Én balga azt hittem, kanjitesztet írok. Erre Utsumi közölte, hogy bocsi, de elhalasztja egy héttel. Hogy éna ddigra jól elfelejtsem azokat a használhatatlan kanjikombinációkat, amiket megtanultam. Köszönöm szépen. Nemhogy túllehetnék már ezen a hülyeségen. Káröröm az ürömben, hogy azzal a jelszóval, hogy ezek alapvető kanjik (persze...) mindenkinek meg kell írni a tesztet, aki nem írta 100%-ra ezen részét a vizsgának. Nem semmi. Mindössze két ember, Silvia és Daniel, akik mentesülnének ez alól a dolog alól, de mivel ismétlés a tudás anyja, és lehet, hogy elfelejtették, ezért nekik is meg kell írni. Aztán még úgy pluszban hozzádobta, hogy akkor másnapra írjunk egy oldalt arról, milyen érzéseket ébresztett bennünk a film, amit levetített. (Egy halálosan unalmas fekete-fehér japán film volt.) Én itt akartam lefordulni a székről, hogy esetleg a csillagokat ne hozzuk le neki? Mondjuk Utsumi mindig is könynen dobálózott a feladatokkal, úgy tekint ránk, mint anyanyelvűekre vagy mifene. Pedig nem kéne.
Nem meséltem még el, hogy hogyan sikerült jegyet szereznem a Nightwish-koncertre. A Nightwish weboldalán ugyanis Kátya nagy ügyesen felfedezte, hogy van Japánban is koncerjük. Nosza hát vegyünk jegyet. A weben azonban semmi információ nem volt arra nézve, hogy hol lehet jegyet szerezni. Egyáltalán hogy működik ez Japánban? Jegyirodát még nem láttam, vagy ha igen, akkor sem tudtam volna elolvasni, hogy az egy jegyiroda ugye. Gondoltam megkérdezem a legilletékesebbet, Reikot, ő biztos tudja. Norbin keresztül így megtudtam, hogy Lawson neveztű kombini (a convenience store gyakran használt neve) árusít ilyet. Na ez kb. olyan, mintha otthon az éjjel-nappaliban lehetne jegyet venni... Szkeptikusan elindultam hát jegyszerző körútra. Chófuban megkérdeztem a koban-t, találok e ott Lawsont. (Újak kedvéért: a Koban amolyan rendőrségféle, kis bódé minden városrészben, ahol mindig posztol 1-2 rendőr, akiket meg lehet kérdezni bármiről, mert úgy ismerik a körzetüket, mint a tenyerüket.) Hely tehát meghatározva, majd megtalálva. Gondoltam nevettek már ki elégszer gaijin mivoltomban, tehát bemegyek, még ha hülyét is csinálok magamból. Aztán kiderült, hogy az info helyes volt, és valóban ott lehet jegyet venni. Nem is akárhogy.van egy katalógusuk - kb 100 oldal - amiben benne van az összes koncert egy időszakra (azt hiszem 2-3 hónap) és egy kód segítségével egy automata megrendeli a jegyet, majd a pénztárnál egy nyomtató kinyomtatja a jegyet. Nem semmi. Úgyhogy márciusban Nightwish, és kacérkodom a februári Ana Jonhsonnal is, ha még lesz jegy mikor megkapjuk a februári ösztöndíjat.
A hétvégén újabb támadás érte a kommentezőmet. A SeSam vs spambotok harc újabb állomása szerint bár a hozzászólás szövegéből már kitiltottam a linkekekt, az url mezőbe még be tudtak írni a nyavalyás botok. Úgyhogy ezt is ki kellett kapcsolnom. Hogy mi az a spambot? Egy program, ami böngészi az Internetes oldalakat, és ha olyat talál, ahol kommentet lehet hozzáadni, akkor valami halandzsa szöveg vagy reklám kíséretében elhelyez egy linket. Kéred miért jó ez neki? Azért mert a keresők némelyike, például a Google, úgy rangsololja a találatait, hogy hány link mutat az adott oldalra más oldalról. Így ha egy oldal sok helyen van belinkelve, előrébb ugrik a Google találati listáján adott kulcsszóra kereséskor. Így nem csak reklámoznak a robotok, hanem elősegítik, hogy ha valaki az ő kulcsszavaikra keres, az ő oldaluk legyen az első a Google-listán. Jellemző adat, hogy eddig 1466 komment született, és ebből csak 67-et írtak valódi hozzászólók. A kommentek 95%-a reklám volt!
