A cím miatt álltam neki ezt megnézni péntek este. Az Angyalok városát gondolom mindenki látta, na az a film ezen alapszik, bár az alapvetésen kívül, ti. hogy egy angyal a halandó életre vágyik, semmi közös nincs bennük.
A helyszín Nyugat-Berlin a hidegháború idején. A könyvtáras jelenetből megtudható, hogy rengeteg angyal él itt, akik követik az emberek életét, és hallják a gondolataikat. Igazából alig van párbeszéd a filmben, a szöveg jó része narrációként használt monológ. Nagyrészt német, de például Marion franciául gondolkodik, az önmagát alakító Peter Falk pedig angolul.
Nem azért fekete-fehér, mert annyira régi lenne (1987-es), hanem mivel az angyalok nézőpontjából figyelünk, akik - többek között - nem látnak színeket. Az angyalok a halandók életébe nem tudnak beavatkozni, de a jelenlétükkel, érintésükkel reményt tudnak adni nkik.
Az egész meglehetősen avant-garde, és kell egy hangulat az élvezetéhez. Ha az első 10 perc nem tetszik, nem érdemes folytatni, mert végig ugyanolyan marad.
A berlini képek mindenestre elég durvák, például a Potsdamer Platz, ami akkor teljesen lepusztítva volt hagyva, most meg egy zsúfolt városközpont.
Csütörtökön éjjel hazafelé olyat sikerült pusztulni az Andrássyn a biciklivel, hogy mentő vitt az OBSI-ba. A biciklim egy jó fej srác megőrizte, meg ő hívott segítséget is. Természetesen mikor máskor, mint a berlini utam előtt. Végül elengedtek a kórházból saját felelősségre, felkötött jobb karral.
Így toltam végig Berlint, ami amúgy nagyon állat volt. Zum Beispiel.
Kedden visszamentem a Központi Baleseti Ambulanciára, hogy mégis mi van, mert semmi papírt nem adtak. Átküldtek a Dologház utcai járóbeteg kontrollhoz, ahol másfél óra várakozás után a doki elküldött, hogy fölöslegesen vagyok ott, mégis az akut járóbeteg ambulanciára (Gázláng utca) menjek vissza, és tárgyaljam meg a szitut az eredeti orvosommal. A búcsúköszöntés: "menjen át a túloldalra, aztán felfűzik egy titándrótra".
Merthogy még csütörtökön meg is akartak műteni, csak mondtam, hogy megy a gépem, nem érek rá.
Szóval vissza, a nagyon jó arc orvosom még emlékezett is rám. Megint megröntgeneztek, és az lett a verdikt, hogy mégse lesz műtét, hanem járjak 3 hétig a karfelkötőmben, és minden jó lesz. Okay.
Azóta kicsit megnyugtatott a tény, hogy az internet szerint 10% alatti az aránya a műtött kulcscsonttöréseknek, a többi esetben rögzítik a kart hetekre, és kész. Mindenesetre kíváncsi leszek, mert jelenleg láthatóan kidudorodik a csont a vállamon...
Amíg nem tudtam, hogy nem kéne, simán tudtam mozgatni amúgy mindenfelé.
Persze két nap után már alig bírom a rögzítést, minden rossz, és a legalapvetőbb tevékenységek tudnak gondot okozni, mint a cipőbekötés. Nyilván futásról szó sem lehet. Szerencsére nem fázom, aludni is rohadt jó a negyven fokos lakásban lekötött karral.
A fenti videó maximumra tekert hangerőn tükrözi hűen az eredeti élményt, amit a kabócák nyújtanak nyaranta Japánban. Az állat amúgy nem csak hangos, hanem nagy és csúf is, és ősszel tömegesen hullanak le a fáról haldokolva.
Pénteken napközben odajött Misi, hogy kölcsönadom-e a biciklilezáróm. Mondom, persze, és levettem a kulcsot neki. Aztán el is feledkeztem az egészről.
Elég vérpéntek volt, negyed nyolc körül indultam volna haza, amikor bevillant, hogy nem kaptam vissza a kulcsot. Misi lelkiismeretes ember lévén a biciklim azért visszazárta, aztán elutazott vidékre a hétvégére. Felhívni nem lehetett, mivel nemrég ellopták a telefonját. Eddig jó.
Autóval elvitt Tibi a Margit hídig, aztán inkább hazasétáltam, mint a 4-6 pótlóbusz.
