sesam.hu

Engineering Manager / Trail Runner / Budapest, Hungary

«22. juli»

Először Erik Poppe Utøya 22. juli filmjét láttam. 72 perc — eddig tartott Breivik mészárlása a szigeten — vágás nélkül. (Oké, biztosan van benne, a néző számára láthatatlanul.) Hetvenkét perc zsigeri rémálom, a gyilkos sosem látszik, együtt szaladsz a szerencsétlen gyerekekkel.

Úgy kezdődik, hogy Kaja megnyugtatja a szüleit: “Egy szigeten vagyunk, ez a világ legbiztonságosabb helye.”

svéd felirat

És van a Netflix-gyártású 22 Juli, amit Paul Greengrass jegyez. Ez máshogy rossz. Egyrészt mert a Bourne-filmek akciójeleneteit hozza, de ez mégiscsak terrorizmus, nem tömegszórakoztatás. Másrészt mert Anders Danielsen Lie hátborzongatóan tökéletesen adja vissza a merénylő szenvtelenségét.

Most pedig készített a norvég nemzeti tévé, az NRK, egy sorozatot, amelyben egy újságíró, egy aneszteziológus, egy rendőr, egy óvónő és egy szélsőjobbos blogger szemszögéből mutatják be 2011 júliusát.

Két epizód már lement, az utolsó hatodik február másodikán lesz elérhető.

Jelenleg egy ideiglenes emlékhely a kormányzati negyed, ahol a bomba robbant. Háncs helyett a széttört üvegablakok szilánkjai veszik körbe a fákat a téren, és van egy kivilágított emlékmű az áldozatok neveivel.

77-en haltak meg Olsóban és Utøyán összesen

A két filmről van egy Geekz kritika is.

Én død i trafikken.

A norvégóra végén megkérdezte Andi, szerintem hányan haltak meg közlekedési balesetben Oslóban tavaly.

– Ötszázan? – vágtam rá. Persze abból indultam ki, hogy azon a két kilométeren, amíg eltekerek otthonról a gyárba, vagy vissza, háromszor akarnak megölni, ha nem figyelek.

A helyes válasz: 1 (egy) fő. Őt az orosz nagykövetség VW Transportere kaszálta el egy buszmegállóban, mert “rossz volt az idő”. Maga az áldozat is a nagykövetség alkalmazottja volt.

Arra pedig joggal büszkék, hogy egész Norvégiában egyetlen gyerek (0-15) sem halt meg közúti balesetben 2019-ben. Az. Egész. Országban.

1975-ben Oslóban negyvenegyen vesztették életüket az utakon. Budapestről tavalyról csak I-III. negyedéves adatok vannak, eddig 35-nél tartunk. (Egész Mo., I-III. né.: 364.) 2018-ban pedig egész Magyarországon ötszáz-kibaszott-hatvanheten. Ebből 49-en haltak meg Budapesten közlekedés közben; gondolom idén is hozzuk a kvótát, de legalábbis a harmincnégy évvel ezelőtti Oslót. Na de hogy jutottak el a norvégok az egyig?

A következők lehetnek az okok:

  • A belvárosban kevesebb utcában lehet autózni
  • Több kerékpárút épült (nem lófasz felfestés, hanem rendes)
  • Minél inkább el vannak választva a közlekedés résztvevői, annál kevesebb a baleset (lásd fentebb, a festék nem kerékpárút)
  • Alacsonyabb lett a sebességhatár több úton
  • Az általános iskolák körül ún. szívzóna (hjertesone) lett meghatározva, hogy megvédjék a gyerekeket, akik jönnek-mennek iskolába
  • Aktívan igyekeznek csökkenteni az átmenő forgalmat
  • Biztonságosabbak a modern autók
  • Kevesebb az ittas vezető
  • Jobb minőségűek az utak

Vitézy Dávid írt erről egy tök jó Facebook posztot. Nem tudom, hogy ennyire jó a norvégja, vagy Google Translate.

