sesam.hu

🏢 Engineering Manager ⛰ trail runner 🇭🇺 Budapest, Hungary

Salomon UTH® 2017 Official Trailer

Ha Csanya azt mondaná, szombat éjfélkor újra mehetünk egy kört, ott lennék.

Salomon Ultra-Trail® Hungary

Ebben a beszámolóban főleg az elsőségekről lesz szó.

Ez volt például az első valóban ultra távúnak mondható versenyem. Eddig a leghosszabbat a Vértes Terep Ultramaratonon futottam, de az az ötven kilométerével alig több egy sima maratonnál.

A felkészülés nem volt zökkenőmentes: megint sikerült kevesebbet edzeni, mint ahogy beterveztem vagy elképzeltem. A megfutott távolság nyilván csak egy dolog, de jó közelítés az általános edzettségre. Egyedül májusban voltak 60-80 kilométeres heteim, amilyenekre az irodalom szerint szükség lenne egy ultra távhoz.

Igyekeztem viszont a lehetőségekhez képest sok szintet belevinni az edzésekbe. Sajnos a nyolcadik kerületből elég sokat kell utazni, mire rendes trailre jut az ember, így a leggyakrabban a Gellért-hegyre kaptattam felfelé, illetve a Hármashatár-hegy környékére bumliztam el.

Három héttel az UTH előtt sikerült is egy Balboa közben úgy lépnem, hogy a már korábban is elő-előjövő izomhúzódásom — nincs jobb tippem jelenleg, mi lehet — belehasítson a hátamba egy lejtőn. Nagyon féltem tőle, hogy ezen a rossz mozdulaton úszik el a verseny, hiszen ilyenkor nagyon nehezen mozgok. Úgy kell elképzelni, hogy időnként a hasöv környékén beáll görcsbe minden izmom, de úgy, hogy levegőt sem tudok venni. Szerencsére pár napig tartott csak a krach, intenzív mozgással sikerült kigyógyítani magam.

Mindenesetre objektíven és érzésre is voltam már fittebb és gyorsabb is. Emellett nem voltak illúzióim, hogy az UTH könnyű lenne. Sok benne a szint, vannak kifejezetten meredek kaptatók és technikás lejtők, a szintidők pedig nagyon szigorúak. Ez utóbbira panaszkodtak többen a Facebook oldalon. Bár én is ezek miatt nem tudtam befejezni, úgy gondolom, ezt el kell fogadni, ez egy ilyen verseny.

Felmerül a kérdés, hogy miért neveztem akkor mégis. Indulhattam volna a középső betétfutamon például, ami “csak” 55 kilométer, sokkal jobban illett volna az edzettségi állapotomhoz, és sokkal biztosabb lett volna, hogy befejezem.

Azt sem gondolom, hogy a népszerű “azért csinálom meg a versenyt, mert megtehetem” szlogen elegendő indok lenne. Szeretek viszont nehéz de nem lehetetlen kihívást keresni, tényleg megtapasztalni a saját határaimat, és tanulni a versenyeimből. Ezeknek pedig a végeredménytől függetlenül is maradéktalanul megfelelt az UTH.

Először találtam tehát magam éjjel fél tizenegykor egy versenyközpontban rajtszámot átvenni. A kötelező felszerelésen kívül három gélt, két Magna Shotot, vízhólyagra való tapaszt, telefontöltő akkut, napszemüveget, sapkát és zsebkendőt vittem magammal. A kétliteres víztartály kb. félig volt töltve, és elöl a két fél literes kulacs is félig tartalmazott vizet és izót. Kézben kifejezetten nehéznek tűnt a hátizsákom. Az volt a tervem, hogy Dobogókőig lefogyasztok a tartályból, utána meg a kulacsokat töltögetem majd a pontoknál, mert azokat egyszerűbb.

Nem nagyon ismerek senkit a terep- és ultrafutó társaságból, szóval főleg Zsófival beszélgettem, kaptam tőle egy szúnyog- és kullancsűző tapaszt is. A várakozás közben megettem egy Zero Bart, és igyekeztem kortyolgatni a vizemből.

Hatalmas megkönnyebbülés volt a rajt. Egész szombaton erre vártam, már nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal. Délután próbáltam rápihenni a versenyre, de az alvás nem nagyon sikerült. Végre futottunk!

