Korrekció Daisempai-sama Magditól: A bíróság nem így készült eredetileg, hanem adott volt egy régi (európai stílusú) épület, aminek a tetejére felhúztak még néhány emeletnyi üvegpalotát. És simán kinéztem a japán építészetből, hogy direkt eleve így építették... Mondjuk a helyzeten sokat nem változtat, hogy esztétikailag kihívásokkal küszködik.
m(___)m
To Germany with love: Es ki ez a Tony Laszlo, ismered? Kicsit fura h epp egy idegen/magyar dolgozik ebben a pozicioban.
Nem, nem hallottam róla. A neve alapján feltételezem, hogy amerikai lehet jelenleg, nem magyar. Nekem is feltűnt, hogy külföldinként ilyen pozícióban van. Kissé arrogánsnak tűnik, idegenként megmondani egy országnak, hogy hogy bánjon az idegenekkel... Igazabol szamomra erthetetlen h az 1%-nal kisebb bevandorlo-arany ilyen eross ellenerzeseket valt ki a japanokbol. Tudod, most Frankfrutban lakom, hazafele a villamoson en szoktam lenni kb az egyetlen feher ember - es megsincsenek etnikai osszetuzesek...
Japán esetében lehet ilyen frázisokat puffogtatni, mint elzárkózás meg keleti és nyugati kultúrák ütközése. Japán egy japán barátom szavaival élve "exkluzív társadalom". Lehet erre nacionalizmusként gondolni vagy tradícionális gondolkodásként, a lényeg az, hogy bár sok tekintetben idolizálják a külföldieket (értsd: amerikaiak), társadalmilag nem kívánnak integrálni senkit, aki nem japán. Erről is írtam már, hogy néha olyan érzés, mintha csak státuszszimbólumként lennék érdekes. (Mert nekünk van gaijin "barátunk"...) Viszont valamennyire változóban van ez a tendencia: a mostani fiatalok jelentősen nyitottabbnak tűnnek, bár még mindig sokan Amerikát tartják etalonnak. Ezzel szemben Érdekes volt például, hogy iskolába menet Matsushita osztálytársam fintorogva méregette az amerikai chopper-motorokat. Szóval azért nem mindenkinek jön be az amerikai kultúra - viszket a kezem, hogy a kultúrát tegyem idézőjelbe :) - feltétlen majmolása. Majd még kutatom ezt a témát: néha én sem tudom, hogy mit gondoljak; az én kulturális megértésemben van-e a hiba vagy az övékben. Az viszont tuti, hogy átértékeltem a reception fontosságát... :)
Másik fontos tényező, hogy a japánok fétik a munkahelyeiket, ahogy az EU is félti a munkahelyeit tőlünk, stb. Japánban nagyon alacsony a munkanélküliség. Ebbben ugyan benne van, hogy nem mindenki a képesítésének megfelelően dolgozik: ha egy Todai-diplomás tanár elveszti az állását, és a munkanélküli központban azt mondják neki, hogy egy parkoló előtt fog világító botot lóbálva forgalmat irányítani, akkor kész, az a munkája. Olyan nincs, hogy nem fogadja el, mert akkor "nem is akar dolgozni". Munkanélküli segélyt sem adnak a végtelenségig.
A tanulmányaim előrehaladtában nagymértékben meggátolt, hogy tegnap megérkezett a megrendelt Harry Potter-könyvem. Japánban a Scholastic amerikai kiadását lehet kapni. Hát mit mondjak, kivitelezésében felülmúlja a Bloomsbury európai könyveit. Masszív fedéllel redelkezik, szépen kasírozva, és az gerince igazi tartós szövet. A könyvsorozat sikere után a Bloomsbury-kiadások is keményfedelesek lettek, de azok még mindig csak fényes kartonnak tűnnek ehhez képest. Itt a fedél képe csak a levehető papírborítóra van nyomtatva. Természetesen kiváló minőségű a papír is. Az egész könyvnek van egy tartós hatása, láthatóan nem egy olvasásra, nem egy tulajdonosnak szánták. Ritkaság az ilyen a mai könyvpiacon, legalábbis otthon. Valamint figyelemreméltó, hogy az amúgy culturally challenged sztereotípiával megáldott amerikaiak adnak ki mostanában igényes könyveket. (Vagy ők tudják megfizetni. Szívesen vennék én keményfedeles szép Gyűrűk Urát is, mert megérdemli, de egy vagyon...)
