sesam.hu

Engineering Manager / Trail Runner / Budapest, Hungary

Nyúlcipőbolt Mátra Trail M

Így, hogy holnap lesz csak az Ensport Vértes Trail, abszolút nem vagyok lemaradva a mátrai beszámolóval.

Idén ugye az M távokon gyűjtöm a pontokat. A sorozatban eddig két esemény zajlott le, a Mecsek és a Börzsöny Trail, melyek közül az utóbbiról már ellustálkodtam az írást…

A Nyúlcipőbolt sorozat harmadik versenyét vasárnap rendezték, így kihagytam az első Panoráma Trailt, ahová a munkatársaim mentek. Ők az év egyik legszebb őszi napját kapták futásra szikrázó napsütéssel, míg mi Szolnokról végig a csepergőtől a zuhogóig terjedő intenzitású esőben autóztunk fel a rajthoz.

Az öltözék talán ennél az állomásnál a legváltozatosabb az indulók között. A póló-rövidnadrágtól a rétegzett ruházatig mindent lehet látni. Tavaly ilyenkor 12°C volt, úgyhogy a hátizsák alá én is csak egy rövidujjút vettem, és milyen jó döntésnek bizonyult! Idén sem akartam túlöltözni. A nyolcfokos csúcs mellett esőre is volt esély, így végül az ultrás rövidnadrágom és egy pólóra vett kapucnis mellény lett a felszerelésem. Ekkora távra nem viszek hátizsákot, csak a hatdecis kézi kulacsom, így a hátizsák helyett került rám a vest.

Iszonyú szép ám az őszi Mátra

Voltak pontok, amikor ezt is soknak éreztem, például a szélvédett első szakaszon, ahol ráadásul amúgy is kimelegített a felfelé kapaszkodás. Később viszont nagyon örültem, hogy a mellény bélése melegíti a felsőtestem, mert a kitettebb szakaszokon erősen hűtött a szél. A szabadon lévő karom szépen ki is pirosodott ilyenkor. Összességében jó választásnak értékelem, nem fagytam halálra, de nem is dunsztoltam be magam aláöltöző-széldzseki kombóval.

Az elején igyekeztem kicsit konzervatívabb lenni, és nem kihajtani magam az első 6 km felfelén. Az M/S elágazás után aztán sikerült is beérni többeket a lejtőn. Rögtön az elején morgott fennhangon egy leelőzött, hogy micsoda bokagyilkos dolog ez az avarral fedett köves lefelé. Hja’ a Mátra az ilyen ősszel. 😜

Direkt nem akartam sokat időzni a mátraházai frissítőponton. A víz csapos palackokban volt felszolgálva, ami nagyon tetszett, mert így gyorsan tudtam magamnak utántölteni. Ezen kívül csak egy marék ropit kaptam fel. Maximum két percbe került a depózás.

Csanya irányította tovább a mezőnyt. Ez a szakasz sem volt ismeretlen, hiszen tavaly az L távot futottam, és az gyakorlatilag megegyezik az M útvonalával, csak egy extra hurok van benne a Kékesre. Emlékszem, az nagyon sokat kivett belőlem: Mátraháza előtt kicsivel már rendesen görcsöltem. Ehhez képest most nagyon vidáman szakadtam az újabb lejtőn, itt-ott előzgetve.

Ferde

Az első patakátkelésnél egy kifejezetten meredek, fogás nélküli pár métert kellett haladni. Itt sokan válaszották a fenéken lecsúszást. Engem az addig kézben tartott köteg ropi akadályozott kicsit, úgyhogy megcsócsáltam a nagyját, meg leettem róla a sót, és kiköptem, hogy két kézzel tudjak utána kapaszkodni, egyensúlyozni. Valakinek a rovarok etetéséről is gondoskodnia kell.

Ezt a patakot (azt hiszem, ugyanaz), még párszor kereszteztük. A második vagy harmadik alkalommal meg is merítettem kicsit a cipőt, de nem lett belőle para. Később előztek olyan L távosok, akiknek derékig fel volt csapva a sár hátul. Gondolom ők szartak a kövekre, és átzúztak a vizen, mint egy rendes terepfutó.

