sesam.hu

Engineering Manager | Trail Runner | Stockholm, Sweden

Sales

"Értékesítésről szól minden," — Kaukázus

 

Ahogy mentem a boltba, a Rákóczi téren leszólított két lány. Pár év belvárosban élés után már tökéletesen kifejlődött bennem, hogy soha nem állok meg senkinek semmiért, úgyis csak pénzt akar. Nem is tudom, most mégis miért kérdeztem vissza. Talán mert épp hallottam is a kérdés első felét, mert két szám közötti szünet volt a fülhallgatóban.

Először bemutatkoztak, kézfogás. Barátságos légkör megteremtése.

Szóval hogy segítsek a diákmunkájukban, négy parfümből kell kettőt választani, hogy mi kerüljön a boltba. A két férfiillattal engem fújtak be, a lányt pedig a saját csuklójukon mutatták. Amíg kicsit feloldódik az illat, mondták, mesélnek a parfümökről. Gyönyörű fordulat. Hogy külföldön nagyon menő, 120 Euró egy 30 milliliteres, de most csak tizenkétezerért adják amúgy.

Újabb pszichológia, velem szívesen játszanának, mert nem olyan savanyú vagyok, mint az a nő előbb. Szóval ha tudok nekik mondani két francia nevezetességet, mindegy mi az, kapok ajándékot. Közben az általam választott férfiillat már a kezemben volt.

Kit tudok megajándékozni, van-e párom? Lányokat? Ok, két női. És akkor, miközben szorongattam mindhárom dobozot, előhúzott egy lány egy tárcát, benne húszezresekkel, hogy lám, nem a levegőbe beszélnek, tényleg vásárolnak tőlük az emberek.

Visszaadtam nekik a dobozokat. De titkot tartani tudok-e? Mert ők diákmunkában dolgoznak, ismételték, és csak szettben lehet eladni ezeket, és ha bárki kérdezi, úgy is volt, de kettőt ebből ideadnak csak hatezerért is. És megint a kezembe kerültek a dobozok. Plusz nézzem meg, ezek 55 milliliteresek, nagyobbak.

Ezzel a lehetőséggel sem éltem, de megdicsértem a módszerüket. Ahogy elfordultam, még utánam kiabált az egyik lány, hogy de várjak.

Hatékony lehet azért, mert hazafelé láttam, már külön-külön beszélgettek, egyikük egy fiatal sráccal, a másikuk egy középkorú nővel.

In Your Eyes

I've just finished this movie, and I think it's very intelligent, well-acted and overall extremely cute. It is available worldwide via Vimeo On Demand for only $5. For a good night's entertainment just huddle up with your GF one evening and rent it.

Magunk alatt koptatjuk a gumit?

Elgondolkodtam TBG cikkén a 444-en. Teljesen igaza van a járdán biciklizés elítélésével kapcsolatban. A saját tapasztalataim szerint azonban a jelen helyzetben gyakorlatilag lehetetlen az országban úgy kerékpárral közlekedni, hogy az ember ne szegjen valamilyen szabályt.

halacska-bicikli-auto-gyalogos

Pont a hidakon átkelés az egyik olyan része a biciklizésnek, ami a legrátermettebbeket is próbára teszi.

Sikerült lefényképzni egy balesetet, ahol egy bringás elsodort egy gyalogost, miközben az előbbi a járdán kerülte ki egy lassabb társát. Ennek a fordítottja, azaz amikor a gyalogosok keverednek rá helyszűke vagy figyelmetlenség miatt a felfestett kerékpárútra, ennél sokkal gyakoribb. Persze ez nem újdonság, számtalan helyen el lett már mondva, hogy a Margit híd északi oldalának infrastruktúrájába kódolva van a baleset, különösen a szigeti bejárónál.

Pont ezért amíg a Graphisoft parkból kellett hazajárnom, én inkább az útra felfestett kerékpáros nyomot használtam. Tettem ezt annak ellenére, hogy nem múlt el olyan nap, hogy ne dudált volna le valaki. Időnként ki is kiabáltak lehúzott ablaknál, hogy miért nem megyek inkább a járdán. Ez utóbbi azért is ijesztő, mert ezek az autósok ugye rendelkeznek jogosítvánnyal, vizsgázniuk is kellett a KRESZ-ből. Heti ötször ez annyira idegőrlő tudott lenni, hogy rosszabb napjaimon már inkább alternatív útvonalat kerestem. Különösen, hogy bár kint van—ha jól emlékszem—egy 40-es tábla a hídon, 70 alatt nemigen ment rajta senki, kivéve dugó esetén. A dugóba meg én is beleragadtam a biciklivel, mert a szűk sávok miatt maximum a két kocsisor között lehetett kerülni.

