sesam.hu

Engineering Manager / Trail Runner / Budapest, Hungary

Norsk tale

A nyelvtanulásnak—szerintem—kiváló módja a célnyelvi filmek és sorozatok nézése felirattal. A norvég esetében nehéz dolga van az embernek, mert a hungarikum státuszra vágyó magyar szinkronnal ellentétben Norvégiában még a tévében is minden feliratosan megy le. Ez azért nem gond, mert mindenki tud annyira angolul, hogy megértse, vagy ha nem, ennek köszönhetően is tanul.

Az egyik kivétel a mesefilmek, amiket még olvasni nem tudó gyerekek is néznének. Úgyhogy Disneyt lehet tolni ezerrel, például ott a Frost (Frozen) vagy a To på rømmen (Tangled). A Frozent amúgy is nagyban inspirálta Norvégia, a filmbeli Arendelle például egy létező városról kapta a nevét: Arendal Oslótól dálnyugatra fekszik. A kastély helyszínét pedig Nærøyfjorden alapján rajzolták, ami nem mellesleg a világörökség része.

A felirattal viszont annyi gond van, hogy abszolút nem követi a beszélt szöveget. És itt nem arra gondolok, hogy a limitált karakterszám miatt kevesebb van kiírva, hanem hogy teljesen máshogy van megfogalmazva. Gyakran érzésre teljesen indokolatlanul választott a feliratozó más szót, a dalok meg olyanok, mintha norvégról norvégra lennének fordítva. Például a Blir du med å lage snømann a feliratban Skal vi lage snømann.

vlcsnap-2015-01-18-14h21m07s159

Ennyi erővel lehetne svédül is a felirat, amihez szintén volt szerencsém: KTamástól kaptam a Tvillingsøstrene dokumentumfilmet, ami felváltva angolul és norvégul beszél, svéd felirattal. Úgynevezett kihívás. Most, ahogy ezt írom, megtaláltam viszont a Vimeo On Demand szolgáltatásában a norvég feliratos verziót, úgyhogy a lecke adott.

A film két kínai kislány életét követi végig nagyjából nyolcéves koruktól kezdve. Mindkettőjüket külföldi szülők adoptálták, akiknek ilyen-olyan okok miatt nem lehetett saját gyerekük. Az egyik kislány Fresvikbe került, egy 274 lelkes norvég kis faluba, a másik pedig a kaliforniai Sacramentoba.

Azt mindenki eldöntheti magának, ki járt jobban. Szerintem rendkívül érdekes, ahogy az USÁ-ba került lányt a szülei mindenhová autóval cipelik, mert—ahogy mondják—az utcán bármi megtörténhet, Norvégiában eközben a hajnali sötétben, hóban, egyedül indul el a testvére gyalog iskolába. Az amerikai kislány valami királylányképzőbe jár, ahol a falak is rózsaszínek, és a szülei elmesélik, mennyire kompetitív az élet, mennyire elfoglalt a gyerek a különórákkal. A norvég lány ezalatt egy egérrel játszik.

Meg még az is iszonyú vicces, ahogy a kínai kislány valami elképesztő bergeni akcentusban tolja a norvégot. Legalábbis szerintem olyan, és Fresvik Bergentől nem messze fekszik.

A másik kivétel pedig a hazai filmgyártás, vagyis az eleve norvégul készült filmek. Ilyet is találtam párat. Az egyik a Max Manus, ami nagyjából a helyi Szabadság, szerelemnek felel meg szerintem. A második világháború alatt ugye a norvégokat is megszállták a németek, mialatt a királyuk, VII. Haakon, Nagy Britanniába menekült, és onnan irányította az ellenállási mozgalmat. Ennek az ellenállásnak volt szabotőrként zseniális tagja Max Manus, akinek az életéről a filmet csinálták. Teljesen norvégul, angol felirattal láttam, annyi nehezítéssel, hogy a németek természetesen németül beszélnek, nehogy már olyan egyszerű legyen.

vlcsnap-2015-01-18-15h24m04s45

A másik norvég filmet az Indexen talált Rosszfiúk szigete dokumentumfimről szóló cikk miatt láttam. Bastøy ma irigylésre méltó börtön, de korábban fiatal fiúk nevelőintézeteként működött. Ez utóbbi a témája a Kongen av Bastøy (Ördögsziget) filmnek. Finoman szólva nem egy vidám alkotás, de a nyelvtanuláson túlmutatva az emberi természet és pszichológia szempontjából is iszonyú érdekes.

vlcsnap-2015-01-18-15h18m51s236

Ebben még az a csavar, hogy a börtönigazgatót Stellan Skarsgård játssza, aki amúgy svéd, és svédül is beszél, mint általában. Csakhogy szóban ez annyira nem jön ki, komolyan oda kell figyelni árulkodó szavakra.