Zsófival tartottam az elején egy olyan tempóban, ami neki kényelmes volt, nekem kicsit gyors, de azért beszélgetős. Nem akartam lemaradni az éjszakai szakaszon, hogy egyedül kelljen futni. Nagyjából 3-4 kilométert mehettünk, amikor meg kellett állnom cipőt kötni, Zsófit akkor láttam utoljára.

Főleg felfelé mentünk, és bár előzgettek engem is, mindig maradt a környékemen annyi ember, hogy abszolút nem volt para az éjszaka. Jól jött a futótársak némelyikének reflektora, mert a 200 lumenes Tikka azért nem világította be annyira az erdőt.

A hajnali időpont ellenére meglehetősen meleg volt még. Egy réten — azt hiszem, már a Lajos-forrás után — volt nagyon szuper klíma, amikor látszott a lehelletem a lámpa csóvájában. Azt mindenki nagyon élte, előttem egy srác kitárt karokkal vágtatott a fűben.

A mi hol és mikor történt már most összemosódott kicsit. Nem éreztem például hiányát a pályabejárásnak, éjjel úgyis teljesen más a látvány, és a szalagokat kiválóan lehetett követni. A fényvisszaverő címkéknek köszönhetően még könnyebb volt éjjel meglátni őket, mint néha nappal.

Beszélgettem is futótársakkal, de mivel szembe nem akartam világítani őket, és rajtuk is volt fejlámpa, arcokat nem igazán tudok kötni senkihez. Próbáltam a veteránoktól hasznos tippeket begyűjteni.

Ezen a szakaszon láttam az első rókát is. Egy vályúszerű útvonalon egyszer csak megjelent mellettünk egy bébiróka, max 30 centis lehetett. Kicsit kóválygott a reflektorfényben, de mire előszedtük volna a telefont fotózni, elszaladt.

Pilisszentlélek felé fokozatosan kezdett világosodni. Négy óra felé volt az álmosság-holtpontom. Hatalmasakat ásítottam, és úgy éreztem, kiment belőlem minden erő. Automatikusan raktam egyik lábam a másik elé, és megittam az egyik emelkedőn az első Magna Shotot némi vízzel. Nem tudom, hogy attól-e, de mire a frissítőpontra értem, elmúlt az álmosság.

Pilisszentlélekre érve már teljesen kivilágosodott, és elégedett voltam a sebességgel is: 9 percen belüli átlagos kilométereim voltak még, minden rendben lévőnek tűnt, ezt csak tartani kellett.

A Pilismarótra vezető szakaszon volt először, hogy megvezetett a szalagozás. Egy erdei ösvényen mentünk, ami nem volt turistaút, amikor valaki szólt, hogy lent látott szalagot egy mélyedésben. Egészen furcsa volt a helyzet, mert arra semmilyen út nem vezetett. Némi kavargás után visszajutottunk ugyanarra az ösvényre, amiről letértünk. Azóta olvastam a beszámolókban, hogy ez másnak is okozott gondot, és elképzelhető, hogy egy korábbi másik túra hasonló színű szalagjai vittek minket is a málnásba.

Nagyon könnyű amúgy elveszíteni az utat. Elég kicsit nézegetni az itinert vagy a fáradtságtól elábrándozni valamin, és rögtön ott vagy, hogy követed az ösvényt, de mi van, ha volt egy leágazás, csak te épp elbambultál, vagy az órádat, szintrajzod nézted. Ilyenkor futsz tovább, és reménykedsz, hogy a következő kanyar után feltűnik majd a szalag…

A másik, ami nagyon sokat kivesz az emberből, az a technikás talaj. Főleg a fejlámpás időszakban mindig nézni, hová lépsz, villámgyors döntéseket hozni, ez mind nagyon sok energiájába kerül az agynak. És amikor ezt az energiát már nem lehet megfelelő hatékonysággal pótolni, akkor jön a botladozás.

Azért csak eljutottam Pilismarótig, ahol lehetett enni paradicsomlevest. Előtte elterveztem, mit csinálok a ponton: kulacsok újratöltése, és a jobb cipőmből kirázom a kavicsokat. Persze amint beértem a pontba, és beszélgettem kicsit, rögtön elfelejtettem az egészet, és csak az újraindulás után jutott eszembe, hogy — bár egy dolgom volt — nem vettem le a cipőm, még mindig benne a kavics a szalagok hajkurászása idejéből. Ez is fontos tanulság, ha az ember fáradt, nagyon nehéz következetesnek maradni. Rutinszerűvé kell tenni az evés-ivást, a frissítőpont forgatókönyvét, különben szétesik az egész.

