Kifejeztten elégedett vagyok magammal. Ma van a határideje az ún. shoronbun azaz mini-értekezés leadásának. Természetesen nekem volt jobb dolgom is, mint a japán alkotmányról 1500 karakterben írni. Úgyhogy ma kénytelen voltam reggel fölkelni, - pedig nincs első két órám - hogy alkossak valamit. A Word szerint uszkve 124 perc alatt sikerült is előállítani a nevezett irományt. Ez kérem rekord, ilyen sokat ilyen rövid idő alatt még nem írtam. Most még egy beszéd megírása van hátra, de az semmiség, hiszen a már meglévő fogalmazást kell átalakítani desu/masu udvarias formára. Aztán ma délután még van egy jelenésem Ogata Sensei-nél interjúgyakorlás céljából. Nem mondhatom, hogy hagynak unatkozni. (Meg mehetek megint vásrolni...)
Ezen felül Bálint-nap van. Ezt is csak azért tudom, mert Daniel ült mellettem matkon, és a naptárába hatalmas rózsaszín szívecske társaságában valami porgram volt bejegyezve 14-ére a japán barátnőjével, én meg kérdőre vontam. Úgyhogy boldog Bálint-napot kívánok a családomnak és a barátaimnak: jelenleg ők képviselik a "szeretteim" csoportot. Sabishii, ne.
Elmentem a fagy közepén a Seiyu-be bevásárolni. Midnen szépen ment, amíg a hazaútig nem jutottam. Szépen felszálltam a biciklimre, és a három bevásárlószatyromból egyet azonmód ott is hagytam a parkolóban. Egyszerűen nem tűnt fel, hogy egy szatyorral kevesebbem van. Természetesen jó messze vettem csak észre. Visszatekertem (fölmálházva), szatyornak hűlt helye természetesen. Így buktam el 1300 yennyi bevásárolt cuccot. Oltári dühös vagyok, és akkor még finom voltam. És tehetetlen, mert ez teljes mértékben az ébn hülyeségem. és magammal mégse ordítozhatok, vagy pofozhatom fel magam, vagy fojthatom magam vízbe, stb. Különösen bánt az, hogy sok pénzbe volt ez nekem. Pénzbe amit meg kéne becsülni, ésegyéb, én meg ilyen hülye vagyok, hogy elszórom. Legközelebb elfelejtek enni, és éhen veszek... Nem volt kedvem hülyét csinálni magamból, hogy visszamegyek és megveszem ugyanazokat a cuccokat még egyszer, úgyhogy hazajöttem. Persze holnap vagy holnapután mehetek újra. Bravó. Az univerzum és a feledékenységem végtelen.
Legnagyobb meglepetésemre tegnap kiderült, hogy ma nemzeti ünnep van, és nincs tanítás. Nem mondom, hogy nem örültem neki. Úgyis vannak ezek az idióta fogalmazványok, amiket már megint meg kell írni. Általában ahogy befejezünk egyet, jön az újabb. Most épp három van napirenden. Lassan többet írok japánul, mint bármilyen más nyelven.
Szerdán este állati üvöltésre lettem figyelmes a folyosóról. Kiderült, hogy Lao-nak van születésnapja. Lao a mexikói ösztöndíj-társunk. Rettentő gazdag családból származik. Süt róla az önbizalom, láthatóan semmi sem érdekli, nem zavartatja magát. Saját bevallása szerint éli az életét. Igazából nem tudom, hogy került ide, mert alig tanul. Illetve tudom, a szülei valahogy berakták a programba, bár nehéz elhinni, hogy a japán követségen ilyesmit el lehet érni pénzzel. Igazából engem nem érdekelne, de elég nehéz néha elviselni a srácot. Rendszeresen partykat tart a szobájában, vizsgaidőszakban, hajnalig tartó hangos dorbézolással. Ha leissza magát, rettentő durván bánik a tutorokkal is, amikor felszólítják, hogy maradjon csendben a szobájában. Legutóbb Lao Sensei néven rendelt pizzát, és a szerencsétlen pizzafutár fiút nekünk kellett elkalauzolni, és valahogy összeszedni Lao-t hogy átvegye a pizzáját. Persze ekkor is ivott. Most születésnapjára Mariya elmondása alapján azt találták ki, hogy Sebastian, Mariya barátja, beöltözik lánynak. (Lao-ról még azt kell tudni, hogy imádja a lányokat. Mármint leitatni és "játszani" velük.) Állítólag Lao úgyis annyira be lesz állva, hogy észre sem veszi a különbséget. Elég szomorú szerintem. Igazából az a baj, hogy a viselkedése rossz fényt vet mindenkire.
