Még megvagyok, nem fújt el a szél. Végül Kobét teljesen elkerülte a 14-es, elfordult a Japán-tenger felé és elhagyta az országot. Azért sikerült beáztatnia többezer lakást és néhány halálos áldozatot is szedett. De: nem tízezreket, mint Amerikában. Mert a japánok, ha azt mondják nekik, ki kell költözni, akkor kiköltöznek. Aztán ülnek szépen a szálláshelyeken, és nem toporzékolnak, meg fosztogatnak fegyverrel. A japán házak úgy vannak megépítve, hogyha másfél méteres vízben is állnak, nem omlanak be. Így át lehet vészelni egy Katrina-erősségű tájfunt is. Csak komolyan kell venni...
Az időjárás utána politika kapott most főszerepet. Ma tartják az előrehozott parlamenti választásokat. A dolog előzménye, hogy Koizumi miniszterelnök augusztus 8-án feloszlatta a parlamentet. Saját pártjában is ellene szavaztak ugyanis a japán posta privatizációjának kérdésében. A vita súlyosságának megértéséhez elengedhetetlen tudni, hogy egyrészről a japánok világszinten kirívóan magas megtakarítási rátával rendelkeznek, és hogy ezen megtakarítások oroszlánrésze postai kötvényekben van elhelyezve. Innentől a posta nem más, mint a politikai elit Nagy Közös Mézesbödöne. Magánkézbe adása alapjaiban rengetné meg a politikai világot, másrészről viszont lendületet adhat a csetlő-botló japán gazdaságnak. (Ha valakiben felmerülne, ugyan miért ilyen szorgalmasan gyűjtenek a japánok, akkor a válasz az ingatlanárakban keresendő. A lakások és földterületek árai olyan csillagászatiak, hogy a japánok többsége életének első felében minden erejével lakásra gyűjt, majd életének második felében a lakásvásárlás utáni adósságait törleszti.)
Ebben a cikkben részletesebben van szó a helyzetről, és hogy mik a sarkalatos politikai problémák. Ha újraválasztják Koizumit, és végigviszi a postaprivatizációt, sikerülhet rést ütni a meglehetősen korrupt és állami bürokrata réteg páncélján, ami véleményem szerint csak jót tenne az országnak. A kérdésben egyébként Zsuzsi-daisempaisama az illetékes, mint (japán) dipolmás közgazdász és politológus-hallgató. :)
Azért nem mennek simán a dolgok, olyan horrorisztikus esetek rázzák meg időnként a közvéleményt, mint ez. A terrorizmustól való félelelm itt is kezd legalább olyan méreteket ölteni, mint a Csendes-óceán túloldalán...
Pozitívuma a mai választásoknak, hogy végre eltűnnek az utcákról a kampányautók. A japán kampány némileg más az otthonitól. Először is nincsen minden agyonplakátolva. A jelöltek részére számozott táblákat állítanak fel mindenhol, amire sorsolás után kiteszik minden jelölt képét a választókerületekben. Ezeken kívül viszont a házakat, oszlopokat, és midnen lehetséges felületet nem borítanak be papírral, mint azt Magyarországon megszokhattuk. Fizetett hirdetéseket lehet látni óriásposztereken, és ha valaki támogat egy-egy indulót, dönhet úgy, hogy a saját ajtajára, falára, ablakába kiteszi a jelölt reklámját. Jelentősen kulturáltabb módszer, és a városkép sem sínyli meg a választásokat.
A második fontos ismérve a választásoknak a kampányautó. Na ezek viszont az abszolút negatívum oldalon állnak. Megafonokkal felszerelt kisbuszokkal egész nap járják a várost a jelöltek és itt-ott megállva beszédeket tartanak hatalmas hangerővel. Például nálunk a Mandai ABC-előtt lehet szinte a nap 24 órájában találkozni ilyen autókkal. A hangjuk kiválóan terjed ablakon, falon és fülre szorított párnán át is. Mi több, hajlamosak az ilyen járművek pont a szegény lakó ablaka alatt megállni, aholis az adott politikus egy kivételesen hosszú, hatalmas érzelmi töltetű (értsd: ordít) kampánybeszédet tart.