Dömösre menet kicsit megijedtem: ugye nem a Rám-szakadékon kell lemenni? A ponton meg meglepett, hogy nem csipogtak be, de ugye itt volt a verseny, hogy ki ér fel gyorsabban a Prédikálószékre, ezért kivételesen nem a pontba be, hanem abból ki kellett lehúzni a chipet.

Ide lehetett előreküldeni felszerelést is. Egy srác épp pólót cserélt, ami elég nagy ötlet; nekem nem is jutott eszembe, mit küldhetnék előre, aminek hasznát veszem.

A Prédikálószékről még csak lefelé jöttem a piros háromszögön, de az is előrevetítette, mire számíthatok. A Vadálló-kövek kerülgetésekor én az ösvényen maradtam, aztán később olvastam a tippet, hogy az utolsónál lehet a sziklára menni egyből, ami kicsit könnyebb, mint az ösvény, ami iszonyatosan lejt balra. A nagyon kopott bütykű Nike Wildhorse 2 nem igazán találta rajta a fogást, egyszer majdnem meg is indultam bele a völgybe.

Ja, igen, egy elég elhasznált cipőm van, ami alacsony profilú ráadásul, és nincs benne — szerintem — rock plate, úgyhogy nagyon érezni benne a talajt, ami lehet jó is, de a kövek gyakran nagyon fájdalmasan tudták megszúrni a talpam.

Innen elvileg végig lefelé kellett volna mennünk, de ez egyrészt nem volt mindig túl egyértelmű, másrészt itt kezdődött az, hogy már síkon sem voltam túl gyors. Akikkel találkoztam mind lehagytak szép lassan. Lepence felé egy kicsit kellett a műúton menni, majd mellette bent az erdőben egy erdészeti úton. Valamikor a sáros időszakban járhatott itt valami munkagép, mert mély nyomvályút hagyott maga után, meg nagyon sok követ és rövid faágat. Elképesztően rossz volt rajta menni. Volt, hogy magamat gáncsoltam el egy hirtelen kibukó ággal vagy bokán rúgtam magam egy felrepülő kővel. Az is nagyon fájt, hogy elvileg ez lett volna a lejtő, ahol be lehet hozni a lassú mászás miatti időveszteséget. Kicsit panaszkodtam is a Crewnak a ponton, és mondták, hogy nem én vagyok az első.

Mindegy, tovább Pilisszentlászló felé. Rögtön a frissítőpont után, amikor felértem a hegyre, sikerült eltévedni: jobbra fordultam, mert a szintrajz alapján emelkedőt vártam, mégis meredeken lefelé kellett volna menni a patakhoz. Az vigasztalt, hogy a szakasz rövid, az utána következő meg kifejezetten kellemes profilúnak ígérkezett.

A TomTom Multisport viszont sajnos még a Prédikálószékre menet leállt. Alig két perccel bírt többet, mint kilenc óra. Pedig a szívritmusmérő övet nem is vittem el, hogy spóroljak az akkuval. Ezen a modellen mintavételezési sűrűséget nem lehet állítani, úgyhogy szomorúan kellett konstatálnom, hogy nem alkalmas ultrafutásra. A bosszantó az volt ebben, hogy fogalmam nem volt, egy-egy szakaszon belül hol tartok. Az állandóan változó terepviszonyok miatt az eltelt időből sem tudtam saccolni. (Időt mutató óra volt nálam.) A GPS trackem is emiatt megállt 55,4 kilométernél.

Ekkor már kurva meleg volt.

Pilisszentlászló határában belefutottam egy kútba, ami mellett majdnem nem álltam meg, mondván mindjárt itt a pont. Nem tudtam semmit… Áldottam utána az eszem, hogy megmerítettem a sapkám, mert csak futottam, futottam a tűzforró aszfalton, és sehol semmi. Azán jött egy Crew, aki mutatta az irányt, hogy fel valami dombra, és még mindig semmi, még mindig semmi… El se hittem, mire végre megláttam a Kisrigót.

