sesam.hu

Engineering Manager / Trail Runner / Budapest, Hungary

Dynafit Lynx Trail

Egy kicsit sok volt a versenyzés mostanában – a dögletes nyár ellenére – úgyhogy nem voltam biztos benne, akarok-e egyáltalán nevezni a Lynx Trailre. Később feltűnt, hogy a maratoni távtól kezdve még ITRA pontot is ér a verseny, ettől kicsit meginogtam. Aztán amikor Fanni eldöntötte, hogy bár már nevezett a félmaratonra, de mégsem akar indulni, akkor úgy voltunk vele, edzésnek jó lesz, és átveszem ezt a távot.

Amit nem tudtam előre, hogy ez igazából a Szondi György Emléktúrák futós változata lesz, amiket szintén a Szent Jakab Zarándok Egyesület szervez, ilyenformán kicsit meglepő volt a versenyközpontban a sok túrázó. Eddig csak a 24H Burgenland Extrem Tour volt olyan (terep)futás, ami túra is volt egyben, így kevés összehasonlítási alappal rendelkeztem.

A versenyközpontban például nem nagyon volt egyértelmű, melyik asztalhoz menjek oda, így majdnem beálltam egy túrázós sorba. Viszont bár pedzegették az átíráskor, hogy a nevet nem biztos, hogy le tudják már cserélni a rajtszámon, szerencsére mégsem így lett, és a saját nevem alatt futhattam.

A nógrádi várból indultunk, ahol még sosem jártam, csak elsétáltunk mellette a kéktúrán. Tényleg nagyon szép onnan a kilátás, megéri felsétálni ha valaki Nógrádon jár, viszont nincs túl sok árnyékos része.

Startra készen

A rajt előtt mindenki átesett egy rövid felszerelés ellenőrzésen, és hangosbemondón keresztül hallgattunk hasznos információkat. Többek között arról, hogy milyen elágazásokra kell figyelni az útvonalon, hogy a második ellenőrzőpont a Királyréten úgy van elhelyezve, hogy kicsit tovább kell futni, és hogy a cél a pusztulat hőség miatt nem a várban lesz, ahogy eredetileg tervezték, hanem lent a versenyközpontban.

Sajnos a fentiek csak magyarul hangzottak el, pedig volt külföldi a mezőnyben. Utána olvastam az esemény Facebook oldalán, hogy szegény befutott a várba, és nem értette, mi van…

A magaslati start azt jelentette, hogy a családias 33 fős csapat rögtön lefelé indult el. Én főleg azzal foglalkoztam, hogy összeszedjem magam, mert már a verseny előtt gyomorbántalmakkal küzdöttem. A nyolcórás rajthoz ötkor kellett kelni, amihez nem igazán vagyok hozzászokva, és enni sem tudok igazán ilyen korán. A kávétól más esetben nem szokott bajom lenni, de ezúttal inkább ártott, mint használt.

Inkább a többieket követtem, nem a szalagozást, de azért igyekeztem figyelni, lévén ezt az útvonalat még nem futottam. A szalagok nem egyediek voltak, hanem sima piros-fehér kordonszalag volt ide-oda felcsomózva. Ez annyiban nehezítette a követést, hogy bárhol lehettek, és sok nem is tűnt annyira stabilnak. Itt-ott rózsaszín festékkel is jelölve voltak az elágazások.

Egy ilyen kanyart majdnem be is néztem, de szerencsére előttem egy lány szemfülesebb volt, pedig még előttünk láttuk, ahogy többen is továbbmennek a rossz irányba. Nekik kiabáltunk, de nemtudom, mennyire vették észre.

Hozzátartozik, hogy ezúttal lusta voltam, és nem töltöttem fel az útvonalat előre a telefonra, ahogy amúgy szoktam. Illetve most már az órám is tudna tracket követni, de ezt a funkciót még sosem próbáltam, és azt gondoltam, nem éles versenyen kellene tesztelgetni. Igazából elég jó itinert kaptunk, még szintrajz is volt hozzá, csak észnél kellett lenni.

