sesam.hu

Engineering Manager / Trail Runner / Budapest, Hungary

Ensport Vértes Trail L

Pont előző nap beszétük Tibivel, hogy milyen jól működik az edzés, sérülésmentesen tudok fejlődni.

A szokásosnál kicsit később érkeztünk Mórra, így csak a felszerelés felkötözése maradt a rajt előtt. A szabály, hogy mindig otthon kell hagyni valamit, ami ezúttal a rajtszámtartó volt, úgyhogy én a nadrágra, Fanni a pólójára tűzte a rajtszámot. 

Az évszaknak abszolút nem megfelelő hőség ígérkezett, ezért rövidnadrág-pólóban indultam, ezúttal a kézikulacs helyett hátizsákkal, mégiscsak 30 kilométerről volt szó, és az egy liter víz több, mint a 6 deci.

Azt hiszem, kicsit elfutottam az elejét. Vitt a tömeg és a lelkesedés. A direktíva az volt, hogy 175 fölé ne menjen a pulzus a hosszú felfeléken, ehhez képest a 180-at nyaldosta, vagy még többet, ez pedig elkezdett frusztrálni. Utána szerintem már az idegesség miatt volt magas a HR, hogy hát a francért nem megy le, tán álljak meg, vagy mi!?

Olyan emlékeim voltak a Vértesről, hogy egy viszonylag szelíd hegység, nincs benne Vöröskő meg Naszály, futható terep. Ehhez képest a piros L útvonal, nos, mintha a Börzsönyből másolták volna. Minden volt, kidőlt fák, meredek kapaszkodás, és a kedvencem, a jobbra lejtő hegyoldalra merőleges futás. Minden pillanatát tiszta szívből gyűlöltem, mi a fenét keresek én itt. Utólag azt mondom, ez a jobbra lejtés sem segített a szalagoknak valószínűleg.

Mögöttem srácok épp arról beszélgettek, hogy egyikük csinálta a szalagozást (másfajta, mint a bokában, az útirányt jelzi), és egy nem teljesen egyértelmű helyen még ők is elkezdték rossz irányba feltűzni a jelölést. Mi a jó nyomot követtük, aztán pár száz méterrel később az erdőből előcsattogott egy tíz-tizenöt fős különítmény, akik a rossz ösvényre fordultak szegények.

Nagyjából itt kezdtem újra megnyugodni. Sok volt még hátra, a pulzusom normalizálódott 170 körülire, miután elengedtem a versenyzést (meg vagy 30 embert magam elé). Csipi elképesztő lelkesen szurkolt az elágazásnál, és végre egy futható lejtőre érkeztünk, úgyhogy el lehetett engedni a gyeplőt kicsit.

Szakadtam lefelé, és biztos volt az avar alatt valami, egy kő, vagy csak a talaj volt egyenetlen, de szépen magam alá fordult a jobb lábfejem. Reccsent is — ez új volt, ijesztő hang amúgy — a körülöttem futók meg felszisszentek. Nem fájt, szaladtam még pár lépést, aztán esett le, hogy ez nem olyan, mint volt, hanem talán valami komolyabb.

Elkezdtem lefelé sétálni, terhelgettem a lábam. Csanya sétált szembe, kérdezte, mi van, én meg hogy milyen messze a pont. Pár száz méter, majd ott leülök, és értékelem a helyzetet. Igazából még kocogni is tudtam lefelé.

Leültem, és már a zoknin keresztül látszott, hogy ez a jobb boka mintha nagyobb lenne, mint a bal. Jelentősen. Kompressziós szár le, ránézett a Crew, meg később Csanya is, és egyöntetűen azt mondták, ezzel nem kellene tovább menni.

Faszom.

“And there was a voice, a high clear, female voice, which said, »Ow,« and then, very quietly, it said »fuck,« and then it said »Ow,« once more.” — Neil Gaiman: Stardust 

Ültem, vártam. Kilian biztosan sínbe tette volna két gallyal, és betekeri egy Salomon hátizsákba, de én inkább feladtam. Egy másik srác is sántikált le a hegyről, akinek kétszer bicsaklott ki a lába, és a második után úgy döntött, inkább nem kockáztat. Amikor leért, egy Crew lány visszavitt minket autóval a versenyközpontba. Mindenki nagyon kedves volt és professzionális, én meg mérges. Magamra meg a világra.

Korábban is volt már, hogy kifordult a jobb lábam, és sosem volt belőle semmi, vígan futottam tovább. Valószínű, elég lazák a szalagjaim. Hát most beszoptam.

A doki a versenyközpontban azt mondta, húzódás, és kaptam a focista fagyasztó srayből. Szerintem inkább ficam, ránézve a púpra. Szerencsére nem pirosodik vagy lilul, úgyhogy valószínűleg csak víz van bent. R.I.C.E. fázis megy, ezt a bejegyzést is fél kiló Iglo* márkájú fagyasztott borsóval a lábamon írom.

Csanya nagyon kedves volt, leült mellénk, miközben kanalaztam a gulyást, és adott tippeket a gyógyulásra, innen a fagyasztott zöldség kúra. Persze trollkodott, hogy mikor lett volna a következő verseny, de a Budai Trailre úgyis összeszedem magam, joke’s on him!

