Window to the Past
Leírhatatlanul menő képsorozat. Az archív fotók a Fortepanról származnak.
(via KTamas)
via Via
Nem vagyok egy reggeli futó. A munkanapba is inkább úgy illesztem be adott esetben a futást, hogy késő délután / este megyek ki.
Ehhez képest hívott Via tegnap éjfélkor, hogy nem akarok-e ma reggel csatlakozni hozzá Gilda-Max Alleeban mint egyalkalmas vendég. Én lepődtem meg a legjobban, amikor sikerült felkelni, és hétre eltekerni a helyszínre.
A hely majdnem annyira jó, mint a japán edzőterem, ahová Norbival jártunk, ami meglepő. Mondjuk el tudom képzelni, hogy csúcsidőben nincs elég hely.
A futópad sem zavart annyira, mint szokott, bár láttam, hogy a profik Blackberryznek is közben, szóval van hová fejlődni. Más kérdés, hogy ennyi csaj között az ember inkább ott hal meg a padon, de nem lassít vagy hagyja abba idő előtt.
A futópadokról át lehet látni a teremre, ahol a különféle foglalkozásokat tartják. Csak az a baj, hogy a csajok labdával felállásról nekem már csak a Humpilates jut eszembe, úgy meg nehéz nem vigyorogni.
Persze hülye voltam, nem töltöttem fel az iPodot, és a 10k felénél úgy merült le, hogy nyoma sem maradt benne az addigi futásnak.
Anyway: I'm addicted.
Of Bikes and Men
Biciklivel közlekedni jó.
Gimnázium végén is már biciklivel jártam suliba amikor nem volt nagyon tél, és Japánban is volt annyira szuper összteleszkópos mountain bikeom, amilyenre talán soha többet nem jut. Mindenesetre egyértelmű volt, hogy Pestre is kell.
Végül Schwinn-Csepel Landriderem lett, ezüst-kék. (A képen lévővel ellentétben 21 sebességes.) Igen, tudom, hogy van Bikemag apró, és konzultáltam olyan emberekkel, akik értenek is a témához. A döntő érv az volt, hogy egyrészt nem szeretnék sok extra járulékos költséget (használt bicikli forgalomképessé tétele), és később kellemetlen meglepetéseket, hogy valami idő előtt elromlott rajta. Ezen van gyárilag sárhányó, lámpa, csak lakatot és sisakot kellett beszerezni. Majd ha gazdag és képzett leszek, jöhetnek a profibb darabok.
A kormányváltó valóban nem túl jó darab: iszonyat pontatlan, és az első nem három fix állású, hanem fokozatos, így vagy megtanulom érzésből, hogy mennyit kell rajta tekerni, vagy lenézek. A hátsón pedig állítani kéne, mert teljesen össze-vissza két fogaskerék közé vált, és ugrál menet közben.
A műanyag pedált még nem törtem le, viszont - főleg vizesen - csúszik, mint az istennyila. Fogok én még emiatt esni, úgy érzem.
A harmadik fájó pontom a kormány rögzítése, aminek a szöge a villához képest állítható. Csak épp a meghúzhatatlan (mondjuk célszerszámom sincs) csavar miatt használat közben fokozatosan konyul lefelé, egészen a kormányozhatatlanságig.
A váz viszont nagyon masszív. Tetszik, hogy van csomagtartó, bár még nem kellett. A dinamós lámpa meglepően jól működik, és a 28-as kerekekkel lehet tépni. Defektem még nem volt, de félek tőle, mert házilag nem tudnám javítani.
Viszont a dugóba rekedt autók között a Körúton nyomulni, na az menő. Ajtótól ajtóig gyorsabban odaérek a munkahelyemre, mint villamossal, és nem kell hajléktalanokkal együtt utazni. A cégnél van bekamerázott és porta által rálátott biciklitároló, illetve a Corvinus minden épületénél is találtam lezárókat. Edzésen meg egyszerűen beviszem az iskolaépületbe.