Jelentősen több erőm maradt a Sástóra felvezető sárga szakaszra is. Errefelé már a mezőny is ritkult, utána meg kifejezetten kevesen voltak körülöttem, jobbára inkább csak túrázó családok, akik nagyon készségesen engedtek el. Még arra is maradt energiám, hogy a végén az aszfalton öt percen belüli kilométereket menjek a befutó előtt.

Így utólag lehet, hogy nem maxoltam ki magam teljesen, mert éreztem már magamat sokkal jobban leszívva egy-egy futás után. Azért a célban megint rákérdeztek, hogy jól vagyok-e, aminek az okát nemigen tudom, valószínű kívülről vacakabbul nézhetek ki, mint valójában. 

A másik érdekes dolog, hogy a pulzusom a verseny jelentős részében EX tartományban, a tejsavküszöb felett volt (169-es átlag), tehát eltolódhattak a zónák, és könnyebben megy a nehezebb verseny/edzés is.

Az eredményem 53/105 lett a férfi mezőnyben, 2:21:07 idővel. Arányaiban rosszabbnak tűnhet, mint a tavalyi L, de össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobban élveztem ezt a futást.

35

Rendhagyó módon most nem kép, hanem videó az élet B oldaláról. 😅

The Legends

Elkészült az UTH kisfilm, szóval négy percben meg lehet nézni, mit csináltam éjféltől kezdve 19 órán és 40 percen át a Pilisben. 😅

Ami az UTH beszámolóból kimaradt

Nyilván abban a pillanatban, amikor megnyomom a Publish gombot, egy csomó dolog jut rögtön eszembe, amit kihagytam. Ebben a bejegyzésben fogom gyűjteni, amit végül elfelejtettem említeni az UTH beszámolóban. Igazából közel 20 óra alatt annyi minden történik, hogy diktafonnal futva sem biztos, hogy mindent meg tudnék őrizni.

Ezt az egyetlen képet csináltam az egész verseny alatt, mert nem akartam időt pocsékolni fotózással

  • Valamiért azt gondoltam, nagyon hatékonyan depóztam idén, de a számok nem feltétlen ezt igazolják. A teljes távon 2 óra 15 percet töltöttem állva a Strava szerint. Ez nagyon sok, még úgy is, hogy jó része táplálkozás és öltözés.
  • Nem tudom, melyikőtök kakilt már erdőben, nekem ezt az achievementet is sikerült behúzni a Visegrád—Pap-rét szakaszon. Annyiban mindenképpen pozitív élmény volt, hogy a – gondolom – ismert élettani hatása a gélek és izotóniás italok mértéktelen fogyasztásának egyáltalán nem jelentkezett. Külön kudos a külföldi lánynak, aki szemrebbenés nélkül futott el az ösvényen előttem, miközben lestem ki az aljnövényzet takarásából. 💩
  • Visegrádon már a fellegvárba kaptattunk felfelé egy sporttárssal közepesen leromlott állapotban, amikor egy egyszámjegyű éves kisfiú megjegyezte, hogy “ha csak most értek ide, mind vesztesek vagytok”. A szülei éktelenül röhögtek a megjegyzésen, én hasonló jókat kívántam a fiatalúrnak.

UTH 2018: élő követés

Ma éjfélkor startolok el a következő versenyemen, az Ultra Trail Hungaryn: 112 kilométer, 4200 méter szintemelkedéssel. A szintidő idén is 20 óra. Ahogyan tavaly is, a Checkpoint System oldalán lehet követni élőben a haladásom. A tavalyi verseny meg így ment.

IMG_2516

Nyúlcipőbolt Mecsek Trail M

Szép volt a tavasz idén…addig a három napig, amíg tartott. Előző hétvégén tankönyvi módon megborított a 28°C a bécsi maratonon, a vasárnapi “tavaszi” Mecsek Trailre pedig pont ugyanilyen időt kaptunk. Szerencsére irtó rosszul viselem a meleget.

Edzői megbeszélés után az a döntés született, hogy idén az M távokon fogok indulni a sorozaton, egy maratonos hétvége után egy ilyen futás úgyis csak a túlélésről szólhat.

