keitai
A telefonelvesztős napot követő péntek úgy indult, ahogy az előző befejeződött. Első órám lett volna, de nem számoltam azzal a ténnyel, hogy a hegyre felmenő 36-os buszok reggel kissé tömve vannak. A vonatról leszállva először nem értettem, hogy az állomáson kígyózó sor ugyan mire várhat, aztán rájöttem, hogy a buszhoz állnak sorban az emberek, csak az emberkígyó belóg a vasútállomásra... Ennek örömére gyalog mentem. Tudni kell, hogy mivel elsős alapképzésen vagyok, a tárgyaim nagy része a kokubun campuson van (kokusaibunka gakubu = nemzetközi kultúra tanszék). Ez az a campus, ami viszonylag a hegy lábánál van. Mint kiderült, ha egy kokubunhoz tartozó tárggyal kapcsolatban van problémám, akkor az ottani tanulmányi hivatal az illetékes. Ebből adódóan az a reggel úgy nézett ki, hogy felmásztam a jogra, Magdi tanácsára lemásztam a kokubunra, aztán visszamásztam a jogra, mert kiderült, hogy a nevezett tárgy pont jogi karhoz tartozik. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a mászás alatt jelentős szintkülönbséget kell ám érteni. Végül kiderült, hogy teljesen hiába rohantam, mert ez az óra még nincs megtartva, még csak beosztják az embereket.
Ezek után még a németórai beosztásomat kellett tisztázni. Az órarendben ugyanis van vagy hat ugyanolyan németóra, melyikre menjek? Nem is emlékszem már hogyan, de beszédbe elegyedtem egy szintén elsős japánnal, aki megmutatta, hogy bizony a kokubunon is van egy hirdetőtábla ami ránk vonatkozik, és láss csodát, ott a csoportbeosztás. Tanulság: muszáj japán ismerősöket szerezni, mert egyedül ezekre az életben nem jönnék rá.
Ezután elindultam telefont keresni. A campus irodája volt az első állomás, ahol közölték, hogy nem adtak le telefont. Ezután lemásztam a JR vasútállomására (újabb szintkülönbség). Itt két legyet ütöttem egy csapásra, mert a buszos emberektől megkérdezve is valamint az állomás hivatalában érdeklődve is megdobtak egy-egy telefonszámmal. Már csak egy telefont kellett találnom, mivel az állomás hivatalában gondot okozott a "public phone" kifejezés megértése. Pedig én minden japántudásomat latba vetve próbáltam körülírni, hogy mire is gondolok. Mindenesetre csak sikerült találnom egyet, és felhívtam a buszosokat. Már-már sértve éreztem magam, mert nem udvarias nyelvben beszéltek hozzám, de legalább egyszerűbb volt megérteni. És itt jött a nagy hír, nekik van egy telefonjuk. És amikor megkérdeztem, hogy van-e rajta egy lógó Hello Kitty ( :D ) már tudtam, megvan! Egyetlen apró probléma, hogy valami világvégi állomásra kellett érte elmenni. Kénytelen-kellettlen visszacaplattam a buszmegállóba kérdezősködni, mert természetesen a recsegő vonalon keresztül nem értettem meg, merre kell mennem. Újabb jelentős séta és információszerző akciók után sikerült rátalálnom egy híd alatt a nevezett, inkább ipartelepre hasonló állomásra, ahol rögtön vissza is szolgáltatták a telefonom. Hiába, Japánban semmi sem veszik el, nem lopják el, csak ember legyen a talpán, aki gaijin létére megtalálja. Mindenesetre más sokkal boldogabban másztam ismét vissza az egyetemre németórára és enni.
A németóra vicces volt, kezdő szintű, és bár beszélni teljesen elfelejtettem, azért még mindig fényévekre vagyok a japánoktól. Sajnos a tanár is rájött, mert át akar tenni egy csoportba, ahol a németről japánra fordítást gyakorolják. Hah! Kérem szépen nekem ez mindkettő idegen nyelv, azért ennyire nem vagyok jó egyik nyelvből sem. Ha legközelebb felveti, vehemensen tiltakozni fogok.
Az egészből az levonható, hogy talán kevésbé kellene elkeseredni az ilyen csapások, mint elhagyott telefon hatására. Viszont az is igaz, hogy az ember mindig utólag okos csak. Valamint velem ezek a szórakozottságból eredő kellemetlenségek a nagy átlagnál jóval gyakrabban esnek meg, ami aláássa az amúgy sem csillagászati önértékelésem. Mindenesetre büszke vagyok magamra, hogy (legalább húsz különböző japánnal való beszélgetés után) visszaszereztem a telefonom. :D