Neil Gaiman a kalózkodásról
Ki a kedvenc íród? Gondolom vissza tudsz emlékezni, hogyan olvastad az első könyvét. Le merném fogadni, hogy nem fizettél érte, hanem valaki kölcsönadta, vagy ajándékba kaptad, esetleg a netről töltötted magadnak.
Neil Gaiman már jó ideje hangoztatja a véleményét, hogy nem feltétlenül üldözendő tűzzel-vassal a kalózkodás, és hogy egy író nem szükségszerűen holdkóros, ha ingyen teszi ki a műveit a netre. Példával is élen jár: egy hónapig az Amerikai isteneket lehetett a neten elolvasni, később pedig a Neverwhere is ilyen sorsra jutott. Teljesen ugyanezek a gondolatok köszönnek vissza egyébként Cory Doctorownál is.
Neil most az Open Rights Groupnak adott interjúban foglalja össze a kalózkodásról, szellemi tulajdonról és az internetről alkotott véleményét. Mivel érdekesnek találtam, készítettem egy fordítást is a videóban elhangzottakról.
Amikor a web elkezdődött, igen morcos voltam az emberekre. Mert feltették a verseimet, feltették a novelláimat… feltették a dolgaimat a webre, és úgy hittem - teljesen hibásan - hogyha ez megtörténik, és nem szólok nekik, hogy vegyék le, akkor elvesztem a szellemi tulajdonom. Ez valójában egyszerűen nem igaz.
Azért voltam mogorva, mert azt hittem, ellopják a munkáim, hogy ez egy rossz dolog. Viszont az idő múlásával két dolog tűnt fel, amelyek sokkal jelentősebbnek bizonyultak végül. Az egyik, hogy azokon a helyeken, ahol kalózok kezére jutottak a műveim - legfőképp Oroszországban, ahol az emberek oroszra fordították az írásaim, és utána megosztották az egész világgal - egyre több és több könyvet kezdtem el eladni. Az emberek a kalózkodás folyományaként elkezdtek felfedezni. Utána pedig elmentek, és megvették az igazi könyveket. És amikor egy új könyvem kijött Oroszországban, egyre több példány kelt el. Csodálatos volt.
Megpróbáltam néhány kísérletet elvégezni. Némelyik igen nehéz volt: például meggyőzni a kiadómat, hogy fogja az egyik könyvem, és tegye ki ingyen. De vettük az Amerikai isteneket, ami még mindig igen jó eladásokat produkált, és egy hónapra feltették a weboldalukra. El lehetett olvasni, le lehetett tölteni. És ami történt, az az, hogy a független könyvesboltokon keresztüli eladásaim (amit mértünk) a következő hónapban háromszáz százalékkal megugrottak.
Kezdtem ráébredni, hogy valójában nem veszít egy író könyveket, nem veszít eladásokat azzal, hogy kint vannak a dolgai. Amikor mostanában ezekről a témákról beszélek, és az emberek megkérdik, hogy mi a helyzet az eladásokkal, amiket elveszítek azzal, hogy másolatok keringenek, hogy elérhetőek a dolgaim, elkezdtem megkérni a közönséget egy egyszerű kézfeltartásos felmérésre. Van-e kedvenc szerzőjük. Van. Jó, akkor mindenki tegye fel a kezét, aki úgy fedezte fel a kedvenc íróját, hogy kölcsönkapott egy könyvet. OK, és hányan vannak, akik úgy találták meg a kedvencüket, hogy besétáltak egy könyvesboltba, és megvették a könyvét, kezeket fel. Ez utóbbi körülbelül 5-10% ha lehet: azok, akik rátaláltak egy szerzőre, aki a kedvencük, akinek megveszik minden megjelenő írását, akinek keményfedeles kiadásban veszik a könyveit, akiért hálásak, hogy létezik és ír, és úgy ismerték meg, hogy vettek tőle egy könyvet. Roppant kevesen vannak ilyenek.
Inkább kölcsönbe kaptak valamit, vagy ajándékba, nem fizettek érte. És így ismerkedtek meg a kedvenc szerzőjükkel. Erről szól ez az egész: emberek, akik kölcsöadnak könyveket. És erre nem lehet úgy tekinteni, mint egy el nem adott könyv. Nem elveszett eladás. Nincs arról szó, hogy valaki megvett volna egy könyvet, de mégsem tette, mert ingyen jutott hozzá. Ami valójában történik, az reklámozás. Több embert ér el az író. Felkelti a figyelmet.
Ezt megérteni egy teljesen új formáját adta számomra a szellemi tulajdonnak. És hogy mit csinál a web. Mert a legnagyobb dolog, amit a web elért, hogy az emberek hallhatnak dolgokról, hogy elolvashatnak dolgokat, láthatnak dolgokat, amiket egyébként sohasem tudtak volna. És úgy gondolom, hogy alapjaiban véve ez hihetetlenül jó.