sesam.hu

Engineering Manager | Trail Runner | Stockholm, Sweden

Börzsöny Trail L 2020 (DSQ)

Kids, don’t do this at home.

I didn’t run so much as a meter in July and June wasn’t much better either. With the pandemic, being unemployed, searching for a job, and doing an inordinate number of interviews I simply had no urge to train at all. So it seemed an excellent idea to sign up for a 35km, 1500m D+ trail run in Börzsöny, the most badass mountain in Hungary. My game plan: wing it, and see what happens.

I knew I could do it, but had no illusions. This is known as the hardest track of the Nyúlcipőbolt trail series and let’s face it: in the past weeks I tended to get out of wind taking the stairs to my fourth floor apartment… so who was I kidding?

Still, finally, the atmosphere of a race! Arriving to the race center, greeting old acquaintances, getting ready, checking the compulsory gear, tightening the straps, the countdown to the start. Ah, how I’ve missed all this!

I managed to keep a good enough pace until the first checkpoint, but things started to go downhill from there at an alarming rate. I got dizzy at the refreshment desk just by leaning forward a bit. Then during the subsequent climb I had to sit down on a rock only not to faint. Boy, was I out of carbohydrates!

It was during this incline that I was overtook by the runner I thought to be the last. I was spent. I knew the track, I wasn’t even halfway, and I was running out of water. Things didn’t look good, and I had half a mind to call it quits. But this was Börzsöny, the mountain where you cannot quit, because, well, it’s mostly wilderness, and there are no shortcuts.

With no other option but to soldier on I got a little bit of respite on the “runnable” part (red triangle sign) towards the next stop, the big cold mountain (the Hungarian name literally translates to that).

This second checkpoint was about to close up business when I arrived. I was in survival mode by then. I even forgot my flasks: one of the crew members brought them to me after I left. (Huge thanks!)

Only having a mathematical chance of matching the cutoff time, I took it easy. I didn’t know when the checkpoints closed, and I arrived a couple of minutes late to Csóványos, the last hilltop. The crew had already left. I caught up with them just a little later while they were collecting the signal ribbons of the track.

Fortunately, at that point finishing was as easy as following a hiking sign to the race center. I caught up with another crew member dismantling the track and ended up arriving fifteen minutes later than the cutoff time. I wasn’t even dead last, turned out a girl finished after me so I snatched the penultimate place. We both got medals (against the rules), but yeah, this was an official DSQ.

Börzsöny — as always — was stunning, but unforgiving.

Kámor
Csóványos
green stripe hiking route

Bükki Kilátások Hard DNF

There are several ways to prepare for a race. Due some personal hardships and a gruelling month at work my training could be described as sporadic (i.e. non-existent). The Hard track of Bükki Kilátások* is 66.4 kilometres long, which is more than I ran in January and February combined, yet I chose to go anyway. I waited at the starting line with the calmness of a person who doesn’t stand a chance; my goal was to finish within the cutoff time. The only thing going for me was experience and what I like to call determination (others may describe it as stubbornness).

After picking up the bib I noticed that it is not made of the usual paper, but a cloth-like fabric akin to maps in collector’s edition RPGs or high-end tabletop games. It was by far the best material I’ve seen so far. If only the exact distances of the checkpoints were printed, it would have been perfect.

63, happily trudging

The weather was forecast to be on the cooler side, between 4-10°C, with 2°C on the mountaintops, so I opted for a warm long-sleeve above my Nike Pro T-shirt and a vest with a hood. I stashed a windbreaker coat in my backpack in case I got cold.

mud & fog

The previous days a copious amount of rain fell so the expectation was a very muddy track. In reality it wasn’t so bad, I’ve experienced worse, and the Nike Wildhorse 5 proved once again to have excellent traction even in slippery conditions.

above the clouds

Things started to go wrong after Szilvásvárad, around km 18, where the second checkpoint was supposed to be. We’ve been running together with another guy and wondered where the aid station would be, because according to the itinerary, we should already have passed it. When we asked fellow runners it turned out that we completely missed it… to this day I have no idea where it was supposed to be.

