The newest addition to our household is an approximately 7 years old female cat called Mokka.
She first appeared in the vicinity of a pub where the friendly owners fed her. As part of a so-called Stray Cat Project she was neutered. Afterwards she got into a shelter, awaiting to find her new owners.
Mokka in a quarantine after getting into the shelter
Reportedly, when she was a stray she was very friendly, but in the shelter she rarely showed herself. She was especially vary of other cats so she never made it to the "common room".
She was not fond of the little newcomers
After reading the blog of the Southern-Hungarian shelter Tappancs Tanya ("Paw Ranch") we immediately grew fond of this black-coated beauty. We first met her on June 22 when she reluctantly accepted a few treats from us. She kept behind her favourite couch, of course, so by careful placement of the treat we were almost able to see a quarter of the animal even!
She moved in on Sunday, July 7, following getting the compulsory medical checks and required shots. She handled the 170km journey from the shelter to the capital without a sound, she only meowed a few times when being carried; she obviously didn't like that.
When we let her out in the bathroom, where we placed her litter-box, she immediately crawled under a shelf and hid there. So far she only came out at nights when we were asleep. Although I have no idea what she does when we're not at home…
👀
Since she's pitch black and in hiding under furniture her usual manifestation resembles a black hole with two eyes. I actually only saw the whole cat once, late at night, when I'd been reading and she probably thought we were both asleep and she jumped on the bedroom windowsill to look around.
When she noticed me staring she promptly left, back into the darkness.
My main ultra event this year will start tomorrow. It will only be a lap around a lake… which happens to be the largest lake in Central Europe. You can follow the live timing linked below as well as check the Instagram stories of Fanni who will be my assistance on bike. 🚴♀️
⭕️ XIII. NN Ultrabalaton (221km) ⏰ Starts tomorrow (05/11) 7.00 CET 🏁 Cutoff time 32 hours ⏱ Live timing at checkpointsystem.hu
This is about a quarter of the stuff we've prepared…
Mecsek Trail is the first of a four-part series encompassing the four seasons sponsored by local gear store Nyúlcipőbolt. All instalments are divided to three distances, S, M, and L. Other than recognising the male and female podium finishers of each race, participants are awarded points through the season to compete in the annual ranking to receive prizes and VIP access to next year's races.
Mecsek is situated in the Southern part of Hungary and gives home to the Spring leg of the Nyúlcipőbolt Trails Series.
This year we were extremely fortunate with the weather: the temperature was between 12 and 16°C with some wind to further cool the runners and almost no mud. This is important because the head organiser Csanya is notorious for performing a (very effective) rain dance before every major event so that participants are not deprived of the joys of sliding in knee-deep sludge to make up for the fact that Hungary is not exactly rich in tall mountain ranges or technical terrain.
Regardless, I've had a bad experience last year with running out of water so I opted to bring a backpack with a reservoir instead of just a handheld flask. The compulsory gear only included a 500ml flask while I had more than 2l on me at the start. Admittedly I sweat profusely and I need a lot of water to refill what's lost.
This time I've had no real goals regarding the race other than to finish. In less then two weeks I'll be participating in a gruelling 220km ultra. My training plan for this weekend was to experience running tired, so I had back-to-back long runs day after day, even before the event.
Starting from Pécsvárad the race basically climbs all the way up to the highest point of the mountain range, Zengő (682m), for the first 5,5km or so. The local running community organised a supporting event right at the top which for a couple of seconds made us runners feel like participating in Sierre-Zinal: on both sides of the path there were people cheering and shouting encouragements; definitely an adrenaline boost.
I remembered from the previous year when I ran the M distance that I was already out of hydration before reaching the summit. This time I had much more water on me and managed to conserve. Despite not pushing excessively on the climbs I was faster and still managed to gain places on the downhill sections. Meanwhile my HR remained steady, something I'm not generally used to.
Between the first and the second aid stations I found myself in a gaggle of runners exchanging places regularly but without anyone making an escape. It was a source of great motivation to run in a group: I'd have walked some of the uphills if it weren't for everyone else around me pushing.
