Ismét Japánból. Ki gondolta volna. Megint jót utaztunk Norbival. Bécsig a gép szokás szerint tíz perc alatt átment, majd ott negyed órát körözött, mert nem engedték leszállni. Szerencsére nem kellett messzire menni, simán átértünk a gépünkhöz. Érdekes volt, rengeteg japán meg kínai utazott a bécsi géppel. Aztán a Schwechat-Narita járat is tele volt japánokkal. Nyáron, amikor mi utaztunk rengeteg külföldi volt, most rajtunk kívül alig. Bécsben találkoztunk Dilianával, Petrával és Oanával, utána együtt beszálltunk. Természetesen teljesen szét voltunk szórva a gépen. Mi Norbival elöl ültünk. Természetesen a mögöttünk levő utas horkolt, és most sem úsztuk meg kisgyerekes család nélkül, ahol is a család szeme fénye több száz wattos erősítőrendszereket szégyenben hagyva tudott bömbölni.
Körülbelül az Urál magasságában lement a Nap. Ezután csodálkoztunk el nagyon, mivel az ablakból hihetetlen látványban volt részünk. Alant a városok csillogó ékszerként tündököltek a feketeségben, felettük pedig millió csillag pislákolt halványan. Az égen egyetlen felhő sem volt, lefelé és felfelé sem zavarta semmi a kilátást. Talán Peking volt a legszebb. (Legalábbis mi Pekingnek tippeltük.) Hatalmas kiterjedésű város, teljesen kivilágítva: keresztutcái sakktáblát rajzoltak a földre. Mikor elértük a Sárga-tengert felkelt a Nap. Korea hegyei felett már egy-két bárányfelhő lebegett, de még így is tisztán láttunk, minden csúcsot és fodrot. Aztán a Csendes-óceán felett is repültünk egy kicsit. Fentről az óceán úgy néz ki, mint egy kék sivatag. Hullámai megdermedve állni látszanak. A szárazföld közelében apró vattapamacsokként jelennek meg a hullámok első tarajai, aztán közvetlenül a parton már lassan mozogtak is, felkúszva, majd visszahúzódva a homokról.
A pilóta elmondása alapján - bár nagyon német akcentussal beszélte az angolt - Tokióban négy fok volt, amikor megérkeztünk. Ennél hidegebbnek tűnt az idő, talán a szél miatt, vagy mert a repülőn csal ímmel-ámmal tudtam aludni. Borzasztó volt az út a koliig. A huszonkilenc kilós bőrönd nem rossz, ha a repülő vagy az autó viszi, de gyalog és vonattal már nem annyira vicces. Erre jött a jól megtömött hátizsákom plusz a laptop-táska. Ekkor már körülbelül huszadik órája nem aludtam, tehát nem voltam amúgy is óriási fizikai erőm magaslatán.
El kell mondanom, hogy visszajönni Japánba sokkal rosszabb, mint először jönni. Ilyenkor már tudom, mire számíthatok, nincs meg a kíváncsiság, az újdonság varázsa. Inkább olyan, mintha munkába menne az ember, csak ez a munkanap fél éves lesz minimum.
Mikor megérkeztünk, első dolgunk az volt, hogy aláírjuk az ösztöndíjunkat. (Minden hónapban alá kell írni, ezzel jelezzük, hogy még itt vagyunk, nem szöktünk meg, stb. Ez mindig a hónap első négy napja, de most meghosszabbították, mivel sokan csak most értek vissza.) Ezek után kipakoltam, és elmentem számlákat befizetni. Volt nem kevés, jelentősen le is apasztották a számlámat. Utána átmentem a könyvtárba, hogy életjelet adjak magamról haza. Azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs külföldi DNS szerver. Ez időnként előfordul, és általában hamar kijavítják, de nekem épp akkor nem volt cérnám kivárni. Visszajöttem tehát a szobába, és eldőltem, mint egy zsák. Ez volt délután négykor helyi idő szerint. Legközelebb fél tizenkettőkor ébredtem fel, de csak annyi időre, hogy átforduljak a másik oldalamra. Aztán fél négykor teljesen kipihenve keltem fel. Egyszerűen nem tudtam tovább aludni.
