sesam.hu

Engineering Manager | Trail Runner | Stockholm, Sweden

Ensport Vértes Trail L

Monday, 5 November, 2018 - sesam

Pont előző nap beszétük Tibivel, hogy milyen jól működik az edzés, sérülésmentesen tudok fejlődni.

A szokásosnál kicsit később érkeztünk Mórra, így csak a felszerelés felkötözése maradt a rajt előtt. A szabály, hogy mindig otthon kell hagyni valamit, ami ezúttal a rajtszámtartó volt, úgyhogy én a nadrágra, Fanni a pólójára tűzte a rajtszámot. 

Az évszaknak abszolút nem megfelelő hőség ígérkezett, ezért rövidnadrág-pólóban indultam, ezúttal a kézikulacs helyett hátizsákkal, mégiscsak 30 kilométerről volt szó, és az egy liter víz több, mint a 6 deci.

Azt hiszem, kicsit elfutottam az elejét. Vitt a tömeg és a lelkesedés. A direktíva az volt, hogy 175 fölé ne menjen a pulzus a hosszú felfeléken, ehhez képest a 180-at nyaldosta, vagy még többet, ez pedig elkezdett frusztrálni. Utána szerintem már az idegesség miatt volt magas a HR, hogy hát a francért nem megy le, tán álljak meg, vagy mi!?

Olyan emlékeim voltak a Vértesről, hogy egy viszonylag szelíd hegység, nincs benne Vöröskő meg Naszály, futható terep. Ehhez képest a piros L útvonal, nos, mintha a Börzsönyből másolták volna. Minden volt, kidőlt fák, meredek kapaszkodás, és a kedvencem, a jobbra lejtő hegyoldalra merőleges futás. Minden pillanatát tiszta szívből gyűlöltem, mi a fenét keresek én itt. Utólag azt mondom, ez a jobbra lejtés sem segített a szalagoknak valószínűleg.

Mögöttem srácok épp arról beszélgettek, hogy egyikük csinálta a szalagozást (másfajta, mint a bokában, az útirányt jelzi), és egy nem teljesen egyértelmű helyen még ők is elkezdték rossz irányba feltűzni a jelölést. Mi a jó nyomot követtük, aztán pár száz méterrel később az erdőből előcsattogott egy tíz-tizenöt fős különítmény, akik a rossz ösvényre fordultak szegények.

Nagyjából itt kezdtem újra megnyugodni. Sok volt még hátra, a pulzusom normalizálódott 170 körülire, miután elengedtem a versenyzést (meg vagy 30 embert magam elé). Csipi elképesztő lelkesen szurkolt az elágazásnál, és végre egy futható lejtőre érkeztünk, úgyhogy el lehetett engedni a gyeplőt kicsit.

Szakadtam lefelé, és biztos volt az avar alatt valami, egy kő, vagy csak a talaj volt egyenetlen, de szépen magam alá fordult a jobb lábfejem. Reccsent is — ez új volt, ijesztő hang amúgy — a körülöttem futók meg felszisszentek. Nem fájt, szaladtam még pár lépést, aztán esett le, hogy ez nem olyan, mint volt, hanem talán valami komolyabb.

Elkezdtem lefelé sétálni, terhelgettem a lábam. Csanya sétált szembe, kérdezte, mi van, én meg hogy milyen messze a pont. Pár száz méter, majd ott leülök, és értékelem a helyzetet. Igazából még kocogni is tudtam lefelé.

Leültem, és már a zoknin keresztül látszott, hogy ez a jobb boka mintha nagyobb lenne, mint a bal. Jelentősen. Kompressziós szár le, ránézett a Crew, meg később Csanya is, és egyöntetűen azt mondták, ezzel nem kellene tovább menni.

Faszom.


"And there was a voice, a high clear, female voice, which said, »Ow,« and then, very quietly, it said »fuck,« and then it said »Ow,« once more." — Neil Gaiman: Stardust 

Ültem, vártam. Kilian biztosan sínbe tette volna két gallyal, és betekeri egy Salomon hátizsákba, de én inkább feladtam. Egy másik srác is sántikált le a hegyről, akinek kétszer bicsaklott ki a lába, és a második után úgy döntött, inkább nem kockáztat. Amikor leért, egy Crew lány visszavitt minket autóval a versenyközpontba. Mindenki nagyon kedves volt és professzionális, én meg mérges. Magamra meg a világra.

Korábban is volt már, hogy kifordult a jobb lábam, és sosem volt belőle semmi, vígan futottam tovább. Valószínű, elég lazák a szalagjaim. Hát most beszoptam.

A doki a versenyközpontban azt mondta, húzódás, és kaptam a focista fagyasztó srayből. Szerintem inkább ficam, ránézve a púpra. Szerencsére nem pirosodik vagy lilul, úgyhogy valószínűleg csak víz van bent. R.I.C.E. fázis megy, ezt a bejegyzést is fél kiló Iglo* márkájú fagyasztott borsóval a lábamon írom.

Csanya nagyon kedves volt, leült mellénk, miközben kanalaztam a gulyást, és adott tippeket a gyógyulásra, innen a fagyasztott zöldség kúra. Persze trollkodott, hogy mikor lett volna a következő verseny, de a Budai Trailre úgyis összeszedem magam, joke's on him!

Meg végre találkoztam élőben is #coachTibi-vel. Nem csoda, hogy eddig tartott, amekkora celeb, még szelfiztek is vele a célban. Megbeszéltük, hogy a holnapi edzés kimarad, és majd többet kell ugrálókötelezni erősítésképp…

* Az Iglo nem támogatta ezt a bejegyzést, de amúgy tehetné, mert szeretem a borsófőzeléket.