Tegnap az időmérő után meg nagy elánnal felöltöztem futócuccba, és elindultam a gyár felé. Persze kerülővel, ha már hétvége, illene egy rendes távot futni. A Margit hídnál adtam meg magam a hőségnek végül elég siralmas 6'30"-as kilométerek után. Régen azért jobban ment a melegben is.
Legyen akkor gyaloglás, amit a Tímár utcáig sikerült kivitelezni. De legalább azt felfedeztem, hogy a gyalogosok és futók azért járnak a bicikliúton, mert nem nagyon lehet máshol menni. Szóval szégyenszemre HÉV, aztán hazatekertem.
A ma reggeli elhatározást sem sikerült betartani, hogy felkelek reggel, amikor még nem fenyeget a spontán öngyulladás kint, és futok. Azért a Magyar Nagydíj előtt elgurultam legalább a Budapest vége tábláig Érd felé meg vissza.
Így a hétvége 6,5 km séta, 10,5 km futás és 46 km bicikli.
Heuréka! Elképesztően sokat szívtam azzal, hogy az OS X Mail alkalmazásában nem lehet alapértelmezett kódlapot beállítani, de most megvan a megoldás.
A munkámból adódóan sokat írnak nekem japánok, akiknek sajnos az a rossz szokásuk, hogy ISO-2022-JP enkódolásban küldik a leveleiket. Ezeket persze a Mail.app minden gond nélkül megjeleníti. Azonban ha egy ilyen levelet továbbítok, vagy válaszolok rá, akkor megmarad a japán kódlap. Ez még mindig nem lenne baj, mert a Mail.app van olyan intelligens, hogy helyesen mutatja az emailt, viszont mindenki más, aki mondjuk a Gmail webes felületén nézi, olvashatatlan karakterláncot lát csak. Így a dolognak még az a szépsége is megvan, hogy csak akkor értesülök a fiaskóról, amikor valaki megmutatja, hogy mit küldtem neki.
Az egyik megoldás, hogy minden egyes alkalommal, amikor ilyen emailre válaszolok, átállítom a kimenő levél enkódolását a Message > Text Encoding > Unicode (UTF-8) menüvel. A módszer hátulütője, hogy macerás minden elküldendő emailnél végigkattintani, illetve hajlamos vagyok elfelejteni. Fixen beállítani természetesen nem lehet.
Az internet tele van a második opcióval, hogy a terminálból adjuk ki a defaults write com.apple.mail NSPreferredMailCharset "UTF-8" parancsot. Ez azonban Leopard óta megszűnt működni, tehát kuka.
Ami viszont bizonyítottan működő megoldás, ha egy Dingbat karaktert helyez el az ember az emailben, esetemben például az aláírásban. Ha ilyen karakter van az email szövegében a Mail.app automatikusan Unicode kódolással küldi el, mindegy, milyen karakterlapú emailre válaszolunk.
Ma kiírtam Twitterre egy parancsot, amivel kilépésre lehet bírni bármilyen OS X alkalmazást parancssorból. A fene gondolta, de nagyon népszerű lett.
A háttér, hogy a céges emailünk Google Apps alapú, amit én minden gépemen Mail.app-ban nézek. Gyakran előfordul, hogy az otthoni gépen is bekapcsolva marad a Mail.app. Ez azért lehet gond, mert ha túl sok kérés esik be a Gmailhez, (konkrétan több, mint 15 IMAP kapcsolat fiókonként) akkor Too many simultaneous connections hibát dob. Egy kliens pedig a háttérben több kapcsolatot is nyithat.
Igény van rá tehát, hogy a munkahelyről ki lehessen lépni az otthoni Mail.app-ból. Ehhez szükség van ssh elérésre, amit simán be lehet kapcsolni az OS X beállításaiban, egy port átirányításra az otthoni routerben, és az otthoni IP címre, amit én a Dyn ingyenes DNS szolgáltatásával kötöttem össze.
Ha már bent vagyunk, elég lenne egy sima kill parancsot kiadni, de az nem túl elegáns. Sokkal szebb az:
Probably all my Hungarian readers have seen it as it's been posted to Cink but this is what I've spent my last 14 minutes watching. A simply amazing video of commuting in Budapest from mass transit to the airport. It's the creator's (Ádám Pátzay) graduation work, completed spanning eight months. Highly recommended in full screen and HD.