Palanovics Norbertnek üzenem, hogy a sayonara, ha már midnenképpen kiejtés szerint szeretné leírni, akkor szajónara. (Bár figyelembe véve, hogy Oszakát sem Ószakának írjuk, lehet fölösleges a következetesség.) Mindenesetre így is, úgy is elég hülyén néz ki, tehát - bár angol nyelvre találták ki - nem olyan rossz az a Hepburn-átírás...
Lassan kezdődik a választási műsor, megyek TVzni. :)
belepillantottam egy TV-műsorba, és mit látok... Kilenc méteres hullámokat, hatalmas szelet és medárdi esőzéseket. A híradó speciális tájfun-különkiadást tartott a 14-es számú tájfun miatt. Nemsokára eléri okinawa partjait aztán az előrejelzések szerint felénk jön tovább, Kyushu-n és Shikoku-n keresztük. Előre szólok, hogy engem nem kell félteni, Shikoku alaposan leárnyékol, itt max vad szél és dézsából öntik stílusú eső lesz. Tőlönk délkeletebbre lesz nagyobb gond, Wakayama prefektúrában, mert oda árnyékolás nélkül öt-hat méteres cúnamit várnak. Nameg ugye a mostani okinawai kilencméteresek se voltak piskóták. A tájfun előtt ahogy az lenni szokott óriási esőzések vannak, mint ahogy ma Oszakában történt. Holnapra Kansaiban 200mm esőt ígérnek. (Szolnok megye *éves* csapadékmennyisége 550mm...) Állítólag a tájfun erősségében a Katrinát közelíti. Itt azért feltűnik a következő: a japánok igenis komolyan veszik ezeket a dolgokat, nem úgy, mint tengerentúli szomszédaik, valamint láthatóan sokkal szervezettebben oldják meg a problémákat.
Otthon is feltűnt a 14-es tájfun a hírekben Nabi néven, ami állítólag pillangót jelent koreaiul. Én itt láttam ezt a nevet először. Mint azt már korábban is írtam, a japánok nem adnak nevet a tájfunnak, csak számozzák őket. (Amikor a Katrinára hivatkoznak, az nem is tájfun, hanem "harikeen", vagyis hurrikán. Tájfun csak Japánban lehet.)
Itt az AccuWeather műholdképe a 14-es tájfunról. Szép nagy...
Valamilyen általam teljesen ismeretlen oknál fogva a galéria kicsit megbolondult, és fordított sorrendbe rendezi az albumokat. A legrégebbi album az első, és a legfrissebbek az utolsó oldalon vannak. Az biztos, hogy én nem nyúltam hozzá, valószínűleg StartLogic-ék rontottak el valamit egy frissítéskor vagy biztonsági mentéskor. Szóltam nekik, hogy amint lehet, csinálják vissza. Most várok...
Holnap Tokyoba megyek, illetve tervezek menni, de még nem tudom, hogyan. A JR West Japan weboldalán kiváló útvonaltervező van de csak 5 átszállásig, és ha valaki személyvonattal akar Tokyoba menni, minimum 7 átszállásra van szükség. Szóval egyelőre hiába ügyködtem, nem sikerült összeraknom, milyen vonalon kellene menni. Na majd meglátjuk... Hétfőn jövök vissza, addig értelemszerűen nem fogok jelentkezni. Mindenkinek kellemes iskolakezdést kívánok! :evil:
Japánban még a maffiavezért is beiktatják Méghozzá nem is akárhol, hanem Kobéban, Nada-városrészben, ahol az egyetemem is van. 27-én 100 magasrangú yakuza jelenlétében ünnepélyesen is beiktatták a Japán maffia 45%-át adó kobei illetőségű Yamaguchi-gumi hatodik donját. A hír eredetije a Yahoo News-on található japánul. (Igazából a Kyodo News hírügynökségtől származik, de annak a weboldalát képtelen voltam megfejteni...) Még korábban a Japan Times Online részletesebben is írt a maffiahelyzetről és az akkor még csak fővezéraspiráns Shinoda viselt dolgairól. Azért nem semmi, amik folynak itt tőlem egy karnyújtásnyira...
