Arriving at Narita I had to face the challenge of checking-in once more due to the wondrous techology they call e-ticket. Apparently JAL cannot process check-ins for BA, which is just one of the reasons I came to dislike Japan’s national carrier. Apart from lacking in the technical field they also let us pretty much starve on the plane to Tokyo. OK, the flight is quite short, about an hour, but not a morsel of anything edible still qualifies as appalling in my humble opinion. The Vienna - Budapest distance took about fifteen minutes at best but we still received a bar of chocolate.
In Narita I was greeted by a mile-long check-in queue. Big ups for international terrorism for making the lives of passengers miserable. I was about to rant quite long about the inconveniences of queueing but I had to admit I ended up being fairly lucky. After the business/first/royal/etc class people got their luggage checked I was in the first twenty plebs to pass the scrutiny. Hand luggage scan followed as usual and - weird it may sound - immigration. Is there actually any other country that requires going through immigration when leaving the place?
As for the Internet access, it’s not free. But I thought five hundred yen is not that bad a price. I actually got a day’s worth of Internet for that - too bad boarding starts in a couple of minutes. But it’s good news indeed for the time when I’d eventually return since I am bound to spend seven terrible hours in this lounge then.
I do hope they give us FOOD right after boarding… the tax-free Dotour sandwich was quite small.
Writing this at Itami Airport where apparently there’s no wireless access. I only found a restricted network, presumably reserved for the upper-class travelers. However there’re plenty of power outlets to choose from, so I can keep my batteries untouched - otherwise I wouldn’t bother writing an entry I can only hope for to post.
I took the bus to Osaka, which turned out to be the ever-famous Vegetable Express. The bus features images of various cartooned vegetables much like an evergreen homage to the Philosophy of Cute.
At the check-in I encountered a Spanish group of people who decided to transfer their whole household back home. Nothing else could possibly be an explanation for the tens of huge suitcases that blocked the check-in windows for a good quarter of an hour. The fact that one of the counters was mercilessly turned into a first class entrance from economy to reduce the congestion didn’t help much either. Plebs should learn their proper place, JAL believes.
I only received a boarding pass for the Osaka - Tokyo flight. It is yet to be unveiled how I’d board the Real Big One, the eleven hour killer.
As for now, still an hour to go before takeoff. Wish they’d just let us in the nerfed plane already.
It would never have happened if they hadn’t decided to introduce the new MacBooks with a sale. That, and the fact that it was love at the first sight. I am still in a state of amazement whenever I switch this cutie on. As Lofota quite eloquently put it: “it just works”. And it just works without too much linuxy hassle or the dumb, overprotective, insecure Windows way.
It’s all sleek and smart: software as well as hardware. It looks better than any Windows, including Vista, while I can be sure it’s safe and effective and that all my tools I got used to under linux are just a terminal away. (It took five seconds tops to make my terminal window geekily transparent…)
One thing that blew everything else away at once is the Unicode support. I can have kanjis literally everywhere. And I mean it. iTunes handles my Japanese songs easily, UTF-8 filenames are trivial, emails work like a charm. If you have ever tried installing a Japanese application on your - say - Hungarian Windows you know what I’m talking about. Luckily since Apple is a fierce promoter of Unicode it encourages all the software develeopers to adopt the same attitude. Also Japan is a huge market for Apple as far as I know which also helps Unicoding everything.
From the outside it’s very clean and clear. The lit-up white apple on the back of the screen redefines cool. The charger connects to the machine with a magnet, meaning if my clumsiness (tm) accidentally tips over the charger cable I wouldn’t send the MacBook flying over the room. The lid also uses a magnet to close, softening the process a great deal. There’s an otherwise invisible lamp on the side that pulses gently when the computer goes to sleep notifying the user that it’s not in fact powered off. (And OS X actually comes back after sleep, with everything working as it used to.) The keyboard felt weird at first but it proved to be great to type on, also very silent. The touchpad is able to scroll if I touch it with two fingers making an external mouse unneeded. (I tried connecting my old Logitech but it just didn’t feel as comfortable.) I recently discovered a button on the back that shows the battery strength with some green leds without the need to switch on. Recalling the countless times I brought my CD player with me uncharged it’s a neat feature indeed. With the battery in the MacBook weighs 2.3kg - not the lightest of them all out there but still quite transport-friendly. I carried it with me to the university once and it felt OK, like I had a book in my backpack. Also importantly the charger is unbeliveably small and light too. Lastly about the speakers that have a very impressive and clear sound, even at maximum volume, not quite like usual notebook speakers.