Megnéztem félig a Gladiátor-t, de rájöttem, hogy bármilyen jó is a fülhallgatóm, én Gladiátort hifin kell, hogy nézzem, hogy a lovak patája alatt dübörögjön a polc. Úgyhogy inkább elmentem futni. (Ilyenkor poén, mindenki alszik.) Szomorúan konstatáltam, hogy két kör után meg akartam halni, pedig régebben öt sem okozott gondot. Biztos benne volt az is, hogy azért annyi sokat nem adnak enni egy repülőn. Ezek után fürödtem, majd nekiláttam emberi formába hozni a hazajövetelkor meglehetősen felfordított szobámat. Söpörtem, takarítottam, elpakoltam az immár használaton kívüli régi számítógépet, így most már helyem is van. Fél hétre kész lettem a pakolással, és fizikailag is. Ekkor láttam neki a journal-írásnak a csillogó villogó új magyar billentyűzetemen. Végre nem kell keresgélnem az ékezeteket. Legalábbis a szobában, mert azért a hátizsákomból kilógó billentyűzettel nem fogok könyvtárba menni.
Nemrég kelt fel a nap. Először vörösbe, majd aranyba öltöztette a szobát, melynek egyetlen ablaka pont keletre néz. Derűs napnak nézünk elébe, legalábbis az időjárás tekintetében. Az órarendem szerint ma végtelenül egyszerű napom van, egy japán és egy matekórával. Utána megtámadom a könyvtárat, többek között, hogy megoszthassam a közzel eme postot is.
Apropó. Kitettek nekünk egy listát azokról, akik jövőre jönnek ide tanulni. Nagy bánatunkra, csak egy magyar név szerepel benne: Fekete Norbert. Hadd gratuláljak ezúton, és azt hiszem elsőként kérlek meg, hogy: Majime ni benkyoshite, soshite isshokenmei gambatte, yo! :) Fogod még ezt hallani. Mwhahahahaa. Mint második Nobiru-szan (ez poén név, mert pont úgy hangzik, mintha azt mondanád: no beer) legyél legalább olyan jó japános, mint az elődöd. (lehet, hogy Oszakába mennek mások is, de erről egyelőre nem tudok semmit.)
Elrepültem. Mármint fogok, két óra múlva. Most indulunk Ferihegyre. Viszontlátásra Japánban. Vagyis Japánból? Mindegy, a "látás" amúgy is kicsit paradox...
Persze, hazaúton blogot írni... Majdnem elauldtam a vonaton, pedig most azt hiszem többet alszok mint Japánban. Nagyrészt képtelen vagyok lefeküdni éjjel előtt, de ott reggel föl kell kelni, itt meg csak ritkán. Aztán ennek az a vége, hogy kiakadok ,mint az ingaóra, és havonta egyszer lefekszem hétkor és egész este alszok másnap sokáig. Igazából sajnálom az időt alvásra, annyi minden mást lehet helyette csinálni.
Na erről eszembe is jutott a japánházim, ami a nap nagy részében el tudok dugni az agyam egy mély zugába, ahol már nem zavar, hogy vagy a tizennégy órás repülőutat töltöm japánházi-írással, vagy nem adom be időben. Persze ez is hülyeség, hogy én itt erről regélek. Megvannak a hátrányai, ha az ember szülei (!) is olvassák a journalját.
Ha valaki felfedezte, hogy az újévi Gaiman idézetben miért van "don't to" szerkezet, amit én még az életben nem láttam, akkor nyugalom, én is tudom, sőt meg is akarom kérdezni egy emailben, hogy ez miért van, de csak napi 16-8 órát tudok mindenféle dolgok elvégzésével tölteni, és az marha kevés. (Főleg mert ez itthon felmegy 14-re, mert későn kelek...)
Holnap még akarok ínri aztán majd lesz belőle valami. Meg a repülőgépen is lesz időm. Japánt írni. ROFL
Van egy Merle-könyv: Két nap az élet. Az elutazásomról jutott eszembe tegnap, de nem tudom miért.
Na kérem ide is rég írtam. Nem panaszkodhatok, mozgalmasan telik az itthonlétem bizonyos szempontból. Ehhez hozzátartozik, hogy nem írtam journalt. Amúgy is mindig él bennem a kétség, hogy amit írok az nem érdekes. Még Japánban is megvolt ez, hiszem ami esetleg itthon kuriózum, az nekem mindennapos lehet. (Ezt már le is írtam talán itt.) Különösen jellemző ez itthon, ahol aztán tényleg futsu (általános) dolgok történnek velem. Anno legalább angolul írtam, ami arra jó volt, hogy én talán kevesebbet felejtettem, és idegen nyelven amúgy is sokkal könnyebben fejezi ki magát az ember még olyan dolgokról is, aminek leírásába anyanyelvén belepirulna. Érdekes lenne tudni, hogy milyen országokból olvassák az emberek a sesamhut. Van ugyan statisztikám, de csak az IP-ket írja ki, nem keres hozzá whois-t. Ez az egyetlen, ami jobb volt a régi statisztikai rendszeremben, de csak ezért nem lassítom az oldalt két statisztikával.
