Yay, just had a class in English. And what a change it is! The professor even talks very slowly to make it easier for the Japanese to understand, so it is really much less straining than any of my former classes. The progression is therefore comfortably slow and also some of the subjects we cover I'm already familiar with. (The class is about German Law, in case you didn't understand the post title :P) In addition, the professor has a quite nice website, which - although incomplete at points - is nevertheless a big plus in my eyes.
It's been raining for the better part of the last two days, and there is little hope the sky would clear any soon. Looks like the deity responsible for regulating the weather doesn't like the semester starting either.
I went to Tokyo once again last weekend to visit the new prisoner of Jail-C (JLC) with Norbi. We used seishun 18 kippu, which allows to board any train to any destination for one day with one limitation: express trains are excluded. Tokyo being far as it is, it takes nine to ten hours and at least six changes to go there with this ticket. To grasp the extent of fun we had consider the fact that usually the normal (non-express) trains have a limited number of seats but all the more passengers. (The shorter-distance ones are like the Budapest Underground cars, with seats at the windows facing the center of the car.) Apart from the way there and back it was thoroughly enjoyable to meet old friends and acquaintances both at gaidai and Yokohama.
It couldn't have been me of course, without forgetting something. Shortly after leaving from Norbi's (the other one) place I realised I left my sunglasses. Going back we checked his room over and over with absolutely no success. Finally - encouraged by a sudden surge of brilliance, although very sceptically - I unrolled my sleeping bag and there it was, well hidden. Seemingly there is no limit when it comes to my forgetfulness: I can even roll up a sleeping bag without noticing I actually rolled my sunglasses in it.
Meeting us must have been quite a shock for the poor kohai. For one, she was overwhelmed with information - taking turns we tried to tell her as much as possible about life in Japan. And also however much we tried to restrain ourselves, I thing we used an excessive amount of Japanese in our speech. Even after one yaer there are words that just come naturally in Japanese, because we use them so much. And there are the expressions of culture which can't really be translated, not easily anyway, so one's got to use them. From the day I go home I foresee a great deal of misunderstanding because of this unconscious Japanese: people tend to take you for a snobbish know-it-all for it.
As for the net, no news yet. I will know more on Thursday, when some equipment will be installed in my room. I hope it means I'll be able to use it right away.
Anyone wondering why the English, I'll resume using Hungarian once I get to post on my home computer, with a Hungarian keyboard.
Sodzsu; I have no idea. I guess I'd just say shitsurei, it's a good all-around word for expressing dissatisfaction with one's behaviour.
is what welcomes us (well, those of us that start up a terminal) in the computer rooms this year. The uni bought loads of iMacs - I don't even want to count them, they must have cost a smaller fortune. Well, it was high time they did: the loading time on most of the old Windows ones took the better part of a quarter of an hour, and I'm not exaggerating here. Fun to see all the *nix commands I know perfectly working on the Macs. (I'm awaiting the revolting comments of my fellow classmates, that they can't use Macs and anyway they are useless, different. Although in Japan they tend to like Macs, after all, they can afford them.) By the way, this is the reason of English: I am using a school computer, and the keyboard lacks Hungarian special characters. Yes indeed, the end-of-the-world cable-cutting hath cometh, for I have Internet no more.
Hazaértem, de kb hulla fáradt vagyok. 9-10 óra az út ezzel a spec jeggyel, ami egész nap korlátlan távolságra jó, de nem szállhat az ember vele gyorsvonatra. Megjegyzem ennyi idő alatt elrepülök Londonba, tehát a távolság-idő arány nem túl jó. Távolság-ár értékben viszont nincs párja.
Kaptunk vizsgaeredményeket: mindenféle részletekbe menés nélkül nyomorult 14 kreditem van, ami testvérek között is szánalmas. Az előző félévi 11-hez képest fejlődés, más kérdés, hogy mit érek vele. Nem beszélve, hogy a 25 messze nem 30+ és még a 30+ is az épphogy elég kategória.
Az optimista erre azt mondja, hogy majd javul. Én nem vagyok optimista.
Kicsit kihasználom Reiko lakását (Norbi-kankei) ha már Tokyoban vagyok. Holnap ugye választás és mi jo allampolgárhoz méltó módon megyunk szavazni. Viszont mindenki aludna, úgyhogy én is...
Fel vagyok háborodva. Épp futásból értünk vissza Gáborral, mikoris az fogadott a szobámban, hogy távollétemben valaki kicserélte a teljes ágynemű-garnitúrámat. Mi több, az illető belenyúlt a szekrényembe is, és onnan is elvitt/kicserélt dolgokat. Tudniillik nekem még megvan a gaidaios ágyneműm is, amit kötelezően meg kellett vennünk. Mindezt a kulcsra zárt ajtók keresztül. Gondolom ez az éves nagy ágyneműcsere akart lenni, de hogy jönnek ahhoz, hogy 1) bejöjjenek a bezárt szobámba 2) beletúrjanak a szekrényembe 3) mindezt minden előzetes értesítés nélkül tegyék.
Átnéztem a szekrény tartalmát, és kiderült, hogy egy párnahuzatomat le is nyúlták, amit sikeresen visszaszereztem a folyosón őgyelgő sráctól, aki sejtésem szerint a "betörést" végrehajtotta. Az a baj, hogyha szóvá teszem sem fog történni abszolúte semmi. Ez nem az az ország.
