sesam.hu

Engineering Manager / Trail Runner / Budapest, Hungary

35

Rendhagyó módon most nem kép, hanem videó az élet B oldaláról. 😅

The Legends

Elkészült az UTH kisfilm, szóval négy percben meg lehet nézni, mit csináltam éjféltől kezdve 19 órán és 40 percen át a Pilisben. 😅

Felkészül: Tromsø

Elkezdődött a szülihónap, aminek a keretében Tromsøben fogok maratont futni az éjféli napsütésben. ☀

Suunto Smart Sensor – How to pair with Suunto Movescount App for iOS

Are you, like me, curious how much battery power is left in your Suunto HR belt, a.k.a. Smart Sensor? Fortunately the Movescount mobile app does supply this information. However, the instructions on how to pair the Suunto Smart Sensor with the app are quite outdated.

I have written to Suunto support about this but all I got as an answer were the canned instructions about tapping the watch icon in the app, etc. Even though I have expressly stated that this is where they have changed the app’s behaviour and it no longer looks for HR belts, only watches.

Anyway, through the UK phone support a representative helped me out by revealing that this functionality has moved to where you register Moves with the app. You can connect your HR belt by tapping the + sign next to the watch icon, selecting Register a Move with the app and tapping the heart rate icon in the lower left corner. If you’re wearing the belt and it gets paired the app will also show the battery level.

I think it’s high time Suunto updated their online manuals and instructions, though.

Ami az UTH beszámolóból kimaradt

Nyilván abban a pillanatban, amikor megnyomom a Publish gombot, egy csomó dolog jut rögtön eszembe, amit kihagytam. Ebben a bejegyzésben fogom gyűjteni, amit végül elfelejtettem említeni az UTH beszámolóban. Igazából közel 20 óra alatt annyi minden történik, hogy diktafonnal futva sem biztos, hogy mindent meg tudnék őrizni.

Ezt az egyetlen képet csináltam az egész verseny alatt, mert nem akartam időt pocsékolni fotózással

  • Valamiért azt gondoltam, nagyon hatékonyan depóztam idén, de a számok nem feltétlen ezt igazolják. A teljes távon 2 óra 15 percet töltöttem állva a Strava szerint. Ez nagyon sok, még úgy is, hogy jó része táplálkozás és öltözés.
  • Nem tudom, melyikőtök kakilt már erdőben, nekem ezt az achievementet is sikerült behúzni a Visegrád—Pap-rét szakaszon. Annyiban mindenképpen pozitív élmény volt, hogy a – gondolom – ismert élettani hatása a gélek és izotóniás italok mértéktelen fogyasztásának egyáltalán nem jelentkezett. Külön kudos a külföldi lánynak, aki szemrebbenés nélkül futott el az ösvényen előttem, miközben lestem ki az aljnövényzet takarásából. 💩
  • Visegrádon már a fellegvárba kaptattunk felfelé egy sporttárssal közepesen leromlott állapotban, amikor egy egyszámjegyű éves kisfiú megjegyezte, hogy “ha csak most értek ide, mind vesztesek vagytok”. A szülei éktelenül röhögtek a megjegyzésen, én hasonló jókat kívántam a fiatalúrnak.

Salomon Ultra-Trail® Hungary FNSHR

A tavalyi UTH volt életemben eddig az egyetlen verseny, amit menet közben voltam kénytelen feladni. Egyértelmű volt tehát, hogy egy év elteltével újra rajthoz állok. Igyekeztem közben sokat tanulni, tapasztalni, és amennyire az időm engedte, jobban felkészülni.

Korántsem volt egyszerű menet, de csak úgy nem is osztogatják ezeket az érmeket.*

FNSHR

A felszerelésemben történt tavaly óta pár változás. A kopott kettes Wildhorse helyett a már jól bevált Wildhorse 4 volt a lábamon. Lepencénél meg is nézte az egyik Crew; hiába, nem sokan futnak Nike terepcipőben. A másik ritkább cuccom a Nike kifejezetten hosszú távra tervezett nadrágja, amit a Mecsekben avattam fel. A sok mély zsebnek köszönhetően sokkal jobban el tudtam oszlatni azt a sok mindent, amit magammal kellett cipelni. Illetve a Salomon hátizsákom továbbra is szuperul működött, de rá kellett jönnöm, hogy ujjatlan pólóval már nem olyan jó viselni, mert ennyi mozgás közben már hónalj alatt kidörzsöli a felkarom.