Tegnap megjelent egy cetli a liftben, hogy a koli főnöke dühös, mert állítólag pocsékoljuk az energiát azzal, hogy kesőig DVD-ket nézünk a közös szobákban, és "unauthorized" (illegális) partykat tartunk. Úgyhogy tegnap kilencre mindenkit berendelt a közös szobába, hogy beszélgessünk. Ez csak azért vicces, mert a közös sziobába egyrészt nem férünk be, másrészt az ilyenek nem beszélgetések szoktak lenni, hanem ő elmondja mit akar és kész. Én nem voltam, mert már messze nem érdekel mi baja. Havonta 26.000 forintnak megfelelő yent fizetünk ki "közös költség" címén fejenként. Ez rengeteg pénz. És olyan szabályok vannak, hogy 10-kor bezárják az összes közös helyiséget, és midenki csak a szobájában tartózkodhat. Most is megfenyegettek, hogyha 10-nél tovább tartózkodunk bármelyik helyiségben, akkor permanenesen bezárják. Ha megteszik, én beszüntetem a 13.000 yen fizetését. Amúgy sem tartom etikusnak, mert szerintem durván sok.
A mai liftcetli szerint megérkezett a válasz a 62 ember által aláírt petíciónkra, mely szerint továbbra sem lehetséges az Internet-elérés a szobánkban. Ugyanis az Internet addiktív, és szeretnének tőle megóvni. Annyit tesznek, hogy a tanulószoba 5 számítógépét hat hónap után végre bekötik a hálózatba, és egy HUB 8 csatlakozását megynitják laptopoknak. Természetesen a tanulószoba is tízkor bezár, mint midnen közös használatú helyiség. Ez már annyira siralmas, hogy vicces. 11 évesnek érzem magam, nem 21-nek.
Most néztem meg a beállításokban: az archív hozzászólásokkal együtt ez a 288. bejegyzés. A két és fél éves SeSam.hu fennálláshoz képest nem sok. Ugye ismerek én nálam grafománabbakat. *khm* Nem, Kátya? :) Azért nem is kevés, főleg, hogy a folyamatosság fenn van tartva kérem szépen.
Érdekesen hullámzik a hetünk. A hétfő elmegy, mindössze két óra van, és csak dálután kezdődik, tehát lehet kipihenni a hétvégét. Aztán mint derült égből villámcsapás, jön a kedd négy órával, amiből három japán nyelv. Utána lazítunk a szerda egyetlen árva matekjával, ráadásul második órában. Csütörtök felkészít, három óra, szerencsére nem mind japán. Végül a főellenség, a level-boss, a péntek: négy óra, dupla japán, matek és gazdpol. Ez ismétlődik, forog velünk hétről hétre.
Ha valaki legközelebb megkérdezi, miért írok journalt, ezt fogom válaszolni: "So long as men can breathe and eyes can see,
So long lives this, and this gives life to thee."
Amint látható új főoldallal rendelkezik a SeSam.hu. Tegnap kreatív kedvemben voltam, úgyhogy este ezen ügyködtem. Még nem tekintem befejezettnek, valamint apróbb csiszolgatnivalót felfedeztem a már meglévő oldalakon is. A főoldal kicsit az otthonra is emlékeztet, hiszen Budapest, még ha alternatív is.