With plenty of water/isotonic to drink and a steady HR I had the opportunity to look around and admire the landscape while running. What a difference confidence makes.
Just like the previous year the last aid station mattered very little with only 4,5km left. I didn't even stop. However, when I started zooming downhill on the short winding asphalt path I noticed shadows moving to my left, which turned out to be a bevy of roe deer, at least four, running parallel to me for five hundred meters or so down in the valley below. Without a way to pull out the phone and take a picture or a recording I just tumbled down the path awestruck, somewhat recklessly, without looking ahead. Easily the best part of the whole event.
Despite the moderate temperature and the better planning of refreshment I was slower on the ultimate downhill sections of the race. Granted, I was tired to begin with and also this was more of a training than a race, still it stung.
My result was 46/87 in men, 56/120 combined with a time just 7 seconds shy of 3 hours and 30 minutes.* In general I am quite satisfied and looking forward to the Summer leg.
* I think we were let off a couple of seconds later than 10.00am, and my time is actually under 210 minutes, but one does not argue with the official timing.
Pont előző nap beszétük Tibivel, hogy milyen jól működik az edzés, sérülésmentesen tudok fejlődni.
A szokásosnál kicsit később érkeztünk Mórra, így csak a felszerelés felkötözése maradt a rajt előtt. A szabály, hogy mindig otthon kell hagyni valamit, ami ezúttal a rajtszámtartó volt, úgyhogy én a nadrágra, Fanni a pólójára tűzte a rajtszámot.
Az évszaknak abszolút nem megfelelő hőség ígérkezett, ezért rövidnadrág-pólóban indultam, ezúttal a kézikulacs helyett hátizsákkal, mégiscsak 30 kilométerről volt szó, és az egy liter víz több, mint a 6 deci.
Azt hiszem, kicsit elfutottam az elejét. Vitt a tömeg és a lelkesedés. A direktíva az volt, hogy 175 fölé ne menjen a pulzus a hosszú felfeléken, ehhez képest a 180-at nyaldosta, vagy még többet, ez pedig elkezdett frusztrálni. Utána szerintem már az idegesség miatt volt magas a HR, hogy hát a francért nem megy le, tán álljak meg, vagy mi!?
Olyan emlékeim voltak a Vértesről, hogy egy viszonylag szelíd hegység, nincs benne Vöröskő meg Naszály, futható terep. Ehhez képest a piros L útvonal, nos, mintha a Börzsönyből másolták volna. Minden volt, kidőlt fák, meredek kapaszkodás, és a kedvencem, a jobbra lejtő hegyoldalra merőleges futás. Minden pillanatát tiszta szívből gyűlöltem, mi a fenét keresek én itt. Utólag azt mondom, ez a jobbra lejtés sem segített a szalagoknak valószínűleg.
Mögöttem srácok épp arról beszélgettek, hogy egyikük csinálta a szalagozást (másfajta, mint a bokában, az útirányt jelzi), és egy nem teljesen egyértelmű helyen még ők is elkezdték rossz irányba feltűzni a jelölést. Mi a jó nyomot követtük, aztán pár száz méterrel később az erdőből előcsattogott egy tíz-tizenöt fős különítmény, akik a rossz ösvényre fordultak szegények.
Nagyjából itt kezdtem újra megnyugodni. Sok volt még hátra, a pulzusom normalizálódott 170 körülire, miután elengedtem a versenyzést (meg vagy 30 embert magam elé). Csipi elképesztő lelkesen szurkolt az elágazásnál, és végre egy futható lejtőre érkeztünk, úgyhogy el lehetett engedni a gyeplőt kicsit.
Szakadtam lefelé, és biztos volt az avar alatt valami, egy kő, vagy csak a talaj volt egyenetlen, de szépen magam alá fordult a jobb lábfejem. Reccsent is — ez új volt, ijesztő hang amúgy — a körülöttem futók meg felszisszentek. Nem fájt, szaladtam még pár lépést, aztán esett le, hogy ez nem olyan, mint volt, hanem talán valami komolyabb.
