A legtöbben sznobnak tartanak, mert — a filmekhez hasonlóan — az angol nyelven megjelent könyveket szeretem eredetiben olvasni. Amikor viszont először hallottam China Miéville új regényéről, a Konzulvárosról ( Embassytown ), már akkor elhatároztam, hogy ezt magyarul fogom megpróbálni, mégpedig a fordító személye, Juhász Viktor miatt. A megnyilatkozásaiból úgy tűnt, benne megbízhatok.
A Stuttgarti utam előtti napon jelent meg a magyar kiadás, este munka után jártam a könyvesboltokat érte. Az Alexandrában pár nappal későbbi megjelenési dátumot mondtak, a Libriben pedig még nem volt. Végül a Fókusz Könyváruházban jártam sikerrel, de ott is a raktárból hozta ki nekem egy srác. Egyébként vicces volt, mert a számítógépbe Konzumváros és Konzolváros címmel is beírták. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Valami Amerikában szerepelnék.
Eddig két Miéville-könyvhöz volt szerencsém. A City and the City tetszett, de korántsem éreztem annyira izgalmasnak, mint az a hypeból vártam. A The Scar címűt pedig Midnite adta kölcsön, és — bár figyelmeztetett, — valóban nem sikerült az első néhány tíz oldalnál tovább jutnom: egyszerűen annyira elvont a történet elhelyezése, amivel nem bírtam.
A Konzulvárosól azt írták mások, hogy ízig-vérig sci-fi. A történetet a főszereplő, Avice meséli, aki az univerzum peremén elhelyezkedő furcsa gyarmat szülötte. A szaggatott gyermekkori visszaemlékezések alapján rekonstruálható a helyszín: egy bolygó, ahol az őslakosok egy olyan nyelvet használnak, amelyet ugyan bárki megérthet, de beszélni csakis a néhány konzul képes. Bár ez kevéssé jellemző, Avicenek sikerül elhagynia a gyarmatot, és világot látnia. Visszatértekor azonban nem csak a tapasztalatai miatt látja másként a bolygót. Akaratlanul is olyan események középpontjába csöppen, amelyek az egész egykori otthonát gyökeresen megváltoztatják.
Ami a fenti fülszövegre hajazó leírásból nem derül ki, hogy a nyelvészet mennyire átitatja a könyvet. Szerintem megfelelő előképzettség híján biztosan csak felületesen értettem a mögöttes tudományt, de még így is rengeteg elgondolkodtató, könyvből merengve kitekintő alkalomban volt részem. Faramuci módon pont ezért (és kivételesen nem a fordítás hiányosságai miatt) van az az érzésem, hogy ezt angolul is de elolvasnám. Kíváncsi vagyok, az eredetiben hogyan van megfogalmazva jópár részlet. Viszont magyarul is üt, de nagyon.
Pont van egy mondat is benne, hogy a fordítással kivédhetetlenül elveszik valami, pontosan idézni most nem tudom. Fordítóként biztosan mosolyra húzódott volna a szám, amikor ideérek.
Meg az is sorsszerű volt, hogy pont a Frankfurtba és visszafelé tartó repülőkön olvastam az első felét, mert sok német kifejezés szerepel a regényben, mint például a mindennapok “tere” a manchmal és az űrutazásra használt immer. De nekem az akkumlátorszörnyek neve, a zelle is gyanús volt, és még sok ilyen van.
Mindent összevetve nekem nagyon tetszett az egész, ahogy egyszerre geek és sci-fi meg bölcsész és nyelvészetet boncolgató. Ha valakit a filozófiai dilemmák foglalkoztatnak, az is bőven talál benne ötletet. És mindezek mellett izgalmas, kíváncsivá tesz, hogy mi történik a következő fejezetben. Avice pedig szimpatikus főszereplő. A borító amúgy nagyon találó, de hogy miért, azt csak olvasás közben lehet megérteni.
A képen a könyv a frankfurti repülőtér tranzitjában tartózkodik.
Miután nekem is ki-kikapcsolgatott a telefon — főleg a téli futások után — és általában is erősen csökkent az akku élettartama, KTamás sikerén felbuzdulva én is rendeltem iPhone 4S csereakkut az iFixittől. Mivel drágállottam az egyéb szállítási módokat, a sima amerikai postaszolgálatot kértem, és így is megjött pontban két hét alatt.
A csomagban az akku mellett egy pentalobe (ötágú csillag) csavarhúzó, egy ankercsavarhúzó, egy műanyag feszítő és két pótcsavar is érkezett. A csavarok szerepe az, hogy szabványos csillagcsavarokra lehessen cserélni a telefon alján lévő két rögzítőcsavart a művelet befejeztével.