Na megyek harmadjára is japánismeret kanjitesztet írni.
Megáll az ész. Ma ugye én hivatalosan nem érzem jól magam és nem mentem órára. Valójában kicsit kiakasztottak ezen a héten, és úgy éreztem, nem viselnék el ma 4 órát. Erre MSN-en jött nemrég az üzenet Anuja-tól, hogy Itami szeretne látni az irodájában valami interjú miatt. Gondoltam ennyit megtehetek, elmegyek. A földszinten a tanulmányi osztály/hivatal (jimushitsu) rögtön letámadott egy levéllel az egyetemtől. Jelentkezési lap, meg minden, három példányban, fényképpel, 350 Yennel felbélyegzett válaszboríték, stb. Itami végül kiderült azért keresett, hogy elmagyarázza, hogyan mennek majd ezután az órák. Ugyanis az egyetemen is így lesz jelszóval nekünk kell feldolgozni az olvasmányokat és előadni a többieknek. Még én készüljek órára, mi? Nem elég a több tonna házi? Na aztán ha már ott vagyok, gyorsan vissza is kaptam a sakubun-om, amin az én 800 karakterem melett volt 1600 pirossal. Szóval írhatom újra. Valamint kaptam még egy útmutatót, hogyan viselkedjen az ember egyetemi interjún. Időpontot kell kérnem Ogata Sensei-től gyakolásra. A papíron szereplő kérdésekre pedig írjak választ, és lehetőleg tanuljam meg őket, hogy minden simán menjen. Ez az egész ország nem más, mint egy nagy felkészülés. Semmit sem lehet a véletlenre bízni.
Ezen kívül Itami figyelmeztetett, hogy vigyázzak az egészségemre, és ne hiányozzak. Mert ez az időszak a legfontosabb az egyetem szempontjából, és az egész jövőmet meghatározza. Itt döntöttem el, hogy feladom, itt még lógni sem lehet rendesen... lenyomoznak, és kész. Uszkve két órát töltöttem Itaminál.
Egyébként Március 3-án megyek felvételi elbeszélgetésre és fogalmazást írni Kobe-be. Előző napon, 28-án van az a nap, amikor midnenkinek beszédet kell tartani a teljes diákság, a tanárok, és külsősök előtt. Utána néhány nappal pedig a záróvizsgák jönnek. Vicces.
Nakérem, tehát akkor blog. Nem is tudom, honnan kezdjem, olyan régóta nem írtam érdemlegeset.
Talán előző pénteken, amikor testületileg tanulmányi kirándulásra mentünk. Az első célpont a tsukiji nevezetű halpiac volt. Igazából nem csak halat, hanem zöldségeket és gyülmölcsöket is adnak el itt. A japánok ezt wholesale market-nek hívják. Ez azt jelenti, hogy az őstermelőktől, halászoktól, stb megveszik ügynökök a termékeiket, vagy ezek az emberek maguk hozzák ide. Ezek után licensszel rendelkező felvásárlók aukciókon megveszik a fentieket, majd eladják az úgynevezett reseller-eknek, akiknek boltjaik vannak a piac területén, ahol amolyan kis-, nagyker módon eladják a boltoknak, éttermeknek az árut. A japánok szerint így érhető el, hogy minden nap friss tengeri áru kerüljön az asztalokra és a boltok polcaira megfizethető áron. Elképesztő számokat hallottunk arról, mekkora mennyiségű hal fordul meg a piacon évente. Mondjuk nem is csoda, hiszen elég belegondolni mekkora mennyiségű élelmiszert fogyaszt el egy tizenkét milliós város egy nap alatt. Nem is csak ez az egy piac van, hanem még 13 az ország egész területén. Kedvencem az volt, amikor a kétember súlyú fagyasztott tonhalakat fűrészelték darabokra. Nem semmi látvány volt.