El is felejtettem írni, épp az InterCity-n ülök Pest irányába. (Ölemben laptop, fejemen fülhallgató, 100% újgazdag ficsúrnak festhetek…) Kíváncsi vagyok, mi fogy ki előbb, a laptop akkuja, vagy az én írhatnékom. Az előbbire tippelek, mert bár volt alkalmam kiélni idült grafomániámat annak ellenére, hogy nem postoltam ide, azért képes vagyok elcsevegni a Word-el elég hosszú ideig.
Lássuk mi történt december 27-e óta. Például véget ért 2004 és elkezdődött 2005. A váltást én az AIESEC-es ismerőseim társaságában töltöttem. Azt írtam ismerőseim, de ez nem teljesen helytálló. Arra kellett ráébrednem, hogy bár a party zártkörű volt, rengeteg résztvevőt sohasem láttam azelőtt. Ez csak részben volt köszönhető a külsős jelenlétnek. Nyolc hónap nagy idő, az AIESEC-ben meg rengeteg. Például jöttek új elsősök, akik mostanra már alaposan benne vannak a szervezetben. Én is kezdek elfelejtődni, legalábbis olyan szinten, hogy még ha tudja is valaki, hogy ki vagyok, nem sok mindent tud velem kezdeni. Nem csodálom, gyakorlatilag külön világban éltünk egy ideje. Nekem sem túl izgalmas sztenderd "Milyen Japán?" kérdésekre válaszolni. Amúgy sem tudnék nagyon érdekeseket mondani, mert jobbára tanultunk. (Többnyire tanultunk... ;) /"Táncoltunk. Többnyire táncoltunk." - Rendőrakadémia/ Néha kezdem azt érezni, mintha nem tartoznék ebbe az országba. Talán ez az a re-kulturális sokk, amiről még AIESEC bevonótáborban hallottam először. Azaz a külföldi gyakorlatra kiküldött SN (student nominee) visszatértekor porblémának éli meg az újra beilleszkedést. Hát kezdem megérteni ez mit jelent. Bár én nemsokára megyek is vissza. Remélem ott nem lesz megint rossz kedvem emiatt. Ennek némileg ellentmond, hogy amint beteszem a lábam Japánba, máris pótvizsgázhatok. Mindegy, a remény hal meg utoljára. /"Hope is a good thing, and good things never die." - The Shawshank redemption/
Újévkor célszerű valamilyen alapgondolatot keresni a következő évre. Én is gondolkodtam ilyesmin, aztán végül Neil Gaiman blogján találtam meg. (Aki nem ismeri a nevezett személyt, az sürgősen vegyen egy Amerikai isteneket vagy Coraline-t.) Hiába, aki hivatásos író, nálam kicsit jobban tudja ezt megfogalmazni:
"May your coming year be filled with magic and dreams and good madness. I hope you read some fine books and kiss someone who thinks you're wonderful, and don't to forget make some art -- write or draw or build or sing or live as only you can. And I hope, somewhere in the next year, you surprise yourself."
Élj úgy, ahogy csak Te tudsz. Nem egyszerű nem feloldódni a tömegben, és mégis részének lenni; megtalálni azt, milyen is az az élet, ahogyan csak én tudok.
Ahogy a fentieket elnézem, kezdek erőszakot elkövetni a magyar nyelven. A szavaim nagy része szép piros Word-hullámos vonalat kapott, pedig elvileg nem hibásak. Csak épp nem teljesen magyarul vannak...
Azt hiszem egyelőre az akku nyert. Második felvonás hazaúton.
Ma DVD-írás közben megcsináltam tesóm angol háziját. Nem volt túl nagy feladat, egy filmre kellett 150 szóban megadott témában reflektálni. (Ehhez képest állandóan panaszkodik, hogy neki mennyit kell tanulnia. Gondolom az excesszív japántanulás az oka, hogy én másként látom.) Kifejezetten élveztem megint anglul írni, mégha csak ilyen rövid időre is. Azt hiszem immár kétségtelen, hogy ami az angolnál már-már házasságba érett szerelem a részemről, az a japánnak még nem sikerült. Legalábbis még sohase élveztem, hogy sakubun-t írhatok.