Túl sok minden nem örténik ideát. Ma végre leadtam azt a nyelvtani ismétlőtesztnek nevezett izét, amiért már régóta üldöznek. Hiába, aki ismer az tudja, hogy az agyatlan rabszolgamunkát nagyon nem szívlelem. Ennek a tesztnek az első tizennnyolc oldala arról szólt, hogy a már megismert nyelvtani szerkezetekhez kellett példamondatokat gyártani. Nehéz szülés volt, mit mondjak. A mai napunkat még egy mini földrengés színesítette második órán. A tanárunkat nagyon nem érdekelte, nem zavartatta magát. Már én is kezdtem hiányolni a földrengést, olyan rég nem volt. Amúgy olvasmányaim szerint nem baj, ha van sok kicsi, mert akkor nem gyülemlik fel a feszültség egy nagyhoz.
Rendkívül csúnya, szomorú idő van. Szottyos. A levegő párás, szemerkél az eső és magányos-szürke az ég.
Végre! Befejztem a régi SeSam.hu-król származó post-ok archiválását. Mind bent van a b2 rendszerben. Tanulság: ha jót akartok magatoknak, sose mentesetek el blogot txt-be. Vacak egy munka utána be copy-paste-elni, felülírni az időt, ésatöbbi. Viszont nagyon izgalmas itt-ott beleolvasni. A legelső Journal bejegyzés egy vasárnapi napon, augusztus 4-én született 2002-ben, így ez a nap a SeSam.hu hivatalos születésnapja. (Már a legelső postban képes voltam siránkozni, ez azért szép teljesítmény.) Ekkor még nem rendelkeztem domain-nel úgyhogy csak "offline" létezett a napló. A webre augusztus 16-án került ki az oldal. Ekkor tizenkilenc éves voltam, 56kbps modemes nettel, éjfél utáni Matáv-kedvezménnyel, frissen érettségizve, a Közgáz elkezdése előtt egy hónappal. Sokat változott a világ azóta. Valószínűleg én is.
"Life is both sad and solemn. We are let into a wonderful world, we meet one another here, greet each other -- and wander together for a brief moment. Then we lose each other and disappear as suddenly and unreasonably as we arrived"
(Jostein Gaarder: Sophie's World)
Az öngyilkosságról kiderült, hogy valóban megtörtént. Egy a környéken lakó hatvanas éveiben járó férfi követte el a mi hétemeletes Japán Nyelvi Központunk tetejéről. Amikor a rákövetkező napon órára mentem, feltűnt, hogy az épület külsején felfutó lépcső aljára egy láncot akasztotak ki. Később kiderült, hogy ez a "védekezés" az ilyen esetek ellen. Egyetlen vékonyka lánc. Átmászható, alatta átbújható lánc egy táblával, ami egy lépcsőző embert ábrázol pirossal áthúzva. Ahogy Alexandra megfogalmazta órán: "If you want to kill yourself, you should be craeful not to break any rules."