Aki nem szeretné, hogy egyetlen meglepetést is előre megtudjon, az innentől ne olvasson tovább. (Emlékszem mennyire dühös voltam, amikor anno a vonaton ülve egy szemben ülő bulvárlapjáról akaratlanul is leolvastam a nagybetűs címet, mely felfedte, hogy az akkor aktuálisan következő ötödik részben Sirius Black meg fog halni...)
Ami rögtön feltűnt, az a nyelvezet változása. Eddig is megfigyelhető volt a nehézség emelkedése a sorozat alatt, és ez most sincs másképp. Jelentősen irodalmibb lett a hatodik rész, több angicizmussal, nem szokványos kifejezéssel. A stílus illeszkedik a tartalomhoz: jelentősen komolyabb, sötétebb. Az eddigi könyvek olvasása alatt jellemző volt rám a konstans vigyorgás, ami jelen esetben időnkénti félmosolyra szelídült. A szereplők is sokat változtak: felnőttebb lett a gondolkodásuk. Főleg Harry viselkedik másképpen: volt már rá példa, hogy makacsul ragaszkodott egy teóriához, de ebben az esetben Hermione-val és Dumbledore-ral szemben is neki lesz igaza végül, amire még nem volt precedens. Mint ahogy arra sem, hogy a könyv ne pozitívan fejeződjön be. A temetés, a szakítás Ginnyvel, a Mágiaügyi Minisztériummal való szembefordulás mind túl közel van a végéhez ahhoz, hogy a kilátásban lévő házasság és a barátok vigasza feloldja. Talán csak mert jó idő eltelt, mióta az ötödik részt először olvastam, de ott mégsem tűnt ennyire elkeseredettnek a végkifejlet: hiszen győztek a Halálfalók ellen és sikerült elismertetni a Minisztériummal is Voldemort visszatértét. Aki választ várt a nyitva maradt kérdésekre, most ha lehet még több kérdést és elvarratlan szálat kapott; mindezt egy sokkal borúsabb köntösben.
"I enjoyed the meetings too," said Luna serenely "It was like having friends."
...It was natural that he should feel protective...natural that he should want to look out for her...want to rip Dean limb from limb for kissing her...
Azért az incurable romantic lelkem nyugodtabb lett volna egy utalással... bármivel...
Voltam például bíróságon. Nem gyanúsítottként szerencsére, csak megfigyelés céljából. Ez is hozzátartozik a jogi alapok óránkhoz, hogy midnenkinek el kell mennie, és jegyzeteket készítenie egy tárgyalásról. Nem komolyan persze, a lényeg a tapasztalat és a szubjektív vélemény. Ilyen kérdések is voltak például, mint "Hány ablaka van a tárgyalóteremnek?" A kedves osztálytársaim már mind voltak - pedig jeléeztem nekik, hogy szóljanak, ha mennek, mert nem szeretném egyedül csinálni - és természetesen nem fűllött hozzá a foguk, hogy mégegyszer látogatást tegyenek. Úgyhogy maradtam egyedül, mint legtöbbször.
A bíróság egy igen furcsa épület. Alapvetően egy üveggel borított modern valami, azonban kb három emelet magasságig ál-klasszikus borítása van. Olyan, mintha egy hagyományos pesti középületbe belezuhant volna egy nagy üvegkocka. Szerintem rettentően üti egymást a két stílus, de ők tudják. A Louvre előtt is vannak üvegpiramisok... Odabent persze az egész modern. A tárgyalóterem szerintem otthon is ilyesmi - bár nem voltam még egyben sem - van egy pulpitus a bíróknak, elkerített terület a vádlottnak és a tanúknak, valamint a megfigyelők széksorai. Az eset hivatalos szervvel való együttműködés megtagadása (már ha van ilyen magyarul... próbáltam fordítani a kanjikat...) volt. Egy fiatal srác jó sokat ivott és összetűzött egy Koban rendőrével. Ennél többet nem nagyon tudtam kihámozni az eseményekből, de nem is ez volt a lényeg.
