Kedden reggel lóhalálában rohantam be a suliba, lévén első órában kellett volna leadni a félévzáró beadandót. Már eljátszottam párszor, hogy lenémítva hagytam a telefont, aztán vártam, hogy csörögjön reggel. Tehát átaludtam az óra első felét, és a vége előtt fél órával zuhantam be a töküres terembe - a prof úgy döntött, hamarabb elengedi a népet. Ok, gondoltam akkor felrohanok, kinyomtatom az anyagot, és levadászom a tanárunkat. Persze pont aznap halt le valami gateway, így nem volt net-elérés az egész egyetemen. (Olyan ez mint egy questchain, mindig mindenki máshova küld.) Mivel kiderült, hogy net akkor lesz "when it's done", elindultam tanárkeresőbe. A 国文-os office persze semmit nem tudott az úriemberről, lévén az a Japán Tanszékhez tartozott. Úgyhogy nyomás a 文学部-ra, felkeresni a professzort. Szerencsémre nagyon jól vette az akadályt, kedélyesen elbeszélgettünk, főleg hogy ugye én magyar vagyok ő meg a Habsburg-házat kutatja.
A Nagy Rohanás után visszamásztam a Jogi Karra - terveztem beülök a könyvárba a következő órámig - mikor ismeretlen számról hívtak. Kiderült, hogy megérkezett a megrendelt könyvem a 国文 könyvtárába.
Előtörténet: Egy másik olvasmányom hivatkozott Yoneyama Shoko: The Japanese High School - Silence and Resistence c. könyvére. Amint látható, nem éppen olcsó... cagyis inkább borzasztó drága - és mivel ugyanez az ár az összes általam nézett Amazonon, hamar letettem a megvásárlásáról. Itt jutott eszembe, hogy nekünk vagy egy (sok) kiváló egyetemi könyvtárunk, csak van nekik egy példány. A keresésem alapján volt is, csak épp a "hely" mezőbe kutatószoba (研究室) volt írva. Ez a keresztet lehet rá vetni kategória, ugyanis ezek a könyvek egy-egy tanár irodájában helyezkednek el. Azért vannak benne mégis a katalógusban, mert egyetemi pénzből vásárolták őket.
Ilyenkor jön jól, hogy külföldinek nézek ki. A könyvtáros rögtön felajánlotta az online könyvrendelő szolgáltatást, amivel az ilyen és ehhez hasonló könyveket lehet úgymond "megrendelni" valamelyik könyvtárba. Na azért hívott engem a 国文 könyvtár, mert a tulajdonos professzor - úgy fest - beleegyezett a kölcsönzésbe. Viszont felhívták a figyelmem, hogy ilyet ám Undergraduate tanulóknak nem lehet csinálni, csak kivételeztek velem. (Erről sem hallottam még...) Valószínűleg megtévesztette a könyvtárat a külsőm, hiszem a külföldiek legtöbbje kutató, és ők már emberszámba vannak véve.
A lényeg persze, hogy mindennemű social resistance ellenére megvan a könyvem. Kiemelném a fentiekhez, hogy a karok közti mászkálás igen jelentős szintkülönbség leküzdését is jelenti, trópusi időjárási viszonyok közepette ám. Valamint tanulság, hogy vennem kell egy nyomtatót.