Mondjuk Oslóban tényleg nincs belvárosi autópálya, mint a Rákóczi út vagy a rakpartok. Az, hogy milyen autód van (vagy van-e), nem határozza meg a társadalmi státuszod. A bicklis nem kerekes cigány. És ha egy egyirányúban a következő kereszteződésig le kell követni egy kerékpárost, annak nem a jó kurva anyját.

2019 könyvekben

Ilyet sem írtam öt éve, de 2020 pár nap alatt így is meglepett, szóval csak elszörfölök itt a hullámokon…

2019 volt az év, amikor több könyvet vettem, mint olvastam. Látványos a szakadék a korábbiakhoz képest: 2015, 2014 és 2013, amikor lelkiismeretesen beszámoltam az olvasmányaimról.

Oké, az ötvennek satnya 10%-a, de ebből három egyből norvégul. Samuel Bjørk krimisorozatából csak a harmadik rész volt kapható lefordítva, én meg kitaláltam, mi lenne, ha kipróbálnám az eredetit, és basszátok meg, értettem. Mindent. Tíz éve is így gondolkodtam, és azóta is megvan a flow, hogy ezt a nüánszot is, meg azt a kifejezést is vágom, libabőr. Köszönöm Ákosnak és Andinak, hogy idáig elhoztak. 🇳🇴

Azóta, azt hiszem, mindet meg lehet venni magyarul is. Holger Munch és Mia Krüger kalandjai ajánlottak: Det henger en engel alene i skogen (Magányos utazó), Uglen (A bagoly röpte), Gutten som elsket rådyr (Őzike).

Aztán újraolvastam a Mesterségem a halált, Rudolf Höss (Lang) életrajzát, aki az Auschwitz-Birkenau tábor vezetője volt. (A Helikon kiadott új Merle-köteteket, nyilván beszereztem mind.)

És végül a Nyolcadik kerület. Adam Lebor brit külpolitikai tudósító regénysorozatának első része, ami itt játszódik pár száz méterre a lakásomtól. Kovács Baltazár roma nyomozó főszereplésével újra lehet élni azt a pár napot, amikor Magyarország lezárta a határait, és a Köztársaság téren meg a Keletinél sátortáboroztak a szegény menekültek, meg néhány terrorista. Aki valaha lakott a nyolcban, kötelező.

Nem vettem észre, amikor felkaptam a Libriben, hogy eredetileg angol, de mivel a következő része (Kossuth square) még nincs magyarul, úgyis el kell olvasnom az eredetit.

És így ennyi. Folyamatban van sok más, de azt majd 2021 januárjában osztom meg, gondolom. Ihletért vonuljatok át Isoldehoz.

Neste rette ting

Amellett, hogy életvezetési tanácsnak sem utolsó, Anna véletlen ultrafutós himnuszt is énekel.

Ta ett skritt
Og ett til
Er det eneste jeg vil
Mot neste rette ting

Jeg ser ikke lenge frem
Klatre bare neste sva
Jeg tenker bare neste pust
Et nytt skritt
Et nytt valg
Er et som jeg kan ta

🎄

December 25., karácsony első napja, 4°C, delvis skyet.

Nagyon kevés kedvem van futni, de ha már 4:30 óta nem alszom, legyünk túl rajta.

Először átvágok a lakótelepen az egykori Herman Ottó általánosig, és teszek egy iskolakört a Cooper-tesztek tiszteletére. Felsőben a testnevelőtanárok finoman jelezték, hogy azért a 12 perc alatt 2 kilométert illene megtenni. Hatperces tempó. Most 5’30” a laza, ezt egyikőnk se gondolta volna akkor.

Visszafelé feltűnik a napóra a Széchenyi Gimnázium tornacsarnokán — állítólag már régóta ott van, de nem vettem észre — rajta latin felirat. Cito pede labitur aetes. Gyors lábon rohan az idő, tájékoztat otthon a Google. Hát, igen.