Enyhén sűrű volt a program a szigeten, ezért is a fogfájósan sűrű beszámoló. Remélem azért élvezhető maradt. Így is volt olyan dolog, amiről egyszerűen megfeledkezdtem: nem említettem például a taraibuneket. Első látásra úgy néznek ki, mit egy vízbe dobott szőlősdézsa. (Anno a kecskeméti szüreteken pont így nézett ki a dézsa...) Ogiban ki lehetett őket próbálni. A meghajtásuk nagyon trükkös, egy kötélen van egy darab lapát, ezt oldalra (!) ide-oda tologatva megy előre a "hajó". Mi is kipróbálhattuk, és egyikőnknek sem sikerült mozgásra bírni. Bezzeg az evezősként funkcionáló idős néni látszólagos könnyedséggel meglepő sebességre gyorsította a vízialkalmatosságot. Magdival felvetettük, hogy nincs-e alul elrejtve valami motor, de a néni kategorikusan elutasított midnen ilyen feltevést. :)
A képeken látszik, hogy van egy pad a hajóban, na ezt a turisták kedvéért építették bele, az eredetiben ilyen nincs. A cucc mégis annyira stabil, hogy akár az egyik szélére is ki lehet ülni, mint egy vitorláshajón, és nem borul be. Az evezős nénik (és lányok) öltözéke pedig a földművesek tradicionális ruhája. Férfiváltozatot nem láttunk, és amikor megmlítettem viccből, hogy a szerény evezősteljesítményem ellenére nyáron nem jöhetek-e dolgozni mint taraibunés, az egyébként igen jó humorú néni megjegyezte, hogy furán festenék a ruhában... :D
Kaoru Watanabe írta a blogján egy épületről, és a zenéről: "Imagination fed by knowledge, brought to life with technique." Szerinte ilyennek kell lennie a tökéletes zenének. Egyrészt szerintem a Kodo száz százalékban ilyen, másrészt ez az állítás nem csak a zenére, hanem minden alkotói tevékenységre igaz.
Nos, visszaértünk. Nem lesz egyszerű összefoglalni az élményeket és tapasztalatokat, de megpróbálom...
18-án indultunk délután, egy nappal a fesztivál kezdete előtt. Nem tudtunk volna úgy odaérni, hogy még aznap át is kompozzunk a szigetre, úgyhogy inkább úgy döntöttünk, hogy egy nap csőlakást iktatunk be. Az útvonal Kobe > Osaka > Kyoto > Maibara > Fukui > Kanazawa > Naoetsu volt. Láthatóan kifelé haladtunk a civilizációból. Először a gyorsvonat váltott személyvonatra, majd Fukuitól a vonatok is átváltottak negyvenéves koszlottakra. De még a legöregebb vonaton is tisztaság volt és volt papír a WC-ben. JR vs. MÁV 1:0 A Seishun18kippu nevű csodával utaztunk: 24 órán keresztül korlátlan távolságra és vonalra érvényes. Magyarországon ezzel átutaznánk az országot hosszában de Japánban azért ez nem ilyen egyszerű. Zsu tesztje alapján el lehet vele jutni innen Sendai-ig.
Induláskor ketten voltunk Magdival, majd Kyotoban becsatlakozott Attila. Gyuriék lekésték a vonatot, így hármasban utaztunk Naoetsu-ig. Kilenc óra vonat és három átszállás kicsit megviselt minket. (Főleg én jártam rosszul a hét kilós sátorral. Négyszemélyes, gondolom úgy tervezték, nem egy ember viszi. Nameg bepakoláskor voltam kénytelen konstatálni, hogy nincs itt az a sporttáskám, amiről én azzt hittem, nálam van. Úgyhogy Diogenész-módon pakoltam, csak a legszükségesebbeket... sátor, ruha, egy bögre.) Az utolsó szakaszon dobozos Asahi Super Dry-al megtámogatva emeltük a vasúti kocsi hangulatát amit csak az a tény rombolt kissé, hogy Magdi sátrát útközben elhagytuk egy azóta is ismeretlen helyen és módon.
Naoetsu kis város, de elvárásainkat messze meghaladva rendelkezett karaokeval. Még a vonaton kitaláltuk Attilával, hogy ott a legegyszerűbb eltölteni az éjszakát. Zsuzsit, aki Sendaiból érkezett el is indítottuk felfedezőútra emailen, így mire odaértünk, csak követni kellett. Kihasználtuk a maximum időt kettőig: Shima no Uta, Love Psychidelyco Magdival és Gangsta's Paradise Attilával... Felfedeztem, hogy a karaoke igazán japánul poén. Nyugovóra a költői JR Naoetsu állomás csomagmegőrzőjében tértünk (nagyon)sok koktél után. Reggel viszont az első komppal át kellett menni ami igencsak (fej)fájdalmas korai kelést eredményezett. Nameg jöttek az emberek az állomásra élükön a takarítókkal. Megérkeztek Gyuriék is, azaz Gyuri és Márti valamint a meglepetésember: a szlovén Klara. (Szegénynek néha igencsak megerőltető lehetett a sok magyar beszéd.)
