Salomon Ultra-Trail® Hungary FNSHR
A tavalyi UTH volt életemben eddig az egyetlen verseny, amit menet közben voltam kénytelen feladni. Egyértelmű volt tehát, hogy egy év elteltével újra rajthoz állok. Igyekeztem közben sokat tanulni, tapasztalni, és amennyire az időm engedte, jobban felkészülni.
Korántsem volt egyszerű menet, de csak úgy nem is osztogatják ezeket az érmeket.*
[caption id="attachment_4797" align="alignnone" width="3024"]
FNSHR[/caption]
A felszerelésemben történt tavaly óta pár változás. A kopott kettes Wildhorse helyett a már jól bevált Wildhorse 4 volt a lábamon. Lepencénél meg is nézte az egyik Crew; hiába, nem sokan futnak Nike terepcipőben. A másik ritkább cuccom a Nike kifejezetten hosszú távra tervezett nadrágja, amit a Mecsekben avattam fel. A sok mély zsebnek köszönhetően sokkal jobban el tudtam oszlatni azt a sok mindent, amit magammal kellett cipelni. Illetve a Salomon hátizsákom továbbra is szuperul működött, de rá kellett jönnöm, hogy ujjatlan pólóval már nem olyan jó viselni, mert ennyi mozgás közben már hónalj alatt kidörzsöli a felkarom.
Újdonság volt viszont a Petzl Reactik+, amit pár nappal a verseny előtt vettem meg csak. A Tikka sem volt rossz tavaly, de azért kellemesebb volt olyanok közelében futni vele, akiknek valamilyen bivalyerős fejlámpájuk volt. A három AAA elem sem bírta végig, cserélnem kellett közben. Na ezzel szemben a Reactik+ kiválóan gazdálkodott az 1800 mAh akkuval. A három módból (takarékos, normál, és maximum) a középsőt használtam, majd a vége felé feltekertem maxra, amikor már csak egy óra volt pirkadatig. Így is 29% maradt benne, ami gondolom annak köszönhető, hogy egy fénymérővel is fel van szerelve a készülék, amivel intelligensen a környezethez igazítja a lámpák erejét. Ha pédául a földet pásztázom inkább, akkor nem éget teljes teljesítményen, akkut spórolva ezzel. Összességében nagyon elégedett voltam, mert nem nekem kellett kapcsolgatni a fényerőt, és nagyon szépen bevilágította a pályát még távolra is. Talán ennek, meg a tavalyi tapasztalásnak köszönhetően is, idén abszolút nem zavart, amikor szálegyedül maradtam a vaksötét erdőben. Teljes nyugalommal tudtam a futásra koncentrálni.
[caption id="attachment_4800" align="alignnone" width="1875"]
A sűrű sötét erdőben[/caption]
A kötelező felszerelés részeként volt nálam egy dzseki, amit még a versenyközpontban felvettem, és abban is rajtoltam el. Valahogy nagyon hűvösnek éreztem a 10°C körüli hőmérsékletet, főleg a Lázár cár téren a Duna-parton. Sokáig nem maradt rajtam, még nem értünk ki Szentendréről, amikor az egyik emelkedőn leoperáltam magamról, és visszagyömöszöltem a táskába. Ennyi idő kellett, hogy tökéletesnek érezzem a hőmérsékletet futáshoz. Iszonyú jó volt éjjel a 9—11°C-ban futni!
Az elején igyekeztem felvenni egy saját kényelmes tempót, a pulzust amennyire lehet alacsonyan tartva. Dobogókőre lassabban is értem fel pár perccel, de sokkal jobb fizikai állapotban. Innentől pár perc különbségek voltak a szakaszideimben egészen Lepencéig, ahol már egyenként húsz-húsz perccel haramabb értem oda Pilisszentlászlóra és Visegrádra. A lenti grafikon jól szemlélteti, hogyan szállt el tavaly a teljesítés.
[caption id="attachment_4796" align="alignnone" width="1800"]
UTH szintidő-összehasonlítás**[/caption]
Bár azt írtam a 2017-es beszámolóban, hogy a kiálláskor nem voltam eléhezve, már nem vagyok ebben annyira biztos. Kiszáradni biztosan jobban ki voltam száradva, köszönhetően a harminc fok feletti melegnek. Szerintem ez utóbbinak köszönhettem az izomgörcsöket.
Sokkal többet és rendszeresebben ettem idén. Az elejétől fogva nagyon figyeltem a frissítésre, nagyjából negyedóránként kortyoltam a kulacsból, és ha kellett, ha nem, félóránként próbáltam rágni valamit. A frissítőpontokról mindig vittem magammal egy marék ropit, és az emelkedőkön, amikor úgyis csak sétáltam felfelé, egyesével majszoltam őket. Ez abban is segített, hogy ellensúlyozta a gélek savasságát, ráadásul jó sok só is bekerült így a szervezetembe.
