Engineering Manager | Trail Runner | Stockholm, Sweden
Két éve írtam Cory Doctorow regényéről, a Little Brotherről. Így utólag visszaolvasva kicsit talán kritikusabban szemlélve, mint kellett volna, hiszen alapvetően nagyon jól szórakoztam az olvasás közben.
Nos, aki eddig azért nem olvasta el a Kis testvért, mert nem bírja az angol nyelvet, most már megteheti: megvásárolható a magyar fordítás könyvalakban a Galaktikától. Kedvcsinálónak pedig a kultblog kritikáját érdemes megnézni, nem a borítót, ami tényleg szörnyű.
Még nincs TV-m, úgyhogy vasárnap délután felvételről néztem meg a Formula 1 kínai nagydíját. Palik Laci kommentátori munkáját kritizálni már tulajdonképpen snassz szerintem, viszont most átmegyek Leiter Jakabba egy kicsit.
A verseny alatt néha bevágják a fedélzeti rádiókommunikációt. Egy ilyen alkalommal Button kérdezte a boxát, hogy ugyan mondják már el neki, milyen köröket megy a mögötte haladó Hamiltonhoz képest, mivel az autó által felvert összefüggő esőfüggöny miatt semmit sem lát hátra. A mérnöke így felelt:
'You are matching Hamilton and pulling away from the rest.'
Erre kezdte el magyarázni Palik, hogy milyen buta a McLaren boksz, mert pont arra nem válaszoltak, amit Button kérdezett, csak annyit mondtak neki, hogy Hamiltonnal meccsel, azaz csak vele versenyzik.
Pedig nyilvánvalóan nem erről volt szó. A match - bár hasonlít a magyar meccs szóhoz, és van is olyan jelentése - itt egyértelműen arra utalt, hogy ugyanolyan köröket futnak. A match igeként leggyakrabban passzol, illik, egyforma jelentésben használatos.
Tipikusan nem anyanyelvi felhasználói viselkedés, ha azonos hangzású szavak értelmét is ekvivalensnek vesszük. Jó példa a magyar kosztüm, ami miatt sokan a costume (jelmez) angol szót rosszul használják.
Én meg nyilván elviselhetetlen stickler vagyok, viszont élvezem, amikor megértek dolgokat.
I don't even like laptop stickers:
Nem igazán nézek ki annyi idősnek, mint amennyi valójában vagyok ugyebár. Ennek folyományaként rendszeresen rákérdeznek a koromra, ha boltban járok.
Tegnap jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi zavar engem ebben a legjobban. Ok, fiatalnak nézek ki, ez vagy jó vagy nem, de nem lehet rajta változtatni. Viszont amikor megkérdezik, elmúltam-e már 18, én meg előhúznék valami igazolványt, akkor elhárítják: nem kell az, elhiszik bemondásra.
Na de akkor mi értelme ennek az egész cirkusznak? A 16 évesnek is elhiszik, ha mondja? Vagy rendesen legyen betartatva a törvény, és kérjenek is személyit, vagy ha úgyis mindegy, akkor meg ne izéljenek fölöslegesen.
A másik aspektus, ami talán Japán után lehet zavaró, az a jelelgeztes kelet-európai cinkosság éreztetése. Én *tudom*, hogy kiskorú vagy, de látod, jó fej vagyok, elhiszem neked, elvégre a te életed, ha piálni akarsz én nem tartalak vissza. Amúgy is, ha nem itt, akkor máshol megveszed.
Nehogy már nekem kelljen zavarban lennem, ha huszonhat évesen veszek két sört.
Kitört a tavasz, és a meteorológusok riogatása ellenére kifejezetten jó idő volt a hétvégén.
Szobaton el is futottam a körúton a Margitszigetig, majd ott köröztem párat: 15 km lett az eredmény úgy, hogy az utolsó ötösön már elsősorban túlélésre játszottam, nem egy sétálós száz méter is belekeveredett az útvonalba. Mondjuk az sem segített, hogy reggel mindössze egy kávé és egy alma elfogyasztása után indultam neki a sportolásnak. A végére már igen csak ki voltam száradva.
Minden esetre éreztem potenciált a dologban, és előrelátóan két szendvicset és fél liter vizet felvéve indultam el vasárnap. Meg is lett az eredménye: elsőként magyar földön is teljesítettem a félmaratont.
Az iPod szerint annyira nem is rossz idővel, ami nem hivatalosan még annál is jobb: nem keveset csal ugyanis a Nike+ mostanában. A rekortán ugyebár 5 350 méter, azaz négy kör lenne egy félmaratoni táv (21 097,5 m). Már korábban is feltűnt, hogy mintha kevesebbet mérne a chip, mint a szigetkör, pedig becsületesen követem a pályát, és a derékszögű kanyaroknál sem csalok. Nos, a negyedik kör végén épphogy 12 mérföldnél állt a számláló a 13.1-ből, ami azért jelentős különbség. (Ha félmaratonra állítom az iPodot, akkor minden beállításra fittyet hányva elkezd mérföldben számolni.)