Befizettünk egy taxira és folytattuk az alvást a kompon. A japán kompban ugyanis szépen kidolgozott padló van, ahol a társaság nagy része fekve/alva tölti a két és fél órás hajóutat. Mondjuk valóban nem túl eseménydús az út... Ogiba érkeztünk, onnan busszal végre elértünk Sobama Beach-et ahol a kempingünk leledzett. Rögtön megegyeztünk: megérte. A sátorhelytől sokat mondok ha 50 méterre gyönyörű homokos tengerpart mélykék vízzel. A sátorverés után (jó sátrat vettem, nem kellett 10 perc sem a teljes összeállításhoz) azonnal ki is próbáltuk a fürdést. Délutánra bementünk Ogiba felfedezni a várost.
Ogi kompkikötője mellett egy füves téren bolhapiacnak nevezett sátortáborban árultak midnenfélét. Kinézetében a magyar majálisra, esszenciájában a amolyan global village-re emlékeztetett. A világ midnen tájáról - de főleg ázsiából - különféle kézművesek és előadóművészek állítottak fel pavilont. Ételek széles választékához is hozzá lehetett jutni, sajnos húzós árakon. Viszont a hangulat kiválóra sikerült.
Mint midnen este ezután, héttől kezdődött a koncert a Shiroyama Parkban. Ez egy templom feletti hegyen lévő tisztás. Már a felvezető út is megadta az alaphangot: lampionokkal kivilágított szerpentinen sétáltunk felfelé. Első nap a Kodo taiko-koncertjét nézhettük. A Kodo szó szerint a dob gyermekeit jelenti, de ugyanez a kiejtés más jelekkel írva szívdobbanást is jelenthet, mintegy szójátékként. 1981-ben debütáltak, érdekes módon Berlinben. 1988-ban költöztek Sado szigetére, ahol egy komplett Kodo-falu van felépítve a tagoknak. Egy kétszáz éves farmházat alakítottak át és bővítettek ki lakhelyül. Szintén 1988 óta tartják meg az Earth Celebration-t, de csak tavaly óta Sadogashimán.
Ha valaki Kodo-tag akar lenni, először két évet kell eltölteni a szigeten a Kodo-faluban amolyan kiképzésként. Azután válhat valaki úgynevezett Junior Member-ré, amiként plusz egy év után van lehetőség a teljes jogú tagság megszerzésére. Az új tagok beszervezése teljesen ötletszerű, van olyan év, hogy többen is, van, hogy senki sem csatlakozik. A taiko-dobok kezelése hatalmas fizikai erőt is igényel, így az ügyesség nem elég a tagsághoz. A tapasztaltabb Kodosok már nem a faluban élnek, hanem szerte a szigeten, saját házaikban. valamint a Kodo kb egyharmada végzi csak munkáját a szigeten. A fennmaradó egyharmad-egyharmad Japánban és külföldön turnézik rendszeresen.
Ők koncerteztek nekünk tehát pénteken. Nagyok voltak az elvárások, hiszen Magdi ódákat zengett a Kodóról. És meg kell hogy mondjam, nem alaptalanul. Félelmetes ahogyan a dobokat kezelik. Mintha robotok lennének, nem tévesztenek el semmit, ezen felül fáradhatatlanok. Pedig némelyik számuk kifejezetten hosszú. Nekem volt alkalmam kipróbálni ezeket a dobokat még egy gaidaios kirándulás alkalmával és bár mi csak 2-3 perces ritmussal próbálkoztunk, a végére majd' leszakadt a kezem. Valamint a dobok visszarúgó erejének köszönhetően szép vízhólyagokat is fejlesztettem. Én aláírom, hogy nem a fizikei erőmről vagyok híres, de akkor sem egyszerűek ezek a dobok.
