A Twisterről lesz szó. Na nem a játékról. (Amiről valószínűleg kevesen tudják, hogy a köztudatba úgy robbant be, hogy Gábor Zsa Zsa húga, Gábor Éva játszott vele a The Tonight Showban 1966-ban. Mindenben ott a magyarok keze, szó szerint.)
A Twitterről már írtam. Ott az alapkérdés, amit a csiripelőnek feltesznek, hogy mit csinál éppen. A Twister ebbe visz egy csavart (twist). Meghatározhatóak más kérdések is, amire azután összegyűjti a rendszer a válaszokat. Például mit hallgat épp a twitterező, vagy mire vágyik.
És amiért egyáltalán elkezdett érdekelni: amiatt hogy egy japán cég csinálta. A japán twitterezők a japán oldal alapján teljesen odáig meg vissza vannak tőle. Tipikus példája amúgy annak, hogy itt csak az lehet sikeres, ami anyanyelven megy.
Eredetileg a rendszer a Google App Enginere íródott, de a szerver korlátozásai miatt el kellett költöznie, és most egy alternatív Twister is működik. Az a jövő kérdése, hogy melyik marad meg...
A dolog úgy kezdődött, hogy kaptam egy telefont: nem akarnék-e, mint nemzetiségileg kompetens egyén, Magyarországról előadást tartani Uji városában. Uji egy "kis" kétszázezres település Kyoto határában. Értsd: gyakorlatilag a vonat úgy megy át Ujiba, hogy közben végig házak vannak.
Két okból vállaltam el: szemtelenmód sok pénzt fizettek érte, és legalább nem valami iskolába kellett menni, gyerekekkel bájologni. És a testvérvárosi kapcsolat miatt nagyon komolynak hangzott a munka.
Csináltam szép Keynoteot, és végre bevethettem a Norbitól kapott lézerpointeres tollamat is. Meséltem az egybegyűlteknek nagyon nagy vonalakban a történelmünkről (főleg, hogy Pécs vonatkozásában a török megszállás maradandó emlékeket is hagyott), a nyelvről, a kultúráról. Természetesen mivel japánokról beszélünk, kihagyhatatlan egy kis gasztronómiai kitérő. Ami amúgy rémálom, mert a tipikusan magyar ételeknek nyilván nincs japén megfelelője. Még a hozzávalóknak se. És persze körülírni meg nem egyszerű, ha valaki olyan konyhai antitalentum, mint én.
Azután meséltem még arról, miket tettünk le az asztalra. Valamint hogy a tudósaink és feltalálóink nagy része kénytelen volt emigrációban kutatni. És igyekeztem néhány viccesebb tényt is megemlíteni, például hogy sokáig "a mi autónk"-nak hívtuk a Suzukit.
A közönség főleg idősekből állt. Ez szintén tipikus. A japánok szerintem már óvodában elkezdik a klubokba tömörülést, van homokvárépítős klub fiúknak meg hullahoppkarika-klub lányoknak... Az öregek sem otthon üldögélnek, hanem aktívkodnak, mindenféle lokálpatrióta szervezetekbe tömörülve. A szervező egy ilyen társaság volt: Uji City International Goodwill Association. A japánok imádják hangoztatni, mennyire nemzetköziek. A középületek lehetőség szerint valami international center néven futnak. Persze csak szóban megy ez a nagy nemzetköziség.
Úgy tűnt, élvezték az előadást. Néha jót nevettek. A végén pedig kérdezhettek is. Itt két momentum volt érdekes. Először egy 90 és halál közti múmia bácsi kérdezett amúgy AIESEC-esen: 5 percig a saját élményeit és véleményét ecsetelte, majd a végén két többszörösen összetett mondatban végre kérdezett valamit. De azt is csak a moderátor nyomására. A többiek szerintem már ismerték, mert mindenki forgatta a szemeit, amikor a kezébe került a mikrofon. A moderátor meg akarta ismételni összefoglalva, hogy mire kéne válaszolnom, de leintettem: egy japán órát tízszer nehezebb követni.
A másik poénos eset, amikor miután hosszan ecseteltem az előadásban, hogy Magyarország semmiben sem különbözik Japántól ha a midnennapi életet nézzük (nem nyereg alatt puhítjuk a húst, láttunk már számítógépet, és nem vagyunk többé kommunista ország), szóval ezek után bekérdezte, hogy a fia nemsoká Magyarországra utazik, és mondjam már lehet-e ott inni a csapból, nem veszélyes? No comment.