A négy szigetkört pontosan 2:00' alatt tettem meg, tehát kevesebb mint két óra alatt abszolváltam a félmaratoni távot igazából. Azért ha a fene fenét eszik is alapon lefutottam a maradék 1.1 mérföldet a Nike+ kedvéért, így a "hivatalos" időm 2:13'18" lett. A következő alkalommal viszont újrakalibrálással kezdek, az biztos.
Már arra is gondoltam, mi van, ha a Nike szándékosan más beállítással árulja a chipeket Japánban, tekintve az ázsiai emberek általában alacsonyabbak, illetve aránytalanul rövidebb a lábuk. Nekem meg csak itt a szigeten tűnt fel a mérési anomália. Érdekes viszont, hogy amikor tesómmal együtt futunk, akkor szinte teljesen szinkronban mérnek a cipők, és ő a futópályán is helyes eredményeket kap.
Két dolgot hiányoltam viszont a Margitszigeten. Egyik valamilyen közösségi vízforrás. Láttam ugyan telepített csapokat, de nem úgy tűnt, hogy mostanában be lettek volna üzemelve. Tud valaki olyan csapról vagy kútról, ahol a kiszáradt futó olthatja a szomját? Vagy az egyetlen megoldás az, hogy vizet kell magammal cipelnem.
A másik dolog, ami felmerülhet egy kétórás etapnál, az a kiválasztás lehetősége. Ahogy köröztem egyedül az Árpád híd aljánál láttam egy feliratot, de az egy lelakatolt, lepusztult WC-hez vezetett. Mások ezt hogy oldják meg?
Dani az ex-munkahelyemen nagy Liverpool drukker révén megosztott Facebookon egy rajongói videót, és mellesleg felhívta a figyelmem a kiváló aláfestő zenére. Meghallgattam, és tényleg, és még aznap este allokáltam magamnak a három elérhető Maybeshewill albumot. Egytől egyig veszett jók a számaik.
Angol post-rock/post-metal banda, ilyenformán a dalaik nagy része instrumentális. Emellett gyakran operálnak filmbeli monológokkal és egyéb popkulturális utalásokkal. Jó példa rögtön a legújabb albumuk, a Sing the Word Hope in Four-Part Harmony (2009) címadó dala, amelyikben az 1976-os Network című filmből hangzik fel Howard Beale sokkoló beszéde, amiért az őt játszó Peter Finchet Oscar-díjjal jutalmazták.
[youtube id="dib2-HBsF08"]
A hivatalos YouTube csatornájukról elérhető pont egy tokyoi koncert, ahol ezt játsszák:
[youtube id="ThbjbGwdn5w"]
Ha én akkor ezt tudom…
Most is válság van, könyökünkön jön ki. Ezzel kapcsolatos a másik kedvenc szövegem, aminek talán ez a (nagyszerű) Guardian cikk az alapja. Last Time This Year a szám:
[youtube id="O_ltnMxqqSY"]
We are young, confident, affluent, and with no memory of tougher times. We’ve grown up in an era of never ending financial growth and expected things to stay that way. We’ve grown up in owner-occupied homes with total acceptance of technology, global warming and terrorism. Our whole society has been based on consumerism for the past fifteen years, making us dream consumers, yet we don’t know the difference between a credit card and a debit card, and we have no idea how much a pint of milk costs.
On average we have eight hundred illegally downloaded songs, and one in eight of us spends more than one hundred pounds a month on our mobile phone bill.
We’ve never read a newspaper, and we’ve never used our chance to vote.
We allow our governments to make decisions without giving us all the facts.
They send troops abroad who will die in order that we can steal resources from the people who have them. People who meant us little or no harm until we invaded their country. We allow those troops to commit horrendous atrocities and yet our leaders hang our alleged enemies for much less.
We’ve spent years entrusting our futures to our parents, our governments, the banks and the corporations who have continually lobbied for their own interests. And we’ve let them make selfish decisions that have left our society teetering on the edge of ruin.
We’re blinded from the information that would really shock us by stories of sex and sleaze which doesn’t make the smallest difference to our lives. And so we have no desire to do anything about the things that really do. We’ve watched as greed wipes billions of the world’s stock markets destroys jobs and lives and proves that capitalism is just as corruptible by human nature as communism.
These are tough times but we seek solace in our friends and co-conspirators
We make small differences in each other’s lives, and dream that we can make real progress…
Érdemes még megjegyezni, hogy a banda nem hisz a nagy kiadókban. Amit lehet saját kezűleg csinálnak, tudatosan képzik magukat, hogy a stúdiómunkától kezdve a koncertszervezésig mindent meg tudjanak oldani.
Az összes eddigi anyagukat saját maguk vették fel egy filler ráfordítása nélkül. Nyilatkozataik szerint be akarják bizonyítani, hogy hatalmas kiadások nélkül is lehet jó zenét csinálni. A StWHiFPH albumhoz tartozó kis könyvecske tartalmaz is egy útmutatót a filozófiájukról, valamint hogy hogyan dolgoznak.
A csapat neve nem jelent különösebben semmit, csak tetszett nekik, ahogy ez a három szó egymás után téve hangzik. Myspacen viszont sajnos foglalt volt már a nick, így Maybeshewont lett az account neve. Nyomás hallgatni!