A felszerelésből elhagytam a hátizsákot. A verseny egyúttal az új, kifejezetten ultrás/terepes Nike nadrágom tesztje is volt. A nadrágnak van egy belső, majdnem kompressziós bélése, ami hosszabb, és az atlétikai versenyeken látható shortokra hajazó külső felvágott rétege. A hátsó traktusba három mély zseb került, kettő bújtatóval záródik, a középső cipzárral. Az előbbiek is simán elnyelték volna az iPhone 7 Plust (ilyenkor átok, hogy ekkora ez a cucc), de a telefont inkább a jobb comb melletti hálóba raktam. Marha ötletes, mert ott tényleg nem zavart egy cseppet sem, és a háló miatt vizes sem lett. Jobb hátul voltak a gélek, a cipzáros zsebbe az összehajthatós műanyag poharat tettem, balra meg a személyi került. A fél liter vizet egy egyszerű Decathlonos kulacsra szerelhető fogóval oldottam meg. Ezzel meg is volt a kötelező felszerelés, és a szükséges tápanyag, nagyon kényelmesen.

Van még egy szuper funkciója a nadrágnak: egy bújtató a zsebek fölött, ahová a levetett felsőt lehet befűzni, ha valaki verseny közben szeretne Cs. Marci nyomdokaiba lépni.

A pályát bejártuk, így nem ért váratlanul, hogy az eleje hol keményebb, hol lankásabb, de konstans mászás felfelé a Zengőre. Nem szégyelltem belesétálni, akár már Pécsváradról kifelé a meredekebb szakaszokon. Így is majdnem olyan gyorsan kaptattam, mint a futómozgást végzők. Power-hiking FTW! Tudtam, hogy a végén ugyanitt fogunk majd — remélhetőleg — lefelé zúzni, úgyhogy megéri tartalékolni az energiát.

A Zengőről lefelé is szép meredek ösvény vezet. A bejáráskor ez sáros volt, most csak poros. Az első pár lépés után rájöttem, megbízhatok a Wildhorseban, és magamhoz képest elég veszett tempóban ereszkedtem lefelé. Mögöttem egy Mecsek Maraton Teames lány mondta is a barátjának, akit kísért, hogy na látod, erre jó a terepcipő. Nagyon kedvesen kitért mindenki amúgy, sosem értettem az erre vonatkozó elő-előkerülő panaszokat.

Szerencsére lefelé nem nagyon kellett inni, mert a fél liter víz azért már az első frissítőpont előtt jóval, a kapaszkodás közben elfogyott, úgyhogy nagyon örültem az asztalkának. A kézi palackba isot kértem, a kihajtós pohárból pedig először némi kólát ittam, majd leöblítettem vízzel. Még a mászás közben felszívtam egy gélt, úgyhogy az ehető dolgokkal nem is törődtem.

A ponttól felfelé van a Diós-kút, aminek a folyománya, hogy a hozzá vezető úton folyamatosan csorog le a víz, úgyhogy csak sikerült cselesen sarat varázsolni az útvonalba. A jó idő kicsalta a túrázókat, és ez úgy látszik, egy népszerűbb környék, mert nagy volt a forgalom. Legtöbbször nem volt gond az elengedéssel, de amikor két nő érkezett szembe egy olyan helyen, ahol csak lefektetett ágak voltak, meg a sár, valamiért nem értették, hogy nekem kellene sietni jobban, rajtszám van rajtam. Persze ha nagyon kompetitív vagyok, akkor gondolkodás nélkül átgázolok, és bokáig süllyedek a latyakba. Nem akartam azonban a következő kilométereket egy teljesen átázott cipőben tölteni, úgyhogy inkább benyeltem azt a pár másodperc állást, amíg odafértem az egyetlen járható útra.

Ez a második emelkedős szakasz már messze nem esett olyan jól. Bár időveszteség volt, de a Diós-kút jó hideg vizében kvázi meg is fürödtem. Sőt, a kulacsra is rátöltöttem, hadd hűtse a tartalmát. A mászás közben elmeséltem egy lánynak, aki kérdezte, hogy van ez a felfelé menet, meg a végén még egy, ami kevésbé aljas, és ennyi. A lejtőkön általában leszakítottam magamról azokat, akikkel amúgy együtt futottam. Síkon és emelkedőn viszont hajlamos voltam picit visszalassulni.