Japánórán egy érdekes cikket másolt nekünk Harrison, a brit-japán tanárunk. Japan mulls multicultural dawn. Elég durva adatoka japán-külföldiek viszonyról. Kedvencem a japán hülgy nyilatkozata: "Mindenkinek azonos a szeme színe, a haja színe. Megvan a bizonyosság, hogy a melletted ülő is ugyanúgy gondolkozik, ahogy te. Jó dolog a homogenitás." Csak ugye a japánok szívóágon vannak: egyre több az idős ember, hiszen egyre tovább élnek, miközben kevés gyerek születik. Ráadásul midnenki értelmiségi, lassan nem lesz, aki lemossa az üvegpaloták ablakait...
MS Word statisztika: 3437 karakter, összes időráfordítás: 1105 perc. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy jobban jártam az angol forrással. Így ugyanis midnen részletében értettem a bírák indoklásait, és volt miről írni... Szerencsére ez volt az utolsó jogos esszé a félévben. Még egy van hátra, amit japánórára kell leadni, viszont az legalább a vizsgát is kiváltja. Valamint holnap írok valamilyen tesztet japán hallgatás utáni értésből.
Tegnap Csillagünnep volt. A Tanabata (Star Festival) eredetileg Kínából érkezett Japánba. A mítosz szerint a lány Orihime (a Vega csillag) és a fiú Kengyu (az Altair csillag) szerelmesek lettek. Vega a ruhaszövés mestere volt, Altair pedig tehénpásztorkodott. Azonban egy isten megirigyelte a boldogságuk - vagy csak dühítette, hogy elhanyagolják a munkájukat - ezért örökre elválasztotta őket egy folyóval. Ez az Ama no kawa (szó szerint a Mennyei Folyó) vagyis a tejút. Egy évben egyszer találkozhatnak, július hetedikén. Akkoriban a hetes szerencseszámnak számított. Viszont ha esik az eső, a folyó megárad, és megakadályozza a találkozót...
A régiek hite szerint amikor Vega és Altair a találkozó után visszatérnek az égbe, magukkal viszik az emberek bűneit is. Ezért friss bambuszágakra színes papírokat (tanzuku) akasztottak a kívánságaikkal. Ezeket aztán vagy bedobták a folyóba, vagy elvitték a templomba, ahol elégették őket. Öt színű: piros, kék, fehér, fekete és sárga papír kerül egy bambuszágra. Tegnap hazafelé menet általános iskolások kezében láttam is ilyen díszített ágakat.
Kilépek a szobámból, hogy postára menjek, amikor tőlem vagy négy szobányira szintén kinyílik egy ajtó. A tulajdonos villámsebesen bezárja az ajtót, majd hátra sem pillantva elindul a lift felé. Gondolkozom, hogy hangosan ráköszönjek-e hátulról - bár még sosem láttam a szinten - de meggondolom magam. Csak megijedne szegény. A lifthez érve szigorúan az ajtó felé néz miközben elhaladok mögötte. Jó, egye fene, akkor ne ismerjük egymást...
Fenti jelenet ma délután zajlott. Tipikusan ázsiai konfliktuskerülő viselkedés. Sokszor olyan ismerősök, akikkel már találkoztam az egyetemen, elmennek mellettem szó nélkül ha nem köszönök rájuk. Sőt igyekeznek úgy tenni, mintha ott se lennének...
További említésre érdemes pont, hogy a harmadikról is midnenki lifttel jár le. Ezt onnan tudom, hogy földrengés esetére fel kellett venni egy egységcsomagot egy vakító fényű zseblámpával. Az irodában kérdezték, átvettem-e. Mondom micsodát? Kiderült, hogy a liftben ragasztottak ki egy hirdetményt az akcióról. Namost a liftbe én utoljára akkor szálltam be, amikor beköltözéskor a dobozaimat hordtam fel a szobába. A harmadik emeleten lakom, amiből az első emelet a helyi szokásoknak megfelelően maga a földszint. Ezért csak nem várok a liftre minden egyes alkalommal. Rajtam kívül persze mindenki a felvonót részesíti előnyben.
Így történhetett, hogy már harmadik napja kellett belebotlanom egy gyíkba a lépcsőn. Ott ült a lépcsőfordulóban. Először azt hittem gumiból van, valami gyerekjáték, de néha mozgott. Mára megelégeltem, és mint a lépcsőház egyetlen használója szépen kiszállítottam az állatot a szabadba egy papíron. Gondolom ott csak jobb lesz neki, pl. nem hal éhen.