Sajnos a koncerteken nem lehetett fényképezni. Utánagondolva egyrészt legtöbbször úgyis a leesett államat keresgéltem a fűben, másrészt tök sötét volt, tehát állvány nélkül esélytelen lett volna minden próbálkozás. Meg amúgy is a dobokkal voltam elfoglalva. Az egész koncert végén visszatapsolás után midnenféle méretű és hangú dobbal egy olyan hihetetlen darabot adtak elő amit talán a 'féktelen ünneplés' szókapcsolat írhat le. A dobok mellet a fue nevű furulya és a sokhúros koto is megszólalt, a táncoslány legyezőket lengetve lejtett a színpadon, miközben a fiatalabbak óriási rudakra szerelt pom-pomokat lengettek. Körülbelül ez volt az üzenete számomra: "Itt élünk egy szigeten, ahol türkizkék a tenger és méregzöldek a rizstáblák, mi vagyunk a világelső taiko-dobbanda, így bulizunk mi." Átjött...
A második napon a reggeli kötelező tengerben való úszás során megtámadtak a medúzák. Azt hiszem allergiás lehetek a medúzára, mert csak nekem lett tele sárga hólyagokkal a csípés helye, ellentétben midnenki mással.A jobb karomon még most is nyoma van egynek. Ezt követően ismét Ogiba mentünk, mivel Kakinuma Koji, Attila kedvenc kalligráfusa szabadtéri rajzolást rendezett a global village előtti téren. Persze őt is a Kodo vezette fel egy félórás banzáj keretében. Itt nem viselték a szokásos fellépőruhát, így még emberközelibb lett az egész. Lassan már arcról felismertük őket, tudtuk, ki melyik hangszeren játszik... Ezután bemasírozott Kakinuma és a dobokkal kísérve nekilátott a négy méterszer öt méteres lepelre festeni. Az ecsete festékbe mártva meghaladja a negyven kilót. A tűző napon ezzel dolgozni nem egyszerű feladat, jött is a végére a kakinumás nagyhalál, amikor fülig festékesen összecsuklik a vászon mellett, miközben a dobosok rituálisan körbetáncolják.
Magdi és Atilla - mint néptáncosok - elmentek egy táncos workshopba én meg kóricáltam a városban. Követve a zene hangjait rátaláltam a templomkertben rátaláltam egy workshopra, ahol Kojima Chieko, a Kodo táncosa adott elő táncokat. Élmény volt nézni és fényképezni. A legötletesebb egy bambusztábla-szerű eszköze volt, amit kihajtogatva faággá varázsolt, majd kicsit eltolva Sado szigetének térképévé alakított. A japán kommentárokból úgy értettem, ez egy helyi találmány.
Esti koncert: Carlos Nuñez. Különfél kelta dallamokat játszott dudán buzuki, hegedű és dobkísérettel. A Kodo-hoz képest elég kommersz zenéjük volt, olyan, mit az ember akkor hallgat amikor épp dolgozik, és nem figyel rendesen. Engem külön zavart, hogy az ír zenéknek még a hengszerelése is ugyanolyan volt, mint egyes Corrs számoknak, és nem éreztem úgy, hogy Carlosék jobban csinálnák. Caroline például kifejezetten jobb bodhran-on, mint Carlos dobosa. (Meg jobban is néz ki.) Azért elhallgattuk, és a koncert második felében a nyolc Kodós közreműködésével végre sikerült ritmust és életet lehelni a zenébe, igazi partyhangulatot teremtve. A zárótaps szerintem 80%-ban a Kodonak szólt. :)
Este a kempingben tengerparti tábortűznézés volt a program. A kempingezők jelentős hányada hozzánk hasonló külföldi volt, japánt elvétve lehetett látni. Egyesek egyből a tenger mellé települtek a sátraikkal. Éjszakába nyúlóan doboltak és táncoltak (némelyek kifejezetten illumináltan) a tüzek körül.
Vasárnap el akartunk menni a helyi aranybányába (A hely híres az aranyat tartalmazó hegyéről: kinzan) de a buszok olyan ritkán jártak, hogy megoldhatatlannak bizonyult a túra. Helyette meglátogattuk a Kodo-falut. A tréning valószínűleg embertelenül megerőltető, de a hely maga nagyon tetszett. Igyekeztek megőrizni az eredeti tradicionális környezetet. Az erdőben minden ember ültet egy fát, amit fel is cimkéznek a nevével. Mostanában amúgy mellékesen bútorokat is gyártanak és iskolákban előadásokat tartanak az erdőgazdálkodás fontosságáról.