A szalagozás és az irányítás amúgy nagyon jó volt. Az összes kereszteződésben, ahol a távok elváltak, vagy kettőnél többfelé lehetett fordulni, állt egy-egy Crew, és mondta, merre kell menni. Nagyságrendekkel könnyebb volt így, mint amikor a bejáráson vizslattam a Trails appba feltöltött tracket. Szinte lehetetlennek tűnt eltévedni.

Valamiért abban a hitben voltam viszont, hogy a Réka-kunyhónál lesz a második frissítőpont, de sehol semmi. Egy másik futó említette is, hogy ez nagyon megrendítette, ő is ide várta a kánaánt.

Innen kezdődött az utolsó nagyobb mászás. Beértek közben a hosszútávosok, legtöbbjük olyan, aki megfutotta az emelkedőt. Én jobbnak láttam sétálni.

A pont végül az aszfaltút végén, a Bak-völgyben volt. Ezt kicsit okafogyottnak éreztem, hiszen innen már nem volt sok hátra. Az összes isomat nem is ittam ki, úgyhogy lefelé menet szépen kiöntöttem a maradékot, és előkészítettem a nyitott kulacsot a töltéshez. A Crew nagyon kedves volt itt is, de úgy kínálták a kaját, mintha utána el kellene számolni vele, amit a futók nem ettek meg. A kólámhoz például ajánlottak egy szép kovászos uborkát. Na az vágta volna csak haza igazán a gyomrom.

A palackomba csak vizet kértem, és uzsgyi tovább. Az emelkedőn újra találkoztam az előző lánnyal, gondolom ő kevesebbet szöszölt a frissítéssel. Megbeszéltük, hogy ez az utolsó, tartson ki. Első versenye itt a Mecsekben, és nem ismeri a pályát.

Felértem a kereszteződésbe, és elöntött az elszántság: eljött az én időm. Ezért mentem eddig így, ezért sétáltam bele, most kell odatenni mindent.

Persze mindenki gyorsul a lejtőn, de nekem jobban ment. Szépen metodikusan befogtam mindenkit előttem, elengedtek, és nem értek utol. Kicsit revansnak éreztem a tavalyi Börzsöny Trail után, ahol hasonló időjárási körülmények között annyira szétcsaptam magam, hogy a végén a lejtőn előzött meg mindenki, mert értékelhetetlen tempót mentem.

Anno örültem az 5’30”-nak lefelé, most a pécsváradi aszfalton már 4’35”-öt mutatott az óra. A vízből, amit a pontról cipeltem, nem is ittam, csak pár kortyot. A többivel folyamatosan locsoltam a fejem. Szerintem egy tucat versenyző mellett elhaladtam, de nem lehetett tudni, közülük hányan középtávosok. Nem néztem hátra.

Azt gondolom, kimaxoltam a dolgot, magamhoz képest. Amikor elfogyott a lejtő, a végén a főutcán még belesétáltam egyszer, de utána összeszedtem magam, és se látva, se hallva beszenvedtem magam a célba.

Volt egy szőke lány, aki a templom előtt előzött meg. Biztatott is, hogy ne álljak meg. Láttam utána a célban, copf szorosan megkötve, egyetlen kósza hajszál nélkül, izzadtságnak nyoma sem. Épp úgy nézett ki, mint aki tett egy könnyed frissítő sétát az erdőben.

Ehhez képest én leültem a sportcsarnok melletti kis vizesárok partjára, és így is maradtam, ki tudja, meddig. Itt legalább fújt egy kis szellő, és nem kellett többet futni.

Eredmény: 45/81 férfi, 59/135 összetett. Szerintem nem rossz.

Kevesebb, mint 3 hét van hátra az UTH-ig. 😰

Vértes Terep Maraton 2018

A Vértes Terep Maraton az a verseny, amivel a terepfutas.hu története 2007-ben elkezdődött. Én 2007 február 27-én futottam először önszántamból — tehát nem iskolai Cooper-teszten — 1,89 majd 3,02 kilométert, így tesztelve a Nike+iPod szettem.