De a legnagyobb sokk akkor ért, amikor néhány napja levelet találtam a postaládámban. Először is vad keigoban megköszönték, hogy prezentáltam. Továbbá mellékeltek fotókat az eseményről, és két újságcikket. Szóval kérem szépen híres lettem, bekerültem a japán körzeti hírekbe.
A képeket sajnos nem tudtam sehol bescannelni egyelőre, és lefényképezni meg gagyi, szóval majd később osztom meg, de a két cikket begépeltem. Egyrészt mert érdekesek, másrészt meg így kénytelen voltam kiszótárazni őket. Japánul tanulóknak izgalmas lehet megnézni, el tudnának-e olvasni egy helyi újságcikket. (Jó tudom, van millió a neten...)
Azért figyelemreméltó, hogy bár a tények nagyrészt ugyanazok, az egyik cikk szerint hatvanan, a másik szerint nyolcvanan hallgattak. És érdekes még szerintem, hogy mennyit szerepel a nemzetköziség (国際) és az erőfeszítés (協力). Ez utóbbi főleg azért, mert a társaság egyúttal idegenbe szakadt japánoknak épített tűzkárt szenvedett kulturális központ újjáépítésére is gyűjtött.
Megadtam magam a Yahoonak és én is Pro Flickr-es lettem. (Miután senki sem akart venni nekem egy accountot... :P ) Feltöltöttem egy régebbi gyűjtést a képekből, amikor meglátogattak 10 napra otthonról. A bejegyzésbe való beillesztést az igen jó WP-Flickr plugin végezte. Összesen 82 kép van, alant kis ízelítő:
Kivételesen szuper dolog, amivel a Google előrukkolt. A kicsit fura nevű Google Doctype egy hatalmas enciklopédikus gyűjtemény, referencia, webprogramozóknak. Nekem - gondolom - magas, de sokaknak biztosan nagy segítség lesz.
És ami miatt engem megfogott, az a CreativeCommons licensz. Tehát egyrészt bárki által letölthető az anyag, így böngészhető offline is. Másrészt pedig szabadon szerkeszthető, továbbgondolható, fejleszthető.
Feltehetőleg ez igazából egy ideje már létező belső gyűjtemény publikálása. És mint ilyen, kiváló példa, hogy egy céges erőforrásból nem feltétlen csak úgy lehet profitálni ha titokban tartják, vagy eladják. A Googlenek is jó, ha a fél világ az ő referenicájukat használja, frissíti, naprakészen tartja.
Mit is jelent ez? Ha például az ember besétál egy Starbucksba és rácsatlakozik a helyi vezetéknélküli hálóra, a telefonján is összerakhatja a rendelését akár. És csak azt kell megvárnia, hogy elkészítsék. A lehetőségek határtalanok: repülőtereken vagy állomásokon utazási információkat ajánlhatnak például.
Japánban már van hasonló. A McDonaldsban főleg a fiatalabb japánok rendszeresen a telefonjukon választanak menüt. Minden burgerfajtát elláttak egy kóddal, így elég a kódot bemondani a pénztárnál. Mondjuk ez nem sokkal gyorsabb, mint elsorolni a rendelést magát, de legalább próbálkoznak.
A történet szerint Marcus, aki a nem is olyan távoli jövő amerikájában középiskolás, rosszkor van rossz helyen egy terroristatámadás alkalmával. A fiúnak ezután egy perc nyugta sem lehet a Nemzetvédelmi Hivatal zaklatásától, miközben a világ, melyet ismerni vélt, a feje tetejére áll körülötte.
Nos, teljesen egyet kell hogy értsek Neillel, aki a következőket írta: "Csodálatos és fontos könyv. Annyira, hogy a hibái ennek fényében tulajdonképp elhanyagolhatóak".
Mert hibák vannak. Nem egyszer éreztem erőltetettnek a lazának szánt beszólásokat, a geek szubkultúrára való referenciákat.
Sokat szerepelnek benne ma is létező termékek, szoftverek. És mindamellett, hogy én is nagy híve vagyok a szabad forráskódú programoknak és az ingyenességnek, nem tudtam nem reklámnak tekinteni ezeket az intermezzokat. Ráadásul ezek a programok és hardverek a könyv végéig rendszeresen felbukkannak, mindig egy-egy eposzi jelzőként alkalmazott dicsérettel vagy cinikus gúnynévvel. Igen, értjük, hogy a szerző mit preferál, de a szabadság nevében hadd döntse el az olvasó, hogy mi a neki szimpatikus.