Hallgatás utáni értés órán tovább folytattuk a japán iskolarendszerről szóló beszélgetésünket. Egyszer már szó volt erről, amikor a tanárunk elmesélte, hogy a "bullying" - magyarra elég lefordíthatatlanul a gyereke egymás közötti erőszakos viselkedése, egymás bántása - mekkora probléma a japán iskolákban. Példának azt hozta fel, hogy pédául a gyerekek egy társuk részére tememtést rendeznek. Az asztalát leterítik egy fekete lepellel, és kitsznek rá virágcsokrokat, gyertyát, bekeretezett képet fekete szalaggal. Ilyen és ehhez hasonló lelki terror mindennapos az iskolákban. Okként a következőre lehet gondolni: Japán ma hihetetlenül oktatásközpontú ország. A gyerekek már igen kicsi korukban elkezdik a felfelé kapaszkodást. Jó óvodába kell bekerülni, hogy onnan jó általános, majd középiskolába nyerjen felvételt, ahonnan egyenes út vezet a jó egyetemre. Ennek elérésére léteznek külön délutáni, nyári, stb iskolák (juku), ahová tíz gyerekből kilenc jár. Van külön óvoda-előkészítő, általános- majd középiskolára felkészítő iskola, stb. természetesen ezek az extra intézmények nem ingyenesek, de a szülők boldogan fizetnek ki horribilis összegeket annak reményében, hogy gyermekük neves egyetemre bejutva, jó munkahelyet szerezhessen. Aki elveszik ebben a nagy rohanásban, az a gyerek, aki naponta sötétedésik különféle iskolákban ül, hogy aztán késő estig háze feladatokat írjon, tanuljon. Külön sresszfaktor az állandó félelem, hogy nem sikerülnek a vizsgái, felvételijei, és hiábavaló lesz az egész eddigi munkája. Ehhez képest az egyetem már sétagalopp, egyetemista korukban élik ki a japánok az összes hiányzó gyerekkori szórakozhatnékjukat. Nem sok idejük van, mert ha végeznek, dolgozniuk kell, visszajutva ugyanabba a taposómalomba, ahová hároméves koruktól szüleik bedugták őket. Az általunk nézett videón az előadó a japán egyetemet egyenesen Disneylandhoz hasonlította. (Ez ne tévesszen meg senkit, mert az oktatás japánul van, tehát nekünk mindezek ellenére nem lesz könnyű dolgunk.)
Nem csoda, hogy a gyerekek körében is magas az öngyilkosságok aránya. Helyt kell állniuk az iskolában, állandóan Damoklész kardjaként lebegnek felettük különféle vizsgáik, el kell tűrniük osztálytársaik erőszakoskodásait. Mindezt egy rettentően szabálykövető és hagyománytisztelő társadalomban. A tanárok nem sokat tesznek a bully-k megbüntetésére. Ráadásul általában ezek a gyerekek pont a jó tanulók köréből kerülnek ki. Pont ezért érzik magukat feljogosítva, hogy társaikat kínozzák, felettük állónak gondolva magukat. A tanárok pedig olyannyira értékelik a jó iskolai előmenetelt, hogy megbocsájtják, vagy figyelembe sem veszik ezeket a kilengéseiket. Sőt, egyes tanárok szájából olyat is lehet hallani, hogy "Ha nem vagy képes tanulni, nincs értelme az életednek, meg is halhatsz." Ezeket a mi tanárunk mesélte nekünk. természetesen nem tudok megbizonyosodni róla, hogy ez valóban, bizonyíthatóan így van-e, de nem hiszem, hogy szándékosan ilyet hazudna nekünk pont egy tanárunk. Valamint a számok (például az öngyilkossági ráta) magukéert beszélnek. Valamint látható az a hisztéria is ami az iskoláztatást körülveszi. Terhes anyukák még meg nem született gyermekei direct mail formájában már reklámokat kapnak felkészítőkről, tanfolyamokról, pót-iskolákról, nyári tanulási programokról.
Ennél rosszabb helyzet is létezik, például Koreában, ahol ha lehet még ennél is nagyobb a nyomás, ennél is fontosabb a tanulmányi előmenetel. Érdekes szokása a koreai anyukáknak, hogy a gyermeküknek kiszemelt iskola ajtajára a felvételin szerencsét hozandó egy rágógumit ragasztanak.
Állítólag valamikor ma és tegnap között valaki öngyilkosságot követett el a campuson. Én is teljesen megrökönyödtem, amikor órán hirtelen feljött ez a téma. Itami Sensei elmondása alapján egy meg nem nevezett idős ember vagy a JLC vagy a tornacsarnok tetejéről (ez a részlet tisztázatlan) vetette le magát. Az épületek magasságából ítélve úgy gondolom, nem élhette túl. Még rettenetesebb, hogy Dipal állítólag látta is, illetve egy nagy puffanást hallott, majd a visszapattanó (!) testet. Beszaladt a kollégiumba, majd a második emeleti tutor segítségével hívták a rendőrséget. Elképzelhető az osztályt ért sokk, mikor mindez kiderült. Japánról eddig is tudtam, hogy az öngyilkosság nagy divat, de hogy hozzánk ilyen közel történjen ilyesmi...