A nonpluszultra a biciklivel futni menni projekt, aminél egyelőre csak az a gáz, hogy a sisakot nem tudom hová tenni, és persze elfelejtettem elhozni otthonról a kis sodronylakatot, amivel a géphez köthetném. Ugye csak azt nem lopják el, ami nincs bebetonozva, illetve ha van daru, akkor azt is.
A hideg nem zavart, a hónap elején a reggeli mínuszokban is tekertem. Esőben eddig nem sokat kellett, és a katonai esőkabát továbbra is tökéletes, viszont a lábamra kell majd valami, mert ha nem csak szemerkél, hanem folyik is, akkor nagyon hamar át fogok ázni.
A Petőfi hídról egy este le akart dudálni egy kisbusz, ami egyrészt azért volt vicces, mert olyan üres volt már akkor a pálya, hogy simán kikerülhetett volna, illetve nem tudok olyan szabályról, hogy hídon nekem az egységnyi gyalogos szélességű oszlopokkal nehezített járdán kellene közlekednem.
Mondjuk autóvezető kollégáim is már megjegyezték, hogy a kerékpáros utálatos egy dolog, milyen sok biciklis nem ismeri a KRESZ-t, és hasonlók. Feel the love.
Szerencsére majdnem egészen a Fliatorigátig van bicikliút, amit viszont nagyon tönkretesz a metró- és hídépítés. A BME előtt gyakorlatilag nem lehet elmenni jelenleg, a Margit hídnál pedig nem értem hova van átvezetve elvileg az út. Amíg a kilencvenmilliós lyukat át nem adják, marad a szűkített úttest.
Az sem túl szerencsés, hogy a Duna-parton a kerékpárút sokáig a járdával közös. El tudom képzelni, mennyien bóklásznak arra, ha jó az idő. És természetesen a gyalogos nem nézi a felfestést.
Az Árpád hídnál elsőre eltévedtem. Horror a kirakott vaskerítés, ami leszállásra kényszerít, és az is, hogy rávezetnek a macskakövekre. Edzés után hazafelé a felüljáróra feltekerés sem volt már annyira kényelmes.
Ha nem rohadna le a telefon a GPS alkalmazásoktól, érdekes lenne a Nike+ mintájára kipróbálni egy erre kitalált követőt. MotionX appom van, de még nem használtam.
Ezek az első két hét tapasztalatai. Már alig várom, hogy tavaszabb legyen, amikor kevésbé kell beöltözni, és többen járnak biciklivel. Bérletem nincs, úgyhogy én már így közlekedem mindenhová.
Nuclear Boy
Beszarás videó, szó szerint. A japánok elmagyarázzák a gyerekeknek az atomerőmű balesetet. Van benne kaki, fing, hasmenés... Minden, ami egy japán gyereknek kell a meséhez.
Azt hiszem, ez is felkerül a legbetegebb japán oktatóvideók listájára a Landing Examination Procedures for Japan are Changing! és a The Right Way To Fight A Battle Royale mellé...
CV Dazzle
Úgy kezdődött, hogy beszóltam az [origo]-nak a kamuflázs szóért. Kiderült, lesre futás volt, mert ez egy létező kifejezés a magyarban is. A példaként kapott linkben szürreális mintázatú hajók voltak.
USS Charles S. Perry, 1944 (Wikipedia)
A technikát úgy hívják, hogy dazzle camouflage, és az első világháború alatt találták ki. Elsőre nagy butaságnak tűnik, hiszen a tereptarka ruhákból kiindulva logikusabb lenne a hajókat is inkább elrejteni.
A csiricsáré minták ugyan nem rejtik el a hajót, viszont megnehezítik annak a meghatározását, hogy pontosan milyen típusú, mekkora, merre megy, és milyen gyors. Néhány esetben azt is nehéz megmondani, melyik is a hajó eleje.
Ráadásul az akkoriban használt távolságmérő berendezések úgy működtek, hogy a kezelőnek két képdarabot kellett egymáshoz illesztenie, így adta ki a berendezés a távolságot. Az össze-vissza minták azobban roppant nehézzé tették az illesztést. Az angolok annyira komolyan vették az álcázófestést, hogy a tervek legtöbbjét a Royal Academy of Arts női művészei készítették. Az eredmény hatékonysága ugyan kérdéses, de ha más nem, a zebracsíkos hajók feldobták a legénységet.