Bonyolult filozófiai kérdéseket feszegetésekor is volt hasonló érzésem: mintha az író tanítani akarna. A saját mondanivalóját adja a "jók" szájába, és ettől kevésbé lesz regény mint inkább prédikáció a könyv. Márpedig, ahogy a Fireflyból is tudjuk...
Book: I am a Shepherd. Folks like a man of God. Mal: No, they don't. Men of God make everyone feel guilty and judged.
Nem csak egy üdvözítő út létezik. És sajnos túl fekete-fehér ebből a szemszögből az írás. Nincs igazi vita a két oldal között. Maximum Marcus apja az, aki elviekben a jó oldalon áll, mégis egy darabig a másik fél retorikáját szajkózza. Ezt azonban betudja a könyv a fia vélt elvesztése miatti időszakos megzavarodásnak.
Persze megértem a szerzőt. Sokszor engem is bosszant, hogy milyen felelőtlenül és tudatlanul használják az emberek a rendelkezésükre álló technológiákat. Bár több ember használna sztenderdspecifikus böngészőt. Könnyebb lenne az élet, ha mernének stabilabb operációs rendszert telepíteni. Ha ésszel használnák az internetet. Mennyivel szélesebb körben terjedhetne a kultúra a szabadon elérhető tartalmak növekedésével.
Ha ifjúsági regényként nézzük, valóban fontos, hogy a fiatalok minél előbb tisztában legyenek a fentiekkel. Hogy elgondolkozzanak kicsit. Én már néha más szemmel néztem a szereplőket... lehet, hogy kiöregedtem?
És a fenti problémák ellenére azért meg kell hogy valljam, rendesen odaültetett a MacBook elé. A történet korántsem annyira kiszámíthatóan csavarodik, mint azt gondolnánk. Nagyon ritkán lassul csak be az események sodrása. A sztoriba csepegtetett információmorzsák, érdekességek pedig szinte hajtják az embert, hogy további kutatásokat végezzen.
Végig élveztem az olvasást és melegen ajánlom (nyelvet ismerő) fiataloknak és lélekben fiatal idősebbeknek.
A könyv elején a szerző arról is értekezik kicsit, hogy miért éri meg neki az ingyenes osztogatás:
"For me -- for pretty much every writer -- the big problem isn't piracy, it's obscurity. [...] Of all the people who failed to buy this book today, the majority did so because they never heard of it, not because someone gave them a free copy."
Tehát az írók számára nem a kalózkodás a probléma, hanem az ismeretlenség. Az emberek nem azért nem veszik a könyveiket, mert ingyen is meg tudják szerezni, hanem mert fogalmuk nincs róla, hogy létezik egyáltalán.
Ez rímel azzal, amit Paulo Coleho - talán a leghíresebb ingyenesen közzétevő író - vallott:
"...egyenesen jót tesz a könyveladásoknak, ha a művek online, ingyen is elérhetőek. (hh)"
Gondoljon csak mindenki bele, hány írót ismert meg úgy, hogy megvette a könyvét látatlanban a könyvesboltban. És hányat úgy, hogy valaki kölcsönadta neki a kedvenc könyvét? Ki az, aki már vett úgy könyvet, hogy valahogyan elolvasta, kölcsönözve vagy a netről letöltve, és utána úgy döntött, kell neki egy saját példány?
Az a lényeg, hogy az emberek olvassanak. Ha senki sem olvas, nem is vesznek új könyveket. És nincs annál egyszerűbb módszer ami olvasásra buzdítaná az embereket, mint az ingyenes könyv.
Igazából csak a neve miatt vicces a Passively Multiplayer Online Game (PMOG). A dolog arról szól, hogy egy Firefox-addon telepítésével az amúgy monoton és unalmas böngészgetést játékká alakíthatjuk. Már aki unatkozik netezés közben.
A weboldalakon kincseket találhatunk, megtréfálhatjuk a következő látogatót csapdák elrejtésével, és küldetéseket adhatunk a többi játékosnak. Valamint minden meglátogatott site két adatpontot ér, mely pontokat a játék boltjában különféle felszerelésekre válthatunk be.
Nem mellesleg profil épül a netezési szokásainkból, amellyel aztán ki tudja mit kezd a játékot kitaláló cég.