Nem lesz elég a kilométer, úgyhogy megyek egy kört a Széchenyi Ökoturisztikai Parkerdőben, közismertebben “kiserdő”, is. Oké, a Vomero van rajtam, de Csipi óta ismert, hogy az minden terepre jó.

Épp azon gondolkozom, hogy de kár, hogy nincs állat, amikor az új (nekem) kerékpárút és az autóút között békésen legelő őzeket látok meg. Persze semmi nincs nálam, csak a szemem, rögzíteni a képet. Megszokták az embert, úgy tűnik, mert tíz méterre engednek, amikor tessék-lássék átgaloppoznak az erdő oldalára, és folytatják a reggelit.

Ennek a sokszorosa jutott eszembe közben, de elfelejtettem mostanra.

Mokka

The newest addition to our household is an approximately 7 years old female cat called Mokka.

She first appeared in the vicinity of a pub where the friendly owners fed her. As part of a so-called Stray Cat Project she was neutered. Afterwards she got into a shelter, awaiting to find her new owners.

Mokka in a quarantine after getting into the shelter

Reportedly, when she was a stray she was very friendly, but in the shelter she rarely showed herself. She was especially vary of other cats so she never made it to the “common room”.

She was not fond of the little newcomers

After reading the blog of the Southern-Hungarian shelter Tappancs Tanya (“Paw Ranch”) we immediately grew fond of this black-coated beauty. We first met her on June 22 when she reluctantly accepted a few treats from us. She kept behind her favourite couch, of course, so by careful placement of the treat we were almost able to see a quarter of the animal even!

She moved in on Sunday, July 7, following getting the compulsory medical checks and required shots. She handled the 170km journey from the shelter to the capital without a sound, she only meowed a few times when being carried; she obviously didn’t like that.

When we let her out in the bathroom, where we placed her litter-box, she immediately crawled under a shelf and hid there. So far she only came out at nights when we were asleep. Although I have no idea what she does when we’re not at home…

👀

Since she’s pitch black and in hiding under furniture her usual manifestation resembles a black hole with two eyes. I actually only saw the whole cat once, late at night, when I’d been reading and she probably thought we were both asleep and she jumped on the bedroom windowsill to look around.

When she noticed me staring she promptly left, back into the darkness.

36

lijn 36

UB 2019: live

My main ultra event this year will start tomorrow. It will only be a lap around a lake… which happens to be the largest lake in Central Europe. You can follow the live timing linked below as well as check the Instagram stories of Fanni who will be my assistance on bike. 🚴‍♀️

⭕️ XIII. NN Ultrabalaton (221km)
⏰ Starts tomorrow (05/11) 7.00 CET
🏁 Cutoff time 32 hours
⏱ Live timing at checkpointsystem.hu 

This is about a quarter of the stuff we’ve prepared…

Nyúlcipőbolt Mecsek Trail L

Albeit this not being the first time I write in English about a trail run, here’s some context for international readers about trail races in Hungary. The most popular ones are organised by terepfutas.hu, including the Ultra-Trail® Hungary, a Discovery Race by UTWT.

Mecsek Trail is the first of a four-part series encompassing the four seasons sponsored by local gear store Nyúlcipőbolt. All instalments are divided to three distances, S, M, and L. Other than recognising the male and female podium finishers of each race, participants are awarded points through the season to compete in the annual ranking to receive prizes and VIP access to next year’s races.

Mecsek is situated in the Southern part of Hungary and gives home to the Spring leg of the Nyúlcipőbolt Trails Series.

This year we were extremely fortunate with the weather: the temperature was between 12 and 16°C with some wind to further cool the runners and almost no mud. This is important because the head organiser Csanya is notorious for performing a (very effective) rain dance before every major event so that participants are not deprived of the joys of sliding in knee-deep sludge to make up for the fact that Hungary is not exactly rich in tall mountain ranges or technical terrain.