Szerdán elküldtem a megírt újságcikkemet a tutoromnak, aki éppen Fukokán (福岡) iszik van konferencián. Valamint megírtam egy újabb szemeszterzáró レポート-t az egyik 教原-re. (beadandó; alapfokú órára) Vicces volt... Az óra mulekuláris kémiáról szólt. A jelenlévők 99%-át persze tökéletesen hidegen hagyta a téma, meg nem is értett egy kukkot sem. Így aztán a feladat az volt, írjunk bármit a molekuláris kémia megjelenéséről a mindennapokban. (Igen, ezek az alapfokú ismereteket oktató órák ilyen eszméletlen hasznos és komoly tárgyak. Viszont be kell járni, mert az alapján osztályoznak. Szuper rendszer, nem?) Persze ennek ellenére mindenki húzta a száját. A prof körülnézett:「まずい？」(Ezt ételre mondják, hogy "rossz ízű".) Ekkor valaki benyögte, hogy「超分子科学ってなんですか。」(Mi az a molekuláris kémia?) Én az asztalra borulva harcoltam a röhögőgörccsel... Végül a tanárunk közölte, hogy akkor aki akar, az elvonulhat könyvtárba kutatni, stb, ő is elmegy egyet pihenni. Az óra végén visszajön, mire a résztvevők legyenek szívesek produkálni egy esszét. Felírtam a nevét, ilyen hozzállással bármikor megyek hozzá kyogen-re.
Csütörtökön (ma) leadtam az újságcikkemet. Elég bolond egy cucc volt ez a journalism óra. A "kötelező olvasmányok" angol nyelvű újságok voltak, mégis midnen előadó japánul beszélt általában oda nem illő személyes dolgokról. Gondolom a japánoknak, akik - szerintem - nem mindig tudnak sokat a világ többi részéről (sőt) érdekes lehetett, de én eléggé szenvedtem. Aztán a végén egy cikket kellett alkotni, persze japánul. Aki olvasott már japán újságot az tudja, hogy egyike a legnehezebb szövegeknek... mindegy, bízom Minami-san (南さん) javításaiban.
Ezzel lezárult az utolsó hét és a beadandók ideje. Most jönnek a vizsgák. \o/
Apart from that, the usual running around, printing reports, meeting my tutor, going to boring classes. I received the dates of the exams today, with some additional information. To my great surprise, it won't be allowed to use the collection of international treaties book we all have during the International Law exam. If it wasn't for four very important credits, I'd even be curious how the professor is planning to test us this way... However, considering the situation, I'm just plain worried.
The weather is as crazy as the North Koreans. It's raining heavily when I'm outside and stops during classes. Of course I left my umbrella at home - getting soaked is much more fun. As a matter of fact, these rains should have come about a month earlier: June is the official tsuyu (梅雨) season. This so-called rainy season also messes up the famous 'Japan has four seasons' theory, by the way. Sometimes we were told that "it's not summer yet, it's tsuyu". Directly asked however, no one identified the rainy season as an identical one of the four (five).
A bejegyzésnek semmi köze nem lesz a címhez, előre szólok.
Dolgos méhecske voltam ma. Iszonyú szenvedések közepette megírtam a házidolgozatom a Habsburgos órára, miközben nem tudtam szabadulni a tutorom félelmetes, ostort pattogtató szellemképétől... A bolondja elmegy Fukuokába valami konferenciára (inni) közvetlenül a vizsgaidőszak előtt, így nem tudom jó szokás szerint a beadás napján hajnal kettőkor átpostázni ellenőrzésre az anyagot.
Valamint megírtam számtalan emailt, frissítettem a blogot, stb stb...
Voltam kártyalevonás miatt számlára pénzt befizetni. Nyilván a közeli postán nem lehet pénzérmét betteni, csak papírpénzt. Én persze koppra kiszámoltam, mennyit kell bepakolni. Úgyhogy kénytelen voltam elmászni a távoli nagyobb postára. Kellemes séta volt miközben épp csak bele nem ragadtam az olvadó aszfaltba. És hol van még az igazi meleg... A másik posta is megijesztett, mert az egyik automatán bár volt nyílás pénzérmének, nem nyitotta ki a dögje. Az új verziójú szerencsére elfogadta az 500円-esemet nagy nehezen. Megjegyzem lehet csak én siklottam el valami logikátlanul elhelyezett opció felett, ami lehetővé teszi a pénzérme-beadást. Az automaták udvarias japánt használnak - sok sikert mnegérteni. Angolra ugyan át lehet kapcsolni (ekkor eltűnik az opciók 80%-a) mikoris elkezdi a folyamatos figyelmeztetéseit angolul ordítani, úgyhogy kösz, nem. Nem vicc, az automaták olyan hangosak, hogy az egész posta zeng, és persze minden gombnyomásra (meg várakozás közben, vagy amikor kedvük tartja) elnyomnak valami figyelmeztetést, mintha legalábbis kétévesek lennének a használók.