After starting to use OS X I felt like a kid who has been treated to a truckful of toys to play with, all colourful and exciting. I found myself constantly grinning, like “oooh and I can even do this”. Small moments, like when doing the initial setup OS X offers to take a picture of you using the built-in camera and Photo Booth and sets it up as your avatar. (Anyone remembers those ridiculous ducks and frogs?) OS X is sometimes criticised for too much eyecandy but - especially in the light of Vista - I kind of liked it. Everything is animated, antialiased, drops a shadow, fades into transparency. Aqua does it today what Aero will do who-kows-when. I press F9 and all the opened applications slide to a neat line-up so I can choose which to highlight. Alt-tab with style. I press F10 to see all the windows of a given application, like Finder. F11 shoves all windows to the sides to free up the desktop. And F12 brings up the famous widgets, in my case clocks, weather report, usage statistics, calculator, currency converter, etc.
There are rumors that there are not enough software for macs or that they are overpriced. Well I didn’t feel any need to purchase any additional software. The MacBook really does work out of the box. Incidentally if there’s a need for a specific application I can still just use a free OpenSource equivalent, like NeoOffice. (No way I buy MS Office. lol)
And I haven’t even started really using my Mac yet. Just wait until I go home and classes start.
Youkai, meg úgy általában *nix flash: A jelenlegi helyzet, hogy 32bit linux flash player létezik, de csak 7-es. A nyolcast egy huszárvágással átugrották, mert kit érdekel a nem MS-approved community. Még viccesebb a 64bit. Ha jól tudom még 64bit Windowsra sincs flash, nemhogy bármilyen linuxra. Elvileg majd jön ugye a Flash 9. Public Beta verzió létezik, persze Winre. (Újabban van universal binary OS X-re is.) Linux verzió majd 2007-ben. (Konkrétum persze zéró…) Hogy 64bit lesz-e egyáltalán, azt nem tudni. Ajánlott olvasmány a témában Emmy Huang (Flash Player Product Manager) és Mike Melanson (Engineer, Linux version) blogja.
Igazából nekem nem hiányzik ez az egész hacacáré, de azért jó lenne, ha működne. Tekintve, hogy használják, viszont nem elérhető mindenkinek. Linuxosként rögtön meg van lőve az ember amint Flash 8-ra van fejlesztve az oldal, 64biten meg tökmindegy mi a rendszer… Igazából az a zavar, hogy ott is van flash, ahol nem kéne, pl site navigáció, stb. Persze gondolkodni is kéne egy kicsit, kompatibilitás, miegyéb… (tudom, naivitás).
Amúgy - szintén Youkai - az OS X nem linux, inkább BSD. Az OS X alapja a Darwin, ami viszont a NextStep továbbfejlesztése. Utóbbi atyja pedig a BSD, mint az itt látható. Viszont mindkettő (GNU/Linux, OS X) unix-like.
Teljesen ötletszerűen két hír amit mostanában olvastam. Egyik, hogy növekedésnek indult a születések száma Japánban: Japan birth rate begins to rise. Persze lehet, hogy csak véletlen, a csillagok együttállása vagy a Honda hungaroringi győzelme okozta eme jelenséget, és a második félévben visszaállnak a rendes fogyó kerékvágásba. Figyelemre méltó valamint, hogy Tokyo ‘will allow’ nude Spears ad, ami annak fényében, hogy az átlag tizenhárom éves párszáz Yen ellenében bármelyik kombiniben preteen bukkake mangákat gyűjthet be, igen felvilágosult hozzáállás.