Már hétfő van, igaz nem sokkal. Olyan sokmindent nem tudtam befejezni (relatíve), viszont megcsináltam oylasmit, amit nem terveztem. Többek között ezt az Outlook oldalt, ahol azokat a webnaplókat lehet megtalálni, amiket én olvasok. Az egész annak az eredménye, hogy egyre többen tettek ki liket a blogjukra hozzám, és nem éreztem fairnek az egyoldalú reklámot. Remélem nem nyúltam nagyon mellé a kommentálásokkal sem. :)
Nem is meséltem, hogy koncerten voltunk nem mással, mint Tani Sensei-el, a gazdpol tanárunkkal. órán elejtette, hogy egy volt tanítványa fellép Musashisakai-ban, de nem akar egyedül elmenni megnézni. Úgyhogy este összegyűltünk páran: Vlada, Mugi, Kirsty, Daniela, Dipal, és elkísértük Tanit. Maga az esemény egy miniklubban volt, kb száz fős befogadóképességgel. Na annyian nem voltunk, úgyhogy egész családias volt a dolog. Japán fiatalok léptek fel, négy banda. Az első volt Tani tanítványa, aki nekem annyira nem nyerte el a tetszésem. Viszont hihetetlen jól gitározik, és nem semmi technikát vonultatott fel. A második banda énekese egy nagyon csúnya, de borzasztó vidám mackós japán srác volt. Nem lehetett nem nevetve ránézni. A haramdik banda egészen virtuóznak tűnt nekem, a basszusgitáros néha egy elektronikus csellószerűségre is átváltott. Majd az utolsó zenekarnak volt néhány igencsak zúzós jó kis rock-száma, amik nagyon tetszettek. Furcsa volt ilyen alapvetően rockzenét japánul hallgatni. Összességében jót mulattunk. Mindegyik csoportról elmondható volt, hogy az én szakavatatlan fülem szerint igencsak értették a dolgukat. Angol kiejtésben jelentős fejlődésre van szükségük. A japán dalokat meg nem értettem. :D Csak az zavart, hogy megint sikerült teljesen átitatnom cigarettafüsttel a ruházatom, főleg a sálam. Úgyhogy most moshatok.
Megint hétvége lett, aztán mindjárt vége is van. Erre a vasárnapra is sok tennivaló maradt. Főként olyanok, amiket elhalaszottam, mert hétközben túl fáradt voltam hozzájuk, és inkább agyhalottan ágyba zuhantam, mint fogalmazást írtam át, stb. Úgyhogy most át kell írni a fogalmazásom, meg kell írni utsumi beszámolóját, tanulni kell ismét az idióta kanjitesztjére. (Amit előző héten kellett volna befejeznem.) És vannak egyéb futó projectjeim, pl. novellák, amiket illene már befejezni.
Amúgy ma szép napnak ígérkezik, süt a nap, és olyan vidám a világ. Csak a szél fúj, tehát odakint már kevésbé érzi az ember barátságosnak az időt. A héten egyszer - nem emlékszem melyik napon - volt hóesés is, de nem maradt meg. Viszont kövér pelyhekben sűrűn hullott a hó, nagyon hangulatos látvány volt.
Tegnap a könyvtárban ültem, amikor valósággal rám támadott Mugi, hogy de most azonnal szedjem le a képet a galériából, amin ő van Vladával. nem tudtam mire vélni hevességét. Lehet, hogy otthon nem nézik jó szemmel, hogy barátja van itt Japánban? Mindenesetre nagyon furcsa volt. Eleget tettem a kérésnek. Részben. :P Ugyanis csak elrejtettem a képet, nem töröltem, aztán majd ha megnyugszik, visszateszem...