Volt egy titokos reményem, hogy némi pénzt viszontlátok az ellopott biciklimből. Magdi felhívta a figyelmem, hogy a VISA kártyák Japánban automatikusan biztosítással is rendelkeznek. Nevezetesen ha vásárolok valamit a kártyával, akkor az automatikusan biztosítva van, és ha bizonyos időn belül történik vele valami, akkor kártalanítanak. Nagyon úgy hangzott, hogy ezt pont nekem találták ki, lévén egy hónap sem kellett hozzá, hogy ellopják a biciklim. Amikor felhívtam őket azonban, közölték, hogy egy kitétel értelmében ez az egész dolog kerékpárokra nem vonatkozik. Mondjuk érthető, hiszen a kétkerekűek és az esernyők Japánban sem szent és sérthetetlen dolgok, lopják őket. Azért jó lett volna ha visszakapok némi pénzt. :/
A régebbi képek feltöltése tekintetében újabb előrelépésről számolhatok be, ugyanis megnézhetőek a Golden Week alatt készített harborlandi képek - avagy Kobe madártávlatból (legalábbis a Port Tower tetjéről).
Az új tanárom Dalmadinétől vehetett módszertan-órákat. (Nevezett hölgy a középiskolai matektanárom volt, mellékneve a rettegett, de különben nagyon rendes, és nem utolsó sorban felvettek a Közgázra.) Szóval bejön pénteken és kérdéseket tesz fel. Felszólítva, nem megkérdezve, ki akar válaszolni. Pont előző nap derítettem ki, hogy az előre kiosztott jegyzeteknél valami probléma volt, mert a második óra vázlata kétszer, míg az első egyszer sincs meg. Nem mitnha megléte sokat segített volna, de legalább nem az órán kellett volna azon morfondíroznom, miről is lehet itt szó. (Béranyaság.) Mindenesetre nagy móka ígérkezik, mert az eddigi gyakorlattól eltérően ő nem két, hanem négy órát tart, mindegyiken más témával, midnegyikhez kétezer jeles beadandóval. Mindig péntekről keddre: már látom milyen kellemes hétvégéim lesznek. Kiadott anyag persze itt is fénymásolt újságcikk, kicsinyítve, hogy ráférjen egy lapra. Eredmény: a kanjik helyén fekete maszat, még csak kiszótárazni sem tudom.
Holnapra elő kell állnom az esszével a kinevezett tutoromnak. Csendes japán srác, doktorin van. A Todaion végzett, nem tudom ez jó dolog-e vagy sem. Mindenesetre korrekt volt, mint minden japán, de barátok szerintem nem leszünk. Meg kell tudnom, hogy vajon ő hivatalosan is a tutorom-e, mármint regisztrálva van-e az irodában. Vannak ugyanis egyéb jelentkezők, akik szeretnének tutorok lenni. (És akiket nem egy tanár jelölt ki felülről.)
Valamint ma volt a hosztcsalád-ismerkedés. Már Tokióban is lehetett japán “anyukát rendelni”, de ott nem éltem ezzel a lehetőséggel. Engem frusztrál olyan emberekkel beszélgetni vagy a házukba bemenni, akiknek egy szavát sem értem. Mostanra ez egy kicsit változott. Az én “anyukám” 25-nek néz ki, tehát kb 35 éves (nem kérdeztem) japán leányzó, plusz a szülei, akikkel él. Az anyjával jött el, rendesnek tűntek. Mintha kicsit zavarban lettek volna, és elmondták, hogy én vagyok az első hosztgyerekük. Kíváncsi leszek milyennek bizonyulnak. Egyelőre meghívtak magukhoz, de nem fixáltunk semmilyen időpontot, mert ezt a nyomorult esszét kell írnom…
Még tavaly olvastam ezt a cikket és bár nagyon érdekesnek tűnt a dolog, - emlékszem fennhangon kacagtam a gép előtt az idézetektől - nem tettem lépéseket. Már japánban jutott el hozzám a következő információmorzsa, de ismétcsak nem történt semmi. Hiába a szuperlatívuszok, nem tűnt egyszerűenk megszerezni a sorozatot. Az emlékek megmaradtak viszont, így végül eljutott hozzám is a Firefly, de sokáig bele sem néztem. Talán Hanna blogja miatt történt, hogy végül egyik este úgy döntöttem, megnézem az első epizódot, a kétórás Serenity című bevezető-filmet.