Meg végre találkoztam élőben is #coachTibi-vel. Nem csoda, hogy eddig tartott, amekkora celeb, még szelfiztek is vele a célban. Megbeszéltük, hogy a holnapi edzés kimarad, és majd többet kell ugrálókötelezni erősítésképp…

* Az Iglo nem támogatta ezt a bejegyzést, de amúgy tehetné, mert szeretem a borsófőzeléket.

Nyúlcipőbolt Mátra Trail M

Így, hogy holnap lesz csak az Ensport Vértes Trail, abszolút nem vagyok lemaradva a mátrai beszámolóval.

Idén ugye az M távokon gyűjtöm a pontokat. A sorozatban eddig két esemény zajlott le, a Mecsek és a Börzsöny Trail, melyek közül az utóbbiról már ellustálkodtam az írást…

A Nyúlcipőbolt sorozat harmadik versenyét vasárnap rendezték, így kihagytam az első Panoráma Trailt, ahová a munkatársaim mentek. Ők az év egyik legszebb őszi napját kapták futásra szikrázó napsütéssel, míg mi Szolnokról végig a csepergőtől a zuhogóig terjedő intenzitású esőben autóztunk fel a rajthoz.

Az öltözék talán ennél az állomásnál a legváltozatosabb az indulók között. A póló-rövidnadrágtól a rétegzett ruházatig mindent lehet látni. Tavaly ilyenkor 12°C volt, úgyhogy a hátizsák alá én is csak egy rövidujjút vettem, és milyen jó döntésnek bizonyult! Idén sem akartam túlöltözni. A nyolcfokos csúcs mellett esőre is volt esély, így végül az ultrás rövidnadrágom és egy pólóra vett kapucnis mellény lett a felszerelésem. Ekkora távra nem viszek hátizsákot, csak a hatdecis kézi kulacsom, így a hátizsák helyett került rám a vest.

Iszonyú szép ám az őszi Mátra

Voltak pontok, amikor ezt is soknak éreztem, például a szélvédett első szakaszon, ahol ráadásul amúgy is kimelegített a felfelé kapaszkodás. Később viszont nagyon örültem, hogy a mellény bélése melegíti a felsőtestem, mert a kitettebb szakaszokon erősen hűtött a szél. A szabadon lévő karom szépen ki is pirosodott ilyenkor. Összességében jó választásnak értékelem, nem fagytam halálra, de nem is dunsztoltam be magam aláöltöző-széldzseki kombóval.

Az elején igyekeztem kicsit konzervatívabb lenni, és nem kihajtani magam az első 6 km felfelén. Az M/S elágazás után aztán sikerült is beérni többeket a lejtőn. Rögtön az elején morgott fennhangon egy leelőzött, hogy micsoda bokagyilkos dolog ez az avarral fedett köves lefelé. Hja’ a Mátra az ilyen ősszel. 😜

Direkt nem akartam sokat időzni a mátraházai frissítőponton. A víz csapos palackokban volt felszolgálva, ami nagyon tetszett, mert így gyorsan tudtam magamnak utántölteni. Ezen kívül csak egy marék ropit kaptam fel. Maximum két percbe került a depózás.

Csanya irányította tovább a mezőnyt. Ez a szakasz sem volt ismeretlen, hiszen tavaly az L távot futottam, és az gyakorlatilag megegyezik az M útvonalával, csak egy extra hurok van benne a Kékesre. Emlékszem, az nagyon sokat kivett belőlem: Mátraháza előtt kicsivel már rendesen görcsöltem. Ehhez képest most nagyon vidáman szakadtam az újabb lejtőn, itt-ott előzgetve.

Ferde

Az első patakátkelésnél egy kifejezetten meredek, fogás nélküli pár métert kellett haladni. Itt sokan válaszották a fenéken lecsúszást. Engem az addig kézben tartott köteg ropi akadályozott kicsit, úgyhogy megcsócsáltam a nagyját, meg leettem róla a sót, és kiköptem, hogy két kézzel tudjak utána kapaszkodni, egyensúlyozni. Valakinek a rovarok etetéséről is gondoskodnia kell.

Ezt a patakot (azt hiszem, ugyanaz), még párszor kereszteztük. A második vagy harmadik alkalommal meg is merítettem kicsit a cipőt, de nem lett belőle para. Később előztek olyan L távosok, akiknek derékig fel volt csapva a sár hátul. Gondolom ők szartak a kövekre, és átzúztak a vizen, mint egy rendes terepfutó.

Jelentősen több erőm maradt a Sástóra felvezető sárga szakaszra is. Errefelé már a mezőny is ritkult, utána meg kifejezetten kevesen voltak körülöttem, jobbára inkább csak túrázó családok, akik nagyon készségesen engedtek el. Még arra is maradt energiám, hogy a végén az aszfalton öt percen belüli kilométereket menjek a befutó előtt.