Tényleg nem nagy szám a szerelés. Egyedül az akkut tartó töméntelen ragasztó zavart meg, amúgy eseménytelenül zajlott. A műveletről élő stream és felvétel is készült. Lehettem volna sokkal gyorsabb, ha jobban koncentrálok és nem bénázok annyit, például látható, hogy közben a másik gépen meg kellett nyitnom az iFixit releváns oldalát, hogy most pontosan mit is kell leszedni.
Érdemes még megjegyezni, hogy lányos zavaromban elírtam a szállítási irányítószámot. Az erről szóló panaszos emailemre fél órán belül érkezett válasz, és azonnal javították a hibámat, nagyon kedvesen. Emellett a csomagban lapult egy ötdolláros kupon is, ha legközelebb vásárolnék.
Holnap reggelre feltöltöm maximumra a telepet, azátn kíváncsi leszek, hogy merül.
Nem voltam teljesen meggyőzve, de Cili elrángatott a Premier Outlets Centerbe, ami érzésre a világ végén van, de ehhez képest busszal kiválóan megközelíthető. Persze a végén engem kellett erőszakkal kihúzni a Nike boltból, így végül csak a nyári cipőproblémát oldottam meg egy vintage futócipővel:
Nike Pre Montreal Racer a teljes neve és a képen látható tengerészkék—smaragdzöld—fehér kombinációjú. Az eredetije 1973-ban készült Steve Prefontaine-nek, aki München után az 1976-os montreali olimpiára készült. Az edzője pedig Bill Bowerman volt, aki 1964-ben azt a Ribbon Blue Sports céget alapította, amelyből később a Nike született. Montrealba végül nem jutott el Pre, 1975-ben egy autóbalesetben vesztette életét. A cipő neki is emléket állít.
Most volt újév, ehhez képest már hol tartunk. Csináltam egy számvetést, az első negyedévben eddig összesen 868 kilométert bicikliztem és 410 kilométert futottam. Előbbi kizárólag közlekedésre korlátozódott, azaz nagyrészt munkába járás. A futás azért kicsit meglepett, mert Zsófi nemrég tartott 500-nál, és azt hittem, sokkal jobban le vagyok maradva. Mondjuk én nem sérültem meg.
Elmentem ma éjjel futni, muszáj volt. Egyrészt láttam, hogy @kovtomi elindult, és nehogy már utolérjen a Nike+ appban, másrészt meg már csak 10 nap, és Balatonfüreden maratont fogok futni a Maratonman tavaszi futamán.
Jó lenne mindhárom futamot teljesíteni, nameg nemrég szemet vetettem az októberi Košice Peace Marathonra is. Egyelőre persze a szokásos lébeckodást folytatom a rendszertelen edzésekkel. Füreden is az lesz a cél, hogy az eddigi 4 óránál alig valamivel jobb időimen valamennyit javítsak. Kicsivel is megelégszem, mindenesetre most a legfontosabb, hogy addigra összeálljon a dolog. Holnap folytatódik a reggeli Ustreames futással a Rómain.
Meg még az is volt, hogy futás közben eszembe jutott, hogy le kell írnom, milyen vicces látni, ahogy a szembejövők végigmérnek futás közben, majd megállapodik a tekintetük a cipőmön. Hiába, a piros. Szemérmetlen összegeket lennék képes elkölteni színes cipőkre.
Most pedig még van két rész Vikings, amit nem láttam. Már az első pár is tetszett, de tegnap a harmadik alatt fogott ez az a bizsergető érzés, hogy ez igen állat egy sorozat. Ez különösen abban nyilvánult meg, hogy erős késztetést éreztem, hogy újra aktiváljam a World of Warcraft előfizetésem, és aprítsak a warriorom félembernyi fejszéjével kicsit. Valamint csőben van a House M.D. harmadik évadának a 12. epizódja, természetesen Katheryn “Lagertha” Winnick miatt.
Ez most ilyen énblog lett egy irodalmi és egy munkahelyi referenciával valamint egy isoldeizumssal.
Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, de ma szépen lecseréltem a kezdőképernyőn a Beejive ikonját a Facebook Messengerre. Egyszerűen az utóbbi időben mindenkivel ezt használom, be sem szoktam lépni GTalkra.
Tényleg benne van minden, ami egy üzenetküldőbe kell:
Asztali gépről és a két nagy mobil operációs rendszerről is elérhető
Lehet offline kontaktoknak is üzenni, kiváltja az SMSt
Szinkronizálja az előzményeket a készülékek között
Ha az egyik készülékeden fogadod az üzenetet, a többi abbahagyja az értesítők küldését
Az első ponton van mit fejleszteni, hiszen OS X alatt csak a weboldalon lehet beszélgetést folytatni. Logikus lett volna a Mountain Lion Facebook integrációjával a Messagesbe belehegeszteni a Facebook chatet is mondjuk, de ez nem történt meg. A bejegyzés kedvéért megnéztem, és nem Jabber, hanem MQTT protokollt használ, ami mondjuk nyílt forráskódú.