Ilyen lehet amikor valaki meghallja az Isteni szót és mélyen vallásossá válik. Minden magasztaló jelző amit a Firefly-al kapcsolatban olvastam, helytálló, sőt. A látvány gyönyörű a kis költségvetés ellenére - vagy talán pont azért. Amikor nincs elég pénz, akkor az öletek veszik át az irányító szerepet, így lesz a Mi-24-es helikopterből futurisztikus mentőűrhajó. Egyszerűen megoldották, hogy nem látszik rajta, hogy olcsó. Ilyenmódon semmi sem akadályozza a fergetegesen csavaros, szokásos kliséktől mentes történet élvezetét. Joss Whedon nemhiába felel a Buffy szövegkönyvéért, csak a párbeszédek elvinnék a hátukon az egészet. Mindehhez jön a színészgárda teljesítménye. Egyszerűen imádnivalóak, nincs rá jobb szó. Először is mindenki ember, mindenki emberien reagál a dolgokra és üdítően széles skálán mozognak a jellemek. És együtt - mint egy jó Baldur’s Gate party - egymást segítve, olykor-olykor egymásnak keresztbetéve 14+1 részen keresztül garantálják a minőségi szórakozást. Ámen. “Take my love, take my land, take me where I cannot stand
I don’t care, I’m still free, you can’t take the skies from me”
Mik történtek előző hét péntek óta? Például álmatlanságom következtében hajnal kettő és hat között befejeztem a “Politikai filozófia három részeges ember beszélgetése alapján” című esszémet. Nem én vagyok ennyire rebellis címadó, már az alapanyag, amiből dolgozni kellett is hasonló volt: “A Discourse by Three Drunkards on Government”. Nakae Chómin követte el a Meiji restauráció korában aktuálpolitikai kérdésekről vitatkozva. A furcsa cím és elgondolás ellenére nem rossz mű, még akkor is ha kissé archaikus és nagyon fennkölt angolt használ a fordítás. Körülbelül itt jöttem rá egyébként, hogy nincs az az Isten, hogy én ezt japánul el tudtam volna olvasni. Mindenesetre a beadandó elkészült és bár csütörtökön nem találtam meg a tanárt sehogy sem, pénteken az órán átadtam neki. Itt ismét hangsúlyozta, hogy ha valami problémám van, nyugodtan keressem meg, bármiben segít. Valamint mondta, hogy sajnos arra nem számíthatok, hogy minden tanár megengedi az angol nyelvű report-ot. Hja’, ha tudná, nekem ez az alapértelmezett hozzáállásom. Mármint hogy nem áltatom magam hamis reményekkel, hogy rádöbbennek a tanárok, hogy egyetemi szinten azért nem tudok japánul.
Ezzel kapcsolatos, hogy tegnapelőtt egy ismeretlen japán írt nekem emailt, amiben kifejti, hogy ugyanezen szeminárium előző tanára, bizonyos Tsukimura Sensei, megbízta, hogy legyen a tutor-om. (kb. magántanár, aki segít felzárkózni, stb.) Tsukimuráról azt kell tudni, hogy a volt Jugoszlávia utódállamaira szakosodott, ezért több évet élt Magyarországon kutatási célzattal. Az órán viszont meglehetősen szigorúnak tűnt, sőt én úgy éreztem, nem loptam be magam túlságosan a szívébe. Egyrészt ragaszkodott a japán nyelvű beadandóhoz, és láthatóan csalódottnak tűnt amiért nem tudtam elolvasni az újságcikkeket. Felállítottam egy olyan elméletet, hogy mivel ismeri és tanította Magdit, őt tartja külföldi etalonnak, ami azért nem teljesen reális. Mármint egy év gaidai-oktatás után. Ehhez képest tutor-t rendel ki? A mai nap folyamán kiderül, mi lesz ebből, ugyanis találkozom a tutor-jelölttel.