Pilismaróton, ahol zöldségleves volt a menü, még egy vajas-kolbászos-sajtos kenyeret is betoltam mellé. Emlékeztem, hogy utána úgyis felfelé megyünk sokáig, tehát inkább gyaloglok, mint futok, nem fogom összerázni a szilárd kaját. Minél kevesebb energiát kell géllel visszatölteni, annál jobb.
[caption id="attachment_4807" align="alignnone" width="2048"]
Ez vagy valami, vagy megy valahová[/caption]
Nagyon motiváló volt, hogy mennyivel jobban éreztem magam. Dömösre sokkal lepusztultabban érkeztem meg egy évvel ezelőtt. Még a Vadálló-köveken való mászás sem tett tönkre.
[caption id="attachment_4804" align="alignnone" width="2048"]
Félúton a Prédikálószéken[/caption]
Tavalytól eltérően idén kihasználtam a lehetőséget, hogy előreküldjek csomagot a pontokhoz. Butaság lett volna kihagyni, hiszen így kevesebb kaját kellett magamnál tartani. Pilisszentlélekre a gélek mellé a sapkám és egy kis tubus naptejet is pakoltam, valamint egy ujjatlan váltópólót. Lepencére csak további gélek jutottak. Ide akartam küldeni váltózoknit is, de az annyira könnyű volt, hogy végül inkább magammal vittem. Ez amúgy az egyik legjobb döntésem volt a pakolás során: iszonyú jó érzés volt egy friss, száraz zokniban továbbhaladni. Hiába nem volt jelentős sár, és akármennyire is szellőzik a cipő, a láb azért beizzad ilyen távon, aminek aztán mindenféle nem kívánt folyományai lehetnek.
Annak, hogy a mezőny hátsó traktusában fut valaki, az is a következménye, hogy pont olyankor ér a Spartacus-ösvényre, amikor már a hobbi túrázók is eljutottak az erdőbe. Talán a hosszú hétvége miatt is rengetegen jöttek szembe a single tracken. A legtöbb esetben nem volt probléma, szépen kedvesen elengedték a rajtszámmal futókat, de egy rendetlen gyerekekkel ellátott családnak majdnem sikerült beletolnia a völgybe, mert úgy gondolták, majd én megállok, és elengedem őket.
Sajnos pont akkor értünk a fedetlen, napos részekhez (Pilisszentlászló, Videgrád), amikor egy felhő, nem sok, annyi sem volt az égen. Hiába volt hűvösebb tavalyhoz képest, akkor is a tűző napon kellett futni. Így duplán örültem, hogy nem kellett felkapaszkodni a Kisrigóhoz. A ponton ettem paradicsomlevest, de rizst nem kértem bele, ami lehet, hogy hiba volt, a későbbieket elnézve.
Bár elvileg a Szentlászló—Visegrád szakasz főleg lejtős, az Apátkúti-völgyet most sem szerettem meg. Árnyék volt legalább, de itt is rengetegen voltak túrázók, gyerekek, fogalom. A sok patakátkelés is már inkább idegesített, a tempóm is romlott, többen megelőztek, akiket korábban én hagytam le. Visegrádhoz közeledve egyre jobban éreztem, hogy nehezebben megy a futás, többször kellett belesétálni akár enyhe emelkedőkbe vagy síkon is. De még mindig nagyságrendekkel jobb állapotban voltam, mint tavaly, és az idővel is sokkal jobban álltam.
Az utolsó 30km eléggé fájt már, és itt kezdődött el az, hogy kevésbé tudtam figyelni az evésre-ivásra. Vicces, hogy ez milyen ördögi kör, mert ha az ember fáradt, akkor egyre rosszabbul táplálkozik, ettől eléhezik és kiszárad, és mint egy dugóhúzóban zuhanó repülő, beleáll a földbe.
Már messze nem tudtam azt a rendszerességet hozni, mint az elején, hogy óramű pontossággal táplálkozom. Sokat matekoztam fejben a pontok zárási idejével, és hogy milyen tempót kell futnom, hogy ne kelljen aggódnom a szintidő miatt. Azt próbáltam meg csinálni, hogy amikor ingerem volt ránézni az órára, minden második alkalommal inkább ittam helyette.
A Pap-réten még rendben volt az időm, de nem nézhettem ki túl jól. Itt is volt szilárd táplálék, be is toltam két vajas kenyeret az arcomba, amire előzeseten - véletlenül - ráborítottam egy teáskanálnyi sót. Tudtam, hogy aljas rész következik: a Vörös-kő és a Nyerges-hegy megmászása. Ehhez kapcsolódik, hogy korábban két amerikai futott a környékemen, és a következőképp jellemezték a szakaszt:
"I'm gonna' be honest with you, from Pap-rét to Skanzen… it's a motherfucker."
Kezdett beütni a krach. Tényleg minden bajom volt. Tahi irányában lefelé a szerpentinen azt gondoltam, hétperces kilométereket megyek, ehhez képest tízpercesek lettek. Lefelé! Sokan futottak el mellettem. Én egyetlen gyalogló srácot előztem meg, aki utána zergeként kaptatott fel mellettem a Vörös-kőhöz, és még bíztatott is, hogy nincs sok hátra.