Újdonság volt viszont a Petzl Reactik+, amit pár nappal a verseny előtt vettem meg csak. A Tikka sem volt rossz tavaly, de azért kellemesebb volt olyanok közelében futni vele, akiknek valamilyen bivalyerős fejlámpájuk volt. A három AAA elem sem bírta végig, cserélnem kellett közben. Na ezzel szemben a Reactik+ kiválóan gazdálkodott az 1800 mAh akkuval. A három módból (takarékos, normál, és maximum) a középsőt használtam, majd a vége felé feltekertem maxra, amikor már csak egy óra volt pirkadatig. Így is 29% maradt benne, ami gondolom annak köszönhető, hogy egy fénymérővel is fel van szerelve a készülék, amivel intelligensen a környezethez igazítja a lámpák erejét. Ha pédául a földet pásztázom inkább, akkor nem éget teljes teljesítményen, akkut spórolva ezzel. Összességében nagyon elégedett voltam, mert nem nekem kellett kapcsolgatni a fényerőt, és nagyon szépen bevilágította a pályát még távolra is. Talán ennek, meg a tavalyi tapasztalásnak köszönhetően is, idén abszolút nem zavart, amikor szálegyedül maradtam a vaksötét erdőben. Teljes nyugalommal tudtam a futásra koncentrálni.

A sűrű sötét erdőben

A kötelező felszerelés részeként volt nálam egy dzseki, amit még a versenyközpontban felvettem, és abban is rajtoltam el. Valahogy nagyon hűvösnek éreztem a 10°C körüli hőmérsékletet, főleg a Lázár cár téren a Duna-parton. Sokáig nem maradt rajtam, még nem értünk ki Szentendréről, amikor az egyik emelkedőn leoperáltam magamról, és visszagyömöszöltem a táskába. Ennyi idő kellett, hogy tökéletesnek érezzem a hőmérsékletet futáshoz. Iszonyú jó volt éjjel a 9—11°C-ban futni!

Az elején igyekeztem felvenni egy saját kényelmes tempót, a pulzust amennyire lehet alacsonyan tartva. Dobogókőre lassabban is értem fel pár perccel, de sokkal jobb fizikai állapotban. Innentől pár perc különbségek voltak a szakaszideimben egészen Lepencéig, ahol már egyenként húsz-húsz perccel haramabb értem oda Pilisszentlászlóra és Visegrádra. A lenti grafikon jól szemlélteti, hogyan szállt el tavaly a teljesítés.

UTH szintidő-összehasonlítás**

Bár azt írtam a 2017-es beszámolóban, hogy a kiálláskor nem voltam eléhezve, már nem vagyok ebben annyira biztos. Kiszáradni biztosan jobban ki voltam száradva, köszönhetően a harminc fok feletti melegnek. Szerintem ez utóbbinak köszönhettem az izomgörcsöket.

Sokkal többet és rendszeresebben ettem idén. Az elejétől fogva nagyon figyeltem a frissítésre, nagyjából negyedóránként kortyoltam a kulacsból, és ha kellett, ha nem, félóránként próbáltam rágni valamit. A frissítőpontokról mindig vittem magammal egy marék ropit, és az emelkedőkön, amikor úgyis csak sétáltam felfelé, egyesével majszoltam őket. Ez abban is segített, hogy ellensúlyozta a gélek savasságát, ráadásul jó sok só is bekerült így a szervezetembe.

Pilismaróton, ahol zöldségleves volt a menü, még egy vajas-kolbászos-sajtos kenyeret is betoltam mellé. Emlékeztem, hogy utána úgyis felfelé megyünk sokáig, tehát inkább gyaloglok, mint futok, nem fogom összerázni a szilárd kaját. Minél kevesebb energiát kell géllel visszatölteni, annál jobb.

Ez vagy valami, vagy megy valahová

Nagyon motiváló volt, hogy mennyivel jobban éreztem magam. Dömösre sokkal lepusztultabban érkeztem meg egy évvel ezelőtt. Még a Vadálló-köveken való mászás sem tett tönkre.

Félúton a Prédikálószéken

Tavalytól eltérően idén kihasználtam a lehetőséget, hogy előreküldjek csomagot a pontokhoz. Butaság lett volna kihagyni, hiszen így kevesebb kaját kellett magamnál tartani. Pilisszentlélekre a gélek mellé a sapkám és egy kis tubus naptejet is pakoltam, valamint egy ujjatlan váltópólót. Lepencére csak további gélek jutottak. Ide akartam küldeni váltózoknit is, de az annyira könnyű volt, hogy végül inkább magammal vittem. Ez amúgy az egyik legjobb döntésem volt a pakolás során: iszonyú jó érzés volt egy friss, száraz zokniban továbbhaladni. Hiába nem volt jelentős sár, és akármennyire is szellőzik a cipő, a láb azért beizzad ilyen távon, aminek aztán mindenféle nem kívánt folyományai lehetnek.