Ennyit a japán egyetemi oktatásról, inkább rátérek valami izgalmasabbra, a vasárnapi rockkoncertre. A dolog neve Larks in the Park, és Oszakában került megrendezésre. (A linkben lévő cikk ugyan 23-át jelöli meg dátumnak, de az hétfő. A valós dátum 22-e, vasárnap.) Ide vonultunk ki kansai-i magyarok plusz meghívottak, barátnők, stb egy jó bulira. Ez tipikusan gaijin party, amolyan mini-sziget. Szabadtéri koncertek mindenféle - nagyrészt külföldi, értsd gaijin - együttesektől. Sajnos egy évben csak egyszer van ilyen alkalom, a japánok úgy fest nem nagy rajongói az ilyesminek. Pedig a rengeteg külföldi között voltak japánok is, valószínűleg a “nyugati életérzés” hívei közül. Nagy attraktív erőt jelentett például a Nightwish-koncerten beszerzett pólóm, aminek kapcsán két japán lány is leszólított - ez a startégia tehát bevált. Az eső ellenére mindenki nagyon jól érezte magát. A végén hatalmasat őrjöngtünk az ausztrál ska-punk együttesre, elfogyasztottunk jeelntős mennyiségű Asahi Super Dry sört, és szereztem egy autogramot az egyik együttes egy veszélyesen jól kinéző (és japán) énekesétől. Így utólag ilyen lehetne többször is, de Japán nem osztja két marékkal a nem szokványos szórakozási lehetőségeket.
Hozzákezdtem a már egy ideje meglévő új képek feltöltéséhez a galériába. (Amúgy sem árt csinálni valamit, mert most tartok 6GB képnél a winchesteren…) Felkerült a hirtelen felindulásból megszervezett, és kissé hervadófélben lévő virágokra korlátozott, de mindenképpen élményszámba menő arashiyama-i hanami. Talán látszik valamennyire, meglehetősen hideg is volt.
Második albumként pedig egy vegyes képsorozatot töltöttem fel. A képek a harborlandi éjszakában - ez Kobe, úgymond, központja és híres épületei itt találhatók - majd utána egy vacsoránál a Wendy’s-ben és a harborlandi Starbucks Café-ban készültek. Valamint hozzáadtam az Orsi lakásán részben Barna által fényképezett portrékat is. Kobei élet és a magyarok képekben.
Rám szakadtak a tevékenységek. 36 órás napokat szeretnék! Sajnos ennek a blogolás (is) látja a kárát, mire eljutok idáig, már nincs kedvem pötyögni és nagy megerőletést jelent az ujjaim ritmusos koordinált mozgatása a billzet felett. Pedog mesélnivalóm van miről…
Mindenesetre senki se aggódjon, mert nem fogom elfelejteni. Addig is egy kis élménymorzsa: a mai tesiórán túráztunk. Amúgy frizbi-óra lenne (ezt is leírtam már párféleképpen (frisbee), de azt hiszem így helyes), de mivel megosztjuk a pályát a baseball-osokkal, kénytelenek voltunk ma túrázni. Előtte kaptunk egy kalóriaszámlálót. Kis számítógép, az ember beleteszi a zsebébe vagy az övére csípteti. Meg kell adni a magasságot, testsúlyt és a nemet, majd a gép ez alapján számolja, mennyi kalóriát fogyasztott a delikvens adott idő alatt. Még egy kis grafikont is rajzol. Nekem kicsit szemfényvesztésnek tűnik, hiszen közvetlen kapcsolatban nicns a testemmel, mégis honnan tudja, mennyit mozogtam. Mindenesetre megnézem, mikor használnak majd ilyesmit magyar oktatási intézményben. :)
A hegymászás maga nagyon élvezetes volt. Tiszta szerencse, hogy itt lakunk a Rokkó-hegy lábánál. Kb. fél kilométert “igazi, vad” erdőben is megtettünk, értsd nem volt a lábunk alatt kövesút. A japánoknak ez tiszta vadregénynek tűnt. Ilyenkor jut eszembe, hogy milyen szívesen elvinném a csapatot egy anya-féle osztálykirándulásra, vagy egy családi Mátraháza - Parádi Üveggyár útvonalra. Amikor Mátraházán nyaraltunk, mindig megfordult a fejemben, milyen lehet a hegyekben élni, suliba járni. Hát iyen. :D
Valahogy felborult a bioritmusom. Felébredek éjjelente, nagyon nehezen alszom el. Volt, hogy csak hánykolódtam az ágyban míg végül nem dönöttem úgy, hogy megpróbálok olvasni, hátha az elaltat. Nem tudom, mi lehet az oka. Talán túl sokat idegeskedem iskolai dolgokon, vagy a közelmúlt “kellemes” eseményei borzolják az idegeim. Vagy megártott, hogy késő éjjelig fennmaradtam, hogy befejezzem a beadandóimat.