Fátyol** waterfall

The problem was twofold. Firstly, I was missing a checkpoint so I couldn’t be sure to have an official time in the end or if I was to be disqualified. Secondly, and more importantly, it was also an aid station and I was running out of water at an alarming rate.

There were funny signs in the usual places where people tended to take a wrong turn in previous years’ races. (Sorry, no photo.) I have a recommendation for next year:

Don’t be like Peter who missed the Szilvásvárad checkpoint. Turn around, have your time registered and refill your water bottle at the aid station behind you.

From the village a pretty brutal ascent takes the runners to Istállós-kő (958m), the sixth highest point in Hungary. (We have wee little mountains.) The 2.4 km route took almost an hour for me, which is no wonder when within one kilometre one climbs more than 270 meters. The Hard part is in the name of the race for a reason, after all.

I didn’t get to see much snow this year

By this time I was spent. Done. I was out of water, weak, tired, and I started to feel cold so I put on my jacket as well. I decided to limp back to the third checkpoint and throw in the towel there at km 30. The point guards asked me if there was someone behind me, which I didn’t know for sure, but I was quite positive that I was dead last.

this is how a quitter looks like

With the burden of the cutoff time alleviated I hiked back the way we came on a 10 kilometre descent to Felsőtárkány. The sun shone, birds were chirping and I was generally happy. I did not expect to run a great race — not training has its consequences — but I had a good time and I experienced the promised sceneries, seen snow, snowdrops, and friends. My only woe is that this way I did not get the headband from the finisher package. 😞

* Sceneries of Bükk (mountains)
** veil

Nyúlcipőbolt Mátra Trail M

Így, hogy holnap lesz csak az Ensport Vértes Trail, abszolút nem vagyok lemaradva a mátrai beszámolóval.

Idén ugye az M távokon gyűjtöm a pontokat. A sorozatban eddig két esemény zajlott le, a Mecsek és a Börzsöny Trail, melyek közül az utóbbiról már ellustálkodtam az írást…

A Nyúlcipőbolt sorozat harmadik versenyét vasárnap rendezték, így kihagytam az első Panoráma Trailt, ahová a munkatársaim mentek. Ők az év egyik legszebb őszi napját kapták futásra szikrázó napsütéssel, míg mi Szolnokról végig a csepergőtől a zuhogóig terjedő intenzitású esőben autóztunk fel a rajthoz.

Az öltözék talán ennél az állomásnál a legváltozatosabb az indulók között. A póló-rövidnadrágtól a rétegzett ruházatig mindent lehet látni. Tavaly ilyenkor 12°C volt, úgyhogy a hátizsák alá én is csak egy rövidujjút vettem, és milyen jó döntésnek bizonyult! Idén sem akartam túlöltözni. A nyolcfokos csúcs mellett esőre is volt esély, így végül az ultrás rövidnadrágom és egy pólóra vett kapucnis mellény lett a felszerelésem. Ekkora távra nem viszek hátizsákot, csak a hatdecis kézi kulacsom, így a hátizsák helyett került rám a vest.

Iszonyú szép ám az őszi Mátra

Voltak pontok, amikor ezt is soknak éreztem, például a szélvédett első szakaszon, ahol ráadásul amúgy is kimelegített a felfelé kapaszkodás. Később viszont nagyon örültem, hogy a mellény bélése melegíti a felsőtestem, mert a kitettebb szakaszokon erősen hűtött a szél. A szabadon lévő karom szépen ki is pirosodott ilyenkor. Összességében jó választásnak értékelem, nem fagytam halálra, de nem is dunsztoltam be magam aláöltöző-széldzseki kombóval.