Elkezdtem lefelé sétálni, terhelgettem a lábam. Csanya sétált szembe, kérdezte, mi van, én meg hogy milyen messze a pont. Pár száz méter, majd ott leülök, és értékelem a helyzetet. Igazából még kocogni is tudtam lefelé.
Leültem, és már a zoknin keresztül látszott, hogy ez a jobb boka mintha nagyobb lenne, mint a bal. Jelentősen. Kompressziós szár le, ránézett a Crew, meg később Csanya is, és egyöntetűen azt mondták, ezzel nem kellene tovább menni.
Faszom.
"And there was a voice, a high clear, female voice, which said, »Ow,« and then, very quietly, it said »fuck,« and then it said »Ow,« once more." — Neil Gaiman: Stardust
Ültem, vártam. Kilian biztosan sínbe tette volna két gallyal, és betekeri egy Salomon hátizsákba, de én inkább feladtam. Egy másik srác is sántikált le a hegyről, akinek kétszer bicsaklott ki a lába, és a második után úgy döntött, inkább nem kockáztat. Amikor leért, egy Crew lány visszavitt minket autóval a versenyközpontba. Mindenki nagyon kedves volt és professzionális, én meg mérges. Magamra meg a világra.
Korábban is volt már, hogy kifordult a jobb lábam, és sosem volt belőle semmi, vígan futottam tovább. Valószínű, elég lazák a szalagjaim. Hát most beszoptam.
A doki a versenyközpontban azt mondta, húzódás, és kaptam a focista fagyasztó srayből. Szerintem inkább ficam, ránézve a púpra. Szerencsére nem pirosodik vagy lilul, úgyhogy valószínűleg csak víz van bent. R.I.C.E. fázis megy, ezt a bejegyzést is fél kiló Iglo* márkájú fagyasztott borsóval a lábamon írom.
Csanya nagyon kedves volt, leült mellénk, miközben kanalaztam a gulyást, és adott tippeket a gyógyulásra, innen a fagyasztott zöldség kúra. Persze trollkodott, hogy mikor lett volna a következő verseny, de a Budai Trailre úgyis összeszedem magam, joke's on him!
Meg végre találkoztam élőben is #coachTibi-vel. Nem csoda, hogy eddig tartott, amekkora celeb, még szelfiztek is vele a célban. Megbeszéltük, hogy a holnapi edzés kimarad, és majd többet kell ugrálókötelezni erősítésképp…
* Az Iglo nem támogatta ezt a bejegyzést, de amúgy tehetné, mert szeretem a borsófőzeléket.
Így, hogy holnap lesz csak az Ensport Vértes Trail, abszolút nem vagyok lemaradva a mátrai beszámolóval.
Idén ugye az M távokon gyűjtöm a pontokat. A sorozatban eddig két esemény zajlott le, a Mecsek és a Börzsöny Trail, melyek közül az utóbbiról már ellustálkodtam az írást…
A Nyúlcipőbolt sorozat harmadik versenyét vasárnap rendezték, így kihagytam az első Panoráma Trailt, ahová a munkatársaim mentek. Ők az év egyik legszebb őszi napját kapták futásra szikrázó napsütéssel, míg mi Szolnokról végig a csepergőtől a zuhogóig terjedő intenzitású esőben autóztunk fel a rajthoz.
Az öltözék talán ennél az állomásnál a legváltozatosabb az indulók között. A póló-rövidnadrágtól a rétegzett ruházatig mindent lehet látni. Tavaly ilyenkor 12°C volt, úgyhogy a hátizsák alá én is csak egy rövidujjút vettem, és milyen jó döntésnek bizonyult! Idén sem akartam túlöltözni. A nyolcfokos csúcs mellett esőre is volt esély, így végül az ultrás rövidnadrágom és egy pólóra vett kapucnis mellény lett a felszerelésem. Ekkora távra nem viszek hátizsákot, csak a hatdecis kézi kulacsom, így a hátizsák helyett került rám a vest.