Hazafelé találkoztam egy erősen dobogógyanús pólófelirattal. Nem is felirat volt, csak négy négyzetben a következő jelképek szerepeltek a póló elején: vaskereszt (máltai kereszt), horogkereszt, vörös csillag és sarló-kalapács. Kíváncsi vagyok melyik országban gyártották ezt a csodát...
Érdekes dolgokat lehet találni a hírekben. Például Bush likens Hungarian uprising to Iraq war, mely linket ráadásul Dilianától kaptam. Azt hiszem, mivel nem voltam otthon, nagyrészt lemaradtam erről az egész Bush-hajcihőről. Mindenesetre... ezen a tipikus jenki gondolatmeneten már nem szabad meglepődni. Főleg Bush drága egy igazi díszpéldánya a tudatlan (ignorant, magyarul jobbat nem tudok) amerikainak. Azzal az apró szépséghibával, hogy ő vezeti őket...
Ezt csak azzal lehet überelni ha két ilyen egyívású jómadár találkozik: Bush and Koizumi talk beef and NK. Nyilván Japán teljesen odáig van amerikai barátjáért, mint az látható. A marhahústilalom az egy vicces dolog... mikor helyettesítettem egy-két angolórát a suli tulajdonosnője nagy elánnal magyarázta, hogy ő bizony nem eszik amerikai marhahúst. Mert az veszélyes. Egy japánnal beszélgetve az ember sokszor arra lyukadhat ki, hihetetlen veszedelmek leselkednek minden sarokról. A "napernyők" (fekete, szigorúan csipkés szélű esernyők) nyári használata is csak részben a lebarnulás elleni védekezés, ott vannak az óborzalom káros sugarak (被害線) is! Ide tartozik a teljes körű importzárlat midnenféle húsipari készítményre - nekik a Pick szalámi is veszélyes.
Korea meg... alig várom hogy Taepodong-2 meg Patriot rakéták röpködjenek a fejem felett. Valaki valahol nemrég azt mondta, a világ biztonságára jelenleg a legnagyobb veszély az USA. Van benne valami...
Skype-beszélgetéseim során fény derült rá, az otthoni média is felfigyelt imádott Koizumi barátom (Az új külföldiekről szóló törvény óta nagyon "jóban" vagyunk. Majd mesélek.) Elvis-imitációjára. Örülök, hogy azért mégiscsak az a legnagyobb hír itt a térségben, hogy Koizumi meglátogatta Graceland-et. All quiet on the eastern front.
Pedig... Alarm at Japan's population trends. Valamint Japan's women wary to wed. Szarkasztikusan azt mondhatnám, ezekhez a jómadarkhoz én se mennék hozzá... de kicsit kevésbé elfogultan is, meg tudom érteni a dolgot. Elhiszem, hogy nem túl vonzó otthon unatkozni harminc négyzetméteren átlag másfél gyerekkel összezárva egész nap. Vagy elmenni pénztárosnőnek a helyi ABC-be, mert máshová már nem veszik fel. A férjúr meg hazaesik az utolsó vonattal, csontrészegen a nomikai (飲み会) után, hogy hajnalban rohanjon dolgozni. Akkor inkább elmennek ők is karriert építeni, és nem foglalkoznak a hagyományokkal, miszerint illene megházasodni, vagymi.
