Mostanában az a helyzet, hogy képtelenség mindent belezsúfolni a rendelkezésre álló időbe. Úgyhogy átveszem Brainoiz módszerét:
"Ha ez egy tisztességes blog lenne, a következő dolgokról írtam volna az utóbbi időben:"
– a tény, hogy egyre kevésbé tudják megzavarni a nyugalmam olyan események, amelyekről korábban hosszú blogbejegyzésnyiket hisztiztem volna, például amikor egy nemrégi pénteken nem csak az eső kezdett el vigasztalanul zuhogni, de a biciklim is egy hátsó defekttel köszöntött a munkanap végén, pedig épp nagyon siettem valahová;
– azon sem tudtam magam szignifikánsan felbosszantani, hogy a MÁV csak az utolsó pillanatban a hangosbemondón keresztül értesítette az utazóközönséget, hogy más útvonalon megy a vonat, aminek a folyományaként szépen komótosan megkerültük az egész XIV. kerületet, hogy jó sokat késve végül befussunk a Keletibe;
– kaptam egy nagyon jó könyvet kölcsön, aminek hatására egészen sokáig fent maradtam olvasni, hogy befejezzem, pedig ilyesmi már elég régen nem fordult elő, maximum World of Warcraft miatt, ami azért nem ugyanaz;
– a cégtől tragikus hirtelenséggel elment az időközben barátommá lett munkatársam, meglepetésszerűen extra projektekkel bombáznak, így aztán már nem igazán tudok negyed órát lecsípni a dologidőből sem, hogy ide írjak, valamint rengeteget kell magyaráznom az éppen betanuló újaknak, ami egyébként érdekes feladat, csak iszonyú fárasztó.
Három hónapja használom a Nexus S-t fő telefonként: már egy ideje gyűjtögetem a tapasztalataimat a készülékkel és az Androiddal kapcsolatban.
Elöljáróban annyit szögezek le, hogy a meglátásaim a gyári Android operációs rendszerről szólnak. A telefon a 2.3.5-ös verzióval jött, nemrég pedig OTA frissítésben megkapta a 2.3.6 hibajavítást. Az egyik dolog, amit utáltam az iPhone 3G-mben, az az, hogy a Softbank semmi szín alatt nem volt hajlandó feloldani a szolgáltatóhoz kötést, így csak Jailbreak és Ultrasn0w unlock segítségével tudom itthon használni. Nincs kedvem feltöréssel, hackeléssel foglalkozni, Androidon sem.
A hardverrel kapcsolatban a legzavaróbb az oldalra helyezett bekapcsoló és feloldó gomb. Egyrészt simán megszoktam az iPhone tetején lévőt, másrészt a mindennapi használat során is feltűnt, hogy sokat nyomom meg véletlenül, például az ellentétes oldalra pakolt hangerőszabályzó használatakor. Úgy tudom, minden Samsung telefonon ide teszik ezt a gombot. Szerintem kényelmetlen, de lehet ezzel is csak egy szabadalomsértési pert akarnak elkerülni.
Innentől szoftver. Azt már a vásárláskor is írtam, hogy milyen gyors a cucc: az alkalmazások szinte azonnal betöltődnek, és még nem iskerült annyit egyszerre elindítani, hogy számottevően belassuljon. Ezt azonban az iOS is simán hozza, ha nem 3G-n próbálja futtatni az ember.
Általános dolog a görgetés merevsége. Az iOS lendület alapú, rugalmas görgetése sokkal természetesebbnek hat. Azt megszokva iszonyú darabos az Androidon tekerni. Ehhez jön, hogy csak mostanában kezdik az alkalmazások átvenni a Pull to Refresh módszert, ami azonban a fenti okok miatt szintén kevésbé kézreálló élmény. Arról nem is szólva, hogy gyakran bután is van megoldva: a Twitter alkalmazásban például ha jön egy értesítés, és belekattintva megnyílik az app, utána még újra húzva frissíteni kell, hogy lássam is a szóban forgó tweetet ahelyett, hogy intelligensen azonnal automatikusan csinálná.
Mondjuk mind a Twitter mind a Facebook alkalmazás elég gyatrán van megcsinálva Androidra. Utóbbiból olyan kulcsfontosságú funkciók hiányoznak, mint például az események normális kezelése vagy ismeretlenek keresése névről.
Azután belefutottam egy olyan bugba, hogy a launcher néha egyszerűen megszűnik működni, nem lehet swipe-pal másik képernyőre váltani. A kis pöttyök időnként használhatóak navigációra, de gyakran azok sem. Ilyenkor viszont hiába próbálkozom a task managerrel, nem jöttem rá, mit kéne kilőni, hogy újrainduljon. Csak az egész telefon restartja segít.
A másik idegesítő hiba a gyári időjárás widget. Hiába állítom be, hogy frissüljön automatikusan, falra hányt borsó. Kutakodtam a neten, és kiderült, hogy ez egy ismert (és elég régi) probléma, ami láthatóan nem zavarja annyira a fejlesztőket, hogy megoldják. A 2.3.6 sem hozott ez ügyben előrelépést. Jelenleg eléggé értelmét vesztett így használni.