Annak, hogy a mezőny hátsó traktusában fut valaki, az is a következménye, hogy pont olyankor ér a Spartacus-ösvényre, amikor már a hobbi túrázók is eljutottak az erdőbe. Talán a hosszú hétvége miatt is rengetegen jöttek szembe a single tracken. A legtöbb esetben nem volt probléma, szépen kedvesen elengedték a rajtszámmal futókat, de egy rendetlen gyerekekkel ellátott családnak majdnem sikerült beletolnia a völgybe, mert úgy gondolták, majd én megállok, és elengedem őket.

Sajnos pont akkor értünk a fedetlen, napos részekhez (Pilisszentlászló, Videgrád), amikor egy felhő, nem sok, annyi sem volt az égen. Hiába volt hűvösebb tavalyhoz képest, akkor is a tűző napon kellett futni. Így duplán örültem, hogy nem kellett felkapaszkodni a Kisrigóhoz. A ponton ettem paradicsomlevest, de rizst nem kértem bele, ami lehet, hogy hiba volt, a későbbieket elnézve.

Bár elvileg a Szentlászló—Visegrád szakasz főleg lejtős, az Apátkúti-völgyet most sem szerettem meg. Árnyék volt legalább, de itt is rengetegen voltak túrázók, gyerekek, fogalom. A sok patakátkelés is már inkább idegesített, a tempóm is romlott, többen megelőztek, akiket korábban én hagytam le. Visegrádhoz közeledve egyre jobban éreztem, hogy nehezebben megy a futás, többször kellett belesétálni akár enyhe emelkedőkbe vagy síkon is. De még mindig nagyságrendekkel jobb állapotban voltam, mint tavaly, és az idővel is sokkal jobban álltam.

Az utolsó 30km eléggé fájt már, és itt kezdődött el az, hogy kevésbé tudtam figyelni az evésre-ivásra. Vicces, hogy ez milyen ördögi kör, mert ha az ember fáradt, akkor egyre rosszabbul táplálkozik, ettől eléhezik és kiszárad, és mint egy dugóhúzóban zuhanó repülő, beleáll a földbe.

Már messze nem tudtam azt a rendszerességet hozni, mint az elején, hogy óramű pontossággal táplálkozom. Sokat matekoztam fejben a pontok zárási idejével, és hogy milyen tempót kell futnom, hogy ne kelljen aggódnom a szintidő miatt. Azt próbáltam meg csinálni, hogy amikor ingerem volt ránézni az órára, minden második alkalommal inkább ittam helyette.

A Pap-réten még rendben volt az időm, de nem nézhettem ki túl jól. Itt is volt szilárd táplálék, be is toltam két vajas kenyeret az arcomba, amire előzeseten – véletlenül – ráborítottam egy teáskanálnyi sót. Tudtam, hogy aljas rész következik: a Vörös-kő és a Nyerges-hegy megmászása. Ehhez kapcsolódik, hogy korábban két amerikai futott a környékemen, és a következőképp jellemezték a szakaszt:

“I’m gonna’ be honest with you, from Pap-rét to Skanzen… it’s a motherfucker.”

Kezdett beütni a krach. Tényleg minden bajom volt. Tahi irányában lefelé a szerpentinen azt gondoltam, hétperces kilométereket megyek, ehhez képest tízpercesek lettek. Lefelé! Sokan futottak el mellettem. Én egyetlen gyalogló srácot előztem meg, aki utána zergeként kaptatott fel mellettem a Vörös-kőhöz, és még bíztatott is, hogy nincs sok hátra.

Amikor már lefelé sem tudok rendesen futni, akkor tényleg van baj. De fogcsikorgatva, a földet nézve mentem tovább. Olyan mentális állapotot kell elképzelni, hogy összekeverem a húszórás szintidőt a tizenkilenccel, és az egyik pillanatban nyugodt vagyok, hogy meglesz, a másikban elönt a jeges rémület, hogy elszámoltam, és esélyem sincs.