Az elején igyekeztem kicsit konzervatívabb lenni, és nem kihajtani magam az első 6 km felfelén. Az M/S elágazás után aztán sikerült is beérni többeket a lejtőn. Rögtön az elején morgott fennhangon egy leelőzött, hogy micsoda bokagyilkos dolog ez az avarral fedett köves lefelé. Hja’ a Mátra az ilyen ősszel. 😜

Direkt nem akartam sokat időzni a mátraházai frissítőponton. A víz csapos palackokban volt felszolgálva, ami nagyon tetszett, mert így gyorsan tudtam magamnak utántölteni. Ezen kívül csak egy marék ropit kaptam fel. Maximum két percbe került a depózás.

Csanya irányította tovább a mezőnyt. Ez a szakasz sem volt ismeretlen, hiszen tavaly az L távot futottam, és az gyakorlatilag megegyezik az M útvonalával, csak egy extra hurok van benne a Kékesre. Emlékszem, az nagyon sokat kivett belőlem: Mátraháza előtt kicsivel már rendesen görcsöltem. Ehhez képest most nagyon vidáman szakadtam az újabb lejtőn, itt-ott előzgetve.

Ferde

Az első patakátkelésnél egy kifejezetten meredek, fogás nélküli pár métert kellett haladni. Itt sokan válaszották a fenéken lecsúszást. Engem az addig kézben tartott köteg ropi akadályozott kicsit, úgyhogy megcsócsáltam a nagyját, meg leettem róla a sót, és kiköptem, hogy két kézzel tudjak utána kapaszkodni, egyensúlyozni. Valakinek a rovarok etetéséről is gondoskodnia kell.

Ezt a patakot (azt hiszem, ugyanaz), még párszor kereszteztük. A második vagy harmadik alkalommal meg is merítettem kicsit a cipőt, de nem lett belőle para. Később előztek olyan L távosok, akiknek derékig fel volt csapva a sár hátul. Gondolom ők szartak a kövekre, és átzúztak a vizen, mint egy rendes terepfutó.

Jelentősen több erőm maradt a Sástóra felvezető sárga szakaszra is. Errefelé már a mezőny is ritkult, utána meg kifejezetten kevesen voltak körülöttem, jobbára inkább csak túrázó családok, akik nagyon készségesen engedtek el. Még arra is maradt energiám, hogy a végén az aszfalton öt percen belüli kilométereket menjek a befutó előtt.

Így utólag lehet, hogy nem maxoltam ki magam teljesen, mert éreztem már magamat sokkal jobban leszívva egy-egy futás után. Azért a célban megint rákérdeztek, hogy jól vagyok-e, aminek az okát nemigen tudom, valószínű kívülről vacakabbul nézhetek ki, mint valójában. 

A másik érdekes dolog, hogy a pulzusom a verseny jelentős részében EX tartományban, a tejsavküszöb felett volt (169-es átlag), tehát eltolódhattak a zónák, és könnyebben megy a nehezebb verseny/edzés is.

Az eredményem 53/105 lett a férfi mezőnyben, 2:21:07 idővel. Arányaiban rosszabbnak tűnhet, mint a tavalyi L, de össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobban élveztem ezt a futást.

35

Rendhagyó módon most nem kép, hanem videó az élet B oldaláról. 😅

[arve url=”https://youtu.be/VedIi6ij9Is” /]

The Legends

Elkészült az UTH kisfilm, szóval négy percben meg lehet nézni, mit csináltam éjféltől kezdve 19 órán és 40 percen át a Pilisben. 😅

[arve url=”https://youtu.be/oc6m3pHAtNI” /]

Ami az UTH beszámolóból kimaradt

Nyilván abban a pillanatban, amikor megnyomom a Publish gombot, egy csomó dolog jut rögtön eszembe, amit kihagytam. Ebben a bejegyzésben fogom gyűjteni, amit végül elfelejtettem említeni az UTH beszámolóban. Igazából közel 20 óra alatt annyi minden történik, hogy diktafonnal futva sem biztos, hogy mindent meg tudnék őrizni.