Közeleg az igazi nyár is. Egyrészt allergiás vagyok, folyik az orrom és viszket a szemem, valamint döglemeg van napközben. Az a fajta japán meleg, amit súlyosbít a pára. És hol vagyunk még az igazi júliusi hőségtől…
Mindemellett vannak pozitív dolgok is, például sikeresen befejeztem a politikai filozófiáról írt esszémet, és le is adtam. A tanár nagyon kedves volt, még azt is felajánlotta, hogy forduljak hozzá, ha a másik két szemináriumvezető anyaga nehéznek bizonyul, mert tudja, hogy nehéz lehet más nyelven tanulni. Ritka hozzáállása van.
Visszamenőleges eseményekről írok. Kellett nekem panaszkodni, hogy nem történik semmi. Tegnap elindultam az egyetemre, ámde azzal kellett szembesülnöm, hogy a biciklimnek csak hűlt helye fogadott. Először csak arra gondoltam, hogy az irodából valaki arréb vitette, mivel a vendégek számára kijelölt parkolóban hagytam. Bár így is furcsállottam, hogy vajon hogyan nyitották ki a zárat… Persze senki sem nyúlt hozzá, egyszerűen ellopták. Fantasztikus, még hozzá sem szoktam, hogy van biciklim. (Az irodában egy úriemben gyakorlatilag felkacagott, amikor közöltem, hogy nem találom a biciklit. Jóhogy nem nevet ki! Ott egy kicsit bizsergetett, hogy én ezzel most nagyon elekzdek ordítozni, de végül nem tettem.) Amúgy a kerékpár váza hozzá volt kötve a korláthoz, tehát nem csak a japánban megszokott módon a kereke volt lelakatolva. Aki ezt elvitte annak vágni/fűrészelni kellett.
Tekintve hogy megszűnt a közlekedési eszközömként létezni a bicikli, el kellett gyalogolnom Sannomiyába vonatbérletet venni, aminek folyományaként majdnem elkéstem a japánórámról. Utána úgy éreztem kell egy kis lélekápolás, úgyhogy meglátogattam az irodánkat (a jogi karét) aholis - nicns rá jobb szó - imádnak. Noguchi-san amint meglátott széles mosollyal érdkelődött, hogy hogy vagyok, stb. Majd mintegy bocsánatkérően, hogy ilyenekkel zargat kitöltettett velem egy felmérést a lakhelyemről. Kifejezetten kellemes így ügyintézni.
Napi teendőim után kénytelen voltam meglátogatni a rendőrséget. Teljesen részletesen kihallgattak, mikor láttam utoljára a biciklim, mikor vettem észre, hogy nincs meg, stb. Nem mulasztották el megjegyezni, hogy milyen nagyszerű, hogy egy év után így beszélek japánul, meg le tudom írni kanjival a címem (lol), és így tovább. Rettentő kedvesek voltak, annyi szent. Szóval a harci helyzet az, hogy körözik a biciklim és nagyon gambarnak. Persze közlekedési ellenőrzés ide vagy oda, aki ellopja csak van annyi esze, hogy nem csalinkázik vele az utcákon mintegy kihívva a sorsot, hogy igazoltassák…
Már a Gaidaion is voltak ilyen érzéseim, hogy alapvetően az égadta világon semmi sem történik velem. Ilyenkor aztán bajban vagyok, miről írjak ide. Ma a Gaidaira akartam menni Siilennel, de mivel állítólag sokat kell olvasnia valami órára, lemondta. Siilen mongol, és velem egy évfolyamon van BA szakon. Osaka Gaidaios, ezért lett volna hasznos vele menni, én ugyanis nem tudom az utat. Egyszer voltam arra, de ez ugyebár nem garancia. És kíváncsi vagyok az idei lá… khm szóval mint felelős sempai szeretnék találkozni a kohaiokkal. Mindenesetre erre is majd később kerül sor.