Pestről Budára még csak működik az északi oldali kerékpárút, de az ellenkező irányba teljesen nonszensz átvergődni a kétszer kétsávos Körút másik oldalára, aztán megint három zebrán keresztül (ahol elvileg csak tolni lehet a biciklit) vissza. És akkor ez még az a híd, ahol—úgymond—meg van oldva a kerékpáros átjárás. Gyanítom amúgy, hogy a cikkben lévő Margit körúti képek egy részén is a kerékpárosok a bicikliút felé igyekeznének valahogy...

Nagyon északra az Árpád hídon az egész északi oldal bringasáv. Ettől függetlenül vannak gyalogosok, mert miért menne át a másik oldalra, hogy keresztülmenjen a hídon, és biciklisek is a túloldalt, mert ugyanez.

A Lánchíd a szűk járdáival és a kikerülős lábaival katasztrófa, és ugye általában tele van turistákkal, ezen maximum áttolni lehet a bringát, de még úgy is beleakadhat a pedál rendszeresen a sétálókba. Emlékeim szerint az úttesten meg tábla van, hogy mettől meddig nem lehet kerékpárral felhajtani.

Az Erzsébet hídon szellősebb a járda, de azon tilos tekerni. Az út két oldalán meg buszsávok vannak, amiket szintén nem használhat kerékpáros, tehát vagy szabálytalanul teker bennük, vagy a külső forgalmi sávban megy úgy, hogy jobbra tőle a többtonnás busz húz el, balra meg az 50-es sebességhatárt soha be nem tartó autó centizi ki.

A Szabadság híd csodálatos megoldása, hogy a kiskörúti és a duna-parti bringautakat egy az egyben rávezeti a járdára, aztán egyszer csak vége lesz mindkettőnek, a biciklis meg oldja meg, ahogy tudja. Itt van a legtöbb biciklis a járdákon. Az út a villamossínek miatt is iszonyú szűk, átlalában be van állva. Jobbról nem fér el a bicikli az autók mellett, balról meg a síneken kellene átvergődni.

A Petőfi híd is elég borzasztó. Egy az, hogy mostanában állandóan le van zárva valamelyik oldalon a járda, talán ennek nemsokára végre vége lesz. Az úton át lehet tekerni mindkét irányba, de itt is jellemző, hogy az autók hirtelen külterületen érzik magukat, és száguldanak, mint az állat. Itt is rendszeres a centizés, ledudálás, miért nem mész a járdánozás. Jellemző még, hogy az út szélein hatalmas lyukak és gyűrődések vannak az aszfalton, ami rendesen dobálja a biciklit. A járda amúgy szűk, és gyalogosként hülyét tudok kapni az engem lecsöngető biciklisektől. Annak ellenére, hogy én is féltem már az úton, mentek úgy el mellettem. Illetve a lejáróknál is para, hogy Pest felé menet tartom a sávom, amikor balról 90-nel megelőz egy autó, és átvág előttem jobbra a kanyarodósávba.

A Rákóczi hídon viszonylag keveset jártam. Itt elvileg van kerékpáros átvezetés, szintén az északi oldalon, tehát nyugatról keletre nem irányhelyesen, de csak egy felfestéssel kettéválasztották a járdát, jó magyar szokás szerint.

Szóval ezek a hidak. Leszállás vagy közvetlen életveszély nélkül elég nehéz megoldani az átjutást. Most képzeljük el, ha ezt mondjuk munkába jövet-menet kell abszolválni napi két alkalommal.