Iszonyú szép ám az őszi Mátra
Voltak pontok, amikor ezt is soknak éreztem, például a szélvédett első szakaszon, ahol ráadásul amúgy is kimelegített a felfelé kapaszkodás. Később viszont nagyon örültem, hogy a mellény bélése melegíti a felsőtestem, mert a kitettebb szakaszokon erősen hűtött a szél. A szabadon lévő karom szépen ki is pirosodott ilyenkor. Összességében jó választásnak értékelem, nem fagytam halálra, de nem is dunsztoltam be magam aláöltöző-széldzseki kombóval.
Az elején igyekeztem kicsit konzervatívabb lenni, és nem kihajtani magam az első 6 km felfelén. Az M/S elágazás után aztán sikerült is beérni többeket a lejtőn. Rögtön az elején morgott fennhangon egy leelőzött, hogy micsoda bokagyilkos dolog ez az avarral fedett köves lefelé. Hja' a Mátra az ilyen ősszel. 😜
Direkt nem akartam sokat időzni a mátraházai frissítőponton. A víz csapos palackokban volt felszolgálva, ami nagyon tetszett, mert így gyorsan tudtam magamnak utántölteni. Ezen kívül csak egy marék ropit kaptam fel. Maximum két percbe került a depózás.
Csanya irányította tovább a mezőnyt. Ez a szakasz sem volt ismeretlen, hiszen tavaly az L távot futottam, és az gyakorlatilag megegyezik az M útvonalával, csak egy extra hurok van benne a Kékesre. Emlékszem, az nagyon sokat kivett belőlem: Mátraháza előtt kicsivel már rendesen görcsöltem. Ehhez képest most nagyon vidáman szakadtam az újabb lejtőn, itt-ott előzgetve.
Ferde
Az első patakátkelésnél egy kifejezetten meredek, fogás nélküli pár métert kellett haladni. Itt sokan válaszották a fenéken lecsúszást. Engem az addig kézben tartott köteg ropi akadályozott kicsit, úgyhogy megcsócsáltam a nagyját, meg leettem róla a sót, és kiköptem, hogy két kézzel tudjak utána kapaszkodni, egyensúlyozni. Valakinek a rovarok etetéséről is gondoskodnia kell.
Ezt a patakot (azt hiszem, ugyanaz), még párszor kereszteztük. A második vagy harmadik alkalommal meg is merítettem kicsit a cipőt, de nem lett belőle para. Később előztek olyan L távosok, akiknek derékig fel volt csapva a sár hátul. Gondolom ők szartak a kövekre, és átzúztak a vizen, mint egy rendes terepfutó.
Jelentősen több erőm maradt a Sástóra felvezető sárga szakaszra is. Errefelé már a mezőny is ritkult, utána meg kifejezetten kevesen voltak körülöttem, jobbára inkább csak túrázó családok, akik nagyon készségesen engedtek el. Még arra is maradt energiám, hogy a végén az aszfalton öt percen belüli kilométereket menjek a befutó előtt.
Így utólag lehet, hogy nem maxoltam ki magam teljesen, mert éreztem már magamat sokkal jobban leszívva egy-egy futás után. Azért a célban megint rákérdeztek, hogy jól vagyok-e, aminek az okát nemigen tudom, valószínű kívülről vacakabbul nézhetek ki, mint valójában.
A másik érdekes dolog, hogy a pulzusom a verseny jelentős részében EX tartományban, a tejsavküszöb felett volt (169-es átlag), tehát eltolódhattak a zónák, és könnyebben megy a nehezebb verseny/edzés is.
Az eredményem53/105 lett a férfi mezőnyben, 2:21:07 idővel. Arányaiban rosszabbnak tűnhet, mint a tavalyi L, de össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobban élveztem ezt a futást.