A második tüske, a Nyerges-hegy végeláthatatlannak tűnt. A Vörös-kő mászás meredekebb, de ez meg sosem akart véget érni. Még egy kanyar, még egy, és még mindig felfelé. Ekkor már se nem ettem, se nem ittam. Vízionáltam a befutót Szentendrén. Rögtön utána felrémlett előttem, ahogy bőgve fekszek le a fűbe a Skanzen ponton hat kilométerre a céltól.

Nem emlékszem, mikor, nem emlékszem, hogyan, de felértem, és tudtam, innen az utolsó 9-10 km lefelé lesz főleg. Próbáltam futni, és amikor eszembe jutott, inni. Emlékeztem, hogy van még egy csel, el kell kanyarodni az erdőbe. Egy kereszteződéshez érve tanácstalanul álltunk egy külföldi futóval, majd követtünk egy sporttársat a sárga sávon lefelé. Na ez nagy hiba volt. Pont ugyanazt sikerült megjátszani, mint anno a pályabejáráson: elbasztuk a lejárót.

Amikor már jó ideje úgy futottunk, hogy nem volt szalag, elővettem a telefont, meg az elmentett tracket, és szomorúan konstatáltam, hogy jóval korábban kellett volna másfelé mennünk. A lengyen spori elejtett egy (több) csendes (hangos) kurwa!-t. Tényleg elég, ha egyvalaki elrontja, és mindenki követi. Legalább nyolcan mentünk tovább a sárgán, pedig nem kellett volna.

Másztunk visszafelé. Ez mentálisan rettentő sokat kivett. Nagyjából másfél kilométert adtunk hozzá a távhoz. A csökkentett cukortartalmú agyammal kiszámoltam, hogy mit kell futni a nyugodt beéréshez, és ez mind dugába dőlt. Elképesztően el voltam keseredve, a sírás kerülgetett. Nem akartam, hogy ezen menjen el.

Nyilván a leágazás olyan minőségben volt kiszalagozva, hogy lehetetlen volt eltéveszteni. Nekünk mégis sikerült. Mindegy, egyik láb a másik után, a pálya lejt, menni kell tovább. Egy csávó diszkréten hörögve hányt az ösvény mellett. Mivel futni már nem nagyon tudtam, beért, elmeséltem a hibánkat, ő meg sarkallt, hogy nem olyan vészes ez, menjek tovább. (Később megelőzött.)

Halvány emlékeim voltak, hogy mi jön. Kanyargós-lejtős aszfaltút. A bejáráskor nagyon meleg volt, de ilyenkorra már alacsonyan volt a nap. Tudtam, a pont még odébb van. Két Crew jött szembe. Instrukciókkal leadtuk a palackjainkat. Én már csak vizet akartam, meg cukrot.

Szasza a ponton elképesztően fasza fotókat csinált. Kiszámoltam, hogy innen nagyon el kell baszni, hogy ne érjek be. Kicsit megnyugodtam.

Skanzen: egy kancsó kóla

Más is említette, egy helyi család kitelepült vízzel és limonádéval. Gyerekek kínálták. Ittam limonádét, iszonyú jó volt, szurkoltak.

Nagyon nehezen futottam. Inkább nem, mint igen. A Bükkös-patak partján sokan megelőztek, de már nem tudott érdekelni. Be fogok futni, megcsinálom azt a versenyt, ami tavaly kifogott rajtam!

Igazából tényleg csak már sétálás ment, néha próbáltam futni.

Gyerekek sikítottak 800 méterre a céltól, de felfelé esélytelen volt nem ballagni.

Ha belepusztulok sem fogok gyalogolva befutni.

Repülőfázis! 😬

 

FNSHR

Nem volt egy szép futás. Van mit javítani, sokat tanultam. Ugyanakkor nagyon büszke is vagyok magamra. Mennék megint.

Köszönöm Szilágyi Tibinek (Ensport) az edzéstervet és a rengeteg szakmai tudást, a terepfutas.hu Crewnak a szervezést és az élményt, Fanninak és a családomnak a türelmet. 🙏🏻

* Csanya a versenyközpontban olyan fél 11 felé nagyon kedvesen szurkolt, lehet ezen múlt az egész. 😅

** Ebben nincs benne a Skanzen frissítőpont nyitvatartásának változása, ami az előző évekhez képest 30 perccel később zárt, így több idő maradt a „két tüskére”. Enélkül sajnos idén is kicsúsztam volna az időből. 😞

UTH 2018: élő követés

Ma éjfélkor startolok el a következő versenyemen, az Ultra Trail Hungaryn: 112 kilométer, 4200 méter szintemelkedéssel. A szintidő idén is 20 óra. Ahogyan tavaly is, a Checkpoint System oldalán lehet követni élőben a haladásom. A tavalyi verseny meg így ment.