Ha véletlenül rendes infrastruktúra épül, ott is el van lehetetlenítve a közlekedés. Például a Kiskörúton, ahol hiába van szerintem jól megtervezett bicikliút, ha a ráparkoló vészvillogós autók és furgonok miatt száz méterenként kitekert nyakkal hátranézve valahogy be kell sorolni az autók közé, és kikerülni a belógó járműveket. Egyszer kiakadtam, és lefotóztam párat, de még igazság szerint sosem tudtam ezen a vonalon úgy menni, hogy ne kellett volna kerülgetni. Legutóbb úgy állt egy kisteher a Deák térnél vészvillogóval a kerékpársávban, hogy vele szemben sokat mondok 10 méterre egy közterület-fenntartó autóban ücsörgő két csávó nagyívben szart a szemük előtt történő szabálytalanság közepébe.

Persze a legtöbb fejlesztés nem ilyen sikeres, gondolok itt a Corvinus előtti szakaszra, ahol a duna-parti bringasávot nemes egyszerűséggel az amúgy egyirányú utcában szembe rávezették egy macskaköves útra. Azon a kövezeten még egy városi bicikli is szétrázza a szerencsétlen utasát, nem csoda, ha a kissé normálisabban lefedett járdára menekül. Azt gondolná naívan az ember, hogy az óbudai hasonló megoldás után nem csinálnak ilyet.

Vagy ott a hírhedt Tímár utcai felüljáró, a kerékpáros szopatás csimborasszója.

Nem csak Budapesten, bárhol vannak ilyenek. A szokásos bringatúrám útvonalán például Pilisszentiván után, amikor rákanyarodok a 10-es útra, egyszer csak van egy szakasz, ahol kint van a kerékpárral behajtani tilos. Alternatív útvonal nincs. Ugyanez megtörténik Piliscsaba belterületén is, itt csak a járdára lehetne menekülni. Majd visszafelé a 11-esen Leányfalu és Szentendre határától kezdődik a masszív szopás: kikerül a kerékpározni tilos az útra, lehet menni a "kiépített" bringaúton. Szentendrén a Duna-korzót most újították fel, és még őszintén szólva nem sikerült rájönnöm, a tervezők hol vezették el végül az Eurovelo 6-ot. Valószínűleg lent a korzón, a sétálgatók és babakocsit toló anyukák között, amihez csak felállva tapsolni tudok.

Szentendre másik oldalán a 11-es alatt lépcsőn kell levinni a biciklit, az utána következő szakasz pedig egyenesen katasztrófa. Óriási repedések szántják keresztbe a bicikliutat, amin az nem sokat segített, hogy megpróbálták legalább a keletkezett felgyűrődéseket szintbe maratni. Békásmegyeren aztán nemes egyszerűséggel a Mekinél rá van vezetve egy gyalogátkelőre az út. A legutóbbi köröm alatt itt történt az az atrocitás, ami szerintem kiválóan mutatja, mi a baj az egész rendszerrel. Egy másik bringással egyszerre értünk a zebrához, vártuk a zöldet. A szabad jelzést a jobbra kisívben kanyarodó autókkal együtt kapjuk, amikor is mind a ketten felültünk a bringára, hogy átmenjünk. A balról kanyarodó taxis teljes gázzal  hajtott bele a zebrába, én be is fékeztem okos enged alapon, a másik biciklisen viszont majdnem áthajtott, és közben ordítozott vele, hogy miért nem tolja a biciklit. Gyalogos amúgy nem volt, csak mi ketten. Nyilván ha toltuk volna a biciklit, akkor lett volna elsőbbségünk, és akkor mi is sokkal lassabban érünk át, és a taxi is sokkal többet várt volna ránk. Ha felülünk, a KRESZ szerint amúgy az sem tilos, csak akkor elsőbbségünk nincs, de működhetett volna a cikkben is idézett erősebb enged elv a javunkra.

Az egésszel azt akartam kihozni, hogy nemes dolog felhívni a kerékpárosok figyelmét arra, hogy vigyázzanak a gyengébbre. Viszont nem gondolom, hogy a legtöbb olyan esetet, amikor járdára kerül a canga, a biciklisek lustaságára lehetne fogni.

Tény az, hogy folyamatosan olyan közlekedési helyzetbe van kényszerítve a biciklis, amiből nem lehet jól választani a nonszensz tervezésű infrastruktúra, az önmagának ellentmondó táblázás, és az életszerűtlen szabályozás miatt.

