Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L
Nem kellett soknak eltelnie az UTH után, hogy vissza akarjak menni az erdőbe versenykörülmények között. A Skyrun egynek jó volt, de inkább aszfaltos futásnak számított. A Nyúlcipőbolt-sorozat börzsönyi állomása adta magát, mint következő lehetőség. Emlékszem, még panaszkodtam is a regisztrációkor, hogy miért ilyen rövid a legnagyobb táv is…
Aztán megnéztem a szintrajzot meg a szintidőt. Meg eszembe jutott, amikor télen itt futottuk a kéktúrát, és másztunk a Csóványosra. Egy héttel a verseny előtt pedig bejártuk az M távot, ami után egyértelmű lett, hogy pont elég kihívást fog jelenteni ez nekem.
Szerencsére pont úgy van időzítve a rajt, hogy a csettegő erdei kisvonattal nyugodtan elérhető Vácról. Öltözés közben nézegettük a futókat. Mellettünk egy copfos szőke lány készült, Fanni mutatta, hogy piros a rajtszáma, velem fut majd. Én a nevet is elolvastam: Tiricz Irén. Ebből egyértelművé vált, találkozni a pályán nem fogunk. Azon gondolkodtam, egy ismeretlenül köszönés meg hajrá az ilyenkor jó, vagy inkább tolakodó.
A hosszú táv fél órával előbb rajtolt, pontban tízkor. Amúgy családiasan, amikor száz futó indul el, nem többezer, mint egy városi versenyen. Diósjenő határában elhúzott mellettem Szasza; néztem is, hogy hogy kerülhetett mögém. Utólag derült ki, hogy elhagyta a dugókáját, és percekkel később tudott csak elrajtolni.
Nagy előnye volt a bejárásnak, hogy tudtam, mi következik: megyünk felfelé, kvázi folyamatosan, csak a meredekség változik. A kisebb emelkedőket még meg is futottam, de próbáltam nem elfutni az elejét. Csanyát ismerve lesz itt még csúfság.
A bejáráskor a jelöletlen erdészeti úton mentünk le az első depóhoz, és az itineren sem a piros csíkra volt illesztve a lejtő, mégis azon volt a szalagozás. A másik fura dolog, hogy a frissítőpont nem bent volt a faluban, hanem az elágazásnál. Mindenesetre megtanultam, a szalag az igazság, nem az előzetes GPX.
Próbáltam szigorú fegyelmet tartani a depózás során: nem szüttyögünk a ponton, hanem a kötelezőt csináljuk, és indulunk tovább. A procedúra azzal kezdődött, hogy az egyik palackot odaadtam pár deci kólának, azt megittam, majd feltöltettem mindkettőt vízzel, és uccu neki. A sópótlást tabletta, és a gélek valamint a Magna Shot adták. Kicsit gyakorolni kellett, hogy a puha palackra hogyan csavarom vissza a tetejét, de a Crew sokkal profibbnak bizonyult ebben.
Innen kezdődött az ugrás az ismeretlenbe, mert elvált a középtáv és a hosszú útvonala. Néha indokolatlannak tűnve bementünk a málnásba, aztán jött egy kopasz köves erdészeti úton a gyilkos felfelé menet. Akartam lentről csinálni videót, ahogy kúszik fel előttem a mezőny, de elengedtem. A nap sütött, a Péter mászott.
Lassan kezdtek jönni azok a gondolatok, hogy vagy vége lesz a felfelé menetnek, vagy nem tudom, mi lesz. Az addig elfogadható átlagsebesség csúnyán zuhant. Azzal vigasztaltam magam, hogy mit nem adtam volna, ha ennyire jól érzem magam Visegrádnál az UTH-n. Most van verseny, most kell mászni.
A tényleg kiválóan futható single track piros háromszög nagy megkönnyebülés volt azért. Egy csávót azért előztem meg, mert elesett, és fájt a keze. Beszélgettünk egy lánnyal, aki el akart engedni, de mondtam neki, hogy inkább ő nyulaz engem, mintsem akadályozna. Ha így haladunk, meglehet öt órán belül.
Egy kő mögül fotóztak itt, de valamiért minden képen kifejezetten húsosnak tűnök, nem a jó értelemben. Gondolom a trikó és a hátizsák sem segítettek, illetve golyószerűvé tesz a sapka a fejemen.
A Nagy Hideg-hegy úgy élt az emlékeimben, hogy valami sípálya-szerű meredeken kaptattunk fel a kéken. Most a másik oldalról közelítettük, de az sem volt jobb. Szerintem a frissítőponton megelőztem pár embert, de kezdett erodálni a fegyelem.