Csanya szerint “A VTM egy futható, nem technikás terepen haladó, gyors verseny”.  Miután tavaly egy kivételével az összes terepfutas.hu eseményen részt vettem, hajlamos vagyok egyetérteni. Kivéve, amikor hó borítja az útvonalat, vagy jég, vagy bokáig érő sár, illetve ezek tetszőleges kombinációja.

2017-ben a VTM volt a második olyan futóeseményem, amit terepen rendeztek, és az első maratonnál hosszabb (ultra) távom. Nyilván, mivel már akkor is ésszel és megfontoltan neveztem versenyekre. Ja, nem.

Mondjuk utána a 2017-es bécsi maratonon fűbe is haraptam a végére, ezt akartam többek között idén elkerülni.

Klasszikus megborulás Bécsben

Rögtön a verseny elején elkövettem egy malőrt: a reggelinek kikészített párizsi – lapra szerelt sajt kombinációt (ez vált be eddig a legjobban) sikerült otthon hagyni, úgyhogy csak pár kocka csokival indultam el. Nem segített, hogy annyira éhes voltam, hogy 7-8 kilométer után kellett egy gél csillapítani.

A reggel kilences indulás után a táv eleje még le volt fagyva, úgyhogy nem ragadt. Annyi jég meg hó viszont nem volt, hogy nagyon csússzon is, lehetett haladni. Egyedül az bántott, hogy az első nagyobb mászástól megfájdult a derekam. Az a tippem, az sem tett jót, hogy a megelőző napot főként kemény faszékeken ülve töltöttem. Szerencsére a kaptató utáni kevésbé meredek terepen ezt a görcsöt sikerült kimozognom.

Libasor

Nagyjából a táv egyharmadától kezdődött a sár, az az igazi beleragadós, lejtőn szánkázós. Ahogy a Naszályon, itt is sikerült lefárasztania a pályának azzal, hogy csúszkáltam meg egyensúlyoztam, a mászásnál meg elnyelte az energiát. Ha nem lett volna rajtam kompressziós szár, biztosan még ennél is jobban görcsölt volna a vádlim.

A fotós mindenkit előzékenyen figyelmeztetett, hogy csúszik

A pályát ismertem tavalyról, mert a maraton és az ultramaraton majdnem végig ugyanott halad, csak az utóbbiban van egy plusz hurok. Várgesztes után az elágazásban voltak hatalmas molinók kitéve, hogy melyik versenyző merre menjen. Ez nagyon hasznos volt, tavaly itt majdnem én is eltévedtem. Nem emlékszem, hogy lett volna akkor molinó meg aszfaltos felfestés.

Az pálya ismeretlen része rögtön Várgesztes után egy elég aljas mászás a kék kereszten, ami gyakorlatilag egy V alakú vágat, aminek a közepében kell felkapaszkodni. Ez elég sokat kivett, hosszú is volt, sosem akart véget érni.

Ahol a két táv ismét találkozott, a kereszteződésben futott el mellettem Nedjalkov Balázs és egy másik futó, akit nem ismertem fel, az ultra távról. Ilyen tempóval lehetett felérni az ultra dobogójára.

Ezután volt még egy lejtő hasonlóan aljas talajjal, utána kezdett normalizálódni a helyzet. A harmadik frissítőponton, (ahová nem jutott el a kóla a sár miatt!) poénkodott a Crew, hogy innentől száraz és sík lesz a terep. Sajnos tavalyról emlékeztem, hogy hullámzik az rendesen, és nem voltak illúzióim, hogy mennyire lesz sáros, miután a két rövidebb táv mezőnye már áttrappolt rajta.

Wee!

A hátam fájt kicsit, ezúttal a lapockák alatt a táskától. A végén inkább az zavart, hogy nem melegedett fel az idő annyira, mint ígérték, cserébe fújt a szél, és kezdett kihűteni.

Az utolsó főleg lejtős szakaszra már nem maradt annyi erőm, mint szerettem volna. Volt, aki itt előzött meg, de én is lehagytam pár embert a végén a faluban az aszfalton. Szoros lett, utánam 9 másodperccel ért be a következő.

Főleg azon igyekeztem, hogy meglegyen öt órán belül, ami sikerült is: 4:54:41 lett a befutóidőm. 87. hely a 126 fős férfi mezőnyből, összetettben pedig 110/178.