Amit viszont már régóta tervezek megosztani, az egy betekintés a Japánban fellelhető angol feliratokba. Tudni kell, hogy a japánok nagy amerika- és angol nyelv mániájuk következtében mindenütt angol feliratokat használnak. Viszont ezen feliratok mindössze dekorációs elemként bírnak, és jelentéstartalmuk folyamatos röhögőgörcsre készteti az angol anyanyelvű vagy angolul tudó külföldieket. Nem kell messzire menni példáért, rögtön a kollégium földszintjén található egy figyelmeztetés a szomszéd telken folyó építkezésről. A felirat szerint nagy teherautók fogják ellepni az utcákat: “ please take care fo them “ Azaz vigyázzunk rájuk, aminek magyarul van értelme, viszont ez a kifejezés olyan vigyázást jelent, ahogy a babysitter vigyáz egy gyerekre. Hiába, nem mindegy, hogy take care of vagy be careful of. A japánok hadilábon állnak a vonzatokkal és a phrasal verb-ökkel.
Már utcai felirat az éttermek - sőt tulajdonképpen bármi - ablakaira festett Let’s enjoy together!. Ezzel nyelvtanilag nem is lenne baj, de azok a fránya külföldiek rosszul értelmezhetik. Persze rossz az, aki rosszra gondol, itt mindössze a finom ételek közös élvezetéről van szó ugyebár.
Az alábbi levelet az ISP-mtől kaptam (Internet Service Provider). Kicsit kacifántosra sikeredett:
“ Thank you for using our Internet services.
We would like to inform you about our working for you to start our Internet service later.
Please wait for a while and keep these documents with caution.
We would like you to stay in your room while we will work in your room, because it needs to put the modem for the Internet service in your room. If you will not be ale to stay at that time, please get your modem from your staff and set it in your room by your self.
You can put it within about 5 minutes according to the explanation.
Thank you for your corporation and understanding.”
Nem mondom, hogy nem lehet megérteni, de nagyon szenvedtem közben. Szerencsére van japán verzió is.
ÉS végül a tuti ász, amit nem lehet überelni. A Sankita Street - egy bevásárló- és pachinko-utca - reklámja, ami minden villanyoszlopra ki van függesztve:
“ meet the heart
this invent is connect
yourr heart to lovers heart
we try to help your sensitive mind
please walk our street
you may catch the interesting experiment
sankita
(Megj.: a gépelési hibák szándékosak, szöveghűen másoltam.) Azt hiszem itt fölösleges minden szó, mindenki menjen, és fogjon magának érdekes kísérleteket!
A tegnapi péntek tizenharmadika tartogatott meglepetéseket, a babonával ellentétben azonban nem kellemetleneket. Reggel kissé kedvetlenül indultam a “kedvenc” szemináriumomra, amire ismét report-ot kell írni. Új témába kezdtünk, új tanárral. Legnagyobb megrökönyödésemre a szokásos tiszteletkörök lefutása után - értsd honnan jöttél, mennyit tudsz japánul - megkérdezett: Ugye angolul szeretnél report-ot írni? Hevesen bólogattam: ilyen ajánlatot nem fogok visszautasítani. Ilyesmi bizony eddig még nem fordult elő, hogy kérnem sem kell. Óra után meg is támadtam az oktatót, hogy ha már angolul írok esetleg a könyvnek, ami alapján dolgozni kell, nincs-é vajh’ angol változata. Rám nézet nagy kerek szemekkel: Hogy lehet, hogy nem találtam, létezik egy rendkívül jó fordítása a műnek. Nem akartam neki elmagyarázni, hogy nem is mertem reménykedni olyasmiben, hogy angolul írhatok, úgyhogy nem is tettem ilyen irányú lépéseket… Éljenek a fiatal tanárok, akiknek amerikai politika a szakjuk, és lehet nekik angolul írni! :)
Ha lehet hinni a Da Vinci kód ezen adatának, péntek 13-a azért szerencsétlen nap, mert egy bizonyos pápa megelégelve a templomosok egyre növekvő befolyását mai kommandós akciókat megszégyenítő szervezettséggel csapott le a rend különféle vezetőire szerte Európában. Természetesen az elfogott lovagokat megkínoztatta és megölette, lefejezve ezzel a túlságosan megerősödött templomosokat.
Mellesleg ebben a pillanatban épp a Rómeó és Júlia musicalt hallgatom három nyelven. Az eredeti - ha jól tudom - francia, de hozzájutottam az angol és a magyar változathoz is. Jelenleg eufóriaközeli élményt nyúlt az azonos számok három nyelvű élvezete. (Ráadásul ebből a háromból kettőt értek is; egész jó arány.) You’re in Verona!