Egy kicsit sok volt a versenyzés mostanában - a dögletes nyár ellenére - úgyhogy nem voltam biztos benne, akarok-e egyáltalán nevezni a Lynx Trailre. Később feltűnt, hogy a maratoni távtól kezdve még ITRA pontot is ér a verseny, ettől kicsit meginogtam. Aztán amikor Fanni eldöntötte, hogy bár már nevezett a félmaratonra, de mégsem akar indulni, akkor úgy voltunk vele, edzésnek jó lesz, és átveszem ezt a távot.
Amit nem tudtam előre, hogy ez igazából a Szondi György Emléktúrák futós változata lesz, amiket szintén a Szent Jakab Zarándok Egyesület szervez, ilyenformán kicsit meglepő volt a versenyközpontban a sok túrázó. Eddig csak a 24H Burgenland Extrem Tour volt olyan (terep)futás, ami túra is volt egyben, így kevés összehasonlítási alappal rendelkeztem.
A versenyközpontban például nem nagyon volt egyértelmű, melyik asztalhoz menjek oda, így majdnem beálltam egy túrázós sorba. Viszont bár pedzegették az átíráskor, hogy a nevet nem biztos, hogy le tudják már cserélni a rajtszámon, szerencsére mégsem így lett, és a saját nevem alatt futhattam.
A nógrádi várból indultunk, ahol még sosem jártam, csak elsétáltunk mellette a kéktúrán. Tényleg nagyon szép onnan a kilátás, megéri felsétálni ha valaki Nógrádon jár, viszont nincs túl sok árnyékos része.
Startra készen
A rajt előtt mindenki átesett egy rövid felszerelés ellenőrzésen, és hangosbemondón keresztül hallgattunk hasznos információkat. Többek között arról, hogy milyen elágazásokra kell figyelni az útvonalon, hogy a második ellenőrzőpont a Királyréten úgy van elhelyezve, hogy kicsit tovább kell futni, és hogy a cél a pusztulat hőség miatt nem a várban lesz, ahogy eredetileg tervezték, hanem lent a versenyközpontban.
Sajnos a fentiek csak magyarul hangzottak el, pedig volt külföldi a mezőnyben. Utána olvastam az esemény Facebook oldalán, hogy szegény befutott a várba, és nem értette, mi van…
A magaslati start azt jelentette, hogy a családias 33 fős csapat rögtön lefelé indult el. Én főleg azzal foglalkoztam, hogy összeszedjem magam, mert már a verseny előtt gyomorbántalmakkal küzdöttem. A nyolcórás rajthoz ötkor kellett kelni, amihez nem igazán vagyok hozzászokva, és enni sem tudok igazán ilyen korán. A kávétól más esetben nem szokott bajom lenni, de ezúttal inkább ártott, mint használt.
Inkább a többieket követtem, nem a szalagozást, de azért igyekeztem figyelni, lévén ezt az útvonalat még nem futottam. A szalagok nem egyediek voltak, hanem sima piros-fehér kordonszalag volt ide-oda felcsomózva. Ez annyiban nehezítette a követést, hogy bárhol lehettek, és sok nem is tűnt annyira stabilnak. Itt-ott rózsaszín festékkel is jelölve voltak az elágazások.
Egy ilyen kanyart majdnem be is néztem, de szerencsére előttem egy lány szemfülesebb volt, pedig még előttünk láttuk, ahogy többen is továbbmennek a rossz irányba. Nekik kiabáltunk, de nemtudom, mennyire vették észre.
Hozzátartozik, hogy ezúttal lusta voltam, és nem töltöttem fel az útvonalat előre a telefonra, ahogy amúgy szoktam. Illetve most már az órám is tudna tracket követni, de ezt a funkciót még sosem próbáltam, és azt gondoltam, nem éles versenyen kellene tesztelgetni. Igazából elég jó itinert kaptunk, még szintrajz is volt hozzá, csak észnél kellett lenni.