Ezt lehet úgy is nézni, hogy még mindig inkább a mezőny utolsó egyharmadában vagyok, de úgy is, hogy a tavalyi teljesítményhez képest tudtam fejlődni. Fejben a VTM-et inkább egy hosszú, nehéz hétvégi edzőfutásnak fogtam fel a maraton előtt, mint nagy versenynek. Annak nagyon örülök, hogy edzői tanácsra nem a leghosszabb távon indultam, így is pont eléggé kipurcantam a végére.

Nyúlcipőbolt Budai Trail L

Az év utolsó versenye nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztem.

“Aki keménykedni próbál, a Börzsönyt választja holnap, aki gyorsnak érzi magát, vasárnap versenyzik a B-T-n.”
— Lőrincz Olivér

Valóban egészen más ez az útvonal a Budai-hegyekben, mint a Börzsöny vagy a Naszály vad kaptatói. Ehelyett inkább az volt a jellemző, hogy aljasan lankás emelkedők követték egymást, amik jó hosszú ideig tartottak. Tényleg lehetett csapatni, ha valaki bírja.

A start után próbáltam lépést tartani az első harmaddal, akik talán kicsit túl gyorsak voltak nekem, de a pulzussal nem volt gond. Reggel még inkább lefagyasztott volt a talaj, ahogy emelkedtünk, egyre több hóval. Az első emelkedőket még meg is futottam rendesen.

Azután 6km körül már a lefelé zúzáskor csúsztam egyet a jégen, elgáncsoltam magam, és kicsit ráestem a vállamra (ráadásul a végén, amikor már nem is lejtett nagyon). Ez egyrészt felbosszantott, illetve közben lehagytak azok, akiket már a korábbi versenyekről ismertem, hogy hasonló tempókat megyek velük. Kellett egy kis idő, amíg ezt sikerült megemészteni, és visszakerülni abba a mentális állapotba, hogy alapvetően jó ez, élvezni sem ártana közben.

Közben folyamatosan vetkőztem: előbb kesztyűt tettem zsebre, majd elhagytam a sálat és a sapkát is. Utóbbiakat a vállam kicsit kitekerve sikerült úgy begyömöszölni hátra a zsákba, hogy nem kellett levenni.

25300034_1603737559708998_8687377003121311371_o

Annyi előnye volt a pusztulásnak, hogy elengedtem a versenyzést, ha úgy volt, nem szégyelltem belesétálni az enyhébb emelkedőkbe is. A Nagy-Szénásról lefelé már egészen elfogadható tempó sikerült. Az is tetszett, hogy a puha pohár, amit még a rajt előtt vettem hirtelen felindulásból, mennyire hasznos a frissítőponton, ti. hogy nem a soft flaskot kell kiműteni és pohárként használni. Sok időt lehet ilyesmivel is spórolni.

Még nyáron a melegben bejártuk az M táv útvonalát, úgyhogy kicsit meglepődtem, hogy az L elkerüli a kilátót. A táv második felében igazából jól elvoltam a futással, kicsit kevesebb futóval találkoztam, a körülöttem lévőkkel meg nagyjából egy tempót mentünk.

Az utolsó frissítőponton még kértem egy kulacsnyi vizet, ami utólag teljesen fölösleges volt, nem is ittam belőle, és bőven elég lett volna a meglévő folyadékom. Csak az idő ment vele.

25182101_1603653356384085_476544888078002879_o.jpg

Két kellemetlenebb rész maradt hátra. A végeláthatatlan és emelkedős erdészeti út már az M táv része is volt, így az nem lepett meg. A végén viszont, mikor lejöttünk a hegyről a reggel még fagyott föld helyett egy óriási dagonya várt Telki határában. A nap felolvasztotta, az S és M távosok pedig jól megdagasztották nekünk. Pedig addig egészen szépen tisztán sikerült tartani a cipőt…

Ekkorra már elkezdett görcsölni a jobb vádlim is, gondolom a jégen, sárban csúszkálás miatt. Itt többen is utolértek, és már a faluban az aszfalton sem ment annyira a célba sprintelés, ahogy azt szerettem volna.