Az előző bejegyzésben emlegetett benzinkútnál ezúttal egy láthatóan jókedvű japán túráztatta a Ferrariját. Nyüh... hát volt hangja. Frissen mosva épp hogy fel nem gyulladt nagy vörösségében.
Jártunk az Expo Parkban, Osakában hanamizni. Nos, hana nem sok volt, de láttuk A Világ Legcsúnyább Szobrát. (A weboldal fejlécén szerepel.) Ez a park (és Osaka) egyik jelképe. Engem egy régi-régi sci-fi film alufólia-műanyag díszletére emlékeztet.
Ugyanezen parkban van egy másik szobor, melyet a Rotary Club állított, és a következő Bibliából idézett sor van rajta: "turn thine swords into plow shares". Buta vagyok, mert rájöhettem volna, mit jelent, és hogy a plow az plough régiesen írva.
Hazafelé pedig a vonaton találtunk nyelvi csemegét egy plakáton: "Haru wa imechen no toki" Na az imechen megfogott. (Tud valaki ilyen angol szót?) A kutatómunka eredménye: ez az image change (imeeji cheenji) rövidítése. No comment... (A tavasz a megváltozás évszaka.)
Jártamban-keltemben elhaladtam a közeli Shell benzinkút előtt, és hát... hárman is piros-fehér kockás zászlókat lengettek Forma 1-es módon fáradhatatlanul. Felmerült bennem a negyvenmilliós kérdés, hogy ezek vajh' mi a péklapátot ügyködnek? A következő elméleteket állítottam fel:
1) Közeleg a Japán GP és gyakorolják ezt a fontos ámde rendkívüli bonyolultságú, emberfeletti koncentrációt igénylő műveletet, hogy zászlólengetés.
2) Mivel most újították fel a kutat, ez egy vevőcsalogató kampány a'la Japán. A japánok értik, és azért térnek be a kútra, a külföldiek meg puszta értetlenségből állnak meg...
3) A kútvezető így tornáztatja a dolgozókat.
Így utólag legvalószínűbbnek a kettes opció tűnik. Megkérdezni nem akartam őket...
Voltam Ági helyett tanítani nemrégen, és újabb "értékes" tapasztalatokkal gazdagodtam a helyi idegennyelv-oktatás módszertanát illetően. Egy három tizenöt évest tartalmazó csoportban például társalognom kellett volna. Namost ehhez képest bár vért izzadtam, hogy szóra bírjam őket: egy sima eldöntendő kérdésre is csak lehajtott fejjel ganbartak, de egy hang nem sok, annyit sem nyögtek ki. Nyilván én az oktatást mint olyat elsősorban a fogadóoldalon tudtam eddig megtapasztalni, de ennyire csak nem tanítok rosszul. Sőt azt is megértem, ha valaki szégyenlős, de így - szerintem - macerás nyelvet tanulni. Egy kicsit.
Aztán olvastunk egy kicsit, és elkövettem azt a hibát, - ó mily' szörnyűség! - hogy belekérdeztem a szöveg tartalmába. Óborzalom. Rögtön rám lett pirítva, hogy itt nem ezt kell csinálni. A cél az, hogy szépen, megfelelő kiejtéssel és hangsúllyal olvassák a szöveget. Érteni nem kell, minek azt. (Én úgy éreztem magam, mint akit szíven lőttek.) Najó, nekem ez easymode, akkor olvassunk...
A kicsikkel pedig sztenderd teszteket csináltatnak. Itt is meglepődtem, a tankönyv releváns fejezetének átolvasása után mint a villám nekiestek a feladatgyűjteménynek, és alapértelmezett programozásuk szerint töltötték a feladatokat. Csoda, hogy nem gyulladt ki a ceruzában a grafit. Utána mikor ellenőriztem, ismét feltűnt, hogy ebben az esetben sem átgondolt feladatmegoldásról volt szó, hanem rutinproblémák repetitív megtanultad-visszaköpöd készségéről. Valamint érdekesség, hogy a feladatsoron nem csak az összpontszámnak, hanem a megoldásra szánt időnek is van rubrika.
Épp akkor érkezett meg egy valamilyen sztenderdizált teszt eredménye is japán nyelvből és matematikából. Már nem is lepett meg, hogy a gyerekekről egyenként, feladattípusra lebontva még grafikonok, progress chartok is vannak. Ehhez képest az év végi vizsgák kiszázalékolása, amit nem egyszer gépeltem anyának, komolytalannak tűnik.
Azt hiszem, értem mögötte a logikát, van a tatemae (az élmélet, a külvilágnak szóló üzenet), azaz hogy mindenki milyen jól teljesít, nem hagynak lemaradni senkit, mindenki ganbar, milyen jó az oktatásunk, és a honne (a szőnyeg alá söpört valóság), azaz hogy ezek olyan egységes feladatlapok eredményei, amit x éve éjt nappallá téve sulykolnak a szerencsétlen gyerekekbe, úgyhogy mára már álmában is 80% fölött megírja a legalacsonyabb képességű diák is...
Nyilván én egy közhelyesen individualista nyugati szemüvegen át nézem ezt az egészet, de minden kulturális nyitottságom kevés ahhoz, hogy megértsem, miért jó, ha nem értik, amit csinálnak. Vagy csak titkolják?