Már nem emlékszem, milyen irányban csináltuk ezt a kéktúra szakaszt anno, de a Foltán-kereszthez kifejezetten szívás volt felkaptatni, főleg, hogy közben melegedett is az idő. Amolyan igazi Börzsöny-élmény. Egy bolyt követtem, de kezdtem lemaradni.

Az időmérés amúgy úgy történt, hogy egy bokára erősíthető tépőzáras pánton volt chip és egy QR kód. Mint azt a megafonból megtudtuk, a rajtban és a célban szőnyegen futunk át, az ellenőrzőpontokon viszont a QR kódot olvassák le, amihez célszerű levenni a lábról a szíjat. Na ez utóbbi nem működött hibátlanul, egyrészt mert sokan időt akartak azzal spórolni, hogy nem szedegetik le a pántjukat, másrészt meg valami kaputelefonnal kellett dolgozniuk szegény önkénteseknek. Felrémlett az e-jegy bevezetése utáni MÁV, amikor a kalauzok szenvedtek hosszú perceket a kódok beolvasásával.

Mivel láttam, hogy az előttem lévővel mennyit küzdenek, inkább levettem az én pántom, így sokkal gyorsabban végeztem. Az kicsit megmosolyogtatott, hogy a digitális verzió mellett egy papírlapra is felkerült az időm.

Ekkorra elfogyott a nálam lévő egyliternyi víz, ami nem zavart nagyon, hiszen a második ellenőrző- és egyben frissítőpont csak 2,8 kilométerre volt, ráadásul lefelé. Na ez a kék négyzettel jelölt szakasz elég aljas lejtőnek bizonyult: technikás köves-poros single track, ahol ha nem a kő gurul ki az ember lába alól, akkor a finom porban csúszik meg. Kicsit bosszantott, hogy néha majdnem olyan lassan jutottam le, mint fel.

Túrázókat is kellett kerülni, de iszonyú előzékeny volt mindenki, és amikor hallották, hogy csörtetek lefelé, egytől egyig kiálltak, és elengedtek. Néhányan még buzdítottak is, nagyon rendesek voltak.

A szénpataki kulcsosháznál azonban nagy meglepetésemre a kólán kívül csak üres vizeskancsókat találtam. Az egyik alján árválkodott némi izó, azt betöltöttem a kulacsomba, és kérdeztem, van-e víz. Fentebb volt egy hordó, amiből nagy szerencsémre pont meg tudtam tölteni egy fél literes soft flaskot, de az utánam jövőnek már nem jutott belőle.

Az önkéntesek azt mondták, a házból lehet szerezni vizet, ami elég nagy időveszteségnek hangzott. Itt is csak ketten üzemeltették a pontot, ami nagyon kevésnek tűnt: egyszerre kellett pecsételni a túrázókat, kamerázni a QR kódokat, újrakeverni az izót és kenni a zsíros kenyereket. Iszonyú kedvesek voltak a lányok-fiúk, de nagyon hajszoltnak tűntek.

Valószínű elkényeztett a terepfutas.hu szervezés, ahol olyan érzése van az embernek, mintha saját crewja lenne: kiveszik a kezéből a kulacsot, és feltöltik, segítenek mindenben, kínálnak, buzdítanak. Nem is ketten vannak egy-egy ponton, hanem négyen-öten. Egyvalaki csak a dugókát kezeli, így ha sietős a versenyzőnek, nagyon kevés időt kell eltöltenie depózással.

Abban a reményben indultam tovább, hogy a következő ponton, a Királyréten lesz víz. Sajnos aszfalton vezetett az út végig, de legalább erdős részen, így részben árnyékban lehetett futni. Viszont itt már nem volt annyira acélos a szalagozás, inkább a túraútvonal jeleit követtem. Egy Y elágazás szintén nem volt egyértelmű, de szerencsém volt, és a jó irányba mentem tovább. (Állítólag egy cserkészcsapat lelkesen lebontotta a pályajelölést, de nem tudom, ezen a szakaszon volt-e.)

