Nyúlcipőbolt Mecsek Trail M
Szép volt a tavasz idén…addig a három napig, amíg tartott. Előző hétvégén tankönyvi módon megborított a 28°C a bécsi maratonon, a vasárnapi "tavaszi" Mecsek Trailre pedig pont ugyanilyen időt kaptunk. Szerencsére irtó rosszul viselem a meleget.
Edzői megbeszélés után az a döntés született, hogy idén az M távokon fogok indulni a sorozaton, egy maratonos hétvége után egy ilyen futás úgyis csak a túlélésről szólhat.
A felszerelésből elhagytam a hátizsákot. A verseny egyúttal az új, kifejezetten ultrás/terepes Nike nadrágom tesztje is volt. A nadrágnak van egy belső, majdnem kompressziós bélése, ami hosszabb, és az atlétikai versenyeken látható shortokra hajazó külső felvágott rétege. A hátsó traktusba három mély zseb került, kettő bújtatóval záródik, a középső cipzárral. Az előbbiek is simán elnyelték volna az iPhone 7 Plust (ilyenkor átok, hogy ekkora ez a cucc), de a telefont inkább a jobb comb melletti hálóba raktam. Marha ötletes, mert ott tényleg nem zavart egy cseppet sem, és a háló miatt vizes sem lett. Jobb hátul voltak a gélek, a cipzáros zsebbe az összehajthatós műanyag poharat tettem, balra meg a személyi került. A fél liter vizet egy egyszerű Decathlonos kulacsra szerelhető fogóval oldottam meg. Ezzel meg is volt a kötelező felszerelés, és a szükséges tápanyag, nagyon kényelmesen.
Van még egy szuper funkciója a nadrágnak: egy bújtató a zsebek fölött, ahová a levetett felsőt lehet befűzni, ha valaki verseny közben szeretne Cs. Marci nyomdokaiba lépni.
A pályát bejártuk, így nem ért váratlanul, hogy az eleje hol keményebb, hol lankásabb, de konstans mászás felfelé a Zengőre. Nem szégyelltem belesétálni, akár már Pécsváradról kifelé a meredekebb szakaszokon. Így is majdnem olyan gyorsan kaptattam, mint a futómozgást végzők. Power-hiking FTW! Tudtam, hogy a végén ugyanitt fogunk majd — remélhetőleg — lefelé zúzni, úgyhogy megéri tartalékolni az energiát.
A Zengőről lefelé is szép meredek ösvény vezet. A bejáráskor ez sáros volt, most csak poros. Az első pár lépés után rájöttem, megbízhatok a Wildhorseban, és magamhoz képest elég veszett tempóban ereszkedtem lefelé. Mögöttem egy Mecsek Maraton Teames lány mondta is a barátjának, akit kísért, hogy na látod, erre jó a terepcipő. Nagyon kedvesen kitért mindenki amúgy, sosem értettem az erre vonatkozó elő-előkerülő panaszokat.
Szerencsére lefelé nem nagyon kellett inni, mert a fél liter víz azért már az első frissítőpont előtt jóval, a kapaszkodás közben elfogyott, úgyhogy nagyon örültem az asztalkának. A kézi palackba isot kértem, a kihajtós pohárból pedig először némi kólát ittam, majd leöblítettem vízzel. Még a mászás közben felszívtam egy gélt, úgyhogy az ehető dolgokkal nem is törődtem.
A ponttól felfelé van a Diós-kút, aminek a folyománya, hogy a hozzá vezető úton folyamatosan csorog le a víz, úgyhogy csak sikerült cselesen sarat varázsolni az útvonalba. A jó idő kicsalta a túrázókat, és ez úgy látszik, egy népszerűbb környék, mert nagy volt a forgalom. Legtöbbször nem volt gond az elengedéssel, de amikor két nő érkezett szembe egy olyan helyen, ahol csak lefektetett ágak voltak, meg a sár, valamiért nem értették, hogy nekem kellene sietni jobban, rajtszám van rajtam. Persze ha nagyon kompetitív vagyok, akkor gondolkodás nélkül átgázolok, és bokáig süllyedek a latyakba. Nem akartam azonban a következő kilométereket egy teljesen átázott cipőben tölteni, úgyhogy inkább benyeltem azt a pár másodperc állást, amíg odafértem az egyetlen járható útra.
