Szokásos forgatókönyv szerint lefeküdtem viszonylag korán, és felébredtem igen korán. A hirtelen jött időt kihasználtam, hogy befejezzem az ismétcsak határidőn túli esszémet. Egyszerűen képtelen vagyok időre elkészülni ezekkel a fogalmazványokkal. Remélem, most szusszanhatok kicsit, hiszen a tanárváltás miatt a mostani hétvégén előreláthatólag nem kell majd írni semmit. Valamint az is kérdéses, hogy egyáltalán elfogadja-e a jelenlegi tanerő az alkotásomat.
A tavaly már megismert forgatókönyv szerint otthon befejeződött az oktatás és a vizsgaidőszak is záráshoz közeledik. Ezzel szemben Japánban csak most kezdődik a nemulass. Július közepétől lehet számítani a vizsgákra. Már kaptunk is egy beosztást, hogy miből, mikor és hogyan kell majd számot adni a féléves anyagról. Bár már nem egyszer tapasztaltam, nem győzök csodálkozni, hogy egyrészről milyen hihetetlenül gyorsan eltelt a félév, másrészről hogy ezalatt a szemvillanásnyi idő alatt milyen orbitális mennyiségű tananyagot voltak képesek leadni. Ez a kettősség már otthon is mellbevágott az egyetemen. Gondolom azért is van ez, mert az ember tizenkét év alatt kiválóan hozzászokik az általános- és középiskola folyamatosan számonkérő rendszeréhez, valamint a 45 perces órákhoz. Itt hiába tűnik kevésnek az óraszám a 90 perces időtartam miatt elég sokminden fér bele egy idősávba…
A június amúgy is jópofa hónap: ez az esős évszak. Körülbelül hajnal egy óra magasságában kedhetett el esni az eső, és azóta megállás nélkül zuhog. Nem ritka, hogy ez az állapot napokig fennmarad, és az utcákon tocsogni lehet majd a vízben. Hiába, szeressük a monszunt…
Attól, hogy nem írtam meg, azért volt egy-két dolog ami megzavarta lelki békémet. Például a születésnapomra időzített csomag. Vártam, vártam, de nem jött. Aztán érkezett helyette egy levél, mely szerint nem importálható biológiai veszélyt jelentő termék - értsd: szalámi - van benne. Választhattam, hogy visszaküldik az egész pakkot vagy megsemmisítik a kolbászt és elküldik a maradékot nekem. (Japán halál paranoiás, még magokat sem lehet behozni az országba. Fő a higiénia.) Érdekes, hogy az eddigi 4-5 szalámi senkinek sem szúrt szemet, ezt meg most megtalálták. Mit volt mit tennem, válaszoltam nekik, hogy incinerálják a nevezett húsipari terméket (ilyen stílusú hivatalos levél jött japánul) és küldjék el nekem a fennmaradó részt. Aztán megint elkezdtem várni, ismét hiába. Csomag helyett újabb levél: átkerült az ‘ügyem’ a vámhivatalhoz, akik megkértek, ugyan mutassam már be a születésnapi ajándékként érkező szuronytőröm behozatali engedélyét valamint a fegyvertartási engedélyem. (Azóta tudok ilyen szavakat japánul, mint bajonett.) Opciók hasonlóak, vagy visszaküldik az egészet vagy elkobozzák a ‘fegyvert’. Hja’ kérem én egy olyan országból jövök, ahol 18 év felett szamurájkardja is lehet az embernek, gondolta volna a pék, hogy egy késhez ilyen komplex engedélyeztetés kell. A módszer mindenesetre tetszik, apránként hozzájutnak a csomagom teljes tartalmához. Lehet persze, hogy csak a szalámievéshez kellett a vámhivatalnoknak gyorsan egy kés…
Tőr helyett inkább valami lőfegyverre lenne szükségem amúgy is. A galambok miatt tudniillik. Az erkélyemet valamiért szeretik ezek a dögök, ami nem is lenne baj, de oltári hangosak. Főleg reggel izgalmas arra ébredni, hogy valami búg. És itt nem valami lágy szerelmes búgásra kell gondolni, hanem egy Trabantra úton Mátraháza felé négyfős családdal, csomagokkal, kettesben. (Ha apa felváltott hármasba, egyszerűen lelassult. :) ) Szóval zúgnak az átkok és nem tehetek ellenük sokat. A csipeszeim nagy százaléka azért nincs meg, mert jól irányzott dobásokkal próbáltam elhajtani az erkélyhez hihetetlenül ragaszkodó állatokat. Itt fontos megjegyezni, hogy a paleolit kor óta a Homo Sapiens célbadobási tehetsége jelentős hanyatláson ment keresztül.