Sajnos megint ismertem, ami ránk várt: hiába volt meg a nagy része a szintemelkedésnek, előbb lementünk ugyanott, ahol fel, majd fel kellett szenvedni magunkat a Csóványosra. Kezdtett fogyni az erő, és a lejtőket sem tudtam rendesen megfutni. Lassan be-beértek emberek. Különösen bosszantó volt, amikor valaki úgy előzött, hogy lehagyott, majd megállt fotózni, amikor is én visszavettem a pozíciót, de simán utolért újra.
A Csóványoson megnyugtattak, hogy innen csak lefelé megyünk majd, ami majdnem igaz is lett. Igyekeztem kocogni. Néztem a tempót, és örültem, ha hétperces kilométereknél jobbat sikerült tartani. Ennél azért joval lendületesebben vettem a lejtőket—különösen az ilyen lankásakat—az elején.
Ezen a szakaszon folyamatosan előztek a jobb kondícióban lévők, olyanok is, akiket végig magam mögött tudtam. Egyedül a végére szívtam fel magam, és a szintén lejtős diósjenői aszfalton 5:30-as kilométereket is sikerült abszolválni. A kedvem is jobb lett: annyira mégsem lehetek satnya, ha a végén is így bírom.
4:51:35 lett a vége, tehát bőven meglett az öt órán belüli teljesítés. A férfi mezőnyben ez a 104 befutóból a 68. helyre volt jó. Kétségtelen fejlődés a Vérteshez képest, ahol sokkal rosszabbul szerepeltem. Összetettben 86/138-at jelent. Elégedett azért nem vagyok, mert ha a végén a zöld csíkon tudtam volna értékelhető módon menni, akkor sokkal jobb eredményt is elérhettem volna.
Ezen a futáson volt rajtam először élesben a Salomon Adv Skin 12 hátizsák, amit pont a névadó sportbolt születésnapi akcióján húztam be, és tökéletesen bevált. Tényleg olyan, mint egy második bőr, teljesen rám simul, iszonyú kényelmes, gyakorlatilag el lehet felejteni, hogy ott van. A puha palackok nagy előnye, hogy nem lötyögnek, ahogy fogy a víz belőlük.
A Decathlon futóhátizsákkal ellentétben ennek a zsebeit elérem anélkül, hogy le kelljen venni. Volt hely a három Magna Shotnak, öt zselének, és a kicsinek épp nem mondható 5,5"-es telefonnak is. A szemetet a palackok előtti zsebekben gyűjtöttem—ez az újítás a zsákon az előző változathoz képest. Víztartályt nem is raktam bele, elég volt a két fél literes soft flask.
Talán az a legjobb mércéje, hogy mennyire stabil a hátizsák, hogy smemi nyomot nem hagyott a pólón, míg az UTH-n a Decathlonos teljesen kibolyhosította a hátamon a felsőt, annyira súrlódott.
A másik újdonság a cipőm volt. Még az UTH előtt akartam váltani a Nike Wildhorse aktuálisan legfrissebb négyes sorozatára, de se a boltban se online nem volt egy darab se. Aztán pár nappal később, hogy beszereztem a Brookst, hirtelen lett a Nike Fashion Street Storeban pont az a szín, amit kinéztem, ráadásul akciósan…
Azóta persze tudom, hogy ez azért volt így, mert időközben megjöttek az idei színek, a régi kollekciót meg kipörgették. A cipő mindenesetre nagyon szuper, kicsit bumfordi, de nagyon puha. A felsőrészt sokkal stabilabbnak és párnázottabbnak éreztem, mint eddig bármelyiket. Érdemes felpróbálni, mert bár ugyanakkora méretet vettem, mint az összes többi Nikem, picit talán szűkebb a megszokottnál.
A talprész kevésbé hokásan himbilimbi, ellenben ugyanolyan jól csillapít, rá lehet menni éles kőre, tobozra, nem szúrja a talpat. Pedig ebben sincsen rock plate, egyszerűen csak kényelmesre van csinálva. A bütykei is nagyobbak a Calderánál, nem is volt gondom még a poros-szakadékos piros csíkos lejtőn sem, ami az első frissítőponthoz vezetett.
Fűzőnek való zseb és kamáslit rögzítő tépőzár viszont nincs rajta. Ellenben nincs kamáslim, és még sosem akadt bele a fűzőm tereptárgyba, tehát lehet ez amolyan sárkányfű-dolog…
Most kifejezetten rossz, hogy a következő terepfutas.hu verseny csak októberben lesz a Mátrában.
Addig is edzés, edzés, edzés; illetve jó lenne pár kilóval könnyebben rajthoz állni.