Így utólag lehet, hogy nem maxoltam ki magam teljesen, mert éreztem már magamat sokkal jobban leszívva egy-egy futás után. Azért a célban megint rákérdeztek, hogy jól vagyok-e, aminek az okát nemigen tudom, valószínű kívülről vacakabbul nézhetek ki, mint valójában. 

A másik érdekes dolog, hogy a pulzusom a verseny jelentős részében EX tartományban, a tejsavküszöb felett volt (169-es átlag), tehát eltolódhattak a zónák, és könnyebben megy a nehezebb verseny/edzés is.

Az eredményem 53/105 lett a férfi mezőnyben, 2:21:07 idővel. Arányaiban rosszabbnak tűnhet, mint a tavalyi L, de össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobban élveztem ezt a futást.

Dynafit Lynx Trail

Egy kicsit sok volt a versenyzés mostanában – a dögletes nyár ellenére – úgyhogy nem voltam biztos benne, akarok-e egyáltalán nevezni a Lynx Trailre. Később feltűnt, hogy a maratoni távtól kezdve még ITRA pontot is ér a verseny, ettől kicsit meginogtam. Aztán amikor Fanni eldöntötte, hogy bár már nevezett a félmaratonra, de mégsem akar indulni, akkor úgy voltunk vele, edzésnek jó lesz, és átveszem ezt a távot.

Amit nem tudtam előre, hogy ez igazából a Szondi György Emléktúrák futós változata lesz, amiket szintén a Szent Jakab Zarándok Egyesület szervez, ilyenformán kicsit meglepő volt a versenyközpontban a sok túrázó. Eddig csak a 24H Burgenland Extrem Tour volt olyan (terep)futás, ami túra is volt egyben, így kevés összehasonlítási alappal rendelkeztem.

A versenyközpontban például nem nagyon volt egyértelmű, melyik asztalhoz menjek oda, így majdnem beálltam egy túrázós sorba. Viszont bár pedzegették az átíráskor, hogy a nevet nem biztos, hogy le tudják már cserélni a rajtszámon, szerencsére mégsem így lett, és a saját nevem alatt futhattam.

A nógrádi várból indultunk, ahol még sosem jártam, csak elsétáltunk mellette a kéktúrán. Tényleg nagyon szép onnan a kilátás, megéri felsétálni ha valaki Nógrádon jár, viszont nincs túl sok árnyékos része.

Startra készen

A rajt előtt mindenki átesett egy rövid felszerelés ellenőrzésen, és hangosbemondón keresztül hallgattunk hasznos információkat. Többek között arról, hogy milyen elágazásokra kell figyelni az útvonalon, hogy a második ellenőrzőpont a Királyréten úgy van elhelyezve, hogy kicsit tovább kell futni, és hogy a cél a pusztulat hőség miatt nem a várban lesz, ahogy eredetileg tervezték, hanem lent a versenyközpontban.

Sajnos a fentiek csak magyarul hangzottak el, pedig volt külföldi a mezőnyben. Utána olvastam az esemény Facebook oldalán, hogy szegény befutott a várba, és nem értette, mi van…

A magaslati start azt jelentette, hogy a családias 33 fős csapat rögtön lefelé indult el. Én főleg azzal foglalkoztam, hogy összeszedjem magam, mert már a verseny előtt gyomorbántalmakkal küzdöttem. A nyolcórás rajthoz ötkor kellett kelni, amihez nem igazán vagyok hozzászokva, és enni sem tudok igazán ilyen korán. A kávétól más esetben nem szokott bajom lenni, de ezúttal inkább ártott, mint használt.

Inkább a többieket követtem, nem a szalagozást, de azért igyekeztem figyelni, lévén ezt az útvonalat még nem futottam. A szalagok nem egyediek voltak, hanem sima piros-fehér kordonszalag volt ide-oda felcsomózva. Ez annyiban nehezítette a követést, hogy bárhol lehettek, és sok nem is tűnt annyira stabilnak. Itt-ott rózsaszín festékkel is jelölve voltak az elágazások.

Egy ilyen kanyart majdnem be is néztem, de szerencsére előttem egy lány szemfülesebb volt, pedig még előttünk láttuk, ahogy többen is továbbmennek a rossz irányba. Nekik kiabáltunk, de nemtudom, mennyire vették észre.

Hozzátartozik, hogy ezúttal lusta voltam, és nem töltöttem fel az útvonalat előre a telefonra, ahogy amúgy szoktam. Illetve most már az órám is tudna tracket követni, de ezt a funkciót még sosem próbáltam, és azt gondoltam, nem éles versenyen kellene tesztelgetni. Igazából elég jó itinert kaptunk, még szintrajz is volt hozzá, csak észnél kellett lenni.

Már nem emlékszem, milyen irányban csináltuk ezt a kéktúra szakaszt anno, de a Foltán-kereszthez kifejezetten szívás volt felkaptatni, főleg, hogy közben melegedett is az idő. Amolyan igazi Börzsöny-élmény. Egy bolyt követtem, de kezdtem lemaradni.