Nem hiba viszont, csak egyszerűen gyárilag hiányzik a képernyőfotó lehetősége. A szolgáltatók némelyike beleteszi a szoftverbe, de a stock Androidon nem tudok képernyőfotót csinálni, ami azért eléggé gáz. Fel nem foghatom, milyen logika állhat a hiánya mögött.
Szintén eléggé szánalmas dolog, hogy a magyar nyelvű gyári billentyűzetbe nem került rendes ő és ű betű. Ez tesóm 2.2-es és Cili 2.1-es Androidot futtató Bladején is így van, úgyhogy leszűrhető, hogy rá se bagóznak a Googlenél. Jó a magyaroknak a hullámos is.
Az iOS virtuális billentyűzete amúgy is verhetetlennek tűnik számomra egyelőre: az intelligencia, amivel megnöveli a valószínűsíthetően következő betű tapintási felületét szuperul működik. Míg a Nexuson rendszeresen (és gyakran többször egymás után) melléütök, az iPhoneon alig fordul elő ilyesmi.
Az ékezetek miatt vásárolt Smart Keyboard Pro szótára sem az igazi, láthatóan csak összedobtak valami alap szókészletet a magyaroknak. iOS-en lehet úgy gépelni, hogy majd az AutoComplete beteszi az ékezeteket, Androiddal ez nem működik.
Sem a gyári fényképező alkalmazás sem a videofelvevő nem túl erős. Szerintem ebben a kategóriában már igazán lehetne Tap to Focus például. De a fehéregyensúly beállítása sem túl meggyőző számomra. A Kesh koncerten tűnt fel igazán, hogy amíg az összes képem egy elmosódott vacak lett, Anett mellettem az iPhone 4-gyel sokkal szebb és élesebb képeket tudott csinálni. A videomon pedig teljesen használhatatlanná torzított recsegést vett fel a telefon a zene helyett. Az iPhone 4 meg ezt tudta.
Az Androidra tölthető zenelejátszók továbbra is gusztustalanok. Az ÜberMusic tetszett meg, ironikus módon pont a WP7 felületével. Sajnos ez is elég bugos még, bár már nem béta elvileg. Annyi előnye van, hogy meg lehet adni mappát is neki, amiből lejátszik. Így lehet a legkönnyebben megoldani, hogy egy playlistnyi számot átvigyek az iTunesból.
Alapvetően teljesen meg voltam elégedve az iPhone – iTunes szinkronizációval. Fölösleges macerának érzem, hogy mappákat kell ide-oda másolgatni a Nexusra kézzel. Az Androidon állítólagosan működő vezeték nélküli szinkronizálás pedig eléggé gyerekcipőben jár. A doubleTwist ablakon kidobott pénznek bizonyult: tízből kilencsszer végtelen strandlabdázásba fulladt az egész. Utánaolvasva kiderült, hogy a nagyobb méretű iTunes adatbázisok kezelésére egyszerűen nincs felkészítve.
Arra sem sikerült még rájönnöm, milyen logika alapján teszi a fülesre az értesítőhangokat. Legtöbbször az értesítő a telefon hangszórójára megy akkor is, ha be van dugva a headset. Így például futás közben, ha a zajos körúton vagyok épp, abból jövök rá csak, hogy értesítés érkezett, hogy pár másodpercre belehalkít a zenébe, mert magát a telefont már nem hallom. Néha viszont meg mernék rá esküdni, hogy a fülesre is ráteszi az értesítőt.
Cserébe egészen megszerettem az elején utált Samsung headset hangját.
Az értesítési rendszer amúgy tényleg nagyon kényelmes, és imádom.
Kommentelni lehet, az alábbiak kivételével:
Miért használsz iTunest?
Mert nagyon szép, ahogy rendszerben tartja a zenéimet, szerintem nagyon logikus, én pedig rendszerető vagyok. OS X-en amúgy kiválóan is fut.
Miért nem teszel a telefonra valami nem gyári rendszert, modot?
Mert eleget szívtam az iPhone jailbreakkel. A telefont én használni akarom, nem buherálni. Úgy gondolom, nem is feltétlen lenne megoldás, mert generálna legalább annyi problémát, mint amennyit megoldana.
Ezúttal azért akartam követni az iramfutókat, hogy lassítsanak: nem akartam, hogy a tömeg eufóriája elvigyen ötperces kilométerekre az elején, aztán kifulladjak a táv negyedénél. A négy órás szintidőre célzottak 5'30" körül mentek, velük futottam az elején. Gondoltam majd később lemaradok.
Nem egészen így alakult: valahol a rakparton megelőztem őket. Viszont éreztem magamban annyi erőt, hogy nem aggódtam emiatt.
Az egy kicsit demoralizáló volt viszont, hogy a 8-10 kilométer közötti szakasz ugyanott vezetett, ahol jóval később a 35-37 közötti távot kellett teljesíteni, és az ezt jelző táblák már ki voltak pakolva. Az pedig inkább érdekességszámba ment, hogy a pesti oldalról látszott a mezőny valóban versenyt futó eleje, ahogy éppen a budai rakparton gyűrik az aszfaltot.