A Google Talk számomra legnagyobb problémája, hogy a legtöbb iOS-es implementációja elég gyászos. A Beejive-ot elviselhető volt használni, de az is bele tudott ragadni egy-egy szinkronizálásba néha. Androidon persze sokkal jobb a helyzet, de ez engem nem vigasztal. Valamint én nem is használom a GMail fiókomat, így nyitva sincs egész nap a böngészőben. Szerencsére az OS X Messages ezt kulturáltan megoldotta.
Az amúgy nekem nagyon bejövő iMessage-nek a fentihez hasonló baja, hogy Androidos vagy Windowsos kapcsolataimmal nem lehet használni.
A negyedik pontban felhozott készülékek közti váltást a Messenger viszonylag kecsesen oldja meg, fel tudom kapni a telefont ha épp elmegyek otthonról, és azon folytatni egy beszélgetést, ha úgy adódik. Ha hosszú ideig nincs kommunikáció, akkor az első üzenetnél megint együtt jelez a telefon és a gép, de utána már csak az, amin válaszoltam.
Az is jó dolog még, hogy látszik, ha a fogadó fél elolvasta az üzenetet, még ha így nehezebb is elbújni. Na meg ott van rajta minden kontakt alapból, nem kell azzal bohóckodni, hogy meghívót küld az ember, amit aztán vagy elfogadnak, vagy nem. Nekem szimpatikusabb ez. Ha valakivel nagyon nem akarok beszélni, akkor beteszem egy olyan csoportba, aminek fixen offline vagyok.
Mindenesetre most már csak anyát kell átszoktatni a Messengerre a KIK-ről, és kész. Emlékeztek még amúgy, amikor mindenki MSN-ezett?
Hát ez egyszerűen zseniális, egymás mellé vágva hazánk elképesztően informatív híradója és a kormány által sokat kritizált ARD német változata. Nehéz lesz eldönteni, hogy sírj vagy röhögj.
Nem áprilisi tréfa, tényleg voltam Stuttgartban. Az alábbi exkluzív képen I. “Szakállas” Eberhardtnak, Württemberg hercegének lovasszobrával pózolok a stuttgarti várban a szombati érkezésemkor.
Stuttgart első számú nevezetessége az autógyártás, itt székel a Mercedes (Daimler AG) és a Prosche is. Annyira erre épül az egész város, hogy a vasútállomás tornyán egy éjszaka világító Mercedes jel díszeleg, meg persze az utcák is tele vannak mercikkel. Mint ipari központot, a második világháború alatt alaposan szétbombázták, így a régi épületekből nem sok maradt meg, de áll még azért a régi vár és az új kastély.
Az újabb épületek inkább a szocreál stílusra emlékeztetnek sajnos, mint például Baden-Württemberg tartomány parlamentje. Aztán érdemes még megemlíteni, hogy a város jelenleg erősen fel van túrva a Stuttgart 21 projekt keretében, ami egy vasútfejlesztési program sok új vonallal és alagúttal, és ami már-már a mi négyes metrónkra emlékeztet a terveket messze túlhaladó költségeivel.
Tesó kórháza Esslignenben van, ami Stuttgarttól 14 kilométerre található, és legjobban Budához lehet hasonlítani szerintem, dimbes-dombos kertes családi házas agglomeráció. A kórház nagyon pöpec, az épületek újak vagy felújítottak, az a pár lézengő dolgozó pedig meglehetősen nyugodtnak és kisimultnak tűnt. Persze a húsvét miatt az egész hétvégére elmondható, hogy a fű se nőtt, de ettől függetlenül is érezhető volt a másabb légkör.
Vasárnap bóklásztunk Esslignenben. Igazából egy nagyon cuki bajor kisváros, amit legjobban talán a kilátás a várából szemléltet. Itt sokkal több megmaradt épület van, mint például a régi városháza. A vár is elég menő, szép kilátással, és rengeteg hegyre fel vezető lépcsővel. A képeken azért látható, hogy a nap nem nagyon sütött, sőt reggel még némi hó is is szállingózott.
Meg még az is volt, hogy találkoztunk egy vacsora erejéig Nicole-lal és Stefannal, akik a nagyszülőket mentek az ünnepekre meglátogatni Stuttgart másik oldalára, és hazafele beugrottak Esslingenbe, de erről nincs kép.