Válaszlevél

Megvan még az eset, amikor nem volt olyan számú ülés a vagonban, amire a MÁV eladta a jegyet? Még május 18.-án történt. Nos, úgy tűnik, nem egykönnyen válik meg attól a 450 Forinttól a Társaság (sic!). Íme a válaszlevél, kiemelés tőlem:

Köszönettel vettük Társaságunkhoz küldött visszatérítési kérelmét. Megkeresésével kapcsolatban az alábbiakról tájékoztatjuk.

A meghirdetett Üzletszabályzatunk alapján a vasúti társaság kezelési költség levonása nélkül visszatéríti a pót- és helyjegy árát, amennyiben az igénybevett vonat az utas által megváltott ülőhelyek nélkül közlekedett, illetve a helybiztosításban megjelölt kocsit nem állította ki és az utas helybiztosításának megfelelő elhelyezéséről a jegyvizsgálónál tett bejelentést követő 5 percben nem tud gondoskodni. A visszatérítés a vonat jegyvizsgálója által kiállított igazolás alapján lehetséges.

A fentiek értelmében, mivel igazolással nem rendelkezik, visszatérítési igényének sajnálatosan nem áll módunkban helyt adni.

Megkeresését és megértését köszönjük.

manchmal muss ich feststellen, dass ich dich lieber mag als du mich

Ez már a harmadik (1, 2), de nem bírom ki. Főleg, hogy Sido-dalszöveg is van benne. A mikrofonnál jövendőbeli feleségem, a szöveg pedig innen.

Eine Bestandsaufnahme von Julia Engelmann

Teil 1 von 3 – Was ich alles nicht hab’

Ich habe keine bessere Hälfte und keine Schokoladenseite, ich hab’ keine Macht, kein Titel, kein Tattoo und keine Lieblingskneipe. Ich hab’ kein gutes Bauchgefühl, weil ich’s oft mit Hunger verwechsel’ und kein gutes Ordnungsempfinden, obwohl ich Ordnung sehr schätze. Ich hab’ mich nie getraut beim Flaschendrehen, die Flasche zu drehen, ich hab’ noch nie Sternschnuppen, nie Glühwürmchen und nie Titanic gesehen. Und ich hab’ kein SWAG und kein Six-Pack, kein Nickname, kein Big Mac, keine Gang, keine Bigband, kein Basecap, kein Whatsapp. Ich hab’ keine Straße, kein Bezirk und auch sonst keinen Block, bin nicht bei Youtube, nicht bei Twitter, hab’ auch sonst nie gevloggt, hab’ kein Talent im Maindroppen, nicht im Partyhoppen, nicht im Smalltalken, nicht im Moonwalken. Ich hab’ kein Style und kein Markenzeichen, kein Look und kein X-Factor und ich hab’ auch kein Problem damit, weil’s bloß ein Wort ist, mit’nem X davor. Mein Facebook liest sich nicht wie die Chronik von Narnia, ich hab’ kein Plan von der Liebe und keine Ahnung von Karma. Ich hab’ keine schöne Handschrift, keine Super-, keine Zauberkraft, ich hab’ nicht the moves like jagger und in keinem Club ‘ne Mitgliedschaft.

Teil 2 von 3 – Was ich alles hab’, aber nicht will

Ich hab’ Angst, ich hab Angst vor falschen Entscheidungen und davor, mich nicht zu entscheiden. Ich hab Angst irgendwo weg zu gehen und mir eigentlich wünschen zu bleiben. Ich hab’ Angst, Fehler zu machen, auch wenn ich weiß, dass sie wichtig sind. Ich hab’ Angst zu spät zu merken, welche Wege doch richtig sind, ich hab’ Angst davor, wie schnell Zeit vergeht und dass ich sie nicht richtig nutze. Ich hab’ Angst, dass ich nicht alles umsetzen kann, was mir eigentlich lange bewusst ist. Ich hab Angst, dass ich nie eine so gute Mutter, wie meine, werde. Ich hab’ Angst, dass es Dinge gibt, die, obwohl ich das weiß, niemals lerne. Ich hab’ Angst, ich selber zu sein und dass das nicht ausreicht. Ich hab’ Angst so viel zu verpassen, ich sag zu oft „vielleicht“ und manchmal habe ich Angst, dass ich im Zug keinen Platz kriege oder mein Ticket verliere. Ich habe Angst, dass ich Angst viel zu wichtig nehme oder vielleicht falsch definiere. Ich hab’ Angst, dass ich vom ganzen Nachdenken irgendwann heimlich, still und leise implodiere und in Tausend Stücke zerspillter.