Útközben találkoztunk számtalan turistabusszal, városnéző hajóval és a vízben úszó kétéltű busszal is. (Kicsit szerintem mindenki meg is utálta a rakpartokat a végére.)
A félmaratonnál olyan 1:54' körül járt az óra, ami szerencsére se nem túl gyors, se nem túl lassú, magamhoz képest. Nem fárasztottam le teljesen magam, de nem is mentem át csigába.
Azért olyan 27 körül, amikor látszólag a végtelenbe futottunk, a változatosság kedvéért a rakparton, eléggé sokkoló volt belegondolni, hogy azért még van hátra, nem is kevés.
A 32-es táblánál jött a felismerés, hogy én ennél többet még sosem futottam, innentől lent vagyok a térképről, ismertlen a terület.
Többen mesélték azt a bölcsességet, hogy a maraton fele a 35. kilométernél van igazából. Ez járt a fejemben arrafelé. Igazából viszont itt már előnynek éreztem, hogy ezen az útvonalon már futottam két órával korábban, így tudtam nagyjából, mi következik.
A minden budapesti versenyen kötelező Nyugati téri felüljáró emelkedője kevésbé érződött kegyetlennek, mint attól előre féltem. A 39-et jelző tábla pont az alján állt, de ekkor már annyira kevés volt hátra, és még mindig négy órán belül voltam. Ekkor már nyugisabban belesétáltam a frissítőpontokba is pár lépést.
A negyvenes és negyvenegyes útjelzőket nem is láttam már, csak a RunKeeper szólt a fülemre. Aztán négyszáz méterre a céltól találkoztam a szurkolótáborommal, ennek örömére berohantam 3:58'09" hivatalos idővel, valahogy így:
Olyan meg még sosem volt, hogy utána házi készítésű süteménnyel, szendviccsel és rétessel várjanak. Egészen csodálatos érzés, eztán mindig így akarok majd beérkezni.
Anno akartunk magyar iTunes zeneboltot, ami tegnapelőttől valóság. Fokozatosan töltik fel tartalommal. Egy dal 99 Centbe kerül, amit először drágállottam kissé, de végtére is az egyetlen megmaradt legális zeneletöltő bolt, a dalok.hu is 250 Forintot kér el sok számért.
Magyar tartalom is van, ha korlátozottan is egyelőre. Azt mindenki döntse el magának, hogy mennyire jellemző, hogy a vásárolt számok toplistáját a Veca-féle Most múlik pontosan vezeti. Én a próbavásárlást az Intim Torna Illegál EP-jével végeztem, ami a vásárlás idején még alig 400 Forint volt, azóta emeltek rajta.
A japán egyetemeken holnap, elsején kezdődik az őszi félév. Nekem viszont el kellett küldeni a nyilatkozatom, hogy végleg megszakítom a tanulmányaimat a Kobe Egyetemen. Eddig lehetet passziválni, várni. Most már hivatalosan is fölöslegesen jártam oda négy évig, 8 kredit híján nem lett japán diplomám. Fiaskó.
A céges teambuildingen gokartozni vittek minket. Mondjuk kicsit fura, mert szerintem ez inkább a versenyszellemet, mint az összetartást erősíti, de ettől függetlenül hatalmas élmény volt.
Autósporthoz nekem eddig csak annyi közöm volt, hogy gyerekkorom óta nézem a Formula 1-et. Mit mondjak, élőben nagyságrendekkel jobb a dolog, pedig ezek csak játékszerek voltak. Plusz nem is vezettem túl jól.
Sajnos arra például csak viszonylag későn jöttem rá, hogy az "ideális ív" taktikám nem az igazi, mert jobb időeredményt lehet elérni nagyobbra vett kanyarokkal, amikhez kisebbet kell lassítani. A kanyarba állított első kerekekkel ugyanis iszonyú lomhán gyorsul a gokart. Igazából fék nélkül végig lehet menni a pályán, ha valaki ügyesebb.
Azért néhány határát sikerült megtalálni a járműnek. Bár felborulni szerintem lehetetlen vele, a visszafordítóban többször sikerült megpördülni, illetve sikoltó gumikkal kanyarba bezuhanni. Kívülről kevésbé látszott, de a kis motor ellenére egészen meglepő izommunka kell az íven tartáshoz, illetve sok kanyarban iszonyúan rángatott a kocsi.
Enyém volt a legkeményebb baleset is, amikor az egyik padlógázas ívben hátulról megtoltak, és én kormányozhatatlanul szálltam bele a gumifalba. Azóta találtam magamon ülésháttámla és övfeszítő okozta zúzódásokat. Meg került egy szép elágazó repedés a telefon képernyőjére, amit elfelejtettem kivenni a zsebemből.
Zsófi hozott fényképezőgépet, és mivel jobb fotós vagyok, mint pilóta, így az illusztráción is ő vezeti a kettes rajtszámú autót.
Mindezek ellenére, vagy pont ezekért, visszamennék még pár (száz) körre.