Az időmérés amúgy úgy történt, hogy egy bokára erősíthető tépőzáras pánton volt chip és egy QR kód. Mint azt a megafonból megtudtuk, a rajtban és a célban szőnyegen futunk át, az ellenőrzőpontokon viszont a QR kódot olvassák le, amihez célszerű levenni a lábról a szíjat. Na ez utóbbi nem működött hibátlanul, egyrészt mert sokan időt akartak azzal spórolni, hogy nem szedegetik le a pántjukat, másrészt meg valami kaputelefonnal kellett dolgozniuk szegény önkénteseknek. Felrémlett az e-jegy bevezetése utáni MÁV, amikor a kalauzok szenvedtek hosszú perceket a kódok beolvasásával.

Mivel láttam, hogy az előttem lévővel mennyit küzdenek, inkább levettem az én pántom, így sokkal gyorsabban végeztem. Az kicsit megmosolyogtatott, hogy a digitális verzió mellett egy papírlapra is felkerült az időm.

Ekkorra elfogyott a nálam lévő egyliternyi víz, ami nem zavart nagyon, hiszen a második ellenőrző- és egyben frissítőpont csak 2,8 kilométerre volt, ráadásul lefelé. Na ez a kék négyzettel jelölt szakasz elég aljas lejtőnek bizonyult: technikás köves-poros single track, ahol ha nem a kő gurul ki az ember lába alól, akkor a finom porban csúszik meg. Kicsit bosszantott, hogy néha majdnem olyan lassan jutottam le, mint fel.

Túrázókat is kellett kerülni, de iszonyú előzékeny volt mindenki, és amikor hallották, hogy csörtetek lefelé, egytől egyig kiálltak, és elengedtek. Néhányan még buzdítottak is, nagyon rendesek voltak.

A szénpataki kulcsosháznál azonban nagy meglepetésemre a kólán kívül csak üres vizeskancsókat találtam. Az egyik alján árválkodott némi izó, azt betöltöttem a kulacsomba, és kérdeztem, van-e víz. Fentebb volt egy hordó, amiből nagy szerencsémre pont meg tudtam tölteni egy fél literes soft flaskot, de az utánam jövőnek már nem jutott belőle.

Az önkéntesek azt mondták, a házból lehet szerezni vizet, ami elég nagy időveszteségnek hangzott. Itt is csak ketten üzemeltették a pontot, ami nagyon kevésnek tűnt: egyszerre kellett pecsételni a túrázókat, kamerázni a QR kódokat, újrakeverni az izót és kenni a zsíros kenyereket. Iszonyú kedvesek voltak a lányok-fiúk, de nagyon hajszoltnak tűntek.

Valószínű elkényeztett a terepfutas.hu szervezés, ahol olyan érzése van az embernek, mintha saját crewja lenne: kiveszik a kezéből a kulacsot, és feltöltik, segítenek mindenben, kínálnak, buzdítanak. Nem is ketten vannak egy-egy ponton, hanem négyen-öten. Egyvalaki csak a dugókát kezeli, így ha sietős a versenyzőnek, nagyon kevés időt kell eltöltenie depózással.

Abban a reményben indultam tovább, hogy a következő ponton, a Királyréten lesz víz. Sajnos aszfalton vezetett az út végig, de legalább erdős részen, így részben árnyékban lehetett futni. Viszont itt már nem volt annyira acélos a szalagozás, inkább a túraútvonal jeleit követtem. Egy Y elágazás szintén nem volt egyértelmű, de szerencsém volt, és a jó irányba mentem tovább. (Állítólag egy cserkészcsapat lelkesen lebontotta a pályajelölést, de nem tudom, ezen a szakaszon volt-e.)

A harmadik pont előtt viszont hezitáltunk egy lánnyal, mert a szalagozás egyrészt bevezetett az erdőbe, másrészt ment tovább az aszfalton. Végül egy szembejövő sporttárs oldotta fel a dilemmát, hogy tovább kell menni az úton a ponthoz, majd visszajönni. Ezt tényleg elmondták az elején, de más dolog meghallgatni, meg ott állni.

Itt csak egy önkéntest találtunk: a társa épp az általunk is majdnem benézett elágazáshoz ment el kitenni egy táblát, hogy egyértelműsítse az útvonalat. Ezzel az volt a gond, hogy addig ő kezelte a QR kód olvasót, a megmaradt kollégájának pedig fogalma sem volt, melyik appot használja. Ezen már csak kényszeredetten nevetni tudtam… Végül lefényképezte a pántjainkat, a rajtszámainkat, és minket, majd felírta az időnket a papírra. Reménykedtem, hogy ez elegendő lesz. A lányt, akivel együtt érkeztünk, láthatóan nagyon felbosszantotta az időveszteség, hiszen emiatt hosszú perceket tébláboltunk a ponton.

Víz viszont legalább volt egy jó nagy műanyag kannában, amiből iszonyú nehéz volt megtölteni a kulacsot. Jobb híján egymásnak segítettünk. Utána vissza az elágazáshoz, és indultunk fel egy kaptatón.