Egész hamar kész lett az esszém. Csak fejlődök, bár ugye most a forrás is angolul volt ami azért jelentősen megkönnyítette a dolgomat. Félreértés ne essék, könnyű nem lett, csak könnyebb. A lehetetlennél egy kicsivel. Ennek örömére poénok a szigetországból, avagy brit apróhirdetések. Valamint július 5-e eseménye: "1998 - Japan launches a probe to Mars, and thus joins the United States and Russia as a space exploring nation." - Jó tudni.
Nahát, most, hogy a Wikipedian kerestem volna valamit, felfedeztem, hogy ma van a Függetlenség Napja. Kiváló időpont a Harvard Law Review egyik cikkjéből esszét írni. Igaz itt Japánban még vagy 5 percig tart a mai nap... Valamint 1865-ben a mai napon adták ki először az Alíz Csodaországban-t. :D Alice r0xx.
Reggel jó korán fölkeltem és elindultam a rendőrségre. Természetesen esett az eső megállás nélkül. A rendőrség két vasútállomás között van, tehát a gyalogláson kívül nincs más mód a megközelítésére. Előadtam a problémámat ismét sikeresen megőrjítve a fél rendőrséget. Az ügyintézőm nagyon ragaszkodott az angol nyelvhez - pedig az én japánomnál kb. tízszer rosszabbul beszélt - még egy angolul beszélő rendőrt is akart keresni. Hiába magyaráztam, hogy inkább koncentráljon a problémára, majd hogy én hogy értem meg, az az én bajom. Van annyi nyelvi rutinom, hogy úgyis addig vallatom, amíg fel nem fogom, mit akar mondani. Mindenesetre ha én nem kezdeményezek megint, még annál az egy óránál is tovább szenvednek, amennyit ott voltam. Megmutattam nekik a telefonszámot, amiről pénteken hívtak, mire kiderítették, hogy ez a Nadai Kapitányság száma, tehát menjek oda. A tényt, hogy a telefonálóm direkte azt mondta, a Fukiai Kapitányságra menjek, negligálták. Közöltem velük, hogy megy a pék másik rendőrségre ilyen esőben, hívják föl őket, és derítsék ki, miért ide küldtek. Annyit értem el, hogy szóltak az ottaniaknak, hogy hívjanak fel mégegyszer. Hogy ez rajtam hogy kellett, hogy segítsen azt nem tudom, de legalább az ő lelkiismeretüket nem terheltem többé - ez is valami.
Ismét felhívott a titokzatos telefonálóm és vagy én voltam jobb passzban, vagy ő használt egyszerűbb nyelvezetet, de kiderítettem, hogy a biciklim állítólag egy begyűjtőhelyen van, ahová az illegális helyen leparkolt bicikliket és kismotorokat szedik össze. Sőt, fény derült arra is, hogy azért küldött el a rendőrségre, hogy szerezzem meg a bejelentés ügyiratszámát, merthogy az majd kelleni fog. Mondjuk az ügyiratszám végig nálam volt, de mindegy... Ismét felkerekedtem tehát biciklikeresőbe. Nem olyan egyszerű ám Japánban megtalálni egy helyet amit egy zúgó telefonon keresztül magyaráztak el, hogy merre van. Az időközben mintha dézsából öntenék stílusúvá felfejlődött eső sem segítette elő az akciómat. A megadott vasútállomás környezetében ráleltem egy biciklitárolóra. Az irodista/őr isteni szerencsémre kicsit beütéses lehetett, alig lehetett érteni mit mond. Már úgy értem egy japán se értette volna, nemhogy én. Enyhén félelmetesnek nézett ki. Hosszas keresgélés után közölte, hogy itt ilyen számú bicikli nincs, de az én alvázszámom "B" betűvel kezdődik (kicsit paradox, eh?) és ő az A, F, G és H betősöket tartja nyilván, a B a másik irodához tartozik. Szakadna rá a bódé, ez tartott neki közel húsz percig.
A másik "iroda" (bódé) gazdája viszont angolmániás volt. Egy szó japán nem hagyta el a száját. Jól néztünk ki, én mint külföldi magyaráztam neki japánul, ő meg angolul válaszolt. (Próbált válaszolni.) Először is kinevetett, hogy magam keresem az ellopott biciklim. (Itt gondolkoztam, hogy szájon vágjam-e az esernyővel, de sajnos szükségem volt rá... mármint az ipsére. Meg az esernyőre is.) Ő sem találta a nyilvántartásban a biciklit. Szép türelmesen elmondtam neki, hogy nekem a rendőrség mondta, hogy itt keressem. Erre mondta, hogy esetleg próbáljam meg a kicsit lejjebb lévő parkolót, ahová az illegális helyen leparkolt bicikliket és kismotorokat szedik össze... Tök jó, hogy már öt perce magyaráztam neki, hogy ezt a helyet keresem. Namindegy, ne tévesszük szem elől a célt.