IMG_2516

Nyúlcipőbolt Mecsek Trail M

Szép volt a tavasz idén…addig a három napig, amíg tartott. Előző hétvégén tankönyvi módon megborított a 28°C a bécsi maratonon, a vasárnapi “tavaszi” Mecsek Trailre pedig pont ugyanilyen időt kaptunk. Szerencsére irtó rosszul viselem a meleget.

Edzői megbeszélés után az a döntés született, hogy idén az M távokon fogok indulni a sorozaton, egy maratonos hétvége után egy ilyen futás úgyis csak a túlélésről szólhat.

A felszerelésből elhagytam a hátizsákot. A verseny egyúttal az új, kifejezetten ultrás/terepes Nike nadrágom tesztje is volt. A nadrágnak van egy belső, majdnem kompressziós bélése, ami hosszabb, és az atlétikai versenyeken látható shortokra hajazó külső felvágott rétege. A hátsó traktusba három mély zseb került, kettő bújtatóval záródik, a középső cipzárral. Az előbbiek is simán elnyelték volna az iPhone 7 Plust (ilyenkor átok, hogy ekkora ez a cucc), de a telefont inkább a jobb comb melletti hálóba raktam. Marha ötletes, mert ott tényleg nem zavart egy cseppet sem, és a háló miatt vizes sem lett. Jobb hátul voltak a gélek, a cipzáros zsebbe az összehajthatós műanyag poharat tettem, balra meg a személyi került. A fél liter vizet egy egyszerű Decathlonos kulacsra szerelhető fogóval oldottam meg. Ezzel meg is volt a kötelező felszerelés, és a szükséges tápanyag, nagyon kényelmesen.

Van még egy szuper funkciója a nadrágnak: egy bújtató a zsebek fölött, ahová a levetett felsőt lehet befűzni, ha valaki verseny közben szeretne Cs. Marci nyomdokaiba lépni.

A pályát bejártuk, így nem ért váratlanul, hogy az eleje hol keményebb, hol lankásabb, de konstans mászás felfelé a Zengőre. Nem szégyelltem belesétálni, akár már Pécsváradról kifelé a meredekebb szakaszokon. Így is majdnem olyan gyorsan kaptattam, mint a futómozgást végzők. Power-hiking FTW! Tudtam, hogy a végén ugyanitt fogunk majd — remélhetőleg — lefelé zúzni, úgyhogy megéri tartalékolni az energiát.

A Zengőről lefelé is szép meredek ösvény vezet. A bejáráskor ez sáros volt, most csak poros. Az első pár lépés után rájöttem, megbízhatok a Wildhorseban, és magamhoz képest elég veszett tempóban ereszkedtem lefelé. Mögöttem egy Mecsek Maraton Teames lány mondta is a barátjának, akit kísért, hogy na látod, erre jó a terepcipő. Nagyon kedvesen kitért mindenki amúgy, sosem értettem az erre vonatkozó elő-előkerülő panaszokat.

Szerencsére lefelé nem nagyon kellett inni, mert a fél liter víz azért már az első frissítőpont előtt jóval, a kapaszkodás közben elfogyott, úgyhogy nagyon örültem az asztalkának. A kézi palackba isot kértem, a kihajtós pohárból pedig először némi kólát ittam, majd leöblítettem vízzel. Még a mászás közben felszívtam egy gélt, úgyhogy az ehető dolgokkal nem is törődtem.

A ponttól felfelé van a Diós-kút, aminek a folyománya, hogy a hozzá vezető úton folyamatosan csorog le a víz, úgyhogy csak sikerült cselesen sarat varázsolni az útvonalba. A jó idő kicsalta a túrázókat, és ez úgy látszik, egy népszerűbb környék, mert nagy volt a forgalom. Legtöbbször nem volt gond az elengedéssel, de amikor két nő érkezett szembe egy olyan helyen, ahol csak lefektetett ágak voltak, meg a sár, valamiért nem értették, hogy nekem kellene sietni jobban, rajtszám van rajtam. Persze ha nagyon kompetitív vagyok, akkor gondolkodás nélkül átgázolok, és bokáig süllyedek a latyakba. Nem akartam azonban a következő kilométereket egy teljesen átázott cipőben tölteni, úgyhogy inkább benyeltem azt a pár másodperc állást, amíg odafértem az egyetlen járható útra.