És a hangjuk csak egy dolog. Egyik reggel az ablakon kinézve kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy a természet elkerülhetetlen törvényének engedelmeskedő madarak pont a száradófélben lévő ruháim fölé pozícionálták magukat. Később ruhabeszedéskor, és -válogatáskor kiderült, hogy ez vagy egy széntablettát evett galamb, vagy egy egész istenverte csorda lehetett. A szárítóköteleket is újra kell húznom…
Azt nem értem, miért az én erkélyemet szeretik ennyire. Lehet, hogy a japán mosópor mesterséges galamb-afrodiziákum.
Aztán megtudtam, mi történik, ha egy autós újságírót meghívnak a japánok magukhoz egy hétre: Totalcar cikk. Végülis tök igaz, párezer éves kultúra, stb, egy hét alatt iparilag tanulmányozzuk, azán írunk róla népnevelő cikket, hadd okuljanak az otthon maradtak. Aztán majd a hazatért japán ösztöndíjasoktól kérdeznek orbitális hülyeségeket. Például, hogy igaz-e, hogy “a legtöbb japán étel nyers vagy főtt, a sütés még nem igazán terjedt el”. Erre mit lehet mondani, kedves cikkíró, talán azt, hogy mit ettél egy hétig? Persze tájékozott úriemberről van szó, hiszen “A japán konyha igazán művészi iparág, de a javát, a szusit már ismertem.” Japánszakosak figyelmébe ajánlom, hogy “Egy japán ilyet soha nem vallana be, de sokkal jobban járnának a latin betűkkel, végre le tudnák írni a saját hangzókészletüket.” Az, hogy egy hangsornak lehet tízféle különböző kanjival írt - tehát más-más értelmű - változata, már túlmutat a cikk nyelvészeti elemzésének határain. Und so weiter, und sofort. Azt hiszem mindenki ismeri a viccet, mely szerint a pattogatottkukorica-árus a bank előtt nem ad kölcsön, cserébe a bank nem árul kukoricát. Lehet, hogy megfontolandó. Egy állításával a cikknek azért egyetértek: “Csak egész mellékesen, ha valaki autós újságírónak készül, ne lepje meg intellektusának gyors és visszavonhatatlan hanyatlása.”
(Persze láttunk mi már Frei-dissziét animékről: a Japánban tanuló ösztöndíjas úgyis dilettáns, és mangát olvas.)
A végére gondoltam valami kellemesebb kívánkozik. A Funcom kiadta az E3-ra készített videóinak ‘rendezői változatát’. Így be lehet tekinteni az Age of Conan című készülő MMORPG-jükbe. Nem mondom, nem néz ki rosszul, főleg a környezet és a várak. A karaktereken még van mit csiszolni viszont, enyhén baltával vágottnak festenek. Bár ez ebben a korban nem volt ritka. Mármint a szekercével vagdosás.
És ugye a Dreamfall. Már maga a trailer is hihetetlen, inkább egy filmre emlékeztet, mint játékízelítőre. Stark és Arkadia kibővült Winter világával, és ahogy elnéztem a japán horrorfilmekre hajazó könyörgő kislányt, kellemesen darkos kalandban lesz részünk nemsokára. (Aki végképp nem tudja, miről szövegelek én itt, az azonnal szerezze meg a The Longest Journey című kalandjátékot, mely a műfaj koronázatlan királya.)
Harmadiknak pedig a Anarchy Online: Lost Eden bevezetője. Játékmenetileg sokmindent nem tudunk meg a készülő csomagról, legalábbis nem többet, mint ami hivatalos oldalon ‘feature list’-ként szerepel. Viszont eszement kúl lépegető robotok vannak benne, és várom, hogy valaki mutasson egy AO játékost is, aki nem vágja rá rögtön: ‘Ilyen nekem is KELL!’ :D
Megint sikerült a hétvégén mindenfélét csinálnom kivéve esszét írni. Most megyek találkozni a tutorommal. Remélem - mivel a kiskorúak által elkövetett bűncselekményekről nem tudok érdemi társalgást folytatni - nem érzi feladatának, hogy mindenképpen valami hasznos ámde megerőltető dolgot csináljunk. Kicsit túlságosan is kötelességtudó. Különben ötletes ez a szeminárium, mert a könnyű témák vannak előbb és csak mikor az ember már egészen sokat bejárt és dolgozott vele, azaz már nem akarja otthagyni, akkor váltanak át a gyilkosabbakra. Nyilván van benne elsősök szoktatása az egyetemi élethez célzat is. Én csak tudom, már nem egyszer voltam elsőéves…
Hétvége kicsit depresszívre sikerült, úgyhogy a száraz és unalmas tanulmányokról szóló bejegyzést nem tudom feldobni semmilyen izgalmas dologgal. Esetleg sok szép képpel a buliról Juditnál.