Ezt az egyetlen képet csináltam az egész verseny alatt, mert nem akartam időt pocsékolni fotózással

  • Valamiért azt gondoltam, nagyon hatékonyan depóztam idén, de a számok nem feltétlen ezt igazolják. A teljes távon 2 óra 15 percet töltöttem állva a Strava szerint. Ez nagyon sok, még úgy is, hogy jó része táplálkozás és öltözés.
  • Nem tudom, melyikőtök kakilt már erdőben, nekem ezt az achievementet is sikerült behúzni a Visegrád—Pap-rét szakaszon. Annyiban mindenképpen pozitív élmény volt, hogy a – gondolom – ismert élettani hatása a gélek és izotóniás italok mértéktelen fogyasztásának egyáltalán nem jelentkezett. Külön kudos a külföldi lánynak, aki szemrebbenés nélkül futott el az ösvényen előttem, miközben lestem ki az aljnövényzet takarásából. 💩
  • Visegrádon már a fellegvárba kaptattunk felfelé egy sporttárssal közepesen leromlott állapotban, amikor egy egyszámjegyű éves kisfiú megjegyezte, hogy “ha csak most értek ide, mind vesztesek vagytok”. A szülei éktelenül röhögtek a megjegyzésen, én hasonló jókat kívántam a fiatalúrnak.

UTH 2018: élő követés

Ma éjfélkor startolok el a következő versenyemen, az Ultra Trail Hungaryn: 112 kilométer, 4200 méter szintemelkedéssel. A szintidő idén is 20 óra. Ahogyan tavaly is, a Checkpoint System oldalán lehet követni élőben a haladásom. A tavalyi verseny meg így ment.

IMG_2516

Nyúlcipőbolt Mecsek Trail M

Szép volt a tavasz idén…addig a három napig, amíg tartott. Előző hétvégén tankönyvi módon megborított a 28°C a bécsi maratonon, a vasárnapi “tavaszi” Mecsek Trailre pedig pont ugyanilyen időt kaptunk. Szerencsére irtó rosszul viselem a meleget.

Edzői megbeszélés után az a döntés született, hogy idén az M távokon fogok indulni a sorozaton, egy maratonos hétvége után egy ilyen futás úgyis csak a túlélésről szólhat.

A felszerelésből elhagytam a hátizsákot. A verseny egyúttal az új, kifejezetten ultrás/terepes Nike nadrágom tesztje is volt. A nadrágnak van egy belső, majdnem kompressziós bélése, ami hosszabb, és az atlétikai versenyeken látható shortokra hajazó külső felvágott rétege. A hátsó traktusba három mély zseb került, kettő bújtatóval záródik, a középső cipzárral. Az előbbiek is simán elnyelték volna az iPhone 7 Plust (ilyenkor átok, hogy ekkora ez a cucc), de a telefont inkább a jobb comb melletti hálóba raktam. Marha ötletes, mert ott tényleg nem zavart egy cseppet sem, és a háló miatt vizes sem lett. Jobb hátul voltak a gélek, a cipzáros zsebbe az összehajthatós műanyag poharat tettem, balra meg a személyi került. A fél liter vizet egy egyszerű Decathlonos kulacsra szerelhető fogóval oldottam meg. Ezzel meg is volt a kötelező felszerelés, és a szükséges tápanyag, nagyon kényelmesen.

Van még egy szuper funkciója a nadrágnak: egy bújtató a zsebek fölött, ahová a levetett felsőt lehet befűzni, ha valaki verseny közben szeretne Cs. Marci nyomdokaiba lépni.

A pályát bejártuk, így nem ért váratlanul, hogy az eleje hol keményebb, hol lankásabb, de konstans mászás felfelé a Zengőre. Nem szégyelltem belesétálni, akár már Pécsváradról kifelé a meredekebb szakaszokon. Így is majdnem olyan gyorsan kaptattam, mint a futómozgást végzők. Power-hiking FTW! Tudtam, hogy a végén ugyanitt fogunk majd — remélhetőleg — lefelé zúzni, úgyhogy megéri tartalékolni az energiát.

