Knock, knock
Kaptunk a szülőktől két mini komódot avagy éjjeliszekrényt. Lapra szerelve érkeztek a lakásba, úgyhogy nekünk kellett összerakni. Tesóm tegnap este, én ma raktam össze az enyémet, de mindkét alkalommal meglátogattak az alattunk lakók, hogy mit kopácsolunk.
Tegnap mondjuk valóban későn sikerült belekezdeni, öcsém olyan tízre végzett az összeállítással. A legvégén kopogtatott az alattunk lakó srác, és - teljesen jó fej módon - elmesélte, hogy külföldre utazik, korán kell kelnie, és aludna. Megbeszéltük, hogy tulajdonképp készen van a cucc, csend lesz.
Én ma hazaértem, megvacsoráztam, és bátrabban álltam neki a munkának, tekintve hogy az alattunk lakót már nem zavarhattam... Nyolc körül kész is lett a szekrény, és már a kádba csobbantam volna, amikor a kettővel alattunk rezidens illető csengetett, hogy pihennének, és hogy már második napja kopácsolunk.
Persze valamilyen szinten igazuk van, ezt nem vitatom, viszont - talán Japán miatt is - kicsit máshoz szoktam. Egyrészt azért annyira súlyos kopácsolást nem csapott egyikőnk sem: a komód összeállítása alapvetően rengeteg facsavar beerőltetésével jár, összesen hat szög került az egészbe, és néha az illesztéseknél kellett kopogtatni kicsit. Másrészt tesómmal mindketten estére szoktunk hazaérni; én munkából, ő óráról vagy kórházból. Valamikor viszont muszáj összerakni ezeket a bútorokat, és hát ilyenkor érünk rá. Ha hétvégén csináljuk, az ugyanolyan ellenérzést váltott volna ki, ebben szinte biztos vagyok. Velem is előfordult, hogy arra jöttem haza, hogy fúrnak valahol a házban, amit kiválóan vezet a fal. Mégsem kezdtem el keresni, hogy ki zajong. Új építésű a ház, sok a frissen beköltözött, értelemszerű, hogy szerelési munkákat kell végezni. Tizenegy után meg még sosem volt ricsaj.
Anno Japánban nekem is volt hangoskodó szomszédom, ráadásul ő durván nyomta. A nyitott ablakon keresztül akár nálam is zongorázhatott volna, mégis majdnem két hétig tartott, hogy átkopogjak, és kérdőre vonjam. És az is csak ideig-óráig használt.
Ázsiai kultúrákban amúgy sem divat a direkt konfrontáció. Kollégiumban lakók mesélték, hogy ázsiai szobatrásaik elégedetlenségüknek inkább a különféle officeokban adtak hangot, ami az ő kultúrkörükben normális megoldása a dolgoknak, nyugati szemmel meg felnyomás. Egy japán is előbb hív rendőrt a randalírozó szomszédra szerintem, mintsem hogy átkopogna.
Nyilván bár épp a másik oldalról beszélek, egy kicsivel több türelem és tolerancia lehet, hogy elkelne. Esetleg van Magyarországon valami nagy társasházi illemkódex, amiből kimaradtam?