Jó reggelt! Ismét rám tört a kóma este kilenckor, el is aludtam rögtön - annak ellenére, hogy a szomszéd szoba lakója midnenféle precendens nélkül zenét hallgatott jó hangosan. Nem is lett volna baj, ha nem ugyanazt a számot preferálta volna többször egymás után. Miután korán lefeküdtem, egy órája sikerült fel is ébrednem, és azóta - nem találjátok ki - esszét írok. Igen, ez egy ilyen lassú munka, legalábbis nekem csak így megy, nem egyszerre, hanem darabonként. Valószínű nem ez lenne a megfeleő módszer, de bizonyos mennyiségű párhuzamos olvasás és írás után gyorsan agyhalottá válok, és a hatékonyságom zuhanni kezd. Ilyenkor fogok bele vanami másba pihenésképpen, például blogírásba ugye.
Habár nincs túl sok mesélnivaló, szokásos hétközi mókuskerék-folyamat, elkésett esszével. Kedden, miután semmi okosat nem tudtam kitalálni, elmentem a tanárhoz, hogy ez nekem nem megy. Egyrészt kegyetlen a szövegezése az ítéletnek többsoros mondatokkal, hivatalos nyelvezettel, másrészt összehasonlítani az ítéleteket elég lehetetlen feladatnak bizonyult. A tanár láthatóan jót mulatott rajtam és közölte, amnenyire tudom, írjam meg, és kész. Ezzel megint nem lettem sokkal okosabb, viszont ez alapján fogok neki írni valamit, aztán ha elégedetlen, az már az ő baja, ugyanis ‘ennyire tudtam’. Mellesleg olyan szívmelengető azt hallani, hogy ‘ez a japánoknak is nehéz olvasmány’. Néha pedig úgy érzem a környezetem japánja jelentősen problémamentesebb. (Nem a japánokra gondolok.) Nem mintha nem lenne még elég időm fejlődni.
Nem is mondtam, szombaton kaptam egy mini tortát is! Juditnál volt buli ugyanis, szokásos magyar társasággal, pont a születésnapom előtt egy nappal. A fényképezőgépemet sikerült Barnára testálni, így midnenki nagy örömére/bánatára (nem kívánt rész törlendő) rólam is vannak képek. Publikálásul folyamatban (legalábbis gondolatban folyamatosan foglalkozok vele) amúgy meg “when it’s done” jelleggel lesznek elérhetők. Marketing mindenek felett. :)
Rövid életjel következik. Beszéltem a tanárommal, hogy nem igazán működött az esszéírás-dolog, úgyhogy most péntekig kell ügyködnöm valamit.
Igen, időközben volt születésnapom. Hihetetlen tempóban öregszem kérem szépen. Bár azt hiszem, hogy a környékemen élő magyarok között még mindig én vagyok a legfiatalabb, amit nem is restek tudomásomra hozni. ;) Emberek otthon, tessék jelentkezni a Monbusho-ösztöndíjra, hogy legyen utánpótlás! Különben konstatáltam, hogy valami kabbalisztikusan mágikus korom van, révén a számjegyei ugyanazok, és a számjegyek száma megegyezik a számjegyekkel. (Sikerült mindenkit megkeverni?)
Valahogy nem jutottam el odáig, hogy írjak is valamit ide mostanában. Ez a mostani sem a legjobb pillanat, mert a szokásos esszéíró elfoglaltságaim vannak. Jelen téma nagyon kezd kifogni rajtam. Unom is a dolgot, meg nehéz is kihámozni a kiadott anyagokból valami értelmeset. Nameg az sem motivál, hogy túllegyek rajta, mert egy újabb - és vastagabb - köteg olvasnivaló már itt figyel a következő péntekre. Stb, stb. Na mentem írni.
Megint pótcselekszem, takarítottam, elrendeztem a szerteszét felhalmozott papírjaimat, még azon is morfondíroztam, hogy főzök pörköltet - pörköltalap-kockából, mielőtt bárki azt hinné, valami nagy látens konyhaművész vagyok - de a húst drágának találtam. Viszont megittam egy liter leértékelt Lipton dobozos jeges teát, úgyhogy fáj a hasam. (A Mandaiban most 100 yenért lehet kapni egy dobozzal, teljesen olcsó.) Most épp olvasnom kellene a két ítéletet péntekre, de valami hihetetlenül nincs kedvem hozzá. Ráadásul ahogy a kiadott anyagokat nézem ez mostmár minden héten így lesz, heti többtíz oldal olvasnivalóval meg beadandó esszével. Meg fogok bolondulni.