Ez a második emelkedős szakasz már messze nem esett olyan jól. Bár időveszteség volt, de a Diós-kút jó hideg vizében kvázi meg is fürödtem. Sőt, a kulacsra is rátöltöttem, hadd hűtse a tartalmát. A mászás közben elmeséltem egy lánynak, aki kérdezte, hogy van ez a felfelé menet, meg a végén még egy, ami kevésbé aljas, és ennyi. A lejtőkön általában leszakítottam magamról azokat, akikkel amúgy együtt futottam. Síkon és emelkedőn viszont hajlamos voltam picit visszalassulni.

A szalagozás és az irányítás amúgy nagyon jó volt. Az összes kereszteződésben, ahol a távok elváltak, vagy kettőnél többfelé lehetett fordulni, állt egy-egy Crew, és mondta, merre kell menni. Nagyságrendekkel könnyebb volt így, mint amikor a bejáráson vizslattam a Trails appba feltöltött tracket. Szinte lehetetlennek tűnt eltévedni.

Valamiért abban a hitben voltam viszont, hogy a Réka-kunyhónál lesz a második frissítőpont, de sehol semmi. Egy másik futó említette is, hogy ez nagyon megrendítette, ő is ide várta a kánaánt.

Innen kezdődött az utolsó nagyobb mászás. Beértek közben a hosszútávosok, legtöbbjük olyan, aki megfutotta az emelkedőt. Én jobbnak láttam sétálni.

A pont végül az aszfaltút végén, a Bak-völgyben volt. Ezt kicsit okafogyottnak éreztem, hiszen innen már nem volt sok hátra. Az összes isomat nem is ittam ki, úgyhogy lefelé menet szépen kiöntöttem a maradékot, és előkészítettem a nyitott kulacsot a töltéshez. A Crew nagyon kedves volt itt is, de úgy kínálták a kaját, mintha utána el kellene számolni vele, amit a futók nem ettek meg. A kólámhoz például ajánlottak egy szép kovászos uborkát. Na az vágta volna csak haza igazán a gyomrom.

A palackomba csak vizet kértem, és uzsgyi tovább. Az emelkedőn újra találkoztam az előző lánnyal, gondolom ő kevesebbet szöszölt a frissítéssel. Megbeszéltük, hogy ez az utolsó, tartson ki. Első versenye itt a Mecsekben, és nem ismeri a pályát.

Felértem a kereszteződésbe, és elöntött az elszántság: eljött az én időm. Ezért mentem eddig így, ezért sétáltam bele, most kell odatenni mindent.

Persze mindenki gyorsul a lejtőn, de nekem jobban ment. Szépen metodikusan befogtam mindenkit előttem, elengedtek, és nem értek utol. Kicsit revansnak éreztem a tavalyi Börzsöny Trail után, ahol hasonló időjárási körülmények között annyira szétcsaptam magam, hogy a végén a lejtőn előzött meg mindenki, mert értékelhetetlen tempót mentem.

Anno örültem az 5’30”-nak lefelé, most a pécsváradi aszfalton már 4’35”-öt mutatott az óra. A vízből, amit a pontról cipeltem, nem is ittam, csak pár kortyot. A többivel folyamatosan locsoltam a fejem. Szerintem egy tucat versenyző mellett elhaladtam, de nem lehetett tudni, közülük hányan középtávosok. Nem néztem hátra.

Azt gondolom, kimaxoltam a dolgot, magamhoz képest. Amikor elfogyott a lejtő, a végén a főutcán még belesétáltam egyszer, de utána összeszedtem magam, és se látva, se hallva beszenvedtem magam a célba.

Volt egy szőke lány, aki a templom előtt előzött meg. Biztatott is, hogy ne álljak meg. Láttam utána a célban, copf szorosan megkötve, egyetlen kósza hajszál nélkül, izzadtságnak nyoma sem. Épp úgy nézett ki, mint aki tett egy könnyed frissítő sétát az erdőben.

Ehhez képest én leültem a sportcsarnok melletti kis vizesárok partjára, és így is maradtam, ki tudja, meddig. Itt legalább fújt egy kis szellő, és nem kellett többet futni.

Eredmény: 45/81 férfi, 59/135 összetett. Szerintem nem rossz.

Kevesebb, mint 3 hét van hátra az UTH-ig. 😰

Vértes Terep Maraton 2018

A Vértes Terep Maraton az a verseny, amivel a terepfutas.hu története 2007-ben elkezdődött. Én 2007 február 27-én futottam először önszántamból — tehát nem iskolai Cooper-teszten — 1,89 majd 3,02 kilométert, így tesztelve a Nike+iPod szettem.