Sorozat is van, például a Lilyhammer. Eredetileg a norvég NRK1 számára készült, aztán átvette a Netflix is. A főszereplő Frank Tagliano, egy amerikai gengszterfőnök, aki a tanúvédelmi program keretében a norvég Lillehammer városába kerül, mert az megtetszett neki a téli olimpia alatt a tévében. Frank nehezen szabadul az alvilági virtustól, a norvégok meg a sztereotípiáknak megfelelően viselkednek. Ez utóbbi—gondolom—még viccesebb lehet, ha valakinek első kézből szerzett tapasztalata van az országgal, ahogy én is felkiáltok időnként dolgokra, hogy ez mennyire japán.

vlcsnap-2015-01-18-15h45m29s8

Frank gyakran beszél angolul, de mindenki más norvégul tolja.

Zárszó: segítség lehet a poszt címe: a norsk tale a norvégul beszélő megnevezése a DVD-ken.

iCloud Calendar invite email language

A colleague showed me today the email she got about my Calendar invite: it had been in Japanese.

I’ve received emails from Apple in Japanese before, for example about password resets, due to the fact that I registered my—then me.com—address while I’ve been living in Japan. I didn’t mind it much. However, in cases like above this behaviour might cause certain problems…

But what sets the language of service emails about Calendar invites or iMessage device activations? Apparently the language setting of the icloud.com website has nothing to do with it. A quick search pointed me to appleid.apple.com and sure enough it had a section called Language and Contact Preferences with the preferred language set to 日本語.

Screen Shot 2014-04-22 at 16.01.52

「なう」ってどういう意味?

On Japanese Twitter I saw a lot of tweets ending with「なう」— a grammar structure I wasn’t familiar with. Only it looked a lot like ‘now’ in Hiragana. But it couldn’t be that easy, could it…

Turns out that yes, that’s exactly what it is: a compact way to indicate something happening presently. It can be used with a noun or a verb, like ‘coffee now’「コーヒーなう」or ‘eating ramen’ 「ラーメン食ってるなう」. It’s not proper Japanese though, of course.

If you speak the language, here’s a thorough explanation: twitterの「なう」の意味と使い方.

Can’t be happier

Doransky bejegyzésének a tartalmához nem kívánok hozzászólni, bár jó kis e-könyves láng, kommentekben az elengedhetetlen “papír illata” érvvel, stb., viszont ezt a mondatot többször is újraolvastam:

Ma valóban megint trendi olvasni ilyen eszközön, amiért nem lehetünk boldogabbak.

Mire leesett, hogy ez a can’t be happier tükörfordítása magyarra, és ezt felfogva rögtön értelmes is, viszont mi van, ha az olvasó történetesen nem ismeri az angol kifejezést, mert én ilyet magyarul még sosem láttam…

Ginseng

Először nem értettem, Karotta autójának rendszámán miért szerepel a 人参 összetétel.

A 人参 (にんじん) jelentése répa vagy ázsiai ginzeng (Panax ginseng). Érted: Karotta.

Amúgy a japán rendszámokon ezen a helyen annak a prefektúrának a jele található, ahová az autó regisztrált, mellette a szám pedig a géposztály (hengerűrtartalom alapján).

Cars 2

A Cars folytatásáról ír a filmbuzi, és a képen japán felirat van:

pixars-cars-2-fp

Én persze nem bírok ilyenkor magammal, és érekel, mi az. A 禁エンスト nem mondott semmit ugyanis.