Este hét és nyolc között valamiért leküzdhetetlen álmosság jön rám. Most is akkorát ásítottam, hogy majd’ lenyeltem a billentyűzetet. Persze ha lefekszem aludni, akkor felébredek kettőkor teljesen frissen és üdén és nem tudok majd visszaaludni. Ennek eredményeképp holnap délután magasságában ismét ólmos fáradtság fog hatalmába keríteni, szóval ördögi kör. Úgyhogy kitartok.
A ma hajnali 1:20-kor elküldött esszémet 3:15-kor küldte vissza a tutor kijavítva. Hát nem mondom, elhivatott segítő… Közben felmerült, hogy lehet, hogy Tsukimura Sensei a saját TA-ját vagyis teacher assistant -jét utasította a tutori teendők ellátására. Mindenesetre szép gaidaios emlékeket idéző - ah, Itami Sensei és a javított fogalmazásaim, ahol nem látszott az eredeti a pirostól - nyomokban az elküldöttre emlékeztető esszét kaptam vissza. Tény, hogy japánosabb lett, és a szép hosszú kifejezések miatt hosszabb is, szóval kész előny. Kinyomtattam, leadtam, kíváncsi leszek. Persze korai az öröm, pénteken újabb óra, újabb téma, jövő keddre újabb esszé. Lehet, hogy a születésnapomon esszét fogok írni? Az új téma amúgy is egy fokkal nehezebbnek tűnik. Két bírói ítéletet kell összehasonlítani - azaz kétszer 10+ A4 oldalnyi tömény jogi szöveget. Lehet, hogy pályát téveszettem? Habár az általános iskolai töritanárom mindig emlegette, ebből a gyerekből jogász lesz, akárki meglássa. Persze ellenkeztem, és végül nem neki lett igaza? Mármint részben, mert a jogi tanulmányok japánban kicsit másak valamint azért messze még a vége.
Most lett elegem a béranyaság-esszé írásából. Ugyan kétezer jel hosszúságok kért a tanár, ezerhatszáz fölé nem tudom tornázni a mennyiségét. Hát majd lesz valami… Legalább megtanultam nagyon érdekes kanjiösszetételeket, például, hogy hogyan írják le szép hivatalosan azt, hogy honmoszexuális. ( douseiaisha ) Azért nem voltam én végig ilyen sztoikusan nyugodt… Azon kezdtem morfondírozni, milyen jó módszer is az, ami a Fireflyban van, nevezetesen, hogy káromkodni csak kínaiul lehet. (Érdekes lehet a kínai verzió, gondolom ott a káromkodások angolul lennének, a szöveg pedig kínaiul.) Az egésznek az az oka, hogy ez a két nagyhatalom - az USA és Kína - dominanciája nyomta rá a bélyegét a jövőre. Mondenesetre a kolim tele van kínaival, tehát elvettettem ezt az egész káromkodás dolgot. Maximum magyarul.
Amúgy félelmetes, mikre nem készeti az embert, ha nem akar valamit csinálni. Ma mostam, mosogattam, takarítottam, fényképeket töltöttem fel, telefonáltam a bankba, elmentem átvenni a kártyám a város másik felébe, és mindezt csak azért, hogy ne kelljen beadandót írnom. persze, tudom, a végén így is úgy is kell, de halandók volnánk és esendők na. Amúgy is isten nem ver bottal, kiderült, hogy a bankkártyám nem a sannomiyai postán van, hanem a központin, ami nagyon nem központi, legalábbis az én szemszögömből. Szóval Sannomiyából Hankyu vonattal mentem Nishi-Motomachi állomásra a VISA kártyáért. Mint már azt talán említettem három teljesen párhuzamos vonal van egymás mellett Kobében, még az állomások is nagyjából egy helyen vannak. (Olyan, mintha egyszerre három kék metró lenne Pesten egymás mellett.) A Hanshin az egyik, a legöregebb és a leglassabb. Olyanok a vonatjai, mint a pesti metró, és sokat is megy a föld alatt. Meg rá kellett döbbennem, hogy drága is, mert több vonalból van összerakva. Hazafelé tehát gyalog jöttem és a szandálom feltörte a sarkam.