Mivel a falunézés csak egy óráig tartott, elhatároztunk, hogy nem megyünk vissza Ogiba, hanem letetetjük magunkat a buszról hazafelé az egyik szépnek tűnő tengerparti részen. Nem is kellett csalódnunk, a Japán-tenger valóban gyönyörű. Itt derült fény a sziget keletkezésére is. A tengerpart itt közel sem homokos, hanem inkább egy holdbéli tájra emlékeztetett. Végül annyira megtetszett a kirándulás dolgo, hogy az ellenkező irányba tartó buszra szálltunk, és kimentünk a sziget egyik csücskére a Sawasaki nevű faluig. Nagy hegy- és sziklamászást csaptunk a part vulkanikus kövein, csináltunk párszáz fotót és nem győztünk ámulni a természeti csodákon.
Hazafelé félútig sétálva mentünk időnként meg-megállva a parti sziklák széleire telepített rizsföldeknél vagy egy-egy szebb hídnál, ölbölbeli falunál. A zárókoncert kezdetére épp visszabuszoztunk, és a csepergő eső is elállt, minden tökéletes volt tehát a fináléhoz. A zárókoncerten mindhárman felléptek: Kodo, Nunez és Kakinuma. Watanabe Kaoru, a Kodo művészeti igazgatója brilliáns munkát végzett az összehangolásban. Nunez együttesének midnen tagja játszott a Kodoval közösen szólóban és együtt is, Kakinuma pedig dobaláfestéssel rajzolt két kalligráfiát, melyeket elkészültük után rögtön felhúztak a színpad háttereként. A zárás ha lehet még fergetegesebbre sikerült, a Kodo kiegészülve Nunez zenészeivel nagyot alakított. Még Kakinuma is táncra perdült a színpadon. :)
Hazaérkezés után fedeztem fel, hogy a Kodo-tagok blogot is írnak japánul, míg Kaouru angolul ír koncertbeszámolókat. Ehhez kapcsolódik a hazautunk, amikor is dobolásra lettünk figyelmesek a ferryn sétálva. A Kodo kijött minket búcsúztatni! Még énekeltek is. Sőt, akkor sem hagyták abba, amikor midnen előzmény nélkül hatalmas nyári zápor kezdett el esni olyan hévvel, hogy azalatt lettem csuromvizes amíg megpróbáltam kinézni a hajó oldalán, ott vannak-e még a Kodósok. Itt a képi bizonyíték, hogy bizony ott voltak. Én pedig ott ültem azon a hajón a képen... :D
Az eső a magyarázata annak is, hogy az utolsó képeken miért vagyunk vizesek.
Öt perc múlva indulok Sadogashima-ra. Nevezett sziget a Japán-tengeren van Niigata-kentől nyugatra. Háromnapos taiko-koncert nézés és nyaralás a cél. Lakhely sátorban. :)
Augusztus 12-től négy napon át Obon-fesztivál van Japánban. Az Obon tradicionális buddhista ünnep. Ilyekor a meghaltak szellemei visszatérnek a házakba. Hogy a szellemeket vezessék az emberek lámpákat akasztanak a házak elé, melyeket az ünnep végeztével leúsztatnak a folyón, hogy hazakalauzolják a lelkeket. Az ünnep ideje alatt ételajándékokat ajánlanak fel az ősöknek a házioltárokon és a templomokban.
Az Obon ideje alatti fesztiválokon táncolják a különleges Obon-táncokat. Ezen ünnepségek legnagyobbika a tokushimai Awaodori fesztivál. Tokushima Shikoku szigetének keleti oldalán található város. Mint azt mesélték nekem, Awa a régió régebbi neve volt, innen kapta a nevét az Awaodori. (Odoru = táncolni)
Vera, egy bolgár sempai, aki most tölti a hetedik évét Japánban szervezett egy egynapos autós utazást az Awaodori fesztiválra. Velünk jött Trajana és Vencislav, két bolgár; Magdi; Christian Argentínából (aki második generációs japán) és David. Az autót Masatoshi, Vera japán barátja vezette.
