Érkezés
Ismét Japánból. Ki gondolta volna. Megint jót utaztunk Norbival. Bécsig a gép szokás szerint tíz perc alatt átment, majd ott negyed órát körözött, mert nem engedték leszállni. Szerencsére nem kellett messzire menni, simán átértünk a gépünkhöz. Érdekes volt, rengeteg japán meg kínai utazott a bécsi géppel. Aztán a Schwechat-Narita járat is tele volt japánokkal. Nyáron, amikor mi utaztunk rengeteg külföldi volt, most rajtunk kívül alig. Bécsben találkoztunk Dilianával, Petrával és Oanával, utána együtt beszálltunk. Természetesen teljesen szét voltunk szórva a gépen. Mi Norbival elöl ültünk. Természetesen a mögöttünk levő utas horkolt, és most sem úsztuk meg kisgyerekes család nélkül, ahol is a család szeme fénye több száz wattos erősítőrendszereket szégyenben hagyva tudott bömbölni.
Körülbelül az Urál magasságában lement a Nap. Ezután csodálkoztunk el nagyon, mivel az ablakból hihetetlen látványban volt részünk. Alant a városok csillogó ékszerként tündököltek a feketeségben, felettük pedig millió csillag pislákolt halványan. Az égen egyetlen felhő sem volt, lefelé és felfelé sem zavarta semmi a kilátást. Talán Peking volt a legszebb. (Legalábbis mi Pekingnek tippeltük.) Hatalmas kiterjedésű város, teljesen kivilágítva: keresztutcái sakktáblát rajzoltak a földre. Mikor elértük a Sárga-tengert felkelt a Nap. Korea hegyei felett már egy-két bárányfelhő lebegett, de még így is tisztán láttunk, minden csúcsot és fodrot. Aztán a Csendes-óceán felett is repültünk egy kicsit. Fentről az óceán úgy néz ki, mint egy kék sivatag. Hullámai megdermedve állni látszanak. A szárazföld közelében apró vattapamacsokként jelennek meg a hullámok első tarajai, aztán közvetlenül a parton már lassan mozogtak is, felkúszva, majd visszahúzódva a homokról.
A pilóta elmondása alapján - bár nagyon német akcentussal beszélte az angolt - Tokióban négy fok volt, amikor megérkeztünk. Ennél hidegebbnek tűnt az idő, talán a szél miatt, vagy mert a repülőn csal ímmel-ámmal tudtam aludni. Borzasztó volt az út a koliig. A huszonkilenc kilós bőrönd nem rossz, ha a repülő vagy az autó viszi, de gyalog és vonattal már nem annyira vicces. Erre jött a jól megtömött hátizsákom plusz a laptop-táska. Ekkor már körülbelül huszadik órája nem aludtam, tehát nem voltam amúgy is óriási fizikai erőm magaslatán.
El kell mondanom, hogy visszajönni Japánba sokkal rosszabb, mint először jönni. Ilyenkor már tudom, mire számíthatok, nincs meg a kíváncsiság, az újdonság varázsa. Inkább olyan, mintha munkába menne az ember, csak ez a munkanap fél éves lesz minimum.
Mikor megérkeztünk, első dolgunk az volt, hogy aláírjuk az ösztöndíjunkat. (Minden hónapban alá kell írni, ezzel jelezzük, hogy még itt vagyunk, nem szöktünk meg, stb. Ez mindig a hónap első négy napja, de most meghosszabbították, mivel sokan csak most értek vissza.) Ezek után kipakoltam, és elmentem számlákat befizetni. Volt nem kevés, jelentősen le is apasztották a számlámat. Utána átmentem a könyvtárba, hogy életjelet adjak magamról haza. Azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs külföldi DNS szerver. Ez időnként előfordul, és általában hamar kijavítják, de nekem épp akkor nem volt cérnám kivárni. Visszajöttem tehát a szobába, és eldőltem, mint egy zsák. Ez volt délután négykor helyi idő szerint. Legközelebb fél tizenkettőkor ébredtem fel, de csak annyi időre, hogy átforduljak a másik oldalamra. Aztán fél négykor teljesen kipihenve keltem fel. Egyszerűen nem tudtam tovább aludni.
Megnéztem félig a Gladiátor-t, de rájöttem, hogy bármilyen jó is a fülhallgatóm, én Gladiátort hifin kell, hogy nézzem, hogy a lovak patája alatt dübörögjön a polc. Úgyhogy inkább elmentem futni. (Ilyenkor poén, mindenki alszik.) Szomorúan konstatáltam, hogy két kör után meg akartam halni, pedig régebben öt sem okozott gondot. Biztos benne volt az is, hogy azért annyi sokat nem adnak enni egy repülőn. Ezek után fürödtem, majd nekiláttam emberi formába hozni a hazajövetelkor meglehetősen felfordított szobámat. Söpörtem, takarítottam, elpakoltam az immár használaton kívüli régi számítógépet, így most már helyem is van. Fél hétre kész lettem a pakolással, és fizikailag is. Ekkor láttam neki a journal-írásnak a csillogó villogó új magyar billentyűzetemen. Végre nem kell keresgélnem az ékezeteket. Legalábbis a szobában, mert azért a hátizsákomból kilógó billentyűzettel nem fogok könyvtárba menni.
Nemrég kelt fel a nap. Először vörösbe, majd aranyba öltöztette a szobát, melynek egyetlen ablaka pont keletre néz. Derűs napnak nézünk elébe, legalábbis az időjárás tekintetében. Az órarendem szerint ma végtelenül egyszerű napom van, egy japán és egy matekórával. Utána megtámadom a könyvtárat, többek között, hogy megoszthassam a közzel eme postot is.
Apropó. Kitettek nekünk egy listát azokról, akik jövőre jönnek ide tanulni. Nagy bánatunkra, csak egy magyar név szerepel benne: Fekete Norbert. Hadd gratuláljak ezúton, és azt hiszem elsőként kérlek meg, hogy: Majime ni benkyoshite, soshite isshokenmei gambatte, yo! :) Fogod még ezt hallani. Mwhahahahaa. Mint második Nobiru-szan (ez poén név, mert pont úgy hangzik, mintha azt mondanád: no beer) legyél legalább olyan jó japános, mint az elődöd. (lehet, hogy Oszakába mennek mások is, de erről egyelőre nem tudok semmit.)