A piac után elbuszoztunk az Odaiba-szigetre. Erről azt kell tudni, hogy Tokyo nem csak a szárazföldön terjeszkedik kifelé, hanem tengeren is. A Tokió-öböl régen sokkal nagyobb volt, mint most. Egy zseniális ötlettel mesterséges szigeteket építettek bele, nem másból, mint a város által összehozott szemétből. Egy falat építenek betonból, és utána telehordják szeméttel, majd földréteggel lefedik. Ez egészen régre, kb. az 50-es évekre nyúlik vissza. Azonban akkor még nagyon fejletlen volt a technológia, és legyek milliói lepték el a szemétdombokat, járványok terjedtek. Jelenleg a szelektíven összegyűjtött szemetet a következőképpen dolgozzák fel: amit lehet, újrahasznosítanak. Az éghető szemetet elégetik, és a térfogatcsökkent hamut szórják el. A nem éghető szemetet ledarálják, szintúgy az úgynevezett nagy szemetet (pl. biciklik) és ezt a darát szórják ki. A probléma az, hogy nemsokára ezek a szigetek is betelnek, és többet már nem tudnak építeni, egyrészt mert mély az óceán, másrészt meg nem lenne hely a hajóknak.
Egy előadó japán mesélt a szemétfelhasználásról. Kifejezetten jó fej volt, érdekes dolgokat mesélt. Például, hogy egy időben aranyat gyűjtöttek, mert a rengeteg kidobott régi TV egyes alkatrészei aranyból voltak, mivel az kiváló vezető. Aztán a TV feldolgozása után visszamaradt az arany. Mutatott egy tál pénzt is, ami szintén a szemétből jött össze. Valamint elmesélte, hogy volt egyszer egy hatalmas robbanás, mert a darálóba belekerült egy PB-gázpalack…
Az Odaiba elnevezésű sziget ezek közül az egyik, és már teljesen be van építve. Itt van a Fuji Television székháza, nagyáruházak, a Le Meridien hotel, stb. Amolyan szórakoztatóközpont. A szigetre egy híres híd vezet, a Rainbow Bridge. Tényleg szép híd, a képeken megtekinthető. Valamint nagy meglepetésünkre találtunk egy mini Szabadság-szobrot. A japánoknak ez valami mániája lehet, hogy minden landmark-ot lemásolnak, lásd Tokyo Tower.
Másnap, szombaton zuhogott az eső. Vesztemre, eldöntöttem, hogy mivel semmi kilátás arra, hogy adnak Internetet a szobánkba, elébe kell mennem a problémának. Gondoltam, veszek wireless Internetet a laptophoz. ADSL-t nehézkes szerezni, mert nincs telefonvonal a szobában. Meg aztán mihez kezdek az ADSL-el két hónap múlva. Elindultam tehát a PC Depot-ba. Természetesen hallá áztam az esőben. Ráadásul szomorúan kellett konstatálnom, hogy túl gyors voltam, mert a nevezett bolt csak tízkor nyit. Nem volt mást tenni, elmentem a legközelebbi McDonald's-ba várni. (Eszem ágában nem volt visszabiciklizni abban az esőben.) Kénytelen-kelletlen novellát írtam a laptopon a mekiben. Tisztára kortárs amerikai író-stílus, csak Starbucksban kelett volna mindezt tenni. Végre kinyitott a PC Depot, én pedig körülnéztem, mit vehetek. A boltossal való hosszas konzultáció után már a papírok kitöltésénél tartottunk, amikor közölte, hogy mivel az Alien Registration kártyámon az iskola címe van, hoznom kell egy számlát, amit a címemre küldtek, hogy elhiggyék, tényleg a campuson lakom. Nem hatotta meg, amikor mondtam, hogy ítéletidő van, nekem meg nem autóm van, mint a japánoknak ugye. Eredmény: oda-vissza bicikliút, még kétszeri elázással. Azután még fél órát vártam, amíg beregisztráltak, stb. Azt meg kell adni, kiváló szolgáltatást nyújtanak. Kaptam fél tonna kezelési és egyéb útmutatót, meg teljes verziós - és persze japán - Norton Antivirus 2004-et. Még két kis noteszt is kaptam ajándékba. A technika amúgy egy Honda márkájú wireless kártya, Compact Flash formátummal és egy PCMCIA átalakító. Így PDA-ban is lehet használni. A net 128kbps/32kbps betárcsázós formájú. Ez a gyakorlatban nem ilyen gyors, inkább 32/32. Szóval egy lapostetű hozzá képest kapkodó idegbeteg. Viszont sziklastabil, annak ellenére, hogy vezeték nélküli technológia. (Externet RDSL...) Eddig mindössze kétszer fordult elő, hogy megszakadt, pedig rendesen van használva. A legjobb pedig, hogy az Anarchy Online simán megy vele, nem is lagos. És nem dobál le, mint otthon. Szemfülesebbeknek feltűnhetett, hogy gyakrabban vagyok online ICQ-n, MSN-en, stb. Hát ezért.
