gyík
Kilépek a szobámból, hogy postára menjek, amikor tőlem vagy négy szobányira szintén kinyílik egy ajtó. A tulajdonos villámsebesen bezárja az ajtót, majd hátra sem pillantva elindul a lift felé. Gondolkozom, hogy hangosan ráköszönjek-e hátulról - bár még sosem láttam a szinten - de meggondolom magam. Csak megijedne szegény. A lifthez érve szigorúan az ajtó felé néz miközben elhaladok mögötte. Jó, egye fene, akkor ne ismerjük egymást...
Fenti jelenet ma délután zajlott. Tipikusan ázsiai konfliktuskerülő viselkedés. Sokszor olyan ismerősök, akikkel már találkoztam az egyetemen, elmennek mellettem szó nélkül ha nem köszönök rájuk. Sőt igyekeznek úgy tenni, mintha ott se lennének...
További említésre érdemes pont, hogy a harmadikról is midnenki lifttel jár le. Ezt onnan tudom, hogy földrengés esetére fel kellett venni egy egységcsomagot egy vakító fényű zseblámpával. Az irodában kérdezték, átvettem-e. Mondom micsodát? Kiderült, hogy a liftben ragasztottak ki egy hirdetményt az akcióról. Namost a liftbe én utoljára akkor szálltam be, amikor beköltözéskor a dobozaimat hordtam fel a szobába. A harmadik emeleten lakom, amiből az első emelet a helyi szokásoknak megfelelően maga a földszint. Ezért csak nem várok a liftre minden egyes alkalommal. Rajtam kívül persze mindenki a felvonót részesíti előnyben.
Így történhetett, hogy már harmadik napja kellett belebotlanom egy gyíkba a lépcsőn. Ott ült a lépcsőfordulóban. Először azt hittem gumiból van, valami gyerekjáték, de néha mozgott. Mára megelégeltem, és mint a lépcsőház egyetlen használója szépen kiszállítottam az állatot a szabadba egy papíron. Gondolom ott csak jobb lesz neki, pl. nem hal éhen.