ki elérhetőséget.
Itt jött volna az, hogy ismét megkérdezek egy őrt, viszont előfordult az, ami még Japánban sohasem: nem tudtam eldönteni kivel beszéltem előzőleg. Bizonyos rutinra szert tettem ugyan a nyugati szemnek egyformának tetsző arcok megkülönböztetésében, ellenben ezek az őrök tök egyforma egyenruhában, ugyanazzal az unott képpel mászkáltak fel-alá. Végül egy magasabb példány mellett döntöttem…
Neki volt egy BA telefonszáma persze. Nekem viszont nem volt telefonkártyám. (Kíváncsi lennék ha Ferihegyen egy külföldinek nincs mondjuk az ügyintézéshez telefonkártyája, vajon adnának-e neki. Csak úgy, örökbe.) Tehát kaptam kártyát, és – gondolom mivel az angol nyelvet választottam – elkapcsoltak gondolom Londonba. Hát persze onnan sokat nem tudtak tenni, de megígérték, hogy elküldik az elérhetőségem a Tokiói kirendeltségüknek. Na persze, gondoltam én és virtuálisan keresztet vetettem az egész ügyre.
Ezt elintézve rám szakadt a semmittevés. Netet nem tudtam venni, (Vicces, hogy az NTT weboldalán ismertetett prepaid wireless kártyáról az egész reptéren senki sem hallott.) maradt a Starcraft, Terran kampány: csak hogy ne unatkozzak. Ügyesen a hátizsákba pakoltam a SC CD-t. Valamint halleluja Blizzard, hogy az összes játékuknak van Mac portja.
Itamiba már rettenet álmosan érkeztem, nameg nem viditott túlságosan a tény, hogy cipelve-tuszkolva haza kellett küzdeni a 30 kilós bőröndöt is. A busz elvitt persze Sannomiyáig, nade onnan az állomásig valamint az állomástól a koliig… Szerintem Nadán már ismernek mint a rossz pénzt: megint megkértem az állomás személyzetét, hogy ugyan hadd hagyjam már ott a bőröndöt amíg nem hozok egy húzogatható kocsit a kollégiumból. Jót röhögtek, mint mindig más ember baján.
Nagy ugrás: szombat este, sörfesztiválra igyekezve Oszakába. Csörög a telefon, ismeretlen szám. BA tokiói iroda. Az alkalmazott angolul (japánhoz képest szuperül) elmagyarázta, hogy sajnálják, mi történt a bőröndömmel. Elmeséltette velem, milyen. (Azt taktikusan eltitkoltam, hogy kínai piaci… ) Majd – itt meg kellett kapaszkodnom – előadta, hogy küldenek egy brosúrát és én legyek szíves választani, mivel ki akarják cserélni. (Jelentkezzen, aki tudta, hogy a brosúra az egy s.) így az elszállt memóriák és egyéb c’est la vie disznóságok után kifejezetten jólesett, hogy végre valami úgy néz ki jól sül el. Azért még nem éltem bele magam, hátha elkérik a régit, meglátják, és jól kinevetnek.
Nem idevág, de ezt a bejegyzést nagyrészt óra előtt írtam a mesterkurzusosok épületében (Frontier Building). Ezek a dögök kaptak egy vagon új fotelt és még egy asztalt a pihenőjükbe. Azt hiszem be fogok ide költözni. (Hát még ha lenne passom a wirelesshez és találnék egy konnektort.)
Most meg átmegyek a gépterembe: valamiért csak ott van olyan WLAN, amit használni is tudok.
Rájöttem mi volt a baja a szegény gépemnek… (boldog boldogtalan program SEGFAULTolt) Először azt hittem a gcc a ludas, de valami isteni szikra folytán történő memtest futtatás más - rosszabb - magyarázatot kínált: sok csúnya piros memóriahibát. (Kedvencem az ffffffff > efffffff konverzió volt.)
Teszteredmény: keresztet vethetek az áprilisban vásárolt mindkét 1G-s modulra. Az egyikkel be sem bootol a rendszer a másik pedig 250MB felett ugyanúgy hibázik. Azzal a lendülettel vissza is vittem a boltba, ahol arcomba mosolyogva közölték, hogy egy hónap a garancia. Az, persze.
f/u
Így hal meg egy magyar tiszt! Ide lőjetek! Shchieß mal hier!
Az bizony engem is érdekelne, hogy mely országokból látogatnak. A helyzet azonban az, hogy a tárterülettel járó awstats ezen funkcióját túl terhelőnek ítélte a szolgáltatóm, és nemes egyszerűséggel kikapcsolta. Úgyhogy statisztikám van de kézzel nincs kedvem azt a néhány száz találatot whois-elni hetente…
Viszont rájöttem, hogy az amúgy igen szuper Google Analytics használatának legnagyobb akadálya, azaz hogy ugye nincs 64bites linux Flash, a MacBookkal egycsapásra megszűnt. Úgyhogy gyorsan be is izzitottam a cuccot. Bárki ingyen használhatja, csupán egy Gmail címre van hozzá szükség. Az pedig nem lehet akadály: igény esetén csak nekem kell írni - van egy vagon meghívóm.
Szerencsére van a WordPresshez egy (sok) ügyes kis plugin amivel nincs szükség egyenként beilleszteni a figyelőkódot minden oldalba. Egyedül a galéria maradt, amit át kell szerkeszteni, de azt egyelőre kihagytam.