A Zengőről lefelé is szép meredek ösvény vezet. A bejáráskor ez sáros volt, most csak poros. Az első pár lépés után rájöttem, megbízhatok a Wildhorseban, és magamhoz képest elég veszett tempóban ereszkedtem lefelé. Mögöttem egy Mecsek Maraton Teames lány mondta is a barátjának, akit kísért, hogy na látod, erre jó a terepcipő. Nagyon kedvesen kitért mindenki amúgy, sosem értettem az erre vonatkozó elő-előkerülő panaszokat.

Szerencsére lefelé nem nagyon kellett inni, mert a fél liter víz azért már az első frissítőpont előtt jóval, a kapaszkodás közben elfogyott, úgyhogy nagyon örültem az asztalkának. A kézi palackba isot kértem, a kihajtós pohárból pedig először némi kólát ittam, majd leöblítettem vízzel. Még a mászás közben felszívtam egy gélt, úgyhogy az ehető dolgokkal nem is törődtem.

A ponttól felfelé van a Diós-kút, aminek a folyománya, hogy a hozzá vezető úton folyamatosan csorog le a víz, úgyhogy csak sikerült cselesen sarat varázsolni az útvonalba. A jó idő kicsalta a túrázókat, és ez úgy látszik, egy népszerűbb környék, mert nagy volt a forgalom. Legtöbbször nem volt gond az elengedéssel, de amikor két nő érkezett szembe egy olyan helyen, ahol csak lefektetett ágak voltak, meg a sár, valamiért nem értették, hogy nekem kellene sietni jobban, rajtszám van rajtam. Persze ha nagyon kompetitív vagyok, akkor gondolkodás nélkül átgázolok, és bokáig süllyedek a latyakba. Nem akartam azonban a következő kilométereket egy teljesen átázott cipőben tölteni, úgyhogy inkább benyeltem azt a pár másodperc állást, amíg odafértem az egyetlen járható útra.

Ez a második emelkedős szakasz már messze nem esett olyan jól. Bár időveszteség volt, de a Diós-kút jó hideg vizében kvázi meg is fürödtem. Sőt, a kulacsra is rátöltöttem, hadd hűtse a tartalmát. A mászás közben elmeséltem egy lánynak, aki kérdezte, hogy van ez a felfelé menet, meg a végén még egy, ami kevésbé aljas, és ennyi. A lejtőkön általában leszakítottam magamról azokat, akikkel amúgy együtt futottam. Síkon és emelkedőn viszont hajlamos voltam picit visszalassulni.

A szalagozás és az irányítás amúgy nagyon jó volt. Az összes kereszteződésben, ahol a távok elváltak, vagy kettőnél többfelé lehetett fordulni, állt egy-egy Crew, és mondta, merre kell menni. Nagyságrendekkel könnyebb volt így, mint amikor a bejáráson vizslattam a Trails appba feltöltött tracket. Szinte lehetetlennek tűnt eltévedni.

Valamiért abban a hitben voltam viszont, hogy a Réka-kunyhónál lesz a második frissítőpont, de sehol semmi. Egy másik futó említette is, hogy ez nagyon megrendítette, ő is ide várta a kánaánt.

Innen kezdődött az utolsó nagyobb mászás. Beértek közben a hosszútávosok, legtöbbjük olyan, aki megfutotta az emelkedőt. Én jobbnak láttam sétálni.

A pont végül az aszfaltút végén, a Bak-völgyben volt. Ezt kicsit okafogyottnak éreztem, hiszen innen már nem volt sok hátra. Az összes isomat nem is ittam ki, úgyhogy lefelé menet szépen kiöntöttem a maradékot, és előkészítettem a nyitott kulacsot a töltéshez. A Crew nagyon kedves volt itt is, de úgy kínálták a kaját, mintha utána el kellene számolni vele, amit a futók nem ettek meg. A kólámhoz például ajánlottak egy szép kovászos uborkát. Na az vágta volna csak haza igazán a gyomrom.

