Kis helyzetjelentés: jelenleg a 161-es teremben tartózkodom, ebédszünet van. Itt legalább rendesen működik a wireless, merthogy a jogi kar épülete fel lett újítva nem is olyan régen. Ahhoz képest, hogy az egyetemnek - állítólag - nincs pénze, 2-3 épület mindig be van állványozva…
És mivel a japános bejegyzések nagy népszerűségnek örvendenek, lássuk mi történt eddig az egyetemen.
Még az órák megkezdése előtt koppantam egy nagyot. Épp a papírjaimat rendezgettem, amikor a kezembe akadt a németórára való jelentkezési lap. (Az egyszerűség kedvéért németórának nevezett tárgy hivatalos neve a 外国書講読, és tartalmát tekintve célnyelvi szövegeket kell fordítani japánra.) Szóval eme jellapot kellett volna leadni már jó ideje akkor. Ez különösen azért vicces, mert direkt ezt figyelembe véve szerveztem a tavaszi hazautamat, ti. hogy időben visszaérjek az ilyen határidőkre. Way to go.
Az officeban először kategorikusan elzárkóztak attól, hogy késve átvegyék. Aztán nagyon kétségbeesetten nézhettem, mert vonakodva ugyan de eltették, hogy majd beszélnek az illetékessel, és valószínűleg írnom kell egy反省文-t. Persze, bármit, főleg ha tudnám mi az. Norbival megnéztük, és a 反省 egészen konkrétan ilyesmiket jelent: soul-searching, reflection, repentance, deep regret. Tehát itten mély megbánást tanúsító levélről volt szó. Norbi rögtön javasolta, hogy az átadáskor legalább derékszögben hajoljak meg, és a megfelelő pillanatban morzsoljak el egy könnycseppet…
Aztán felhívtak, és végül nem kellett levél, és fel is vehetem a németórám, amelyről majd később talán még írok. Viszont közben felfedeztem, hogy az ilyen megbánóleveleknek nagy kultúrája van. Ez az oldal - japánul ugyan - elmagyarázza, hogyan kell megírni egy jó megbánólavelet, példákkal. Ha valakinek van kedve, olvasgathatja, igen durva udvarias nyelvet használnak benne. Ez például valami zseniális:
最後に、もう自分で責任を持ち、考え、行動していかなけらばならない年齢である私に対し、真剣に叱って下さった事に感謝いたします。
(Körülbelül arról van benne szó, hogy a korához nem illő viselkedését mélyen megbánva vállalja a felelősséget a tettéért, és megköszöni, hogy komolyan megbüntették ezért.)
Meg még az is volt , hogy előző hét csütörtökön elindultam otthonról a - remélhetőleg - utolsó 教養原論 a.k.a. alapórámra. Hűséges olvasók valószínűleg emlékeznek, hogy ezekből a tárgyakból listát kell készíteni, aztán kisorsolják ki mit kap. Na ennek következtében azt, hogy melyik teremben leszünk, csak az utolsó pillanatban falragasz formájában lehet megtudni. Hiszen ki tudja az elején, hogy hány főre tervezzenek.
Erre felkészülve én szépen feljegyeztem a tantárgykódot és a kapott kyogen nevét. Nyilvánvalóan mi volt kiírva? Hogy melyik tanár melyik teremben tart órát. A kódomat meg tárgynevemet kenhettem a fejemre. Egyetlen módja, hogy kiderítsem, ki a tanárom, az online rendszerünk (à la Neptun, ETR, etc.) Wireless persze nincs, mert miért is lenne, meg a szóban forgó tanszéket éppen átépítik. (Meglepő, mi?) Két marhanagy számítógépterem is van, mindkettő bezárva. Nehogy már a hallgatók használják a gépeket, még elkopnak. Úgyhogy vissza kellett ballagnom az International Student Centerhez, és ott kideríteni, kivel is kellene töltenem a 90 percem. (Halkan jegyzem meg, a Kobe Egyetem hegyen van. A campus két vége között van egy nem gyenge szintkülönbség.) Tanár neve meglett, visszaballagtam a 国文-ra, és láss csodát, összesen csak három óra maradt el aznap, és egyik az enyém. Szűnni nem akaró élvezet ez az egyetem.
Más. Ma a már emlegetett “nem kivételezünk” professzorommal volt az első óra. Fontos tudni, hogy már felvettem egyszer* és megvágott, mint a pinty**. És akkor hallgatók alázása 101:
- Maga ott, kék pulóverben, mit gondol?
- Ööö, én nem kaptam meg a kiadott anyagokat…
- (csodálkozva) Neeem? És miért nem?
- (pirul, láthatóan szenved, nagyon halkan) Nem tudom, honnan kellett volna megszerezni…
- ( smug ) Hát így nehéz lesz…
A sztori lényege, hogy már az első órára volt kiadva egy cikk, amit a lelkes hallgatóknak magukévá kellett volna tenniük. A nevezett anyagokat egyébként az office osztotta ki. (Négy év alatt erre nem volt példa, hogy az officetól kellett volna kérnünk ilyesmit…) Az, hogy nekem erre az információra miből kellett volna rájönnöm, eddig a pillanatig rejtély számomra. (A syllabusban például egy szó sincs erről.) Tavaly például az első órán osztotta ki a papírokat, utána pedig egy fakkból kellett mindig kivenni a következőt. Én most is valami hasonlóra számítottam.
De nem csak én voltam felkészületlen. A fél osztály az irodában dekkolt vagy húsz percet, mire mindnekinek lemásolták a cuccokat. Roppant hatékony. Főleg, hogy utána nyilván mi már csak dísznek ültünk bent.
De amúgy is kész szenvedés például valamit is jegyzetelni. Kivetített PowerPoint prezentáció van ugyan, de azalatt az átlag négy másodperc alatt, amíg fel-felvillant egy releváns diát, még a japánok sem tudnak semmi értelmeset leírni. Az órát követően - nem tanulva az előzőekből - megkérdeztem, hogy a prezentációt esetleg le lehetne-e valahonnan tölteni. Nem.
Most azon gondolkozom, hogy legközelebb fényképezőgéppel megyek, de biztos kizavar…
Persze látom én, hogy a fentieket teljes joggal lehet így is csinálni. A hallgató felelőssége (baja), hogy hogy készül. Nem kötelező felvenni se az órát. Nekem kicsit visszás ez a megmutatom a kis görcsöknek attitűd, de kérem itten mi - gondolom - fel leszünk készítve az életre, meg a Master’s programra, és még ki tudja mi egyébre.
- Igen, 柴田
** Igen, nagyon vicces. Azt már megkaptam, hogy miért nem vagyok olyan, mint a sempaiaim.