A Városi Kerékpár- és Kismotorbegyűjtőhelyen amint megláttak szó nélkül elindultak a biciklik felé. Mondom, álljon meg a nászmenet, és meglobogtattam a rendőrségi papírom. Azt mondták, aham, akkor menjek és keressem meg a párezer bicikli közt az enyémet. Úgy látszik nyilvántartásra nem telik. Rövid ázás után szerencsére rátaláltam az időközben amortizálódott egykori biciklimre. A kormányt tartó fémszínű fémkar meghatározhatatlan zöldes árnyalatúvá korrodált, míg az öszes csavar szépen berozsdásodott. Mint kiderült május 18-a óta ott áll a bicikli tűző napon, esőben, szélben a szabad ég alatt. Hát mit mondjak, látszik rajta...
Következő sokk az átvevés után ért. Elém álltak, hogy oké, 2000 yen a tárolás. Meg ahogy azt elképzelik, mondtam, hiszen ellopták, fizettessék ki a tolvajjal. (A biciklin még rajta volt az elvágott zár.) A rendőrségi papíromra közölték, hogy ez nekik nem elég, ettől én még fizessek. Ha viszek nekik 10 napon belül egy nagyobb A4-es igazolást, akkor visszaadják a pénzem, de csak abban az esetben ha a bejelentés napja megelőzte a megtalálás napját. Fizettem, miközben egyre jobban hiányzott a lefoglalt szuronytőr.
A következő harci feladat a hazakerekezés volt. Száz métert tehettem meg, amikor úgy rázendített az eső, mint még soha. Az idei évi csapadékmennyiség 90%-a abban a tizenöt percben hullott Kobe földjére amíg én hazahajtottam a megszerzett biciklim. Úgy viccből tartottam az esernyőt a fejem fölé, így csak nyaktól lefelé lehetett a ruhámból csavarni a vizet mire hazaértem. Itthon kiderült, hogy a táskámban szabályosan áll a víz: elázott a filofaxom, a számológépem és az elektornikus szótáram. Ennyit a hátizsákom vízállóságáról. Bár az eső kaliberét tekintve nem biztos, hogy a Samsonite okolható elsősorban a kárért, hiszen egy tenegeralattjáró is beázott volna abban a zivatarban. Váltottam az övtáskámra és alindultam a ronggyá ázott papírjaimmal nagyobb méretű igazolásért a rendőrségre. Ott kedvesen közölték, hogy ők olyat nem adnak, csak egy kisebbet, és annak tökéletesnek kell lennie. Jó, hogy ilyen egyertértés van a rendfenntartó és közigazgatási szervek között. Pedzegettem, hogy ha ezek megint visszaküldenek a most kapott igazolással, akkor komolyan sérülni fog a lelkivilágom. Mondták, hogy ez esetben hívjam fel őket, és megbeszélik egymás közt... Ekkor vettem észre, hogy én 19-én jelentettem be a biciklim eltűnését, azaz pont egy nappal később, mint ahogy azt megtalálták az Ooji Parkban és elszállították! Hogy az egerek rágnák szét a rendőrséget, és sáskák lakmározzanak a maradékon; ez a dilettáns banda nem volt képes kinyomozni, hogy az általam bejelentett bicikli egy napja egy városi tárolóhelyen szunnyad! Mi több, közel két hónapba tellett nekik ezt a bonyolult esetet felgöngyölíteni, mialatt a tulajdonomban lévő jármű rommá rozsdásodott. Valaki szépen elvágta a záram, és joyride-olt a biciklimmel néhány napig, majd kihajította a parkban. Én ehelyett az ember helyett fizettem kétezer yent a "tárolásért". (Értsd: fél négyzetméter betonplaccért.) A tárolóban meg teljes lelki nyugalommal rohasztottak két hónapig egy biciklit, amin egy láthatóan elmetszett zár lógott. Igaz is, kinek jutna eszébe, hogy ezt esetleg ellopták...