Már nem emlékszem, milyen irányban csináltuk ezt a kéktúra szakaszt anno, de a Foltán-kereszthez kifejezetten szívás volt felkaptatni, főleg, hogy közben melegedett is az idő. Amolyan igazi Börzsöny-élmény. Egy bolyt követtem, de kezdtem lemaradni.
Az időmérés amúgy úgy történt, hogy egy bokára erősíthető tépőzáras pánton volt chip és egy QR kód. Mint azt a megafonból megtudtuk, a rajtban és a célban szőnyegen futunk át, az ellenőrzőpontokon viszont a QR kódot olvassák le, amihez célszerű levenni a lábról a szíjat. Na ez utóbbi nem működött hibátlanul, egyrészt mert sokan időt akartak azzal spórolni, hogy nem szedegetik le a pántjukat, másrészt meg valami kaputelefonnal kellett dolgozniuk szegény önkénteseknek. Felrémlett az e-jegy bevezetése utáni MÁV, amikor a kalauzok szenvedtek hosszú perceket a kódok beolvasásával.
Mivel láttam, hogy az előttem lévővel mennyit küzdenek, inkább levettem az én pántom, így sokkal gyorsabban végeztem. Az kicsit megmosolyogtatott, hogy a digitális verzió mellett egy papírlapra is felkerült az időm.
Ekkorra elfogyott a nálam lévő egyliternyi víz, ami nem zavart nagyon, hiszen a második ellenőrző- és egyben frissítőpont csak 2,8 kilométerre volt, ráadásul lefelé. Na ez a kék négyzettel jelölt szakasz elég aljas lejtőnek bizonyult: technikás köves-poros single track, ahol ha nem a kő gurul ki az ember lába alól, akkor a finom porban csúszik meg. Kicsit bosszantott, hogy néha majdnem olyan lassan jutottam le, mint fel.
Túrázókat is kellett kerülni, de iszonyú előzékeny volt mindenki, és amikor hallották, hogy csörtetek lefelé, egytől egyig kiálltak, és elengedtek. Néhányan még buzdítottak is, nagyon rendesek voltak.
A szénpataki kulcsosháznál azonban nagy meglepetésemre a kólán kívül csak üres vizeskancsókat találtam. Az egyik alján árválkodott némi izó, azt betöltöttem a kulacsomba, és kérdeztem, van-e víz. Fentebb volt egy hordó, amiből nagy szerencsémre pont meg tudtam tölteni egy fél literes soft flaskot, de az utánam jövőnek már nem jutott belőle.
Az önkéntesek azt mondták, a házból lehet szerezni vizet, ami elég nagy időveszteségnek hangzott. Itt is csak ketten üzemeltették a pontot, ami nagyon kevésnek tűnt: egyszerre kellett pecsételni a túrázókat, kamerázni a QR kódokat, újrakeverni az izót és kenni a zsíros kenyereket. Iszonyú kedvesek voltak a lányok-fiúk, de nagyon hajszoltnak tűntek.
Valószínű elkényeztett a terepfutas.hu szervezés, ahol olyan érzése van az embernek, mintha saját crewja lenne: kiveszik a kezéből a kulacsot, és feltöltik, segítenek mindenben, kínálnak, buzdítanak. Nem is ketten vannak egy-egy ponton, hanem négyen-öten. Egyvalaki csak a dugókát kezeli, így ha sietős a versenyzőnek, nagyon kevés időt kell eltöltenie depózással.
Abban a reményben indultam tovább, hogy a következő ponton, a Királyréten lesz víz. Sajnos aszfalton vezetett az út végig, de legalább erdős részen, így részben árnyékban lehetett futni. Viszont itt már nem volt annyira acélos a szalagozás, inkább a túraútvonal jeleit követtem. Egy Y elágazás szintén nem volt egyértelmű, de szerencsém volt, és a jó irányba mentem tovább. (Állítólag egy cserkészcsapat lelkesen lebontotta a pályajelölést, de nem tudom, ezen a szakaszon volt-e.)