Ezzel kapcsolatban amúgy... fura errefelé a "szerelem". Bár a trend az, hogy kezd nyugatiasodni a dolog, azért még mindig elég furcsa, ahogy dolgoznak. Körülbelül a kézen fogva sétálás a maximum, amit látni lehet. (Azt is gyorsan elengedik, ha valaki megnézi őket.) Ezzel nem azt mondom, hogy a metrón fél centire csókolózó párok sokkal jobbak lennének, de azért néha kellemes látni, hogy a világ egy része felhőtlenül boldog. ("sing with rapture and dance like a dervish") Aztán ha szakítanak se látszik rajtuk semmi, ugyanolyan pókerarccal járnak fel-alá. Nem egy kapcsolat olyan, hogy a felek havonta egyszer látják egymást, mert máshol tanulnak/dolgoznak/laknak, stb. Mintha ez nem lenne fontos, helyesbítek: mintha nem ez lenne a legfontosabb. (Egyszer körbekérdezgettünk embereket, hogy miért dolgoznak. Egy magyar/európai nagy valószínűséggel olyasmit mondana, hogy a családja eltartásáért, stb. Na ez egy japánnak eszébe nem jutna...)
Nem csoda, hogy fogynak.
Kicsit arrébb Thousands demand Hong Kong rights. Hja, fenntartom hogy szuper az a hely, ahol angolul épp annyit beszélnek az utcán, mint kínaiul, ahol az emberek felének angol neve van kínaiasan kiejtve, stb. Láthatóan a város egyik fele szabadulni akar, a másik meg nem. Bár mivel jól megy a soruk egyelőre, valószínűleg semmi drasztikus nem fog történni.
Ezzel kapcsolatban volt egy szép képes beszámoló a BBC-n, ami a hong kongi lakáshelyzetet mutatta ba, de egyszerűen nem találom. Azt kell tudni, hogy talán még a japánokénál is kisebb zugokban laknak, pedig az már művészet. Ráadásul sokan egyszerre. Aztán - mivel kicsi a hely - videojátékoznak meg mahjong-oznak ezerrel. Itt a bizonyíték: Marriage with a Fool. Aki teheti, nézze meg, mert a hong kongi filmek viccesek. Valamint Stephy Tang simán lenyomja Japán teljes női népességét ugye.
Érdekes, úgy keltem fel, hogy teljesen megfeledkeztem a Péter-Pálról. Aztán nagy meglepetésemre nagyon különféle helyekről kaptam névnapi üdvözleteket. Lehet, hogy mégsem felejtődik el teljesen az ember fia ha idegenbe szakad? Mondjuk ez a névnap elég egy érdekes dolog, mivel nem sok helyen ismerik egyáltalán a fogalmat sem. Az elfelejtődés meg másnál ritka, sőt nekem néha a születésnapomat is sikerül...
I'm sitting in the computer room of the uni, so be prepared for more English.
Although now even at home I have a keyboard with Japanese layout. The whole thing started with cleaning my room... I decided to do it extensively which involved cleaning the keyboard as well. I suppose everyone who owns a computer is familiar with the way keyboards get stuff stuck between the keys regardless of even the most careful treatment. Apparently I have applied water too extensively to the keyboard in question which as a response stopped working. Not entirely though, only parts of it. For example the "m" key which has the unfortunate side effect of preventing me from logging in, my username surprisingly being "sesam".
All in all, I had to buy a new one. It'd haver been a pity to spoil the tradition of buying the most expensive one there is. (Actually there were more expensive ones...) So now I'm a happy owner of a 'spensive Microsoft Cordless Desktop - Comfort Edition. Until now only the mouse batteries died at the worst time they could choose, so now I'm preparing for the keyboard to stop working when - say - tanking something with Silq or writing an essay. This time I'm prepared though, 10 batteries are ready in my drawer!
Yesterday I even indulged in some very relaxed dpsing in ST, leaned back in my chair with the keyboard on my lap. Luckily melee classes can be played without ever touching the mouse really. At least that's how I play. I'm sure the CS fapper 12-year-olds rarely use anything other than WASD. (I was actually daydreaming about one of those massage chairs they sell for a couple hundred thousand yen. That, and a bigger display - a widescreen HDTV for example - and there you go, the perfect WoW-station...)