Amikor már lefelé sem tudok rendesen futni, akkor tényleg van baj. De fogcsikorgatva, a földet nézve mentem tovább. Olyan mentális állapotot kell elképzelni, hogy összekeverem a húszórás szintidőt a tizenkilenccel, és az egyik pillanatban nyugodt vagyok, hogy meglesz, a másikban elönt a jeges rémület, hogy elszámoltam, és esélyem sincs.
A második tüske, a Nyerges-hegy végeláthatatlannak tűnt. A Vörös-kő mászás meredekebb, de ez meg sosem akart véget érni. Még egy kanyar, még egy, és még mindig felfelé. Ekkor már se nem ettem, se nem ittam. Vízionáltam a befutót Szentendrén. Rögtön utána felrémlett előttem, ahogy bőgve fekszek le a fűbe a Skanzen ponton hat kilométerre a céltól.
Nem emlékszem, mikor, nem emlékszem, hogyan, de felértem, és tudtam, innen az utolsó 9-10 km lefelé lesz főleg. Próbáltam futni, és amikor eszembe jutott, inni. Emlékeztem, hogy van még egy csel, el kell kanyarodni az erdőbe. Egy kereszteződéshez érve tanácstalanul álltunk egy külföldi futóval, majd követtünk egy sporttársat a sárga sávon lefelé. Na ez nagy hiba volt. Pont ugyanazt sikerült megjátszani, mint anno a pályabejáráson: elbasztuk a lejárót.
Amikor már jó ideje úgy futottunk, hogy nem volt szalag, elővettem a telefont, meg az elmentett tracket, és szomorúan konstatáltam, hogy jóval korábban kellett volna másfelé mennünk. A lengyen spori elejtett egy (több) csendes (hangos) kurwa!-t. Tényleg elég, ha egyvalaki elrontja, és mindenki követi. Legalább nyolcan mentünk tovább a sárgán, pedig nem kellett volna.
Másztunk visszafelé. Ez mentálisan rettentő sokat kivett. Nagyjából másfél kilométert adtunk hozzá a távhoz. A csökkentett cukortartalmú agyammal kiszámoltam, hogy mit kell futni a nyugodt beéréshez, és ez mind dugába dőlt. Elképesztően el voltam keseredve, a sírás kerülgetett. Nem akartam, hogy ezen menjen el.
Nyilván a leágazás olyan minőségben volt kiszalagozva, hogy lehetetlen volt eltéveszteni. Nekünk mégis sikerült. Mindegy, egyik láb a másik után, a pálya lejt, menni kell tovább. Egy csávó diszkréten hörögve hányt az ösvény mellett. Mivel futni már nem nagyon tudtam, beért, elmeséltem a hibánkat, ő meg sarkallt, hogy nem olyan vészes ez, menjek tovább. (Később megelőzött.)
Halvány emlékeim voltak, hogy mi jön. Kanyargós-lejtős aszfaltút. A bejáráskor nagyon meleg volt, de ilyenkorra már alacsonyan volt a nap. Tudtam, a pont még odébb van. Két Crew jött szembe. Instrukciókkal leadtuk a palackjainkat. Én már csak vizet akartam, meg cukrot.
Szasza a ponton elképesztően fasza fotókat csinált. Kiszámoltam, hogy innen nagyon el kell baszni, hogy ne érjek be. Kicsit megnyugodtam.
[caption id="attachment_4803" align="alignnone" width="2048"]
Skanzen: egy kancsó kóla[/caption]
Más is említette, egy helyi család kitelepült vízzel és limonádéval. Gyerekek kínálták. Ittam limonádét, iszonyú jó volt, szurkoltak.
Nagyon nehezen futottam. Inkább nem, mint igen. A Bükkös-patak partján sokan megelőztek, de már nem tudott érdekelni. Be fogok futni, megcsinálom azt a versenyt, ami tavaly kifogott rajtam!
Igazából tényleg csak már sétálás ment, néha próbáltam futni.
Gyerekek sikítottak 800 méterre a céltól, de felfelé esélytelen volt nem ballagni.
Ha belepusztulok sem fogok gyalogolva befutni.
[caption id="attachment_4802" align="alignnone" width="1836"]
Repülőfázis! 😬[/caption]
[caption id="attachment_4801" align="alignnone" width="1836"]
❤[/caption]
FNSHR
Nem volt egy szép futás. Van mit javítani, sokat tanultam. Ugyanakkor nagyon büszke is vagyok magamra. Mennék megint.
Köszönöm Szilágyi Tibinek (Ensport) az edzéstervet és a rengeteg szakmai tudást, a terepfutas.hu Crewnak a szervezést és az élményt, Fanninak és a családomnak a türelmet. 🙏🏻
* Csanya a versenyközpontban olyan fél 11 felé nagyon kedvesen szurkolt, lehet ezen múlt az egész. 😅
** Ebben nincs benne a Skanzen frissítőpont nyitvatartásának változása, ami az előző évekhez képest 30 perccel később zárt, így több idő maradt a „két tüskére”. Enélkül sajnos idén is kicsúsztam volna az időből. 😞