Csanya szerint “A VTM egy futható, nem technikás terepen haladó, gyors verseny”.  Miután tavaly egy kivételével az összes terepfutas.hu eseményen részt vettem, hajlamos vagyok egyetérteni. Kivéve, amikor hó borítja az útvonalat, vagy jég, vagy bokáig érő sár, illetve ezek tetszőleges kombinációja.

2017-ben a VTM volt a második olyan futóeseményem, amit terepen rendeztek, és az első maratonnál hosszabb (ultra) távom. Nyilván, mivel már akkor is ésszel és megfontoltan neveztem versenyekre. Ja, nem.

Mondjuk utána a 2017-es bécsi maratonon fűbe is haraptam a végére, ezt akartam többek között idén elkerülni.

Klasszikus megborulás Bécsben

Rögtön a verseny elején elkövettem egy malőrt: a reggelinek kikészített párizsi – lapra szerelt sajt kombinációt (ez vált be eddig a legjobban) sikerült otthon hagyni, úgyhogy csak pár kocka csokival indultam el. Nem segített, hogy annyira éhes voltam, hogy 7-8 kilométer után kellett egy gél csillapítani.

A reggel kilences indulás után a táv eleje még le volt fagyva, úgyhogy nem ragadt. Annyi jég meg hó viszont nem volt, hogy nagyon csússzon is, lehetett haladni. Egyedül az bántott, hogy az első nagyobb mászástól megfájdult a derekam. Az a tippem, az sem tett jót, hogy a megelőző napot főként kemény faszékeken ülve töltöttem. Szerencsére a kaptató utáni kevésbé meredek terepen ezt a görcsöt sikerült kimozognom.

Libasor

Nagyjából a táv egyharmadától kezdődött a sár, az az igazi beleragadós, lejtőn szánkázós. Ahogy a Naszályon, itt is sikerült lefárasztania a pályának azzal, hogy csúszkáltam meg egyensúlyoztam, a mászásnál meg elnyelte az energiát. Ha nem lett volna rajtam kompressziós szár, biztosan még ennél is jobban görcsölt volna a vádlim.

A fotós mindenkit előzékenyen figyelmeztetett, hogy csúszik

A pályát ismertem tavalyról, mert a maraton és az ultramaraton majdnem végig ugyanott halad, csak az utóbbiban van egy plusz hurok. Várgesztes után az elágazásban voltak hatalmas molinók kitéve, hogy melyik versenyző merre menjen. Ez nagyon hasznos volt, tavaly itt majdnem én is eltévedtem. Nem emlékszem, hogy lett volna akkor molinó meg aszfaltos felfestés.

Az pálya ismeretlen része rögtön Várgesztes után egy elég aljas mászás a kék kereszten, ami gyakorlatilag egy V alakú vágat, aminek a közepében kell felkapaszkodni. Ez elég sokat kivett, hosszú is volt, sosem akart véget érni.

Ahol a két táv ismét találkozott, a kereszteződésben futott el mellettem Nedjalkov Balázs és egy másik futó, akit nem ismertem fel, az ultra távról. Ilyen tempóval lehetett felérni az ultra dobogójára.

Ezután volt még egy lejtő hasonlóan aljas talajjal, utána kezdett normalizálódni a helyzet. A harmadik frissítőponton, (ahová nem jutott el a kóla a sár miatt!) poénkodott a Crew, hogy innentől száraz és sík lesz a terep. Sajnos tavalyról emlékeztem, hogy hullámzik az rendesen, és nem voltak illúzióim, hogy mennyire lesz sáros, miután a két rövidebb táv mezőnye már áttrappolt rajta.

Wee!

A hátam fájt kicsit, ezúttal a lapockák alatt a táskától. A végén inkább az zavart, hogy nem melegedett fel az idő annyira, mint ígérték, cserébe fújt a szél, és kezdett kihűteni.

Az utolsó főleg lejtős szakaszra már nem maradt annyi erőm, mint szerettem volna. Volt, aki itt előzött meg, de én is lehagytam pár embert a végén a faluban az aszfalton. Szoros lett, utánam 9 másodperccel ért be a következő.

Főleg azon igyekeztem, hogy meglegyen öt órán belül, ami sikerült is: 4:54:41 lett a befutóidőm. 87. hely a 126 fős férfi mezőnyből, összetettben pedig 110/178.