A palackomba csak vizet kértem, és uzsgyi tovább. Az emelkedőn újra találkoztam az előző lánnyal, gondolom ő kevesebbet szöszölt a frissítéssel. Megbeszéltük, hogy ez az utolsó, tartson ki. Első versenye itt a Mecsekben, és nem ismeri a pályát.

Felértem a kereszteződésbe, és elöntött az elszántság: eljött az én időm. Ezért mentem eddig így, ezért sétáltam bele, most kell odatenni mindent.

Persze mindenki gyorsul a lejtőn, de nekem jobban ment. Szépen metodikusan befogtam mindenkit előttem, elengedtek, és nem értek utol. Kicsit revansnak éreztem a tavalyi Börzsöny Trail után, ahol hasonló időjárási körülmények között annyira szétcsaptam magam, hogy a végén a lejtőn előzött meg mindenki, mert értékelhetetlen tempót mentem.

Anno örültem az 5’30”-nak lefelé, most a pécsváradi aszfalton már 4’35”-öt mutatott az óra. A vízből, amit a pontról cipeltem, nem is ittam, csak pár kortyot. A többivel folyamatosan locsoltam a fejem. Szerintem egy tucat versenyző mellett elhaladtam, de nem lehetett tudni, közülük hányan középtávosok. Nem néztem hátra.

Azt gondolom, kimaxoltam a dolgot, magamhoz képest. Amikor elfogyott a lejtő, a végén a főutcán még belesétáltam egyszer, de utána összeszedtem magam, és se látva, se hallva beszenvedtem magam a célba.

Volt egy szőke lány, aki a templom előtt előzött meg. Biztatott is, hogy ne álljak meg. Láttam utána a célban, copf szorosan megkötve, egyetlen kósza hajszál nélkül, izzadtságnak nyoma sem. Épp úgy nézett ki, mint aki tett egy könnyed frissítő sétát az erdőben.

Ehhez képest én leültem a sportcsarnok melletti kis vizesárok partjára, és így is maradtam, ki tudja, meddig. Itt legalább fújt egy kis szellő, és nem kellett többet futni.

Eredmény: 45/81 férfi, 59/135 összetett. Szerintem nem rossz.

Kevesebb, mint 3 hét van hátra az UTH-ig. 😰

Vértes Terep Maraton 2018

A Vértes Terep Maraton az a verseny, amivel a terepfutas.hu története 2007-ben elkezdődött. Én 2007 február 27-én futottam először önszántamból — tehát nem iskolai Cooper-teszten — 1,89 majd 3,02 kilométert, így tesztelve a Nike+iPod szettem.

Csanya szerint “A VTM egy futható, nem technikás terepen haladó, gyors verseny”.  Miután tavaly egy kivételével az összes terepfutas.hu eseményen részt vettem, hajlamos vagyok egyetérteni. Kivéve, amikor hó borítja az útvonalat, vagy jég, vagy bokáig érő sár, illetve ezek tetszőleges kombinációja.

2017-ben a VTM volt a második olyan futóeseményem, amit terepen rendeztek, és az első maratonnál hosszabb (ultra) távom. Nyilván, mivel már akkor is ésszel és megfontoltan neveztem versenyekre. Ja, nem.

Mondjuk utána a 2017-es bécsi maratonon fűbe is haraptam a végére, ezt akartam többek között idén elkerülni.

Klasszikus megborulás Bécsben

Rögtön a verseny elején elkövettem egy malőrt: a reggelinek kikészített párizsi – lapra szerelt sajt kombinációt (ez vált be eddig a legjobban) sikerült otthon hagyni, úgyhogy csak pár kocka csokival indultam el. Nem segített, hogy annyira éhes voltam, hogy 7-8 kilométer után kellett egy gél csillapítani.