Az utolsó öt kilométeren már úgy számoltam, elfelejthetem a három órán belüli teljesítést, ehhez képest 2:56:35 lett (férfi 81/148, összetett 99/208). Talán gyengülés a Mátrához vagy a Naszályhoz képest, de itt legalább szép egyenletes volt a pulzusom, és kevésbé is néztem ki szarul utána. 😅

Hétvégém

Ökofutás Naszály Trail M

Az idei utolsó előtti versenyre úgy készültem, hogy a megboldogult Futóblog 2013-as beszámolóit olvastam. Rettentően hasznosak voltak!

“A mezőny középső, hátsó felének ez nem egy futóverseny volt, hanem az Erdei Kirándulás és a Brutálfutás kegyetlensége.” — DK

“Tovább futva egy sráccal váltottam pár szót, aki azt mondta, hogy jön még egy kemény emelkedő, nem lesz hosszú, de ez lesz a legkeményebb. Mi van? Még nem vagyunk fent? He?” — Szuflavéder

“Futás közben azon gondolkodtam, hogy akik most ismerkednek a terepfutás szépségével, azok megkapják rendesen, úgy az eszenciáját. Ez egy nehéz technikás pálya, kellően sok sárral.” — Szasza

A fentiek sikeresen elkergették minden megmaradt illúzióm, hogy ez egy laza verseny lesz, és a hétvégére beígért esők sem maradtak el. Lehet, azért, mert Csanya ezúttal nem szervezőként, hanem sima mezei futóként vett részt… megfordult a vudu.

IMG_2036

Az útvonal első harmadát ismertem csak, hiszen voltunk itt a kéktúrán Fannival. Már vártam a rézsútos kapaszkodót a Naszályra. Mondjuk ha a többi részét is bejártuk volna, akkor lehet, hogy mégsem nevezek. Így is áldottam az eszem, hogy a közepes táv mellett döntöttem végül, és nem akartam két kört futni.

Ekkora dagonyában még tényleg sosem mentem. Azt, hogy egy emelkedő mennyire pusztít el, már sikerült megtapasztalni, most ehhez jött, hogy milyen, amikor nincs fogás a talajon, és nem csak azon múlik a sebesség, hogy mennyire emelkedik, vagy lejt, hanem hogy mekkora tócsák vannak, vagy mennyire vizes a kő. Sokszor szerettem volna gyorsabb lenni, de nem ment.

IMG_2037

Az első frissítőponton nagy derültséget is keltett a megjegyzésem, hogy ennyi sarat én még csak a tévében láttam.

Pszichésen rosszabbnak tűnt, mint ami lett a végén, mert a középmezőnyben fejeztem be, de az utolsó harmadban már tényleg nagyon küzdelmes volt minden kilométer. Hiába, a sár kinyírja a lábat: kicsúszik, nehéz elrugaszkodni, plusz terhet ró az izomzatra.

Ezek után még jobban tudom tisztelni az első két UTH célba érkezőit. A tavalyi harmadik verseny teljesen száraz körülmények között zajlott, de az első kettő pont ilyen saras volt.

Pozitív élményként viszont az szolgált, mennyire jól teljesített a Nike Air Zoom Wildhorse 4. Nagyon jól fogta a talajt, csak az igazán folyós sárban csúszott meg. Ahogy egyre instabilabbnak tűnő lépéseknél is megtartott, úgy kezdtem el benne egyre jobban bízni. Az egész verseny alatt egyszer sem estem el.

A végén a célban megkértek a szervezők mindenkit, hogy vegye le a cipőjét. Bár az egész terasz tele volt irgalmatlanul sáros lábbelikkel, szerintem csak a mi két párunk Fannival volt Nike. Pedig úgy vélem, erre a négyes sorozatra nagyon beért a Wildhorse, megéri kipróbálni.

IMG_2041

Az eredményemmel közepesen vagyok elégedett. A 3:19:19 az 53. helyre, férfi mezőnyben a 43-ra volt elég. (Azért gondolom, hogy hasonló lehetett a 2013-as versenyhez az idei, mert Szasza a 2:36-tal idén is negyedik lett volna.) 116 induló volt egyébként, és tizenöten neveztek úgy, hogy végül nem álltak rajthoz.