taraibune
Enyhén sűrű volt a program a szigeten, ezért is a fogfájósan sűrű beszámoló. Remélem azért élvezhető maradt. Így is volt olyan dolog, amiről egyszerűen megfeledkezdtem: nem említettem például a taraibuneket. Első látásra úgy néznek ki, mit egy vízbe dobott szőlősdézsa. (Anno a kecskeméti szüreteken pont így nézett ki a dézsa...) Ogiban ki lehetett őket próbálni. A meghajtásuk nagyon trükkös, egy kötélen van egy darab lapát, ezt oldalra (!) ide-oda tologatva megy előre a "hajó". Mi is kipróbálhattuk, és egyikőnknek sem sikerült mozgásra bírni. Bezzeg az evezősként funkcionáló idős néni látszólagos könnyedséggel meglepő sebességre gyorsította a vízialkalmatosságot. Magdival felvetettük, hogy nincs-e alul elrejtve valami motor, de a néni kategorikusan elutasított midnen ilyen feltevést. :)
A képeken látszik, hogy van egy pad a hajóban, na ezt a turisták kedvéért építették bele, az eredetiben ilyen nincs. A cucc mégis annyira stabil, hogy akár az egyik szélére is ki lehet ülni, mint egy vitorláshajón, és nem borul be. Az evezős nénik (és lányok) öltözéke pedig a földművesek tradicionális ruhája. Férfiváltozatot nem láttunk, és amikor megmlítettem viccből, hogy a szerény evezősteljesítményem ellenére nyáron nem jöhetek-e dolgozni mint taraibunés, az egyébként igen jó humorú néni megjegyezte, hogy furán festenék a ruhában... :D
Kaoru Watanabe írta a blogján egy épületről, és a zenéről: "Imagination fed by knowledge, brought to life with technique." Szerinte ilyennek kell lennie a tökéletes zenének. Egyrészt szerintem a Kodo száz százalékban ilyen, másrészt ez az állítás nem csak a zenére, hanem minden alkotói tevékenységre igaz.