A harmadik pont előtt viszont hezitáltunk egy lánnyal, mert a szalagozás egyrészt bevezetett az erdőbe, másrészt ment tovább az aszfalton. Végül egy szembejövő sporttárs oldotta fel a dilemmát, hogy tovább kell menni az úton a ponthoz, majd visszajönni. Ezt tényleg elmondták az elején, de más dolog meghallgatni, meg ott állni.
Itt csak egy önkéntest találtunk: a társa épp az általunk is majdnem benézett elágazáshoz ment el kitenni egy táblát, hogy egyértelműsítse az útvonalat. Ezzel az volt a gond, hogy addig ő kezelte a QR kód olvasót, a megmaradt kollégájának pedig fogalma sem volt, melyik appot használja. Ezen már csak kényszeredetten nevetni tudtam… Végül lefényképezte a pántjainkat, a rajtszámainkat, és minket, majd felírta az időnket a papírra. Reménykedtem, hogy ez elegendő lesz. A lányt, akivel együtt érkeztünk, láthatóan nagyon felbosszantotta az időveszteség, hiszen emiatt hosszú perceket tébláboltunk a ponton.
Víz viszont legalább volt egy jó nagy műanyag kannában, amiből iszonyú nehéz volt megtölteni a kulacsot. Jobb híján egymásnak segítettünk. Utána vissza az elágazáshoz, és indultunk fel egy kaptatón.
Innentől sokkal kevésbé tetszett az útvonal, mint addig. Gyakorlatilag majdnem végig kerékpárúton vezetett, ami először kemény murvás talajt, később újra aszfaltot jelentett. Illetve ami sokkal rosszabbul érintett, hogy nagyrészt kint a pusztában kellett menni, ahol semmi nem árnyékolt, tűzött a fejemre a késő délelőtti nap. Nagyon boldog voltam, hogy nem hosszabb távra neveztem.
A végére a faluba még jutott egy aljas domb, és itt már délibábos volt az aszfalt felett a levegő, annyira beindult a fűtés. A befutóban aztán furcsállottam, hogy csak felírták az időm, de nem kaptam semmit. Mivel a többiek nyakában láttam érmet, visszamentem megkérdezni, és akkor kiderült, hogy jár, csak épp akkor nem volt senkinél, amikor én megérkeztem.
Amíg hűltem egy kicsit az árnyékben, hallgattam a polgárőröket, akik a helyszínt biztosították. Néhány lány futott be ezalatt, nekik füttyögtek meg megjegyzéseket tettek rájuk. A szünetekben arról beszéltek, hogy ezek a futók biztosan nem normálisak, valami baj van velük, ha ebben a melegben rohangásznak. Tudom, hogy ez végképp nem a szervezők felelőssége, de elég kellemetlen volt átélni ettől függetlenül.
Ezekről és sok másról többen is írtak a verseny után az esemény Facebook oldalán. A kellemetlen tapasztalatok - gondolom - még rosszabbak lehettek, ha valaki helyezésért futott, vagy kevés terepes tapasztalattal vágott neki a távoknak. Ugyan első szervezésként volt beharangozva a Lynx Trail, de gyakorlatilag egy meglévő teljesítménytúrára épült, (a honlapok például teljesen ugyanazok) így ezt nem tekintem annyira erős kifogásnak a hibákra. Ár-érték arányban mindenképpen úgy érzem, rosszul jártunk, hiszen a hasonló versenyekhez képest elég drága volt a nevezés, és nem éreztem úgy, hogy ennek megfelelő élményben részesültünk.
Ha tényleg annyira kezd telített lenni a magyar (terep)futóverseny-piac, mint azt mondják, akkor ennél sokkal nagyobbat kell gurítania egy szervezőgárdának. Főleg ha a már kiforrott versenyek fölé árazzák az eseményüket, és az a cél, hogy ne csak a haverok és a meghívott nagyobb nevek menjenek el rá. Úgy nehéz versenyképesnek lenni, ha olcsóbb nevezésért profibb élményt kap az egyszeri terepfutó.