Ezzel együtt felháborított az új rendszer, ami az általam oly szeretett kéttanylevű angol oktatást hihetetlenül degradálja. Meglepődve hallottam tesómtól, hogy elegendő egy középfokú C típusú nyelvvizsgát tenni, és máris kiválthatja az emelt szintű angol érettségijét, valamint 5-ös év végi jegyben részesül. A mi időnkben ez azért nem így volt. Nekünk saját kéttannyelvű érettségink volt, ami egy speciális angol érettségiből állt, brit és amerikai szóbeli országismereti tételekkel, valamint egy sokak által nagyon nehéznek tartott írásbelivel, amelyen minimum 4-est kellett elérni. Ehhez jött az, hogy két tárgyból angol nyelven is érettségizni kellett, így kaphatott valaki felsőfokú nyelvvizsgával egyenértékű kéttanyelvű érettségi bizonyítványt. Ehhez képest most valaki megszerez egy középfokú nyelvvizsgát, leérettségizik két tárgyból angolul, és már meg is van a kéttannyelvűs érettségije. Nekem ez a módszer könnyebbnek tűnik. Ezen kívül - bár nem simerem az emelt szintű angol érettségi nehézségi fokát - úgy gondolom, sokat rontott a kéttanyelvű oktatás eddigi minőségén az, hogy nem speciális, csak erre kidolgozott érettségivel kell a tanulóknak megbirkózni.
Ez valahol azt is eredményezni, hogy a diákok kevesebbet törtődnek a nyelvtanulással, aminek ilyen oktatásban a legfontosabbnak kellene lenne. Ugyan kit érdekelnek az angolórák, ha úgyis ötöst kap év végén, csak bejárnia kell rájuk. Az idő minden emléket megszépít, ez igaz, de én még ezt figyelembe véve is szívesen gondolok vissza a középiskolás angolóráimra, mint olyanokra, ahol tanulni is lehetett valamit, és élvezetesek is voltak. Szerintem a változtatásokkal ezt a pluszt elveszik ezektől az óráktól. Innentől kezdve a tanulási affinitás egyedül a diáktól függ, és a tanár majdhogynem nulla kényszerítő erővel rendelkezik. Valószínűleg ez a nézet nem lenne túl népszerű középiskolás körökben, de szerintem jobb volt az, amikor egy magasabb követelményrendszerrel valós tudást birtokló diákok hagyták el a gimnáziumot, még akkor is, ha így adott esetben kevesebben jártak sikerrel. (Ami szintén nem igaz, mert az én évemben egy kivétellel mindenkinek sikerült a 4-es feletti angol érettségi, hozzájutva ezzel a felsőfokú nyelvvizsgához is.)
Tudás és tudás között nagy különbségek lehetnek, és egy vizsga megléte ennek nem feltétlenül jó mércéje. Én továbbra is azt élvezem, hogy nem csak felületesen ismerek egy nyelvet, hanem annak mélyebb kulurális gyökereiből, általános műveltségi ismereteiből is magaménak tudhatok valamennyit. Persze az is lehet, hgy ez jobban függ az egyéntől, mint a rendszertől magától. Az sem biztos, hogy pont én vagyok a megfelelő bírája ennek, mindenesetre ez a véleményem.
Minden kedves olvasómnak boldog és szeretetteljes karácsonyi ünnepeket kívánok!
I wish all my readers a merry and peaceful Christmas all over the world!
A Journal jelenleg japán időre van állítva. (Ezért van már itt 24-e például, pedig én ezt még csak 23-án este hétkor írom.) Most kaptam észbe, hogy az archivált hozzászólásaim ezzel megöltem, mivel a magyar időt írtam be, amit a szerver japánnak értelmezett. Most már át nem írom, hagyom az egészet, csak gondoltam a pontosság kedvéért illik megemlíteni.
Itthon még Journalt is más írni. (OK, ez blog, de szerintem a Journal szebb név. Amúgy is hagyományai vannak.) A billentyűzet magyar, és nem kell kutakodni az ékezetekért. Habár már eléggé belém idegződött az ékezetes betűk helye, úgyhogy gond nélkül írok a laptop japán billentyűzetén is.