Vasárnap Anarchyztam, majd hétfőn ismét sikertelen japánismeret-tesztet írtam. Hát c'est la vie ugye, holnapután újrajátsszuk. Most már legalább tudom a kérdéseket, így nem kunszt. (Megjegyzem ma takarításkor megtaláltam a tavalyi tesztkérdéseket, és ugyanazok… tanulság: gyakrabban kell takarítani.)
Kedden seijikeizai-on videóztunk. Fahrenheit 911 volt a műsoron. Hát nekem nem kifejezetten nyerte el a tetszésem. Nem tartom magam egy háborúpárti egyénnek, és nem vagyok USA-fan sem, ez a formája a kritikának mégsem tetszett. Az egész film nem más, mint egy (nagyon) hosszú Bush-ellenkampány. Dokumentumfilmnek hiteltelen, manipulatív, és teljesen egyoldalú. Ostorozza a médiát, az emberek hiszékenységét, miközben ez is csak egy film, miért higgyem el ezt? Nem egyszer süt róla az a jellegzetes amerikai arrogancia, énközpontúság. Megvan benne minden eleme az agymosó reklámoknak: általánosít (minden amerikai katona Bloodhound Gang-et hallgat, és ez milyen rossz), sulykol (Bush hazudik, Bush rossz, Bush így, Bush úgy), nekem hamisan csengőn erőlteti a dokumentarizmust. Éles cinizmusa viszont jól sikerült. Ennek ellenére veszélyesnek tartom, mert fenntartom, hogy megvezeti az embereket, csak egyféle értelmezést kínálva egy komplex problémára.
Feltöltöttem az otthoni fényképeket és a pénteki kiruccanás képeit. Akartam egy szép hosszú postot is írni, de telejsen lefáradtam a 180 kép megjegyzéseinek írásában, úgyhogy elnapoltam a regényírást. Arra is lusta vagyok, hogy linkeket tegyek a képekhez. :)
Három óra múlva Japánismeret pótvizsga, vagymi. Kanjitudásom finoman szólva hiányos, pedig nem kéne kétszer is elbukni egy vizsgát Utsuminál. Na mindegy, még kihasználom az időt tanulásra. Ide már ezer éve akarok írni, de nem megy, mert hol sakubun-t írtam, hol a nyelvtanházim. Már kész vagyok mindennel, kivéve a nyelvtanházi kétötödét. Én is kész vagyok teljesen mellesleg. Attól, hogy kb. 3 hétig otthon voltam még nem mondhatom, hogy újult erővel tudnám magam a tanulmányaimba vetni, épp ellenkezőleg. Kínszenvedés minden perc, és már az agyam kivan az egésszel, hogy nem hagynak minket békén. Ahogy visszaértünk, minden vackot kell írni, meg leadni, a többiek meg rajtam szórakoznak, hogy pótvizsgáznom is kell. Egyáltalán nem tudom mi az úristennek készíttetem itt ki magam ahelyett, hogy egy nyugalmas magyar egyetemen egy évben kétszer vizsgaidőszakoljak. Semmi értelme, japánul úgyse fogok rendesen tudni. Whatever. Siránkozást hallottak...
A mai három órából kettő abszolválva. Nem is rossz. Persze az utolsó a trükkös, mert az japán Tayamával. Tayama egy érdekes jelenség, egy kövérkés nő letörölhetetlen joviális mosollyal és hihetetlen hangképzési adottságokkal. Az elején jobban szerettük, mint Itamit, mert kedvesebbnek tűnt, de nekem már kezd az agyamra menni kicsit. Itami legalább vállalja, hogy kemény, Tayama viszont mosolyogva gyilkolászik minket az olvasmányokkal. Vele még azt sem tudjuk megjátszani, hogy jó sok kérdéssel eltérítjük az anyagtól, hogy végre valami olyasmiről beszélgessünk, ami minket is érdekel. Igazi robot.
Köszönöm a Kobe okán kapott gratulációkat. Kíváncsi leszek milyen lesz. Valószínűleg az elején egy kanyi szót sem fogok érteni az órákból, stb...