A harmadik pont előtt viszont hezitáltunk egy lánnyal, mert a szalagozás egyrészt bevezetett az erdőbe, másrészt ment tovább az aszfalton. Végül egy szembejövő sporttárs oldotta fel a dilemmát, hogy tovább kell menni az úton a ponthoz, majd visszajönni. Ezt tényleg elmondták az elején, de más dolog meghallgatni, meg ott állni.

Itt csak egy önkéntest találtunk: a társa épp az általunk is majdnem benézett elágazáshoz ment el kitenni egy táblát, hogy egyértelműsítse az útvonalat. Ezzel az volt a gond, hogy addig ő kezelte a QR kód olvasót, a megmaradt kollégájának pedig fogalma sem volt, melyik appot használja. Ezen már csak kényszeredetten nevetni tudtam… Végül lefényképezte a pántjainkat, a rajtszámainkat, és minket, majd felírta az időnket a papírra. Reménykedtem, hogy ez elegendő lesz. A lányt, akivel együtt érkeztünk, láthatóan nagyon felbosszantotta az időveszteség, hiszen emiatt hosszú perceket tébláboltunk a ponton.

Víz viszont legalább volt egy jó nagy műanyag kannában, amiből iszonyú nehéz volt megtölteni a kulacsot. Jobb híján egymásnak segítettünk. Utána vissza az elágazáshoz, és indultunk fel egy kaptatón.

Innentől sokkal kevésbé tetszett az útvonal, mint addig. Gyakorlatilag majdnem végig kerékpárúton vezetett, ami először kemény murvás talajt, később újra aszfaltot jelentett. Illetve ami sokkal rosszabbul érintett, hogy nagyrészt kint a pusztában kellett menni, ahol semmi nem árnyékolt, tűzött a fejemre a késő délelőtti nap. Nagyon boldog voltam, hogy nem hosszabb távra neveztem.

A végére a faluba még jutott egy aljas domb, és itt már délibábos volt az aszfalt felett a levegő, annyira beindult a fűtés. A befutóban aztán furcsállottam, hogy csak felírták az időm, de nem kaptam semmit. Mivel a többiek nyakában láttam érmet, visszamentem megkérdezni, és akkor kiderült, hogy jár, csak épp akkor nem volt senkinél, amikor én megérkeztem.

Amíg hűltem egy kicsit az árnyékben, hallgattam a polgárőröket, akik a helyszínt biztosították. Néhány lány futott be ezalatt, nekik füttyögtek meg megjegyzéseket tettek rájuk. A szünetekben arról beszéltek, hogy ezek a futók biztosan nem normálisak, valami baj van velük, ha ebben a melegben rohangásznak. Tudom, hogy ez végképp nem a szervezők felelőssége, de elég kellemetlen volt átélni ettől függetlenül.

Ezekről és sok másról többen is írtak a verseny után az esemény Facebook oldalán. A kellemetlen tapasztalatok – gondolom – még rosszabbak lehettek, ha valaki helyezésért futott, vagy kevés terepes tapasztalattal vágott neki a távoknak. Ugyan első szervezésként volt beharangozva a Lynx Trail, de gyakorlatilag egy meglévő teljesítménytúrára épült, (a honlapok például teljesen ugyanazok) így ezt nem tekintem annyira erős kifogásnak a hibákra. Ár-érték arányban mindenképpen úgy érzem, rosszul jártunk, hiszen a hasonló versenyekhez képest elég drága volt a nevezés, és nem éreztem úgy, hogy ennek megfelelő élményben részesültünk.

Ha tényleg annyira kezd telített lenni a magyar (terep)futóverseny-piac, mint azt mondják, akkor ennél sokkal nagyobbat kell gurítania egy szervezőgárdának. Főleg ha a már kiforrott versenyek fölé árazzák az eseményüket, és az a cél, hogy ne csak a haverok és a meghívott nagyobb nevek menjenek el rá. Úgy nehéz versenyképesnek lenni, ha olcsóbb nevezésért profibb élményt kap az egyszeri terepfutó.