Also it was great relief to see that linux had no problem whatsoever with recognising the hardware. I didn't have to configure anything actually, just plugged and played. I was half-expecting some red light to flash up somewhere on the keyboard saying "Rogue OS found, self-destruct in 10 secs" or something. But I was spared. MS makes questionable software but their hardware are good.
There's been talk of giving Tactical Mastery a trainable skill for warriors, the talent only enhancing its effectiveness. Although these are mere rumors, I'm still delighted the developers are - seemingly and hopefully - aware of this flaw of the warrior class. (Inevitable skills are indeed a flaw in a game that prides itself in offering a multitude of equally viable skill choices. And honestly I have never met a warrior who didn't have TM as a talent...)
Also in the news: a few weeks ago Foror's Compendium dropped for me. I was stunned. Honestly, what were the chances that the best non-raid epic tank weapon's quest strarter just decides to pop. (Even warriors with access to BWL weaponry choose the Quel'Serrar over other swords. It's that good.) However what started out as a reason for pure delirious happiness started to become a burden. Evil Gimps doesn't raid at all - we couldn't even if we tried - resulting in an awkward situation: I have to ask other, preferably advanced guilds to take me to Onyxia so I can finish the forging of the Quel'Serrar. Aside from the cruelty of Blizz of making a non-raid epic quest finish in a 40man raid instance, it can get annoying how some guilds plainly refuse to assist. I fail to see the big deal in letting an extra person tag along only to stick an unfinished blade in the ground and wait for Onyxia to breathe on it. Of course if the raid is full it's obvious that no guild would kick one of their members in favour for me, however most of the guilds that do BWL and AQ40 regularly are in the position to down Ony with much less people than originally intended. An interesting point was raised by Shuii when they were first asked about this: "My initial reaction to the plea of helping out with Foror's was that it should be a huge incentive for your slacker guild to start on Ony." Right he is, but EG has trouble putting up five members for a normal instance sometimes...
Anyway, I just hope Origin will do Onyxia in the near future again. Because they did, the weekend I was ill. I might have used up all my luck with that drop. It was a huge disappointment to find Malar's invitation in my mailbox for Ony for Saturday on Sunday evening...
Also, I learned that helping someone with getting Quel'Serrar is sometimes considered a "free ride" to Onyxia. Although I admit making 20-40 players do something is in itself a huge achievement I see a tendency of fetishisation of raiding. Just the fact that you (for various reasons) cannot spend three to five hours in an instance with 39 others a few times a week shouldn't make you a player of lesser value. The only problem is Blizzard's current direction of development and itemisation are heavily emphasising on raid superiority over anything else. It's funny to see how the new non-raid armor, the so-called dungeon2 set, is on par with tier2 raid armor regarding difficulty of acquiring yet vastly inferior to it. Because the sky will fall indeed if - O! God help us - epic quality items were available outside 40man instances.
The best explanation I've heard until now was the following: there are two kinds of raiders. One type raids for the challenge, for the joy of beating harder and harder challenges and most importantly for having fun with his friends. For this kind of person, loot is a bonus, means of progression not unlike levels in the pre-60 life. The second type however raids for the loot. If he could just get epics by mail, no chance he'd ever set foot in a raid instance ever again. Ambivalence is the key: it's a huge burden to get those epics, but should they let every common pleb have them, he'd lose his position and advantage he worked for. For this latter type giving epics to a casual player is the greatest sin since Eve's bite from the apple. Meanwhile for the first type everyone could have access to anything he has for all he cared.
I wholeheartedly agree with this classification. Also, sad though it is, I have to add that the majority of raiders seem to fall under the second "loot-whore" category. I still blame the Game Card system by the way. WoW can be played by buying a Game Card at any simple shop out there, meaning every kid with enough pocket money has the chance to play and ruin the game with his inevitable immaturity for the rest of us. The natural obstacle the need of a VISA card posed before WoW wasn't entirely a bad thing.
