Matsumoto-jo
Mint ahogy azt már írtam, a vizsgák után Nagano-ken-be mentünk "osztálykirándulni". Hajnali fél nyolckor kellett gyülekezni, ami sokaknak gondot okozott, lévén előző nap vizsgák utáni partyzás tényállása forgott fenn. Két nagy kirándulóbusszal utaztunk két csoportra osztva. Mindkét buszhoz, mint az a képeken is látható, tartozott egy-egy japán guide-lányka, akik az út alatt majdnem folyamatosan meséltek arról, mi látható, hová megyünk legközelebb, satöbbi. Ez a japán buszok sajátossága, már a Fuji kiránduláskor is kaptunk guide-ot. Természetesen japánul folyt a dolog, csak úgy edzésképpen. Amikor épp nem voltam nagyon fáradt, megpróbáltam figyelni, mert érdekes dolgokat mondott a mi lányunk. Aztán kb. az út közepén teljesen meglepett mindenkit azzal, hogy bejelentette: 21 éves. Nem mintha olyan nagyon öregnek nézett volna ki, de valahogy az egyenruhája, és az a tény, hogy dolgozik idősebbnek predesztinálta. Legalábbis Norbi és én meglepődtünk. A másik busz guideja még fiatalabb volt, 19. Mivel mi utasok voltunk, ők pedig szolgáltattak, keigo-val (udvarias nyelv) beszéltek velünk, ami némileg megnehezítette a megértést, de hozzá lehetett szokni. Aztán a szálláshelyünkön megint láttuk őket - immár egyenruha nélkül - és akkor már inkább látszottak magunkfajtáknak. Amúgy minden tiszteletem az övék, mert ennyit beszélni ilyen jól japánul... ;)
A két buszra osztásnak az volt az oka - azon túl, hogy nem fértünk volna be egybe - hogy két különböző helyre mentünk először. Ami csoportunk taiko-dobolni ment egy híres japán mesterhez. A taiko-dobok az egészen kicsiktől a hatalmasakig terjednek, és a japán tradicionális ünnepek alkalmával használják. A taiko-dobok nem szólalnak meg soha más hangszerekkel együtt, csak különböző méretű dobokat használnak. A dobok valójában az emberi szívet szimbolizálják. Emiatt - a mester elmondása szerint - a taiko mindenkinek a vérében van, hiszen életünk első kilenc hónapjában taiko-zenét hallgatunk mindannyian. A mestert, Oguchi Daihachit, akihez mentünk a modern taiko-dobolás atyjaként emlegetik: Japánban elsőként, az 1950-es években alapította Osuwa Daiko nevű együttesét, akikkel szerte a világon fellépett. A tokiói olimpia alkalmával a megnyitóünnepségen doboló csapatot is ő készítette fel.
A házának felső szintjén múzeum kapott helyet. A világ minden tájáról vannak itt hangszerek, nagy többségben dobok. A földszinten műhelyt rendezett be, ahol dobokat gyártanak. Lehetett volna venni is, de miután a legapróbb is 5000 Yenbe került, letettünk róla. Az alagsorban jöttek az izgalmak, ott volt ugyanis az iskola. Elöl néhány tucat taiko-dob, közepes méretűek, hátul pedig 3-4 nagy dob állt. Először a mester egyik tanítványa tartott bemutatót ez egyik óriás dobon. Hát mit mondjak, rengett a terem. Elsöprő ereje van ezeknek a doboknak, és a srác nagyon értette a dolgát. Ezt követően körülbelül háromnegyed óráig egy komplett taiko-zeneművet tanultunk. Mi ketten Vladával magasak lévén a nagy dobokhoz kerültünk. Avatatlan szemlélőnek nem tűnhet nagy dolognak a dobok kezelése, de mikor már harmadjára próbáltuk el a számot, majd' leszakadt a karom. A végére mindketten úgy néztünk ki, mint akik mérföldeket futottak. Kifejezetten jól szórakoztunk. A végén mindenki kapott egy kézzel festett kanjikat tartalmazó kemény lapot. A kanjik mind a taikoval kapcsolatosak valamiféleképpen, és mindenkinek különböző jutott. Valamint ígéretet kaptunk arra, hogy névre szóló bizonyítványt is küldenek nekünk.
Miután egész délelőtt utaztunk és doboltunk, mindenki megéhezett. A soron következő megálló egy japán ételeket szolgáltató menzakinézetű hely volt. Hát rég ettem ilyen rosszat... Az étel nagy része beazonosíthatatlan tengeri eredetű furcsa színű izéből állt, amik legalább olyan rossz ízűek voltak, mint amilyen csúnyák. A vége az lett, hogy a washoku-t (japán étel) megunó diákok átzarándokoltak a közeli McDonald's-ba, hogy egyenek is valamit.