Persze nem megy azonnal. Legalább egy hónapra van szükség, mire értékelhető adatok jönnek.
Már gondolom sokan azt gondolták, örökre így marad a blog angolnak. A statisztikákat nem nézegettem mostanság, de a kommentek megcsappantak. Ahhoz képest, hogy állandóan szidom a japánokat, mi sem állunk túl rózsásan a nyelvtudással itthon azért.
Akkor lepődtem meg, amikor megtudtam, a manapság divatos MMORPG-k magyar játékosbázisa is a legtöbbször nem vagy alig beszél angolul. Ami még talán hagyján egy egyjátékos helyzetben, nade egy virtuális közösség tagjának lenni gyakorlatilag kommunikációra képtelenül abszurdan hangzik. Arról nem beszélve, hogy - legalábbis az én szememben - épp a játék esszenciájától fosztja meg magát az, aki nem vagy csak alig érti mi zajlik körülötte.
A bloggal is ez a baj. Ha magyar, az rettentő kényelmes lehet, viszont a világ többi része ezzel kirekesztődik. És az angol, mint be nem vallott lingua franca, egy hihetetlenül széles közönségnek nyitná meg a sesamhut.
One thing I couldn’t have complained about lately is the lack of events to write a post on. Not in a positive way, however. When the ominous ‘siege of MTV’ was happening I was actually in Budapest to meet up with old friends and acquaintances. In the last few days it diminished to a cliché to express one’s shock. Nevertheless, the people of Hungary were quite taken aback watching the scenes from in front of the MTV building.
Strangely I was told by a particular person that the only good thing about it all is that we got into international media and it might open people’s eyes to the other serious problems Hungary has to face. Well, the last time Hungary made it to front pages worldwide was the disqualification of Adrian Annus at the 2004 Olympics based on failed drug tests. (This was particularly big news in Japan since it meant that their athlete, originally coming in second, got to win the gold medal eventually.) Is this really the kind of publicity we’d want for ourselves?
I think otherwise: it’s extremely easy to ruin a country’s reputation and we managed spectacularly. Indeed every wonder lasts three days, but also it takes no more than a vague picture of burning expensive cars in the mind of a conference organiser to choose Czech or Slovenia instead. We live in a highly competitive world and we shouldn’t, we cannot let fiascos like this happen.
And apparently we have the national trait to bring our problems out to the public, where they clearly don’t belong. How embarrassing it must have been to the EP politicians to debate about whether our not our PM is a liar, if the cabinet should stay or not. Could demonstrators act any more provincial than asking for the EU’s help? In, like, what exactly?
Not to mention the whole demonstration now seems like a huge cabaret with people clearly having no idea what they are talking about. It’s downright sad to read the signs they carry. Based on what ludicrousness can someone ask for the freedom of press in today’s Hungary for example? I simply cannot comprehend why protesters think they are in fact leading a revolution. In whose absurd dream can any of this even remotely be like 1956?
It started with the cockade. The rosette of national colours has always been used to represent the 1848-49 Hungarian revolution. It had been so until supporters of the extreme right-wing parties followed by most of the conservatives started to wear it basically any time, anywhere. Now the mob attacking a public building relates itself to heroes of our past. The much criticised Americans put their flag in front of their homes, while we have the tricolour in the hands of vandalistic criminals.
During a short visit to the capital on Wednesday I saw that the beggars adopted a new strategy as well: they all seemed to have the red-white-green on them somewhere: carried a flag, wore a cockade or a bracelet. No doubt making a play for the sympathy of the protesters.
Everyone knows the game when you are being told a word and have to answer with the first thing that comes to your mind. The Oxford American Dictionary (built in OS X, no less) has the following example sentence for ‘protest’: the Hungarian team lodged an official protest.
It’s been… interesting around here lately, and I wasn’t too eager to post as you can see. Not to mention the fact that people were - likely - reading an entirely different blog last week. Which is not really an excuse though. Moreover, if our PM has the time to write than I definitely should too.
Instead I was sitting on a tattered camping bed probably older than I am in our garden reading The Devil Wears Prada. Mostly girl stuff again. I like it nevertheless, weird as I am.
Mostly I’m too tired to work on posts. Without trying to appear big-headed… well, quite hard to explain: when I write about something I strive for excellence. Please, disregard the results for a second. I may or may not achieve anything beyond ordinary / terrible / utterly boring. However there is an idea I always have about each and every post, how it should sound, what it should convey. And to make it so I look up words, read source materials, find webpages, and so on. And it all takes time, determination and motivation which I sometimes don’t have after a long day. There are times when I can catch up though and I carefully register all want-to-post moments and events in order to make them real one day.
I’ve been neglecting the blog again for the better part of last week. Didn’t really feel like posting, and also not much happened worth mentioning. Sometimes I really wonder how I managed to fill my posts before the scholarship - I am doing pretty much what everyone else does. Although even in Japan I guess the only couriosity is the fact that I’m there, and that can get boring quite fast too.
My excuse for the English this time is the lack of long “i” on the Japanese Mac keyboard. I just can’t type it, even after trying all the possible combos and shortcuts. Eventually I will get back to Hungarian - that’s the plan at least. When I can’t tell. I received no hate mail or whinging comments up until now for this semi-permanent switch though.