A reggel kilences indulás után a táv eleje még le volt fagyva, úgyhogy nem ragadt. Annyi jég meg hó viszont nem volt, hogy nagyon csússzon is, lehetett haladni. Egyedül az bántott, hogy az első nagyobb mászástól megfájdult a derekam. Az a tippem, az sem tett jót, hogy a megelőző napot főként kemény faszékeken ülve töltöttem. Szerencsére a kaptató utáni kevésbé meredek terepen ezt a görcsöt sikerült kimozognom.

Libasor

Nagyjából a táv egyharmadától kezdődött a sár, az az igazi beleragadós, lejtőn szánkázós. Ahogy a Naszályon, itt is sikerült lefárasztania a pályának azzal, hogy csúszkáltam meg egyensúlyoztam, a mászásnál meg elnyelte az energiát. Ha nem lett volna rajtam kompressziós szár, biztosan még ennél is jobban görcsölt volna a vádlim.

A fotós mindenkit előzékenyen figyelmeztetett, hogy csúszik

A pályát ismertem tavalyról, mert a maraton és az ultramaraton majdnem végig ugyanott halad, csak az utóbbiban van egy plusz hurok. Várgesztes után az elágazásban voltak hatalmas molinók kitéve, hogy melyik versenyző merre menjen. Ez nagyon hasznos volt, tavaly itt majdnem én is eltévedtem. Nem emlékszem, hogy lett volna akkor molinó meg aszfaltos felfestés.

Az pálya ismeretlen része rögtön Várgesztes után egy elég aljas mászás a kék kereszten, ami gyakorlatilag egy V alakú vágat, aminek a közepében kell felkapaszkodni. Ez elég sokat kivett, hosszú is volt, sosem akart véget érni.

Ahol a két táv ismét találkozott, a kereszteződésben futott el mellettem Nedjalkov Balázs és egy másik futó, akit nem ismertem fel, az ultra távról. Ilyen tempóval lehetett felérni az ultra dobogójára.

Ezután volt még egy lejtő hasonlóan aljas talajjal, utána kezdett normalizálódni a helyzet. A harmadik frissítőponton, (ahová nem jutott el a kóla a sár miatt!) poénkodott a Crew, hogy innentől száraz és sík lesz a terep. Sajnos tavalyról emlékeztem, hogy hullámzik az rendesen, és nem voltak illúzióim, hogy mennyire lesz sáros, miután a két rövidebb táv mezőnye már áttrappolt rajta.

Wee!

A hátam fájt kicsit, ezúttal a lapockák alatt a táskától. A végén inkább az zavart, hogy nem melegedett fel az idő annyira, mint ígérték, cserébe fújt a szél, és kezdett kihűteni.

Az utolsó főleg lejtős szakaszra már nem maradt annyi erőm, mint szerettem volna. Volt, aki itt előzött meg, de én is lehagytam pár embert a végén a faluban az aszfalton. Szoros lett, utánam 9 másodperccel ért be a következő.

Főleg azon igyekeztem, hogy meglegyen öt órán belül, ami sikerült is: 4:54:41 lett a befutóidőm. 87. hely a 126 fős férfi mezőnyből, összetettben pedig 110/178.

Ezt lehet úgy is nézni, hogy még mindig inkább a mezőny utolsó egyharmadában vagyok, de úgy is, hogy a tavalyi teljesítményhez képest tudtam fejlődni. Fejben a VTM-et inkább egy hosszú, nehéz hétvégi edzőfutásnak fogtam fel a maraton előtt, mint nagy versenynek. Annak nagyon örülök, hogy edzői tanácsra nem a leghosszabb távon indultam, így is pont eléggé kipurcantam a végére.

Nyúlcipőbolt Budai Trail L

Az év utolsó versenye nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztem.