Ezt lehet úgy is nézni, hogy még mindig inkább a mezőny utolsó egyharmadában vagyok, de úgy is, hogy a tavalyi teljesítményhez képest tudtam fejlődni. Fejben a VTM-et inkább egy hosszú, nehéz hétvégi edzőfutásnak fogtam fel a maraton előtt, mint nagy versenynek. Annak nagyon örülök, hogy edzői tanácsra nem a leghosszabb távon indultam, így is pont eléggé kipurcantam a végére.

Nyúlcipőbolt Budai Trail L

Az év utolsó versenye nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztem.

“Aki keménykedni próbál, a Börzsönyt választja holnap, aki gyorsnak érzi magát, vasárnap versenyzik a B-T-n.”
— Lőrincz Olivér

Valóban egészen más ez az útvonal a Budai-hegyekben, mint a Börzsöny vagy a Naszály vad kaptatói. Ehelyett inkább az volt a jellemző, hogy aljasan lankás emelkedők követték egymást, amik jó hosszú ideig tartottak. Tényleg lehetett csapatni, ha valaki bírja.

A start után próbáltam lépést tartani az első harmaddal, akik talán kicsit túl gyorsak voltak nekem, de a pulzussal nem volt gond. Reggel még inkább lefagyasztott volt a talaj, ahogy emelkedtünk, egyre több hóval. Az első emelkedőket még meg is futottam rendesen.

Azután 6km körül már a lefelé zúzáskor csúsztam egyet a jégen, elgáncsoltam magam, és kicsit ráestem a vállamra (ráadásul a végén, amikor már nem is lejtett nagyon). Ez egyrészt felbosszantott, illetve közben lehagytak azok, akiket már a korábbi versenyekről ismertem, hogy hasonló tempókat megyek velük. Kellett egy kis idő, amíg ezt sikerült megemészteni, és visszakerülni abba a mentális állapotba, hogy alapvetően jó ez, élvezni sem ártana közben.

Közben folyamatosan vetkőztem: előbb kesztyűt tettem zsebre, majd elhagytam a sálat és a sapkát is. Utóbbiakat a vállam kicsit kitekerve sikerült úgy begyömöszölni hátra a zsákba, hogy nem kellett levenni.

25300034_1603737559708998_8687377003121311371_o

Annyi előnye volt a pusztulásnak, hogy elengedtem a versenyzést, ha úgy volt, nem szégyelltem belesétálni az enyhébb emelkedőkbe is. A Nagy-Szénásról lefelé már egészen elfogadható tempó sikerült. Az is tetszett, hogy a puha pohár, amit még a rajt előtt vettem hirtelen felindulásból, mennyire hasznos a frissítőponton, ti. hogy nem a soft flaskot kell kiműteni és pohárként használni. Sok időt lehet ilyesmivel is spórolni.

Még nyáron a melegben bejártuk az M táv útvonalát, úgyhogy kicsit meglepődtem, hogy az L elkerüli a kilátót. A táv második felében igazából jól elvoltam a futással, kicsit kevesebb futóval találkoztam, a körülöttem lévőkkel meg nagyjából egy tempót mentünk.

Az utolsó frissítőponton még kértem egy kulacsnyi vizet, ami utólag teljesen fölösleges volt, nem is ittam belőle, és bőven elég lett volna a meglévő folyadékom. Csak az idő ment vele.

25182101_1603653356384085_476544888078002879_o.jpg

Két kellemetlenebb rész maradt hátra. A végeláthatatlan és emelkedős erdészeti út már az M táv része is volt, így az nem lepett meg. A végén viszont, mikor lejöttünk a hegyről a reggel még fagyott föld helyett egy óriási dagonya várt Telki határában. A nap felolvasztotta, az S és M távosok pedig jól megdagasztották nekünk. Pedig addig egészen szépen tisztán sikerült tartani a cipőt…

Ekkorra már elkezdett görcsölni a jobb vádlim is, gondolom a jégen, sárban csúszkálás miatt. Itt többen is utolértek, és már a faluban az aszfalton sem ment annyira a célba sprintelés, ahogy azt szerettem volna.

Az utolsó öt kilométeren már úgy számoltam, elfelejthetem a három órán belüli teljesítést, ehhez képest 2:56:35 lett (férfi 81/148, összetett 99/208). Talán gyengülés a Mátrához vagy a Naszályhoz képest, de itt legalább szép egyenletes volt a pulzusom, és kevésbé is néztem ki szarul utána. 😅