Holnap megyünk kirándulni. Megnézünk egy nagy halpiacot (állítólag híres) és egy szemétfeldolgozót. Mindkettő elég fontos a japánoknak, ami nem csoda, elég belegondolni, hogy Tokyo magyarországnyi lakosa mennyi szemetet termelhet és mennyi halat ehet egy nap alatt. Órák nem lesznek, de cserébe estig bolyongunk a hidegben. Sajnos utána a hétvégén az egyetemi felvételi miatt nem lesz könyvtár. Ez már elég vicces, miféle indokokkal zárják be a könyvtárat. Bármi történik, nincs könyvtár. Úgyhogy azt hiszem legközelebb csak hétfőn kerülök netközelbe. Ennyit a hétvégi Anarchy Online-ról...
Nos, ma harmadjára is jelentkezem. Nemsokára zár a könyvtár, de azért tudtam egy kicsit netezni, mert megcsinálták. (Tetszik otthon hallani, kedves Externet? *Dolgoztak* rajta és *megcsinálták*.) Tulajdonképpen csak annyi közölnivalóm van, hogy ma mindenki megkapta egy kis borítékban, hogy odafent melyik egyetemet jelölték ki számára. Az én levelemben a Kobe Daigaku lapult, tehát belkerültem a preferencialistám első helyére. Talán túlságosan is biztosra vettem, ezért nem örülök most kitörően. Norbi is bejutott Yokohamába, úgyhogy most nagy az öröm, el is mentek Reikostul valahova.
Kiderült, hogy ma csak egy órám van. Nevezetesen matek. Ugyanis az első óránál az a két tök ismeretlen kanji az órarendemben azt jelenti, hogy "office hour" vagy valami ilyesmi, tehát nem kell bemenni. Mindegy, a matek megvolt. Másfél óra. Én már fél óra után masszívan el akartam hagyni a termet, a második fél órában Mugival beszélgettem, aztán csak vegetáltam. Mi lesz holnap, amikor három ilyenen kell részt vennem? El vagyok én ettől szokva.
Most bejöttem a könyvtárba, és nincs net. Egész otthon érzem magam, tisztára Externet-feeling. Ráadásul valamikor délelőtt ment el a dolog, és azóta a szokásos külföldi DNS szerver hiány mutatkozik. Gondolná az ember, ilyen fejlett helyen legalább a net működik, de nem. Tisztára ki tud idegelni az ilyen. Most időhúzásképp blogot írok Wordben, és várom, mi lesz...
Ismét Japánból. Ki gondolta volna. Megint jót utaztunk Norbival. Bécsig a gép szokás szerint tíz perc alatt átment, majd ott negyed órát körözött, mert nem engedték leszállni. Szerencsére nem kellett messzire menni, simán átértünk a gépünkhöz. Érdekes volt, rengeteg japán meg kínai utazott a bécsi géppel. Aztán a Schwechat-Narita járat is tele volt japánokkal. Nyáron, amikor mi utaztunk rengeteg külföldi volt, most rajtunk kívül alig. Bécsben találkoztunk Dilianával, Petrával és Oanával, utána együtt beszálltunk. Természetesen teljesen szét voltunk szórva a gépen. Mi Norbival elöl ültünk. Természetesen a mögöttünk levő utas horkolt, és most sem úsztuk meg kisgyerekes család nélkül, ahol is a család szeme fénye több száz wattos erősítőrendszereket szégyenben hagyva tudott bömbölni.
Körülbelül az Urál magasságában lement a Nap. Ezután csodálkoztunk el nagyon, mivel az ablakból hihetetlen látványban volt részünk. Alant a városok csillogó ékszerként tündököltek a feketeségben, felettük pedig millió csillag pislákolt halványan. Az égen egyetlen felhő sem volt, lefelé és felfelé sem zavarta semmi a kilátást. Talán Peking volt a legszebb. (Legalábbis mi Pekingnek tippeltük.) Hatalmas kiterjedésű város, teljesen kivilágítva: keresztutcái sakktáblát rajzoltak a földre. Mikor elértük a Sárga-tengert felkelt a Nap. Korea hegyei felett már egy-két bárányfelhő lebegett, de még így is tisztán láttunk, minden csúcsot és fodrot. Aztán a Csendes-óceán felett is repültünk egy kicsit. Fentről az óceán úgy néz ki, mint egy kék sivatag. Hullámai megdermedve állni látszanak. A szárazföld közelében apró vattapamacsokként jelennek meg a hullámok első tarajai, aztán közvetlenül a parton már lassan mozogtak is, felkúszva, majd visszahúzódva a homokról.