“Aki keménykedni próbál, a Börzsönyt választja holnap, aki gyorsnak érzi magát, vasárnap versenyzik a B-T-n.”
— Lőrincz Olivér

Valóban egészen más ez az útvonal a Budai-hegyekben, mint a Börzsöny vagy a Naszály vad kaptatói. Ehelyett inkább az volt a jellemző, hogy aljasan lankás emelkedők követték egymást, amik jó hosszú ideig tartottak. Tényleg lehetett csapatni, ha valaki bírja.

A start után próbáltam lépést tartani az első harmaddal, akik talán kicsit túl gyorsak voltak nekem, de a pulzussal nem volt gond. Reggel még inkább lefagyasztott volt a talaj, ahogy emelkedtünk, egyre több hóval. Az első emelkedőket még meg is futottam rendesen.

Azután 6km körül már a lefelé zúzáskor csúsztam egyet a jégen, elgáncsoltam magam, és kicsit ráestem a vállamra (ráadásul a végén, amikor már nem is lejtett nagyon). Ez egyrészt felbosszantott, illetve közben lehagytak azok, akiket már a korábbi versenyekről ismertem, hogy hasonló tempókat megyek velük. Kellett egy kis idő, amíg ezt sikerült megemészteni, és visszakerülni abba a mentális állapotba, hogy alapvetően jó ez, élvezni sem ártana közben.

Közben folyamatosan vetkőztem: előbb kesztyűt tettem zsebre, majd elhagytam a sálat és a sapkát is. Utóbbiakat a vállam kicsit kitekerve sikerült úgy begyömöszölni hátra a zsákba, hogy nem kellett levenni.

25300034_1603737559708998_8687377003121311371_o

Annyi előnye volt a pusztulásnak, hogy elengedtem a versenyzést, ha úgy volt, nem szégyelltem belesétálni az enyhébb emelkedőkbe is. A Nagy-Szénásról lefelé már egészen elfogadható tempó sikerült. Az is tetszett, hogy a puha pohár, amit még a rajt előtt vettem hirtelen felindulásból, mennyire hasznos a frissítőponton, ti. hogy nem a soft flaskot kell kiműteni és pohárként használni. Sok időt lehet ilyesmivel is spórolni.

Még nyáron a melegben bejártuk az M táv útvonalát, úgyhogy kicsit meglepődtem, hogy az L elkerüli a kilátót. A táv második felében igazából jól elvoltam a futással, kicsit kevesebb futóval találkoztam, a körülöttem lévőkkel meg nagyjából egy tempót mentünk.

Az utolsó frissítőponton még kértem egy kulacsnyi vizet, ami utólag teljesen fölösleges volt, nem is ittam belőle, és bőven elég lett volna a meglévő folyadékom. Csak az idő ment vele.

25182101_1603653356384085_476544888078002879_o.jpg

Két kellemetlenebb rész maradt hátra. A végeláthatatlan és emelkedős erdészeti út már az M táv része is volt, így az nem lepett meg. A végén viszont, mikor lejöttünk a hegyről a reggel még fagyott föld helyett egy óriási dagonya várt Telki határában. A nap felolvasztotta, az S és M távosok pedig jól megdagasztották nekünk. Pedig addig egészen szépen tisztán sikerült tartani a cipőt…

Ekkorra már elkezdett görcsölni a jobb vádlim is, gondolom a jégen, sárban csúszkálás miatt. Itt többen is utolértek, és már a faluban az aszfalton sem ment annyira a célba sprintelés, ahogy azt szerettem volna.

Az utolsó öt kilométeren már úgy számoltam, elfelejthetem a három órán belüli teljesítést, ehhez képest 2:56:35 lett (férfi 81/148, összetett 99/208). Talán gyengülés a Mátrához vagy a Naszályhoz képest, de itt legalább szép egyenletes volt a pulzusom, és kevésbé is néztem ki szarul utána. 😅