Felmerülhet a kérdés, hoygan jutottunk át egy szigetre autóval? Nos Honshu-t a főszigetet és az Awaji-szigetet a világ leghosszabb függőhídja, a négy kilométer (!) hosszú Akashi Kaikyo híd köti össze. Awaji-szigetről aztán egy kisebb hídon át lehet eljutni Shikokura. Ezen a térképen az egész útvonalunk látszik Kobétől Tokushimáig. Megérkezéskor először felszedtük Chie-chant, Vera osztálytársát azután - mivel rengeteg időnk volt a kezdésig - elmentünk strandolni. Valamint fogyasztottunk a helyi speciális Udon-ból. Ez egy tésztával teli levesféle étel, amelyet régiónként máshogy készítenek el. A tokushimai kifejezetten híres.
Maga a fesztivál hihetetlen volt. A táncosok úgynevezett "ren"-ekbe, táncscoportokba tömörülve vonultak fel egy fellampionozott utcán. Nézni őket a kétoldalt felállított tribünökről lehetett. A csoportok vagy amatőr táncosokból álltak, akik az ünnepet megelőző hónapokban munka után gyakoroltak, készítették el a ruháikat, stb, vagy profi csoportokból, akik minden évben rendszeresen fellépnek. Voltak még intézmények vagy cégek által szponzorált ren-ek is. Idén a Microsoft nyomult nagyon... A táncokat midnen csoport a saját zenekarával kísérte. A zenekarokban shamisen (háromhúros japán hangszer), bambuszfurulya és taiko-dob kapott helyet.
Mikor mindenki felvonult rövid oktatás után mindenki lehetőséget kapott, hogy tömegtánc jelleggel végigvonuljon egy utcán. Magdi és az utolsó egyharmadra befutott Attila még díjat is nyertek. Hiába a néptáncos háttér ugye...
Az ebayen vadászrepülőt is lehet venni. Meg ilyeneket: Life Technology. Problémás az áhított ellenkező nemű lény csodálatának megszerzése? Semmi baj, itt a GRÁNIT SZEXUÁLIS ERŐ AKTIVÁLÓ (tm). Potom 30 dollárért. Egy barátom leleményes megjegyzése: "Ennyiből elmehet kurvázni." Hát kb. Meg a földről is felszedhet ingyen egy kavicsot, a hatás ugyanaz. Van viszont, amiről még azt sem tudom, mire "jó", például a TESLA HIPERDIMENZIÓS OSZCILLÁTOR (tm) vagy a TESLA LILA ENERGIAPAJZS (tm). Ezek biztosan a jövőből érkeztek, ezért nincs más hátra, mint utazni: az IDŐUTAZÁS KURZUS - kalauz az interdimenzionális utazáshoz - segítségével. De azt hiszem mégis inkább maradjunk a világi élvezeteknél. Pénzt midnenki akar, venni kell tehát egy ULTRA FEJLETT PSZICHOTRÓNIÁS PÉNZMÁGNEST, amely nem más, mint az EBAYEN ELÉRHETŐ LEGHATÉKONYABB PÉNZSZERZŐ-TALIZMÁN. (Ez utóbbit kénytelen vagyok elhinni, csak nincs két ilyen csupa hasznos dolgot áruló cég...) És mihez kezdünk a rengeteg pénzzel, amit a mágnes segítségével összeharácsoltunk? Veszünk még több Life Technology terméket...
A pszichotrónia istene biztos megharagudott rám előre is a fenti sorok miatt és tegnap kimutatta haragját. Mikor elindultam vásárolni csak kicsit szürke volt az ég. Odafelé menet már hullott néhány csepp eső is, de nem tűnt vészesnek. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mikor kijöttem a boltból, összefüggő vízfüggönyként zuhogott.Négyszáz méter lehet a boltig, de az első öt méteren bőrig áztam. Utána már mindegy révén a hirtelen keletkezett patakokban tapicskolva sétáltam hazafelé. Félúton egy kedves japán bácsi a kezembe nyomott egy esernyőt. Ki tudja miért, egy plusz ernyővel sétált az esőben, és látva, hogy nekem nincs, odaadta. Mondjuk halottnak a szenteltvíz hatása volt már akkor, de értékeltem a gesztust. Most van két esernyőm is.
Ma Obon-táncot nézek Tokushimán, ami Shikokun van. (Shikoku a négy fősziget egyike.) Egyelőre kicsit gyanús az idő, remélem nem fog esni...