Nos, tipikus japán logika. Az エンスト két részből áll: エンジン・ストール azaz engine stall. Első két-két katakanából lesz az エンスト, az “angol” szó, amit egy anyanyelvű se ért meg. A 禁 meg a tiltás jele. Innentől kikövetkeztethető, hogy a reklámtábla levágott végű angol felirata a No Stall lenne.

Igen, szerintem most már így maradok.

No speak English

Június hetedikén megválasztjuk azokat a küldötteket, akik az Európai Parlamentben Magyarországot képviselik majd. Az utóbbi persze attól függ, sikerül-e majd kommunikálni a képviselőtársaikkal. Evidensnek hangzik? Az alábbi videó tanúsága szerint korántsem az.

ARVE Error: id and provider shortcodes attributes are mandatory for old shortcodes. It is recommended to switch to new shortcodes that need only url


Gondolom már körbejárta az internetet, de nem baj. Nem tudtam szó nélkül hagyni. Talán a legjobb szó a reakció kifejezésére a cringe (experience an inward shiver of embarrassment or disgust). Kár, hogy az EP képviselőink ez utóbbi mondatot nem biztos, hogy értik.

Általános iskolától kezdve nyesztetik a gyerekeket idegen nyelvekkel. Az egyetemi diplomához ma nem egy, hanem minimum két nyelv legalább középfokú ismeretét várják el a legtöbb helyen. Az angolról már az a közvélekedés, hogy alapnyelv, minimum követelmény. Az érvényesüléshez e mellé még legalább egy világnyelvet érdemes beszélnie például egy munkakeresőnek. Szerintem a Nyugati téri McDonald’s is simán megkívánja az alkalmazottaitól, hogy fel tudjanak venni angolul is egy rendelést.

Ehhez képest a Fidesz listáján az előkelő negyedik Dr. Áder János segítség nélkül egy interjút nem tudna adni a brüsszeli újságíróknak. Az Origó 2007-es keltezésű cikkéből ráadásul kiderül, hogy semmilyen más nyelven sem képes Áder kommunikálni: a németül beszél kijelentést erősen “jóindulatú beállításnak” vallotta.

Természetesen az Unió hivatalosan minden tagország nemzeti nyelvét elfogadja, és lehet is felszólalásokat nemzeti nyelven tenni. A bizottsági ülések, munkaebédek, informális találkozók meg ugyan kinek kellenek. Nem a sima beszéd, hanem a jól gondozott bajusz nyit ki ajtókat Brüsszelben/Strasbourgban.

A videó lehet, hogy kormánypárti ködődésűek kampányfogása persze, de szerintem ez huszadrangú kérdés. Abban is biztos vagyok, hogy az összes indított listán akadnak hasonló jómadarak, párttól függetlenül. Emlékszik még valaki az IPRED2 szavazás idejére, amikor kiderült, hogy egyes magyar MEP-eknek még e-mail címe sincs?

Nem tud igazán meghatni, hogy Áder doktor majd’ ötvenéves fejjel vágott neki a nyelvtanulásnak. Ez a munkája. EP képviselő akar lenni, akkor ganbarjon. Mint hallható látványosan elbukta ezt az akadályt.

Amin érdemes egy pillanatra elgondolkodni, hogy ezek az emberek ülnek majd az Európai Parlamentben Magyarország nevében. Szánalom, tényleg.

My TOEFL

I was reluctant to write about how the TOEFL was before receiving the actual results. I have always prided myself in having exceptionally good English for a non-native, with a tint of an accent people never failed to point out. As a result anything less than a pretty high score on the test would have meant a failure, whereas a decent enough score wouldn’t have indicated anything but meeting the lowest standards. A lose-lose situation really.

A score of 115 is not great but will have to suffice. As Norbi joked I probably doubled Japan’s country statistic for a solid decade.

Anyway, my test took place at a test center close Shin-Osaka station. Kudos to the GPS in the iPhone I found it without complications, which is something considering the sheer size of the station.  (At Shin-Osaka the shinkansen crosses tracks with the regular JR lines.)

I half-expected foreigners to handle the operations, but of course the test center was a purely Japanese-run facility. One of the girls doing the pre-test paperwork tried to converse with me in English but I had to stop her. She would have been easier to understand for me if she spoke Cantonese with a lisp. At least they had some instructions printed in English, not that those contained anything new.