A pilóta elmondása alapján - bár nagyon német akcentussal beszélte az angolt - Tokióban négy fok volt, amikor megérkeztünk. Ennél hidegebbnek tűnt az idő, talán a szél miatt, vagy mert a repülőn csal ímmel-ámmal tudtam aludni. Borzasztó volt az út a koliig. A huszonkilenc kilós bőrönd nem rossz, ha a repülő vagy az autó viszi, de gyalog és vonattal már nem annyira vicces. Erre jött a jól megtömött hátizsákom plusz a laptop-táska. Ekkor már körülbelül huszadik órája nem aludtam, tehát nem voltam amúgy is óriási fizikai erőm magaslatán.
El kell mondanom, hogy visszajönni Japánba sokkal rosszabb, mint először jönni. Ilyenkor már tudom, mire számíthatok, nincs meg a kíváncsiság, az újdonság varázsa. Inkább olyan, mintha munkába menne az ember, csak ez a munkanap fél éves lesz minimum.
Mikor megérkeztünk, első dolgunk az volt, hogy aláírjuk az ösztöndíjunkat. (Minden hónapban alá kell írni, ezzel jelezzük, hogy még itt vagyunk, nem szöktünk meg, stb. Ez mindig a hónap első négy napja, de most meghosszabbították, mivel sokan csak most értek vissza.) Ezek után kipakoltam, és elmentem számlákat befizetni. Volt nem kevés, jelentősen le is apasztották a számlámat. Utána átmentem a könyvtárba, hogy életjelet adjak magamról haza. Azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs külföldi DNS szerver. Ez időnként előfordul, és általában hamar kijavítják, de nekem épp akkor nem volt cérnám kivárni. Visszajöttem tehát a szobába, és eldőltem, mint egy zsák. Ez volt délután négykor helyi idő szerint. Legközelebb fél tizenkettőkor ébredtem fel, de csak annyi időre, hogy átforduljak a másik oldalamra. Aztán fél négykor teljesen kipihenve keltem fel. Egyszerűen nem tudtam tovább aludni.
Megnéztem félig a Gladiátor-t, de rájöttem, hogy bármilyen jó is a fülhallgatóm, én Gladiátort hifin kell, hogy nézzem, hogy a lovak patája alatt dübörögjön a polc. Úgyhogy inkább elmentem futni. (Ilyenkor poén, mindenki alszik.) Szomorúan konstatáltam, hogy két kör után meg akartam halni, pedig régebben öt sem okozott gondot. Biztos benne volt az is, hogy azért annyi sokat nem adnak enni egy repülőn. Ezek után fürödtem, majd nekiláttam emberi formába hozni a hazajövetelkor meglehetősen felfordított szobámat. Söpörtem, takarítottam, elpakoltam az immár használaton kívüli régi számítógépet, így most már helyem is van. Fél hétre kész lettem a pakolással, és fizikailag is. Ekkor láttam neki a journal-írásnak a csillogó villogó új magyar billentyűzetemen. Végre nem kell keresgélnem az ékezeteket. Legalábbis a szobában, mert azért a hátizsákomból kilógó billentyűzettel nem fogok könyvtárba menni.
Nemrég kelt fel a nap. Először vörösbe, majd aranyba öltöztette a szobát, melynek egyetlen ablaka pont keletre néz. Derűs napnak nézünk elébe, legalábbis az időjárás tekintetében. Az órarendem szerint ma végtelenül egyszerű napom van, egy japán és egy matekórával. Utána megtámadom a könyvtárat, többek között, hogy megoszthassam a közzel eme postot is.
Apropó. Kitettek nekünk egy listát azokról, akik jövőre jönnek ide tanulni. Nagy bánatunkra, csak egy magyar név szerepel benne: Fekete Norbert. Hadd gratuláljak ezúton, és azt hiszem elsőként kérlek meg, hogy: Majime ni benkyoshite, soshite isshokenmei gambatte, yo! :) Fogod még ezt hallani. Mwhahahahaa. Mint második Nobiru-szan (ez poén név, mert pont úgy hangzik, mintha azt mondanád: no beer) legyél legalább olyan jó japános, mint az elődöd. (lehet, hogy Oszakába mennek mások is, de erről egyelőre nem tudok semmit.)