A várost, ahová mentünk Matsumoto-nak hívták. Fő attrakciója egy japán kastély, ezt néztük meg először. A kastély kívülről ötemeletesnek látszik, azonban egy félemelet el van rejtve benne belülről, tehát valójában hatemeletes. (A rejtett emeletet lőpor, fegyverek és élelmiszer tárolására használták.) Az egész épület az alapot leszámítva fából készült. Japánban kénytelenek voltak mindent fából építeni a gyakori földrengések miatt: a faszerkezet ugyanis enged egy kis mozgást a kapcsolódási pontoknál, így sokkal flexibilisebb lesz az épület, nem esik darabjaira földrengéskor, mint a tégla vagy a kő. (Az eddigi képeken is észrevehető, hogy csak beton vagy fa épületek vannak, tégla vagy kő még véletlenül sem.) Az épület belülről igen szűk volt, főleg a lépcsőket építették szűkre és nagyon meredekre. A célja ennek, hogy az esetlegesen bejutó támadók dolgát megnehezítsék: ilyen módon a kastély könnyen védhetővé és nehezen támadhatóvá vált. A legfelső emeletet használták konferenciateremnek. Támadás esetén innen irányíthatták a védelmet a vár tulajdonosai. A terem négyzet alakú, minden irányban rácsos ablakokkal, így minden pillanatban könnyen felmérhető volt az aktuális harci helyzet.
A várhoz elöl tó, hátul japán értelemben hatalmas kert tartozott. A tóban hatalmas vörös-sárga színű halak tömege élt, valamint egy idő után Ulyana telefonja, mivel haletetés közben beejtette. A vármászás után mindannyian elfáradtunk, úgyhogy pihenőt tartottunk a vár kertjében, egy babbal benőtt lugas árnyékában. Én úgy készültem, hogy a hegyekbe megyünk, tehát hideg lesz, de nem lett igazam. Kellemesen meleg volt, és mindkét nap tűző napsütést élvezhettünk. Nagy szerencsénk volt, mert az indulást megelőző nap hajnal háromkor arra ébredtem, hogy orkánerejű szél tépi az erkélyre száradni kiakasztott ruháimat. A tájfun olyan sebességű volt, hogy a nyitott ablakon keresztül az erkély ellenére becsapta az esőt. Az összes ruhából csavarni lehetett a vizet.
A vár megtekintése után a szálláshelyünkre buszoztunk, ami szintén Matsumotoban volt. Japán stílusú szálláshelyünk volt, tatamival, tolóajtókkal és papírral fedett rácsos ablakokkal. Egy szobában 4-9 fő lakott. A szoba berendezése nem volt túl gazdag: középen egy alacsony asztal állt, körülötte ülőpárnák, valamint a mi szobánkban volt két fonott szék. Éjjelre az asztalt eltávolították és a földön futon-okon (matracszerűség) aludtunk.
Nagano-ken három dologról lehet híres. Naganoban volt téli olimpia, rengeteg gyümölcsöt termesztenek itt, valamint nagy számban találhatók onszen-ek, azaz gyógyforrások. Az onszen speciális japán fürdőt jelent, ahol forró gyógyvízben lehet pancsolni. A mi hotelünkben is volt egy kicsi onszen. A japán fürdő jelentősen eltér az otthon megszokottaktól. Először is a résztvevők teljesen ruha nélkül használják. Azután mielőtt az ember bemenne a medencébe, zuhany és szappanok segítségével alaposan megmosakszik, csak utána mártózhat meg a gyógyvízben. A víz forró, az egész dolog leginkább a szaunára hasonlít. Egyes onszen-ek szabad téren vannak, hogy a légzés ne essen nehezére a gőzben ülőknek. Norbi elmondása szerint némelyik fürdőbe gaijin-okat (külföldieket) nem is engednek be...
Az esti vacsora természetesen ismét washoku volt, ezúttal ehetőbb. Jó sok fogást tálaltak fel, így jól lehetett lakni viszonylag biztonságos és nem mocsárízű ételekkel. Még forró szakét is kipróbálhattunk. (Nem finom.) A vacsora befejeztével beüzemelték a karaoke-felszerelést. Kaptunk papírt és ceruzát, hogyha énekelni szeretnénk, felírhassuk magunkat. Persze mennyivel jobb móka felírni valaki gyanútlant, aki mit sem sejt arról, hogy énekelnie kell nemsokára. A végén Hanazono Sensei és a hotel tulajdonosnője is dalra fakadtak.
Másnap reggel először a Seiko-Epson gyárba látogattunk. Itt alapvetően TFT paneleket gyártanak vetítőkhöz és projektoros TV-khez, valamint precíziós Seiko óraalkatrészeket. Rendkívül érdekes dolgokat mondott el a cég egyik alkalmazottja a bemutató alatt. Az epson a TFT-gyártás terén meglehetősen előrehaladott. Már akkor digitális kijelzőket gyártottak, amikor otthon még rendes monitorok sem voltak. A legújabb technológiájuk szerint a projektorokba külön TFT paneleket építenek mindhárom RGB színhez, fokozva ezzel a képminőséget. Impresszív.
Az utazás végső állomása egy fagylaltgyár volt. Igazából nem néztünk nagyon körbe, hanem mindenki elrohant a tesztfagyikat enni. A kóstolóterem volt valóban a legszebb része a gyárnak, üvegablakos tetővel, pálmákkal és faasztalokkal berendezve. Egy hatalmas üvegablakon keresztül a fagylaltgyártás teljes folyamatát nyomon követhettük. Sajnos a jégkrémek nem egy Carte D'or vagy Algida minőségűek voltak. Azért voltak, akik rengeteget ettek meg.
Hazafelé a legtöbben úgy aludtak, mint a bunda. ;)
A kirándulásról természetesen vannak képek is, valamint feltöltöttem még a nyáron Oyun fényképezőgépéről letöltött bihoroi homestay képeket, és a multicultural communication óra keretében történt iskolalátogatás képeit.