Mindezt egy new yorki egyetemista, Adam Harvey, arra használta fel, hogy CV Dazzle néven arcfelismerő kamerákat megtévesztő sminkeket és hajformákat tervezzen a szakdolgozata keretében:
(kép: Adam Harvey)
Érdemes emlékezni, ha a Nagy testvér átvenné a hatalmat.
A felkelő nap árnyéka
Ferber Katalinnal én sem találkoztam, mert amikorra tudomást szereztem a létezéséről, már rég Kansaiban laktam.
A könyve Magyarországról jutott el hozzám. Apa meglátta valahol A felkelő nap árnyékát, és ő olyan, hogy kötelességének érzi fiait az aktuális elfoglaltságuknak, tanulmányaiknak és élethelyzetüknek megfelelő olvasmánnyal ellátni.
Már nem emlékszem, pontosan mikor olvastam először, de addigra már megtanultam óvatosan kezelni azokat a magyarokat, akik szakérteni kívánták a japán kultúrát. A chrichtoni ambivalencia is működött már.
Ehhez képest olvasás közben a leggyakoribb élményem a pontosan így érzek én is volt. Végre egy könyv, ami nem a szokásos cseresznyevirág-rózsaszín szemüvegen keresztül nézi az országot. Még akkor is szuper, ha nem feltétlen tudjuk meg belőle, hány metróvonal van Tokyoban.
Kintlétem alatt többször akartam a könyvből bejegyzést írni. Sokat gondolkoztam, hogyan lehetne úgy megfogalmazni a benne foglaltakat, hogy azért mégse idézzek egész bekezdéseket. Aztán sosem jutottam el a megvalósításig.
De a mai napig úgy van ott a polcon, hogy post-it erdő lóg ki a belőle, amivel megjelöltem a lényegre leginkább rátapintó részeket.
カウボーイビバップ
Oh, I'm so hooked. Not since Firefly...
Aftershock
Ahogy Blumi nagyon találóan írta, egy 8.9-es erősségű földrengésnek kellett történnie, hogy a kereskedelmi TV-k vezető híre ne egy szívbeteg kisgyerek legyen végre. A pánikkeltésen és a sztereotípiákon nem csodálkozom már, de az index olvasói levelének nyál-tsunamija azért meglepett:
"A 6852 szigetből álló Japán a földrengések hazája. Lakóinak lába alatt itt mozdul meg legtöbbször a talaj, szeszélye szerint évente több ezerszer. Akire gyakorta ráköszöntött a hirtelen bizonytalanság, hogy az életéből mindössze 20-40 másodperc maradt, más emberré válik. Mert a földrengést megszokni nem lehet." - Doma-Mikó István
Több évtizedes japán tartózkodás után ekkora közhelygyűjteményt összehozni valóban művészet. Cseresznyevirágos szigetország, az.
Inkább Kovács Bence élménybeszámolóját érdemes elvolvasni, vagy Patrick McKenzie angol nyelvű írását a japán szervezettségről.
Sport
A Christopher McDougall TED előadása mellett a futáshoz, biciklis közlekedéshez, taekwondohoz és sieléshez csak az alábbi orvosi szakvéleményt szeretném hozzátenni:
"Különben heti négyszer eljárok a fitnessterembe, ami egyrészt klassz, mindig megdöbbenek azon, hogy mennyivel jobban vagyok lelkileg, amikor kicsit sportolok, de komolyan, közhely. Hirtelen már nem sírok folyamatosan amiatt, hogy sokat dolgozom és kevés pénzem van és nem látom a kiutat ebből, hanem, ez is oké." - isolde
Soap&Skin
A Soap&Skin egy alig 20 éves osztrák lány, Anja Plaschg. Ilyen sötét zongorás zenét csinál:
Hatéves kora óta zongorázik, próbálkozott művészeti sulikkal, de inkább abbahagyta őket, és bámulatosan beteg weboldala van. A Lovetune for Vacuum albumának megjelenése után csodagyereknek titulálták. A Cynthia zongorafutamait hallgatva azt mondom, van valami alapja.