Innentől sokkal kevésbé tetszett az útvonal, mint addig. Gyakorlatilag majdnem végig kerékpárúton vezetett, ami először kemény murvás talajt, később újra aszfaltot jelentett. Illetve ami sokkal rosszabbul érintett, hogy nagyrészt kint a pusztában kellett menni, ahol semmi nem árnyékolt, tűzött a fejemre a késő délelőtti nap. Nagyon boldog voltam, hogy nem hosszabb távra neveztem.

A végére a faluba még jutott egy aljas domb, és itt már délibábos volt az aszfalt felett a levegő, annyira beindult a fűtés. A befutóban aztán furcsállottam, hogy csak felírták az időm, de nem kaptam semmit. Mivel a többiek nyakában láttam érmet, visszamentem megkérdezni, és akkor kiderült, hogy jár, csak épp akkor nem volt senkinél, amikor én megérkeztem.

Amíg hűltem egy kicsit az árnyékben, hallgattam a polgárőröket, akik a helyszínt biztosították. Néhány lány futott be ezalatt, nekik füttyögtek meg megjegyzéseket tettek rájuk. A szünetekben arról beszéltek, hogy ezek a futók biztosan nem normálisak, valami baj van velük, ha ebben a melegben rohangásznak. Tudom, hogy ez végképp nem a szervezők felelőssége, de elég kellemetlen volt átélni ettől függetlenül.

Ezekről és sok másról többen is írtak a verseny után az esemény Facebook oldalán. A kellemetlen tapasztalatok – gondolom – még rosszabbak lehettek, ha valaki helyezésért futott, vagy kevés terepes tapasztalattal vágott neki a távoknak. Ugyan első szervezésként volt beharangozva a Lynx Trail, de gyakorlatilag egy meglévő teljesítménytúrára épült, (a honlapok például teljesen ugyanazok) így ezt nem tekintem annyira erős kifogásnak a hibákra. Ár-érték arányban mindenképpen úgy érzem, rosszul jártunk, hiszen a hasonló versenyekhez képest elég drága volt a nevezés, és nem éreztem úgy, hogy ennek megfelelő élményben részesültünk.

Ha tényleg annyira kezd telített lenni a magyar (terep)futóverseny-piac, mint azt mondják, akkor ennél sokkal nagyobbat kell gurítania egy szervezőgárdának. Főleg ha a már kiforrott versenyek fölé árazzák az eseményüket, és az a cél, hogy ne csak a haverok és a meghívott nagyobb nevek menjenek el rá. Úgy nehéz versenyképesnek lenni, ha olcsóbb nevezésért profibb élményt kap az egyszeri terepfutó.

35

Rendhagyó módon most nem kép, hanem videó az élet B oldaláról. 😅

The Legends

Elkészült az UTH kisfilm, szóval négy percben meg lehet nézni, mit csináltam éjféltől kezdve 19 órán és 40 percen át a Pilisben. 😅

Felkészül: Tromsø

Elkezdődött a szülihónap, aminek a keretében Tromsøben fogok maratont futni az éjféli napsütésben. ☀

Suunto Smart Sensor – How to pair with Suunto Movescount App for iOS

Are you, like me, curious how much battery power is left in your Suunto HR belt, a.k.a. Smart Sensor? Fortunately the Movescount mobile app does supply this information. However, the instructions on how to pair the Suunto Smart Sensor with the app are quite outdated.

I have written to Suunto support about this but all I got as an answer were the canned instructions about tapping the watch icon in the app, etc. Even though I have expressly stated that this is where they have changed the app’s behaviour and it no longer looks for HR belts, only watches.

Anyway, through the UK phone support a representative helped me out by revealing that this functionality has moved to where you register Moves with the app. You can connect your HR belt by tapping the + sign next to the watch icon, selecting Register a Move with the app and tapping the heart rate icon in the lower left corner. If you’re wearing the belt and it gets paired the app will also show the battery level.

I think it’s high time Suunto updated their online manuals and instructions, though.

Ami az UTH beszámolóból kimaradt

Nyilván abban a pillanatban, amikor megnyomom a Publish gombot, egy csomó dolog jut rögtön eszembe, amit kihagytam. Ebben a bejegyzésben fogom gyűjteni, amit végül elfelejtettem említeni az UTH beszámolóban. Igazából közel 20 óra alatt annyi minden történik, hogy diktafonnal futva sem biztos, hogy mindent meg tudnék őrizni.

Ezt az egyetlen képet csináltam az egész verseny alatt, mert nem akartam időt pocsékolni fotózással

  • Valamiért azt gondoltam, nagyon hatékonyan depóztam idén, de a számok nem feltétlen ezt igazolják. A teljes távon 2 óra 15 percet töltöttem állva a Strava szerint. Ez nagyon sok, még úgy is, hogy jó része táplálkozás és öltözés.
  • Nem tudom, melyikőtök kakilt már erdőben, nekem ezt az achievementet is sikerült behúzni a Visegrád—Pap-rét szakaszon. Annyiban mindenképpen pozitív élmény volt, hogy a – gondolom – ismert élettani hatása a gélek és izotóniás italok mértéktelen fogyasztásának egyáltalán nem jelentkezett. Külön kudos a külföldi lánynak, aki szemrebbenés nélkül futott el az ösvényen előttem, miközben lestem ki az aljnövényzet takarásából. 💩
  • Visegrádon már a fellegvárba kaptattunk felfelé egy sporttárssal közepesen leromlott állapotban, amikor egy egyszámjegyű éves kisfiú megjegyezte, hogy “ha csak most értek ide, mind vesztesek vagytok”. A szülei éktelenül röhögtek a megjegyzésen, én hasonló jókat kívántam a fiatalúrnak.