Olvasgatom valamint (és hallok róla) hogy otthon szóba került az egészségügy finanszírozásának egy versenyorientáltabb megközelítése is. Példa: Mikor fizessünk a gyógyításért? Nos. Teljesen álláspont-függetlenül kizárólag a japán rendszerre vonatkozóan az a véleményem, hogy működik. Itt a biztosítás besorolása a kereset: aki többet keres, többet fizet havonta az egészségbiztosítónak. Ebben ugyan nem vagyok száz százalékig biztos, de azt hiszem abban is van különbség, hogy a kezelés utáni számla hány százalékát állja a biztosító az illetőnek. (Nekem jelenleg olyan konfigurációm van, melyben csak 30%-át fizetem a valós költségeknek.) Minden kezelés pénzbe kerül, lépésenként kiszámlázva. Példának okáért a hátfájásos kórházi utam számlája tartalmazta a mentős szállítást, a röntgent és a vizsgálatot. Ehhez hozzátartozik, hogy minden lépés előtt az orvos megkérdezi a beteget, akarja-e az adott kezelést/gyógyszert/vizsgálatot - hiszen ő fog majd fizetni.
Az eredmény, hogy a kórházaknak igenis érdeke a szép környezet, jó orvosok, gazdaságos működés, et cetera fenntartása. Lényeges, hogy visszamenjen a beteg. A betegek pedig nem szükségeszerűen fizetnek többet - inkább arról van szó, hogy a pénz oda kerül, ahová kell. Nyilván ez sem tökéletes persze, például itt is létezik hálapánz - méghozzá mint hallottam elég horribilis - nagy műtétek vagy szülés előtt, de még mindig kellemesebbnek tűnik mint az otthoni pusztuló kórházak és alulfizetett mogorva orvosok. (Tényleg csak csodálni lehet, aki a körülmények ellenére is mosolyogva tudja végezni a munkáját.)
Utolsóként pedig a Stephen Colbert - híd ügy. Nem tudom a magyar médiában mennyire kapott publicitást az M0-ás Északi Híd elnevezése körüli netes szavazás. Egy darabig csak a Chuck Norris - híd erős helye borzolta a kedélyeket, aztán jött Stephen Colbert. Azaz inkább jött, látott és győzött. (Első forduló eredményei.) A GKM aztán végre a fejéhez kapott, és kitalálták a regisztrációs második fordulót. Az egészből az a tanulság, hogy aki nem ismeri az internetes közösséget, jobb ha nem dob fel szavazásra ilyesmit, főleg mindenféle csalásvédelem nélkül…
Szomorúbbak a hozzászólások a linkelt videók alatt. Tipikusan túlönérzetes, humortalan beszólásai olyanoknak, akik láthatóan semmit nem értenek Stephen Colbert szarkazmusából. Igen, Európában szállóige az amerikai kulturálatlanság, de ez itt most nem az. Inkább egy jót kéne kacagni az egészen. (A szavazás úgyis csak ajánlás, nem VÉRRE megy.)
Utolsó utániként: kritikát kaptam a haiku -vel kapcsolatban miszerint a 聞こえなくする az nem azt jelenti, amit én gondoltam (süketít), valamint hogy az ん is egy mora, miáltal rossz a szótagszám. Naja, így jár a kontár.
How to Appreciate a Man was brought to my attention by Norbi and I found it remarkable. (Don’t let the domain fool you, it’s not about that.) It is indeed the way male humans operate. And I can heartfeltly agree that just becuse both sides know how something has to be done it shouldn’t mean that particular courtesy also has to go unnoticed. It shouldn’t be about expecting men to be men. What it should be about is the mutual appreciation of the opposite sex, so that both would feel complete in their functions. (Caveat: the text does include sexual references, proceed at your own risk.)
In medias res. Az Earth Celebration teljesen más élmény ha nem először vesz részt rajta az ember. Az előző évi utunk jelentősen kalandosabbnak bizonyult, lévén nem tudtuk pontosan hová megyünk és ott mi vár ránk. Így másodjára még a vonatozás sem tűnt olyan elviselhetetlenül hosszúnak, bár tizenórákat zötykölődtünk.