Ez a második emelkedős szakasz már messze nem esett olyan jól. Bár időveszteség volt, de a Diós-kút jó hideg vizében kvázi meg is fürödtem. Sőt, a kulacsra is rátöltöttem, hadd hűtse a tartalmát. A mászás közben elmeséltem egy lánynak, aki kérdezte, hogy van ez a felfelé menet, meg a végén még egy, ami kevésbé aljas, és ennyi. A lejtőkön általában leszakítottam magamról azokat, akikkel amúgy együtt futottam. Síkon és emelkedőn viszont hajlamos voltam picit visszalassulni.
A szalagozás és az irányítás amúgy nagyon jó volt. Az összes kereszteződésben, ahol a távok elváltak, vagy kettőnél többfelé lehetett fordulni, állt egy-egy Crew, és mondta, merre kell menni. Nagyságrendekkel könnyebb volt így, mint amikor a bejáráson vizslattam a Trails appba feltöltött tracket. Szinte lehetetlennek tűnt eltévedni.
Valamiért abban a hitben voltam viszont, hogy a Réka-kunyhónál lesz a második frissítőpont, de sehol semmi. Egy másik futó említette is, hogy ez nagyon megrendítette, ő is ide várta a kánaánt.
Innen kezdődött az utolsó nagyobb mászás. Beértek közben a hosszútávosok, legtöbbjük olyan, aki megfutotta az emelkedőt. Én jobbnak láttam sétálni.
A pont végül az aszfaltút végén, a Bak-völgyben volt. Ezt kicsit okafogyottnak éreztem, hiszen innen már nem volt sok hátra. Az összes isomat nem is ittam ki, úgyhogy lefelé menet szépen kiöntöttem a maradékot, és előkészítettem a nyitott kulacsot a töltéshez. A Crew nagyon kedves volt itt is, de úgy kínálták a kaját, mintha utána el kellene számolni vele, amit a futók nem ettek meg. A kólámhoz például ajánlottak egy szép kovászos uborkát. Na az vágta volna csak haza igazán a gyomrom.
A palackomba csak vizet kértem, és uzsgyi tovább. Az emelkedőn újra találkoztam az előző lánnyal, gondolom ő kevesebbet szöszölt a frissítéssel. Megbeszéltük, hogy ez az utolsó, tartson ki. Első versenye itt a Mecsekben, és nem ismeri a pályát.
Felértem a kereszteződésbe, és elöntött az elszántság: eljött az én időm. Ezért mentem eddig így, ezért sétáltam bele, most kell odatenni mindent.
Persze mindenki gyorsul a lejtőn, de nekem jobban ment. Szépen metodikusan befogtam mindenkit előttem, elengedtek, és nem értek utol. Kicsit revansnak éreztem a tavalyi Börzsöny Trail után, ahol hasonló időjárási körülmények között annyira szétcsaptam magam, hogy a végén a lejtőn előzött meg mindenki, mert értékelhetetlen tempót mentem.
Anno örültem az 5'30"-nak lefelé, most a pécsváradi aszfalton már 4'35"-öt mutatott az óra. A vízből, amit a pontról cipeltem, nem is ittam, csak pár kortyot. A többivel folyamatosan locsoltam a fejem. Szerintem egy tucat versenyző mellett elhaladtam, de nem lehetett tudni, közülük hányan középtávosok. Nem néztem hátra.
Azt gondolom, kimaxoltam a dolgot, magamhoz képest. Amikor elfogyott a lejtő, a végén a főutcán még belesétáltam egyszer, de utána összeszedtem magam, és se látva, se hallva beszenvedtem magam a célba.
Volt egy szőke lány, aki a templom előtt előzött meg. Biztatott is, hogy ne álljak meg. Láttam utána a célban, copf szorosan megkötve, egyetlen kósza hajszál nélkül, izzadtságnak nyoma sem. Épp úgy nézett ki, mint aki tett egy könnyed frissítő sétát az erdőben.
Ehhez képest én leültem a sportcsarnok melletti kis vizesárok partjára, és így is maradtam, ki tudja, meddig. Itt legalább fújt egy kis szellő, és nem kellett többet futni.
Eredmény: 45/81 férfi, 59/135 összetett. Szerintem nem rossz.
Kevesebb, mint 3 hét van hátra az UTH-ig. 😰