Salomon Ultra-Trail® Hungary FNSHR

A tavalyi UTH volt életemben eddig az egyetlen verseny, amit menet közben voltam kénytelen feladni. Egyértelmű volt tehát, hogy egy év elteltével újra rajthoz állok. Igyekeztem közben sokat tanulni, tapasztalni, és amennyire az időm engedte, jobban felkészülni.

Korántsem volt egyszerű menet, de csak úgy nem is osztogatják ezeket az érmeket.*

FNSHR

A felszerelésemben történt tavaly óta pár változás. A kopott kettes Wildhorse helyett a már jól bevált Wildhorse 4 volt a lábamon. Lepencénél meg is nézte az egyik Crew; hiába, nem sokan futnak Nike terepcipőben. A másik ritkább cuccom a Nike kifejezetten hosszú távra tervezett nadrágja, amit a Mecsekben avattam fel. A sok mély zsebnek köszönhetően sokkal jobban el tudtam oszlatni azt a sok mindent, amit magammal kellett cipelni. Illetve a Salomon hátizsákom továbbra is szuperul működött, de rá kellett jönnöm, hogy ujjatlan pólóval már nem olyan jó viselni, mert ennyi mozgás közben már hónalj alatt kidörzsöli a felkarom.

Újdonság volt viszont a Petzl Reactik+, amit pár nappal a verseny előtt vettem meg csak. A Tikka sem volt rossz tavaly, de azért kellemesebb volt olyanok közelében futni vele, akiknek valamilyen bivalyerős fejlámpájuk volt. A három AAA elem sem bírta végig, cserélnem kellett közben. Na ezzel szemben a Reactik+ kiválóan gazdálkodott az 1800 mAh akkuval. A három módból (takarékos, normál, és maximum) a középsőt használtam, majd a vége felé feltekertem maxra, amikor már csak egy óra volt pirkadatig. Így is 29% maradt benne, ami gondolom annak köszönhető, hogy egy fénymérővel is fel van szerelve a készülék, amivel intelligensen a környezethez igazítja a lámpák erejét. Ha pédául a földet pásztázom inkább, akkor nem éget teljes teljesítményen, akkut spórolva ezzel. Összességében nagyon elégedett voltam, mert nem nekem kellett kapcsolgatni a fényerőt, és nagyon szépen bevilágította a pályát még távolra is. Talán ennek, meg a tavalyi tapasztalásnak köszönhetően is, idén abszolút nem zavart, amikor szálegyedül maradtam a vaksötét erdőben. Teljes nyugalommal tudtam a futásra koncentrálni.

A sűrű sötét erdőben

A kötelező felszerelés részeként volt nálam egy dzseki, amit még a versenyközpontban felvettem, és abban is rajtoltam el. Valahogy nagyon hűvösnek éreztem a 10°C körüli hőmérsékletet, főleg a Lázár cár téren a Duna-parton. Sokáig nem maradt rajtam, még nem értünk ki Szentendréről, amikor az egyik emelkedőn leoperáltam magamról, és visszagyömöszöltem a táskába. Ennyi idő kellett, hogy tökéletesnek érezzem a hőmérsékletet futáshoz. Iszonyú jó volt éjjel a 9—11°C-ban futni!

Az elején igyekeztem felvenni egy saját kényelmes tempót, a pulzust amennyire lehet alacsonyan tartva. Dobogókőre lassabban is értem fel pár perccel, de sokkal jobb fizikai állapotban. Innentől pár perc különbségek voltak a szakaszideimben egészen Lepencéig, ahol már egyenként húsz-húsz perccel haramabb értem oda Pilisszentlászlóra és Visegrádra. A lenti grafikon jól szemlélteti, hogyan szállt el tavaly a teljesítés.

UTH szintidő-összehasonlítás**

Bár azt írtam a 2017-es beszámolóban, hogy a kiálláskor nem voltam eléhezve, már nem vagyok ebben annyira biztos. Kiszáradni biztosan jobban ki voltam száradva, köszönhetően a harminc fok feletti melegnek. Szerintem ez utóbbinak köszönhettem az izomgörcsöket.

Sokkal többet és rendszeresebben ettem idén. Az elejétől fogva nagyon figyeltem a frissítésre, nagyjából negyedóránként kortyoltam a kulacsból, és ha kellett, ha nem, félóránként próbáltam rágni valamit. A frissítőpontokról mindig vittem magammal egy marék ropit, és az emelkedőkön, amikor úgyis csak sétáltam felfelé, egyesével majszoltam őket. Ez abban is segített, hogy ellensúlyozta a gélek savasságát, ráadásul jó sok só is bekerült így a szervezetembe.