Ja, még Last.fm-en is hallgatható tőlük pro bono a C.N.T.R.C.K.T. és a This Time Last Year (ami nem ugyanaz, mint a Last Time This Year ám) a Co-Conspirators pedig egyenesen le is tölthető mp3-ban.
Heh, pedig én - ha lehet - sosem teszem le a táskám a földre. Hátizsákot semmiképp, csak szobában, tiszta felületre. Sporttáskát, illetve bármit ami szövet, is csak ha a szükség úgy hozza. Például vonaton keresek neki egy viszonylag tiszta padlószegletet, vagy inkább tartom. Nejlonszatyrot már inkább leteszek, de van, hogy azt sem szívesen. Szóval abban a hitben éltem, ez sima OCD, freudi manifesztálódása valami homokozóbeli traumának, erre tessék, kiderül, hogy valójában úrinő, azaz esetemben úriember vagyok, legalábbis e téren. Rockernek úgyis túl sznob/igényes lettem volna.
Előző héten volt, hogy lementem, és a ház előtt egy kupac szemét fogadott. Aztán később tesóm is mesélte telefonon, hogy "feléledt a nyolcker". Pont a mi környékünk volt a soron, hogy elinduljon az az élő össznépi MMORPG, amelyikben rivális guildek rajzanak ki az utcákra, hogy az outdoor bossokhoz hasonlóan impozáns lomhalmok nyújtotta looton veszekedjenek. A jobbak persze iparűzési szinten, gépesítve hélótáztak egész nap. Elférni a járdán nem nagyon lehetett, és ha lehet a szokásosnál is többet szívtam a barna szofi füstjét.
Igazából amit furcsállottam, hogy másnapra az utolsó forgácsig eltüntették a kupacokat, és csak néhány makacs folt az aszfalton árulkodott a lezajlott lomtalanításról.
[youtube width="600" height="486"]http://www.youtube.com/watch?v=R3jkUhG68wY[/youtube]
(via techdirt)
Kaptunk a szülőktől két mini komódot avagy éjjeliszekrényt. Lapra szerelve érkeztek a lakásba, úgyhogy nekünk kellett összerakni. Tesóm tegnap este, én ma raktam össze az enyémet, de mindkét alkalommal meglátogattak az alattunk lakók, hogy mit kopácsolunk.
Tegnap mondjuk valóban későn sikerült belekezdeni, öcsém olyan tízre végzett az összeállítással. A legvégén kopogtatott az alattunk lakó srác, és - teljesen jó fej módon - elmesélte, hogy külföldre utazik, korán kell kelnie, és aludna. Megbeszéltük, hogy tulajdonképp készen van a cucc, csend lesz.
Én ma hazaértem, megvacsoráztam, és bátrabban álltam neki a munkának, tekintve hogy az alattunk lakót már nem zavarhattam... Nyolc körül kész is lett a szekrény, és már a kádba csobbantam volna, amikor a kettővel alattunk rezidens illető csengetett, hogy pihennének, és hogy már második napja kopácsolunk.
Persze valamilyen szinten igazuk van, ezt nem vitatom, viszont - talán Japán miatt is - kicsit máshoz szoktam. Egyrészt azért annyira súlyos kopácsolást nem csapott egyikőnk sem: a komód összeállítása alapvetően rengeteg facsavar beerőltetésével jár, összesen hat szög került az egészbe, és néha az illesztéseknél kellett kopogtatni kicsit. Másrészt tesómmal mindketten estére szoktunk hazaérni; én munkából, ő óráról vagy kórházból. Valamikor viszont muszáj összerakni ezeket a bútorokat, és hát ilyenkor érünk rá. Ha hétvégén csináljuk, az ugyanolyan ellenérzést váltott volna ki, ebben szinte biztos vagyok. Velem is előfordult, hogy arra jöttem haza, hogy fúrnak valahol a házban, amit kiválóan vezet a fal. Mégsem kezdtem el keresni, hogy ki zajong. Új építésű a ház, sok a frissen beköltözött, értelemszerű, hogy szerelési munkákat kell végezni. Tizenegy után meg még sosem volt ricsaj.
Anno Japánban nekem is volt hangoskodó szomszédom, ráadásul ő durván nyomta. A nyitott ablakon keresztül akár nálam is zongorázhatott volna, mégis majdnem két hétig tartott, hogy átkopogjak, és kérdőre vonjam. És az is csak ideig-óráig használt.
Ázsiai kultúrákban amúgy sem divat a direkt konfrontáció. Kollégiumban lakók mesélték, hogy ázsiai szobatrásaik elégedetlenségüknek inkább a különféle officeokban adtak hangot, ami az ő kultúrkörükben normális megoldása a dolgoknak, nyugati szemmel meg felnyomás. Egy japán is előbb hív rendőrt a randalírozó szomszédra szerintem, mintsem hogy átkopogna.
Nyilván bár épp a másik oldalról beszélek, egy kicsivel több türelem és tolerancia lehet, hogy elkelne. Esetleg van Magyarországon valami nagy társasházi illemkódex, amiből kimaradtam?