Ensport Vértes Trail L
Pont előző nap beszétük Tibivel, hogy milyen jól működik az edzés, sérülésmentesen tudok fejlődni.
A szokásosnál kicsit később érkeztünk Mórra, így csak a felszerelés felkötözése maradt a rajt előtt. A szabály, hogy mindig otthon kell hagyni valamit, ami ezúttal a rajtszámtartó volt, úgyhogy én a nadrágra, Fanni a pólójára tűzte a rajtszámot.
Az évszaknak abszolút nem megfelelő hőség ígérkezett, ezért rövidnadrág-pólóban indultam, ezúttal a kézikulacs helyett hátizsákkal, mégiscsak 30 kilométerről volt szó, és az egy liter víz több, mint a 6 deci.
Azt hiszem, kicsit elfutottam az elejét. Vitt a tömeg és a lelkesedés. A direktíva az volt, hogy 175 fölé ne menjen a pulzus a hosszú felfeléken, ehhez képest a 180-at nyaldosta, vagy még többet, ez pedig elkezdett frusztrálni. Utána szerintem már az idegesség miatt volt magas a HR, hogy hát a francért nem megy le, tán álljak meg, vagy mi!?
Olyan emlékeim voltak a Vértesről, hogy egy viszonylag szelíd hegység, nincs benne Vöröskő meg Naszály, futható terep. Ehhez képest a piros L útvonal, nos, mintha a Börzsönyből másolták volna. Minden volt, kidőlt fák, meredek kapaszkodás, és a kedvencem, a jobbra lejtő hegyoldalra merőleges futás. Minden pillanatát tiszta szívből gyűlöltem, mi a fenét keresek én itt. Utólag azt mondom, ez a jobbra lejtés sem segített a szalagoknak valószínűleg.
Mögöttem srácok épp arról beszélgettek, hogy egyikük csinálta a szalagozást (másfajta, mint a bokában, az útirányt jelzi), és egy nem teljesen egyértelmű helyen még ők is elkezdték rossz irányba feltűzni a jelölést. Mi a jó nyomot követtük, aztán pár száz méterrel később az erdőből előcsattogott egy tíz-tizenöt fős különítmény, akik a rossz ösvényre fordultak szegények.
Nagyjából itt kezdtem újra megnyugodni. Sok volt még hátra, a pulzusom normalizálódott 170 körülire, miután elengedtem a versenyzést (meg vagy 30 embert magam elé). Csipi elképesztő lelkesen szurkolt az elágazásnál, és végre egy futható lejtőre érkeztünk, úgyhogy el lehetett engedni a gyeplőt kicsit.
Szakadtam lefelé, és biztos volt az avar alatt valami, egy kő, vagy csak a talaj volt egyenetlen, de szépen magam alá fordult a jobb lábfejem. Reccsent is — ez új volt, ijesztő hang amúgy — a körülöttem futók meg felszisszentek. Nem fájt, szaladtam még pár lépést, aztán esett le, hogy ez nem olyan, mint volt, hanem talán valami komolyabb.
Elkezdtem lefelé sétálni, terhelgettem a lábam. Csanya sétált szembe, kérdezte, mi van, én meg hogy milyen messze a pont. Pár száz méter, majd ott leülök, és értékelem a helyzetet. Igazából még kocogni is tudtam lefelé.
Leültem, és már a zoknin keresztül látszott, hogy ez a jobb boka mintha nagyobb lenne, mint a bal. Jelentősen. Kompressziós szár le, ránézett a Crew, meg később Csanya is, és egyöntetűen azt mondták, ezzel nem kellene tovább menni.
Faszom.
Ültem, vártam. Kilian biztosan sínbe tette volna két gallyal, és betekeri egy Salomon hátizsákba, de én inkább feladtam. Egy másik srác is sántikált le a hegyről, akinek kétszer bicsaklott ki a lába, és a második után úgy döntött, inkább nem kockáztat. Amikor leért, egy Crew lány visszavitt minket autóval a versenyközpontba. Mindenki nagyon kedves volt és professzionális, én meg mérges. Magamra meg a világra.
Korábban is volt már, hogy kifordult a jobb lábam, és sosem volt belőle semmi, vígan futottam tovább. Valószínű, elég lazák a szalagjaim. Hát most beszoptam.
A doki a versenyközpontban azt mondta, húzódás, és kaptam a focista fagyasztó srayből. Szerintem inkább ficam, ránézve a púpra. Szerencsére nem pirosodik vagy lilul, úgyhogy valószínűleg csak víz van bent. R.I.C.E. fázis megy, ezt a bejegyzést is fél kiló Iglo* márkájú fagyasztott borsóval a lábamon írom.
Csanya nagyon kedves volt, leült mellénk, miközben kanalaztam a gulyást, és adott tippeket a gyógyulásra, innen a fagyasztott zöldség kúra. Persze trollkodott, hogy mikor lett volna a következő verseny, de a Budai Trailre úgyis összeszedem magam, joke's on him!
Meg végre találkoztam élőben is #coachTibi-vel. Nem csoda, hogy eddig tartott, amekkora celeb, még szelfiztek is vele a célban. Megbeszéltük, hogy a holnapi edzés kimarad, és majd többet kell ugrálókötelezni erősítésképp…
* Az Iglo nem támogatta ezt a bejegyzést, de amúgy tehetné, mert szeretem a borsófőzeléket.