Pilismaróton, ahol zöldségleves volt a menü, még egy vajas-kolbászos-sajtos kenyeret is betoltam mellé. Emlékeztem, hogy utána úgyis felfelé megyünk sokáig, tehát inkább gyaloglok, mint futok, nem fogom összerázni a szilárd kaját. Minél kevesebb energiát kell géllel visszatölteni, annál jobb.

Ez vagy valami, vagy megy valahová

Nagyon motiváló volt, hogy mennyivel jobban éreztem magam. Dömösre sokkal lepusztultabban érkeztem meg egy évvel ezelőtt. Még a Vadálló-köveken való mászás sem tett tönkre.

Félúton a Prédikálószéken

Tavalytól eltérően idén kihasználtam a lehetőséget, hogy előreküldjek csomagot a pontokhoz. Butaság lett volna kihagyni, hiszen így kevesebb kaját kellett magamnál tartani. Pilisszentlélekre a gélek mellé a sapkám és egy kis tubus naptejet is pakoltam, valamint egy ujjatlan váltópólót. Lepencére csak további gélek jutottak. Ide akartam küldeni váltózoknit is, de az annyira könnyű volt, hogy végül inkább magammal vittem. Ez amúgy az egyik legjobb döntésem volt a pakolás során: iszonyú jó érzés volt egy friss, száraz zokniban továbbhaladni. Hiába nem volt jelentős sár, és akármennyire is szellőzik a cipő, a láb azért beizzad ilyen távon, aminek aztán mindenféle nem kívánt folyományai lehetnek.

Annak, hogy a mezőny hátsó traktusában fut valaki, az is a következménye, hogy pont olyankor ér a Spartacus-ösvényre, amikor már a hobbi túrázók is eljutottak az erdőbe. Talán a hosszú hétvége miatt is rengetegen jöttek szembe a single tracken. A legtöbb esetben nem volt probléma, szépen kedvesen elengedték a rajtszámmal futókat, de egy rendetlen gyerekekkel ellátott családnak majdnem sikerült beletolnia a völgybe, mert úgy gondolták, majd én megállok, és elengedem őket.

Sajnos pont akkor értünk a fedetlen, napos részekhez (Pilisszentlászló, Videgrád), amikor egy felhő, nem sok, annyi sem volt az égen. Hiába volt hűvösebb tavalyhoz képest, akkor is a tűző napon kellett futni. Így duplán örültem, hogy nem kellett felkapaszkodni a Kisrigóhoz. A ponton ettem paradicsomlevest, de rizst nem kértem bele, ami lehet, hogy hiba volt, a későbbieket elnézve.

Bár elvileg a Szentlászló—Visegrád szakasz főleg lejtős, az Apátkúti-völgyet most sem szerettem meg. Árnyék volt legalább, de itt is rengetegen voltak túrázók, gyerekek, fogalom. A sok patakátkelés is már inkább idegesített, a tempóm is romlott, többen megelőztek, akiket korábban én hagytam le. Visegrádhoz közeledve egyre jobban éreztem, hogy nehezebben megy a futás, többször kellett belesétálni akár enyhe emelkedőkbe vagy síkon is. De még mindig nagyságrendekkel jobb állapotban voltam, mint tavaly, és az idővel is sokkal jobban álltam.

Az utolsó 30km eléggé fájt már, és itt kezdődött el az, hogy kevésbé tudtam figyelni az evésre-ivásra. Vicces, hogy ez milyen ördögi kör, mert ha az ember fáradt, akkor egyre rosszabbul táplálkozik, ettől eléhezik és kiszárad, és mint egy dugóhúzóban zuhanó repülő, beleáll a földbe.

Már messze nem tudtam azt a rendszerességet hozni, mint az elején, hogy óramű pontossággal táplálkozom. Sokat matekoztam fejben a pontok zárási idejével, és hogy milyen tempót kell futnom, hogy ne kelljen aggódnom a szintidő miatt. Azt próbáltam meg csinálni, hogy amikor ingerem volt ránézni az órára, minden második alkalommal inkább ittam helyette.

A Pap-réten még rendben volt az időm, de nem nézhettem ki túl jól. Itt is volt szilárd táplálék, be is toltam két vajas kenyeret az arcomba, amire előzeseten – véletlenül – ráborítottam egy teáskanálnyi sót. Tudtam, hogy aljas rész következik: a Vörös-kő és a Nyerges-hegy megmászása. Ehhez kapcsolódik, hogy korábban két amerikai futott a környékemen, és a következőképp jellemezték a szakaszt:

“I’m gonna’ be honest with you, from Pap-rét to Skanzen… it’s a motherfucker.”

Kezdett beütni a krach. Tényleg minden bajom volt. Tahi irányában lefelé a szerpentinen azt gondoltam, hétperces kilométereket megyek, ehhez képest tízpercesek lettek. Lefelé! Sokan futottak el mellettem. Én egyetlen gyalogló srácot előztem meg, aki utána zergeként kaptatott fel mellettem a Vörös-kőhöz, és még bíztatott is, hogy nincs sok hátra.