Maybe it’s an arrogance on my side, but I expected an international language test to be concluded in the target language from start to finish.

But I digress. TOEFL IBT, the newest internet-based test, is done entirely using a computer. As you could deduct from my results posted earlier it consists of four sections: reading, listening, speaking and writing. Each section is worth 30 points, with a grand total of 120. Obviously the sections themselves are graded differently and then the points are interpolated to the 0-30 range.

The test started with calibrating the microphone and headphones. The headphones were necessary for the listening and speaking parts and the microphone was used to record the examinees’ replies during the speaking sections. No examiner was present, evaluation is done at the TOEFL center somewhere in the United States.

The calibration was fun in a way. To adjust the mic levels to every individual’s voice a test question is asked: describe the city you live in. To my great astonishment almost everyone around me – instead of actually talking about their hometown – kept repeating the phrase: describe the city you live in, describe the city…

Yeah I could hear them all right. We were placed in booths but not even the headphones managed to completely filter out the outside noises, that is other examinees talking.

At least during the reading the place was silent enough. Some kind of a Java-based software was used to display the questions and the answers. Quite intuitive and easy to use, but I suppose someone who rarely uses computers might be frightened by it. Nevertheless this is the information age. If you can’t use a scrollbar you might as well stop dreaming about university. (Don’t forget, the main goal of TOEFL is to measure your knowledge of English to use in a typical North-American university environment.)

I clicked through the reading part quite fast. Reading has three sub-sections, 20, 40 and 40 minutes, containing 1, 2 and 2 texts respectively. Most questions took only a moment to answer, and the biggest issue I had to face was when more than one answer seemed plausible. Taking less time than available I had a head start for listening.

Listening was messier. Conversations and lectures were played, about either campus life or general university subjects. I could take notes while listening to them. However, everything was played only once, just like in real life. The questions themselves weren’t hard, but it was easy enough to skip over that particular piece of information. The fact that I started to get bored with the whole shebang didn’t help either.

Examinees could take a fifteen minute break between the listening and speaking sections so I stretched my legs a bit. I was the first to finish, even though we haven’t all started at the same time.

Speaking without anyone there to speak to was weird. I skype and teamspeak a lot, granted. Nevertheless the lack of human contact was distracting. Speaking has really short reply times – mostly only a few minutes – so I couldn’t unleash all my verbal mastery. Most of the time I was struggling to squeeze in as much information as I could during those minute speaking sessions.

Luckily for me other people only started speaking when I was almost finished with my section. It was quite bothersome listening to all that Engrish thrown around.

Finally during writing I was in my element. If blogging’s good for anything it helps me write just about anything anytime in coherent sentences. I was very fast to finish too, giving me time to read though and polish my work. I spent the last minutes looking for synonyms and more sophisticated ways to express things. The results really reflect this attempt at perfection.

All in all, it was a tiring and at times a rather boring experience. And even though I am not entirely satisfied with my results, most universities require a score in the low nineties for Master’s and something around a hundred for a PhD course. I should be fine. At least I still know something I like.

Snob

I’m actually surprised no-one has complained yet about the site being English. Apart from the voiceless masses who just stopped reading: logs show the number of visitors about half – at best – of what it used to be.

If there were expectations that I’d return to Hungarian, I’m afraid I’ll have to disappoint. I actually like SeSam.hu as it is, accessible by an infinitely bigger number of people than when it was written mainly in my native tongue.

I’m sorry for those who will have to miss out this way. I tend to think not knowing much English is like living without a limb lately. And I’m disinclined to be apologetic about the fact that I do speak the language.

Funny though, when I was home for the summer even my mother chastised me for – in her words – being snobbish and looking down on dubbed movies and TV shows. She’s right though, I really don’t like watching movies translated to Hungarian anymore if the original was English. I don’t doubt that the dubbing can be excellent quality and we have many talented voice actors. Nevertheless the movie inevitably changes, since no two languages have identical words and phrases. Some nuances are lost, some are added.

The best thing about knowing a language is when you start to understand the little details. Find the untranslatable sentences, phrases that only seem to make sense in that particular language. Try watching a standup comedy for instance. Understanding those completely is – I believe – a sign of proficiency.

If this is pretentiousness or arrogance, I can live with it.