Aber wenigstens habe ich keine Angst vorm Fliegen, noch vor Zombies und auch nicht vor Gewitter und ich hab’ Luxusprobleme. Manchmal will ich Zähne putzen und dann ist meine Zahnpasta leer und manchmal hab’ ich Bock auf Nudeln und bei Rewe ist die Pasta schon leer. Manchmal kann ich mich nicht entscheiden zwischen Kaffee und Tee und manchmal hab’ ich Bauch- oder Kopf- oder Heim- oder Zahn- oder auch Hals- oder Fernweh. Und manchmal hab’ ich das Gefühl, dass andere besser sind als ich, dann muss ich überrascht feststellen, dass alte Menschen weiser, Millionäre reicher, Luft leichter und luftiger, Äpfel reifer und fruchtiger, Einhörner flauschiger, dass Meer viel berauschender, Kleber krasser und klebriger, Gewässer nasser und ewiger sind, als ich. Und manchmal muss ich feststellen, dass ich dich lieber mag als du mich.

Teil 3 von 3 – Was ich alles hab’

Ich hab’ so viele Dinge, viel mehr als ich eigentlich er- und vertrage. Ich hab’ so viel Klamotten und Schmuck und Gedöns, viel mehr als ich eigentlich trage. Ich hab’ ein Einrad und ein Skateboard, das ich eigentlich nicht fahre. Und ich hab’ Augen, die alles das, was ich betrachte, auch tatsächlich sehen. Ich hab’ Beine, die manchmal stehen oder tanzen oder sitzen oder tatkräftig gehen. Ich hab’ Ohren, die alles das, was du sagst, wörtlich verstehen und manchmal auch das, was du eigentlich meinst. Ich hab’ Empathie, die mir weh tut, wenn irgendwer weint und ich hab’ Arme und Hände, die Dinge halten können und dich. Ich hab’ eine Mimik aus Muskeln und Fältchen und Haut im Gesicht. Ich hab’ ein Herz, das ich zu selten auf der Zunge trage, aus Angst, dass ich’s verschluck. Ich hab’ ein Lächeln, dass ziemlich gut funktioniert, aber dass ich selten benutze. Und ich hab’ Freunde und Träume, meine Stimme und Sinne. Ich hab’ so viele Ideen, ich hab’ so viel zu geben, ich hab’ so viel zu erleben, so viel zu erleben, ich hab’ Fragen, die offen sind und Haare, die offen sind. Ich hab’ Tränen, die Tropfen sind und ziemlich schnell trocken sind. Ich hab’ sicherlich nicht all zu viel, aber doch ein bisschen Wissen. Ich hab’ ein Gehirn mit Synapsen, die sich stündlich verknüpfen. Ich hab’ Erinnerungen.. Erinnerungen, von denen mir noch Ernte verbleibt. Ich hab’ meine Meinung, Gefühle und Werte und Zeit und ich hab’ Vertrauen.. Vertrauen darin, dass Zeit Wunden heilt und Vertrauen in mich. Vertrauen daran, dass alles gut wird und in das Leben an sich und ich hab’ mein Leben, das endlich ist und nicht selbstverständlich ist. Vielleicht nur eine Seele, die ewig beständig ist, auch wenn der Gedanke daran für mich sehr befremdlich ist und ich hab’ noch was, das vergess’ oft, dann muss ich mich neu besinnen, ich hab’ nicht und nichts zu verlieren, sondern so viel zu gewinnen. Ich hab’ tausend Gründe zu Lachen und bloß einen zum Weinen und vor allem habe ich einen Grund glücklich zu sein.

Sose randizz olyan lánnyal, aki utazik

Never Give Up

Eines Tages, Baby, werden wir alt sein, oh Baby, werden wir alt sein

Julia appeared here before, I still think this is the height of Sprachkenntniss, and I stole this from my brother.

In Amber

Ma kijött egy szám az új Maybeshewill albumról (Fair Youth). A végén milyen jó, ahogy csilingel.

jeg skal våkne snart jeg lover