Regardless, I’ve had a bad experience last year with running out of water so I opted to bring a backpack with a reservoir instead of just a handheld flask. The compulsory gear only included a 500ml flask while I had more than 2l on me at the start. Admittedly I sweat profusely and I need a lot of water to refill what’s lost.

This time I’ve had no real goals regarding the race other than to finish. In less then two weeks I’ll be participating in a gruelling 220km ultra. My training plan for this weekend was to experience running tired, so I had back-to-back long runs day after day, even before the event.

Starting from Pécsvárad the race basically climbs all the way up to the highest point of the mountain range, Zengő (682m), for the first 5,5km or so. The local running community organised a supporting event right at the top which for a couple of seconds made us runners feel like participating in Sierre-Zinal: on both sides of the path there were people cheering and shouting encouragements; definitely an adrenaline boost.

I remembered from the previous year when I ran the M distance that I was already out of hydration before reaching the summit. This time I had much more water on me and managed to conserve. Despite not pushing excessively on the climbs I was faster and still managed to gain places on the downhill sections. Meanwhile my HR remained steady, something I’m not generally used to.

Between the first and the second aid stations I found myself in a gaggle of runners exchanging places regularly but without anyone making an escape. It was a source of great motivation to run in a group: I’d have walked some of the uphills if it weren’t for everyone else around me pushing.

With plenty of water/isotonic to drink and a steady HR I had the opportunity to look around and admire the landscape while running. What a difference confidence makes.

Just like the previous year the last aid station mattered very little with only 4,5km left. I didn’t even stop. However, when I started zooming downhill on the short winding asphalt path I noticed shadows moving to my left, which turned out to be a bevy of roe deer, at least four, running parallel to me for five hundred meters or so down in the valley below. Without a way to pull out the phone and take a picture or a recording I just tumbled down the path awestruck, somewhat recklessly, without looking ahead. Easily the best part of the whole event.

Despite the moderate temperature and the better planning of refreshment I was slower on the ultimate downhill sections of the race. Granted, I was tired to begin with and also this was more of a training than a race, still it stung.

My result was 46/87 in men, 56/120 combined with a time just 7 seconds shy of 3 hours and 30 minutes.* In general I am quite satisfied and looking forward to the Summer leg.

* I think we were let off a couple of seconds later than 10.00am, and my time is actually under 210 minutes, but one does not argue with the official timing.

Ensport Vértes Trail L

Pont előző nap beszétük Tibivel, hogy milyen jól működik az edzés, sérülésmentesen tudok fejlődni.

A szokásosnál kicsit később érkeztünk Mórra, így csak a felszerelés felkötözése maradt a rajt előtt. A szabály, hogy mindig otthon kell hagyni valamit, ami ezúttal a rajtszámtartó volt, úgyhogy én a nadrágra, Fanni a pólójára tűzte a rajtszámot. 

Az évszaknak abszolút nem megfelelő hőség ígérkezett, ezért rövidnadrág-pólóban indultam, ezúttal a kézikulacs helyett hátizsákkal, mégiscsak 30 kilométerről volt szó, és az egy liter víz több, mint a 6 deci.

Azt hiszem, kicsit elfutottam az elejét. Vitt a tömeg és a lelkesedés. A direktíva az volt, hogy 175 fölé ne menjen a pulzus a hosszú felfeléken, ehhez képest a 180-at nyaldosta, vagy még többet, ez pedig elkezdett frusztrálni. Utána szerintem már az idegesség miatt volt magas a HR, hogy hát a francért nem megy le, tán álljak meg, vagy mi!?

Olyan emlékeim voltak a Vértesről, hogy egy viszonylag szelíd hegység, nincs benne Vöröskő meg Naszály, futható terep. Ehhez képest a piros L útvonal, nos, mintha a Börzsönyből másolták volna. Minden volt, kidőlt fák, meredek kapaszkodás, és a kedvencem, a jobbra lejtő hegyoldalra merőleges futás. Minden pillanatát tiszta szívből gyűlöltem, mi a fenét keresek én itt. Utólag azt mondom, ez a jobbra lejtés sem segített a szalagoknak valószínűleg.