Amikor már lefelé sem tudok rendesen futni, akkor tényleg van baj. De fogcsikorgatva, a földet nézve mentem tovább. Olyan mentális állapotot kell elképzelni, hogy összekeverem a húszórás szintidőt a tizenkilenccel, és az egyik pillanatban nyugodt vagyok, hogy meglesz, a másikban elönt a jeges rémület, hogy elszámoltam, és esélyem sincs.

A második tüske, a Nyerges-hegy végeláthatatlannak tűnt. A Vörös-kő mászás meredekebb, de ez meg sosem akart véget érni. Még egy kanyar, még egy, és még mindig felfelé. Ekkor már se nem ettem, se nem ittam. Vízionáltam a befutót Szentendrén. Rögtön utána felrémlett előttem, ahogy bőgve fekszek le a fűbe a Skanzen ponton hat kilométerre a céltól.

Nem emlékszem, mikor, nem emlékszem, hogyan, de felértem, és tudtam, innen az utolsó 9-10 km lefelé lesz főleg. Próbáltam futni, és amikor eszembe jutott, inni. Emlékeztem, hogy van még egy csel, el kell kanyarodni az erdőbe. Egy kereszteződéshez érve tanácstalanul álltunk egy külföldi futóval, majd követtünk egy sporttársat a sárga sávon lefelé. Na ez nagy hiba volt. Pont ugyanazt sikerült megjátszani, mint anno a pályabejáráson: elbasztuk a lejárót.

Amikor már jó ideje úgy futottunk, hogy nem volt szalag, elővettem a telefont, meg az elmentett tracket, és szomorúan konstatáltam, hogy jóval korábban kellett volna másfelé mennünk. A lengyen spori elejtett egy (több) csendes (hangos) kurwa!-t. Tényleg elég, ha egyvalaki elrontja, és mindenki követi. Legalább nyolcan mentünk tovább a sárgán, pedig nem kellett volna.

Másztunk visszafelé. Ez mentálisan rettentő sokat kivett. Nagyjából másfél kilométert adtunk hozzá a távhoz. A csökkentett cukortartalmú agyammal kiszámoltam, hogy mit kell futni a nyugodt beéréshez, és ez mind dugába dőlt. Elképesztően el voltam keseredve, a sírás kerülgetett. Nem akartam, hogy ezen menjen el.

Nyilván a leágazás olyan minőségben volt kiszalagozva, hogy lehetetlen volt eltéveszteni. Nekünk mégis sikerült. Mindegy, egyik láb a másik után, a pálya lejt, menni kell tovább. Egy csávó diszkréten hörögve hányt az ösvény mellett. Mivel futni már nem nagyon tudtam, beért, elmeséltem a hibánkat, ő meg sarkallt, hogy nem olyan vészes ez, menjek tovább. (Később megelőzött.)

Halvány emlékeim voltak, hogy mi jön. Kanyargós-lejtős aszfaltút. A bejáráskor nagyon meleg volt, de ilyenkorra már alacsonyan volt a nap. Tudtam, a pont még odébb van. Két Crew jött szembe. Instrukciókkal leadtuk a palackjainkat. Én már csak vizet akartam, meg cukrot.

Szasza a ponton elképesztően fasza fotókat csinált. Kiszámoltam, hogy innen nagyon el kell baszni, hogy ne érjek be. Kicsit megnyugodtam.

Skanzen: egy kancsó kóla

Más is említette, egy helyi család kitelepült vízzel és limonádéval. Gyerekek kínálták. Ittam limonádét, iszonyú jó volt, szurkoltak.

Nagyon nehezen futottam. Inkább nem, mint igen. A Bükkös-patak partján sokan megelőztek, de már nem tudott érdekelni. Be fogok futni, megcsinálom azt a versenyt, ami tavaly kifogott rajtam!

Igazából tényleg csak már sétálás ment, néha próbáltam futni.

Gyerekek sikítottak 800 méterre a céltól, de felfelé esélytelen volt nem ballagni.

Ha belepusztulok sem fogok gyalogolva befutni.

Repülőfázis! 😬

 

FNSHR

Nem volt egy szép futás. Van mit javítani, sokat tanultam. Ugyanakkor nagyon büszke is vagyok magamra. Mennék megint.

Köszönöm Szilágyi Tibinek (Ensport) az edzéstervet és a rengeteg szakmai tudást, a terepfutas.hu Crewnak a szervezést és az élményt, Fanninak és a családomnak a türelmet. 🙏🏻

* Csanya a versenyközpontban olyan fél 11 felé nagyon kedvesen szurkolt, lehet ezen múlt az egész. 😅

** Ebben nincs benne a Skanzen frissítőpont nyitvatartásának változása, ami az előző évekhez képest 30 perccel később zárt, így több idő maradt a „két tüskére”. Enélkül sajnos idén is kicsúsztam volna az időből. 😞

UTH 2018: élő követés

Ma éjfélkor startolok el a következő versenyemen, az Ultra Trail Hungaryn: 112 kilométer, 4200 méter szintemelkedéssel. A szintidő idén is 20 óra. Ahogyan tavaly is, a Checkpoint System oldalán lehet követni élőben a haladásom. A tavalyi verseny meg így ment.

IMG_2516