Az odaút érdekessége, hogy nem tudunk elég korán indulni, hogy elérjük az utolsó kompot a szigetre, miáltal csőlakni kényszerül az egyszeri fesztiválozó. Idén furamód nem zárták be a várótermet, úgyhogy ott hajtottuk nyugovóra fajünket. Bár engem zavart a bekapcsolt TV és a vad neonkivilágítás, túlzott konformitásigényem megint győzött az egészséges egoizmus felett… Mindenesetre ha tehetem eztán nem alszok széksorokon, mert rohadt kényelmetlen.
Komp mint tavaly, busz a kempingbe, sátorverés, tengerben fürdés. Idén nem voltak medúzák, legalábbis nappal nem, nagy megkönnyebbülésemre. Elkényeztetve Shirahama által már nem tűnt olyan szupernek a part. Persze a helyi Suma Beach-et még mindig kenterbe veri. Én meg amúgy sem vagyok egy beach-person, mint azt felfedeztem. Talán az is közrejátszott ebben, hogy továbbra is le voltam égve.
Koncertügyileg nekem a Kodo mindig csoda, akárhányszor is látom. És ezzel körülbelül mindent el is mondtam. Nem áltatom magam azzal, hogy képes lennék legalább közelítőleg hűen átadni verbálisan egy Kodo-fellépés élményét.
A vendégzenekar idén az Urban Tap névre hallgatott. Afrikai-francia-amerikai cucc. A változatosságra nem lehetett panasz: afrikai ritmusok, jazz, sztepp, dobok és egy vagon hangszer amit akkor láttam életemben először. Egyik tagjuk démonnak öltözve gólyalábon szerepelt, artistákat megszégyenítő mozgásokat produkálva. Volt olyan része az előadásuknak amit leesett állal néztem végig, viszont egyes elvontabb daraboknál felülkerekedett az unalom.
Megint voltak ún. fringe event -ek, Miyake Taiko-val, egy oroszországi valamilyen kis nép zenéjével, stb. Ogi főterén pedig sátortábor, kirakodóvásár, mutatványosok, capoeira. Woodstock találkozása a backpacker-kultúrával, ami nekem mindig is egy kicsit ambivalens volt, lévén nem vagyok egy jamaicai vérmérsékletű peace-on-earth hívő, hogy teljesen átérezzem az esemény szellemét. Emiatt kicsit irigyeltem is mondjuk az egyszeri mutatványos sátorlakót, akinek láthatóan semmi gondja a világban, egyszerűen boldog. (Legalábbis kívülről nézve.) Persze nekem kell az a napi X óra LCD-fény egy monitorból a lelki nyugalmamhoz.
Természetesen csináltam képeket, melyek viszont még nincsenek feltöltve. Vannak még eldöntetlen kérdéseim. Mint például hogy az eredeti képeket tároljam-e el vagy már megvágva. (Némelyik sajnos a korlátozott lehetőségek miatt kozmetikázásra szorul. Macerás hátulról, messziről korrekten fényképezni.) Vagy hogy az Exif adatok vajh’ megmaradnak-e ha buherálni kezdem a képeket.
Öt napra eltűnök Sadogashimára. Ha valaki ellenálhatatlan vágyat érez, hogy kapcsolatba lépjen velem, akkor ékezetmentesen a sesamsys@ezweb.ne.jp címen teheti.
Sajnos megfeledkeztem a leégés azon kellemetlen mellékhatásáról, hogy egy idő után elkezd viszketni. Nagyon. Úgyhogy az úton Narába (奈良) majd’ megőrültem a kíntól… vakargatni nem volt értelme, mert az csak rontott a dolgokon…
Ilyenkor az Obon-ünnep utolsó napján kismillió gyertyával világítják ki Narát. Illetve az egész dolog tizenegy napon át tart, de a csúcspontját 15-én éri el. A közvilágítást erősen korlátozzák, és a patakok mellé, a tavak köré, a mezőkre, az útszélekre, a templomok lépcsőire, mindenhová lámpákat tesznek. A lámpák egy műanyag egyenes falú pohárból és a benne lévő vízen úszó mécsesből állnak.
Az esemény neve Toukae (燈花会), ahol a touka (燈花) a gyertya meggyújtásakor fellobbanó virágformára utal.
Természetesen találkoztunk őzekkel (鹿), bár nagy részüket elzárták a hömpölygő embertömeg elől. (Ugye 奈良には鹿しかない。)