Ők egyből azzal kezdték, hogy vizes szivaccsal lemostak, majd kaptam egy szintén vizes törölközőt is a nyakamba, csodálatos volt. A levesről lemondtam. A fáradtság, a meleg, és az eltévedések nagyon sokat lemorzsoltak az időelőnyömből. Kezdett nagyon nehéznek tűnni a dolog, főleg, hogy a Visegrádtól kezdődő szakaszt ismertem, bejártuk Fannival. Vigasztaltak a ponton, hogy a következő szakasz nagyon jó lesz.

Bevallom, hiába a völgy meg a patak, annyira nem élveztem, és sokkal hűvösebb sem volt. A hosszú hétvégének és a jó időnek köszönhetően jó sokan is voltak akkor már. Bosszantottak az emberek, hogy gyakran nem engedtek el, akadályoztak, hiába volt rajtam a rajtszám. Aztán teljes megrökönyödésemre egy izompólós csávó, aki a barátnőjével sétált, leszólított, hogy merre vezet ez az út.
– Ööö, – lenéztem az itinerre – Pilisszentlászló. – Már nagyon fáradt voltam a gondolkozáshoz.
– És hány kilométer?
Na erre már nem válaszoltam, hanem otthagytam őket a fenébe. Nem is értem, mit gondolt…

Visegrád felé kijutottunk valami aszfaltos útra, ahol a fél ország kempingezett épp. Én már csak gyalogoltam főleg, és nagyon égette a nyakam a nap, hiába fújtam be magam akkurátusan a napfelkelte utáni első pihenés alkalmával. Számolgattam, mennyi időm maradhatott még talonban. Nem segített, hogy gőzöm nem volt, mennyi még a pontig.

14:50-kor zárt a pont, én 14:30-kor checkeltem be. Itt már nagyon besűrűsödtek a szintidők. Reálisan a Pap-rétet lett volna esélyem elérni időn belül, az utána következő Skanzent a két brutális emelkedővel már nem. A Pap-réttel meg az a nagy baj, hogy a semmi közepén van. Fogalmam nem volt, hogy jutnék onnan haza, valószínű többórás gyaloglás után. Visegrádon ezzel szemben ott a buszmegálló.

Úgy döntöttem, itt kiszállok.

Nagyon kedvesen többször megkérdezték, biztos vagyok-e benne, és a rajtszámom sem vették el, pedig a szabályzat szerint kellett volna. Egy lánnyal lebotorkáltunk a megállóig, és vártuk a buszt.

Szintidők CheckpointSystem-en, és Strava.

Azóta persze ezerszer visszajátszottam ezt magamban. Vajon valóban jó döntést hoztam? Olvastam beszámolókban utána nagy megtáltosodásokról. Elvégre ismertem az utat, akár össze is jöhetett volna. Fizikai problémám azon kívül, hogy akkor tizennégy és fél órája csapattam az erdőben, nem volt. Az emésztésem kiválóan működött. Nem voltam eléhezve, és sikerült pótolni a sókat is. Nagyon jól működött a taktika, hogy a két fél literes kulacs egyikébe mindig vizet, a másikba izót kértem, és szükség esetén kiegészítettem a zsákból vízzel. Szóval akár meg is próbálhattam volna.

Másrészről ha nem érem el a Pap-rétet vagy a Skanzent, gyalogolhattam volna órákat, mire visszajutok Szentendrére. Coacholi írta, hogy a futás azért legyen élvezetes, akkor is, ha ultra:

“Nem azért versenyzünk, hogy kicsináljuk magunk, a fő cél a pozitív épülésre alkalmas élmények begyűjtése, amire jó lesz visszagondolni később és elmondhassuk, hogy a versenynap kihoztuk magunkból a legtöbbet amit kilehetett.” — Lőrincz Olivér

A 300 rajthelyből 132-en indultak el végül szombatról vasárnapra virradó éjjel. Közülük 84-en érkeztek be időlimiten belül. Azt gondolom, nincs szégyellnivalóm. És azt sem hiszem, hogy boldogabb lennék, ha befejeztem volna valamelyik kisebb távot. Akkor meg azon őrlődhetnék, hogy miért nem voltam elég magabiztos nevezni az UTH-ra.

Kicsit azért szomorú voltam, amikor a célba visszaérve oda akarták adni a Finisher pólót, hiszem megvolt még a rajtszámom.

Nem baj, jövőre.

Zsófinak pedig itt is gratulálok a női első helyhez, és az új pályacsúcshoz!

The Next 50

Please remind me to watch this in 20 years when I’ll be 51.