Mögöttem srácok épp arról beszélgettek, hogy egyikük csinálta a szalagozást (másfajta, mint a bokában, az útirányt jelzi), és egy nem teljesen egyértelmű helyen még ők is elkezdték rossz irányba feltűzni a jelölést. Mi a jó nyomot követtük, aztán pár száz méterrel később az erdőből előcsattogott egy tíz-tizenöt fős különítmény, akik a rossz ösvényre fordultak szegények.

Nagyjából itt kezdtem újra megnyugodni. Sok volt még hátra, a pulzusom normalizálódott 170 körülire, miután elengedtem a versenyzést (meg vagy 30 embert magam elé). Csipi elképesztő lelkesen szurkolt az elágazásnál, és végre egy futható lejtőre érkeztünk, úgyhogy el lehetett engedni a gyeplőt kicsit.

Szakadtam lefelé, és biztos volt az avar alatt valami, egy kő, vagy csak a talaj volt egyenetlen, de szépen magam alá fordult a jobb lábfejem. Reccsent is — ez új volt, ijesztő hang amúgy — a körülöttem futók meg felszisszentek. Nem fájt, szaladtam még pár lépést, aztán esett le, hogy ez nem olyan, mint volt, hanem talán valami komolyabb.

Elkezdtem lefelé sétálni, terhelgettem a lábam. Csanya sétált szembe, kérdezte, mi van, én meg hogy milyen messze a pont. Pár száz méter, majd ott leülök, és értékelem a helyzetet. Igazából még kocogni is tudtam lefelé.

Leültem, és már a zoknin keresztül látszott, hogy ez a jobb boka mintha nagyobb lenne, mint a bal. Jelentősen. Kompressziós szár le, ránézett a Crew, meg később Csanya is, és egyöntetűen azt mondták, ezzel nem kellene tovább menni.

Faszom.

“And there was a voice, a high clear, female voice, which said, »Ow,« and then, very quietly, it said »fuck,« and then it said »Ow,« once more.” — Neil Gaiman: Stardust 

Ültem, vártam. Kilian biztosan sínbe tette volna két gallyal, és betekeri egy Salomon hátizsákba, de én inkább feladtam. Egy másik srác is sántikált le a hegyről, akinek kétszer bicsaklott ki a lába, és a második után úgy döntött, inkább nem kockáztat. Amikor leért, egy Crew lány visszavitt minket autóval a versenyközpontba. Mindenki nagyon kedves volt és professzionális, én meg mérges. Magamra meg a világra.

Korábban is volt már, hogy kifordult a jobb lábam, és sosem volt belőle semmi, vígan futottam tovább. Valószínű, elég lazák a szalagjaim. Hát most beszoptam.

A doki a versenyközpontban azt mondta, húzódás, és kaptam a focista fagyasztó srayből. Szerintem inkább ficam, ránézve a púpra. Szerencsére nem pirosodik vagy lilul, úgyhogy valószínűleg csak víz van bent. R.I.C.E. fázis megy, ezt a bejegyzést is fél kiló Iglo* márkájú fagyasztott borsóval a lábamon írom.

Csanya nagyon kedves volt, leült mellénk, miközben kanalaztam a gulyást, és adott tippeket a gyógyulásra, innen a fagyasztott zöldség kúra. Persze trollkodott, hogy mikor lett volna a következő verseny, de a Budai Trailre úgyis összeszedem magam, joke’s on him!

Meg végre találkoztam élőben is #coachTibi-vel. Nem csoda, hogy eddig tartott, amekkora celeb, még szelfiztek is vele a célban. Megbeszéltük, hogy a holnapi edzés kimarad, és majd többet kell ugrálókötelezni erősítésképp…

* Az Iglo nem támogatta ezt a bejegyzést, de amúgy tehetné, mert szeretem a borsófőzeléket.