Ha már a hagyományoknál tartunk, épp azzal foglalatoskodtam, hogy a gépemen fellelhető txt, html és egyéb formátumú archívumokból beillesztem a b2 blogba a régi írásaimat. Ezen a rendszeren Japánba érkezésem, azaz 2004 áprilisa óta írok, valójában azonban 2002 augusztusában kezdtem el Journalt írni. Ezek a régi bejegyzések mind megvannak, csak egyenként kézzel kell őket bemásolni ebbe a weboldalba, ezért hosszadalmas. (Kedvencem, ha elírom az időt, és utána kereshetem, vajon hová tette be a postot a blog...) Vicces így visszaolvasni néhány írást, főleg mert angolul vannak. Eredetileg az egész SeSam.hu angolul íródott, csak japánba érkezésem után döntöttem úgy a környezet nyomására, hogy átváltok a magyarra. Így utólag annyira nem jó az angolja a régi postjaimnak, és nagyon szívesen beléjük javítanék, de az autenticitás megőrzése céljából visszatartottam magam. Jelenleg a 2003-as évnél tartok, a munka rendületlenül folyik. Szeretném teljes egészében megőrizni a Journalt.
Már-már csendes apátiával konstatálom, hogy továbbra is csak bizonyos szolgáltatásokat tudok elérni a gépeimről. A leveleim azért hiányoznak.
Kicsit frusztrált vagyok. Most fejeztük be a Hideghegyet. Gondoltam, megmutatom kis családomnak, elvégre nekem nagyon tetszett a film. Apa kedvéért ilyenkor kénytelen vagyok feltenni egy magyar feliratot, ami normális körülmények között eszembe sem jutna. Már rég rájöttem, hogy lelki békém és mentális integritásom megőrzése végett jobb, ha jó messzire elkerülöm a magyar feliratokat. Ez most is bebizonyosodott. Jelenet: a pap be akarja dobni a folyóba az elkábított fekete rabszolgalányt, aki tőle terhes. Ezt mondja: - She's having my bastard in her belly. Felirat: - Hasba lőtte a kutyámat. Én ilyenkor legszívesebben sikítanék, és kaparnám a földet. Hogyan merészel valaki ilyen hibákat csinálni? Ha nem tud angolul, akkor minek fordít filmeket? Hány szerencsétlet csaphatott vajon be a szörnyű feliratával... Hihetetlen, hogy emberek mikre vetemednek. Szörnyű lehet, ha valaki nem ismeri a saját korlátait, és tudatlanul olyat tesz, amihez köze sincs.
További lélekemelő tényező a netem, ugyanis hála a proxy szervernek, sem MSN sem e-mail nem elérhető a hálózaton, kivéve azt az egy gépet, amin a net van. Ismét egy olyan dolog, amivel ha fejreállok sem tudok mit csinálni. Viszont nagyon bosszant. Esetleg ha valaki a Keiron kívül tud használható szoftvert netmegosztásra, amin keresztül esetleg működnek a fenti szolgáltatások, azért nagyon hálás lennék.
Kezdek egész beleszokni az itthoni életbe. Ma voltam Pesten, ahol is a Közgáz (azaz BCE) AIESEC irodájában ütöttem fel a tanyámat, és jól megleptem a bejövőket. Mondjuk a vizsgaidőszak erősen rányomta a bélyegét a dologra. Volt például olyan, hogy valaki bejött és megállás nélkül elkezdett panaszkodni, hgy milyen borzasztóan kegyetlen volt a számvitel vizsga, és észre sem vette, hogy hozzám beszél, aki 8 hónapja külföldön van. Persze az is lehet, hogy tényleg nem ennyire nagy szám, ha valaki hazajön az ünnepekre.
A másik fontos ismérve az irodának, hogy tétlenül nem tartózkodhat ott senki huzamosabb ideig. Én délután kettőkor azon vettem észre magam, hogy négy indexet íratok be a Sóházban... Legalább volt valami hasznom. ;) Ezen felül felírtam magam a szilveszteri buli jelentkezési lapjára kanjival.
Apropó, utazás, reggel majdnem odafagytam a peronhoz. (Kitérő: a peron japánul hoomu katakanával írva. Eredetileg az angolból kéne származnia, de azt senki sem tudta nekem megmagyarázni, hogy hogy lett a platform-ból hoomu...) Magyarországon azért hidegebb van, mint Japánban. Meg itthon is, ahol kb huszonegy fokos a lakás. Szerintem ez a normális, de az osztálytermekben a vietnámiak, sőt, egyes európai nációk tagjai is látványosan fáznak, és bekapcsolják a légkondit, ami aztán harminc fokra fűti a termet. Ilyenkor viszont én kezdek el haldoklani, mert ilyen melegben művészet nem elaludni, főleg japánórán. Szóval a légkondi állandó konfliktusforrás.
A tetőablakomon pont besüt a hold. Olyan 5/8-ra saccolom. Creepy.