Nyúlcipőbolt Budai Trail L

Az év utolsó versenye nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztem.

“Aki keménykedni próbál, a Börzsönyt választja holnap, aki gyorsnak érzi magát, vasárnap versenyzik a B-T-n.”
— Lőrincz Olivér

Valóban egészen más ez az útvonal a Budai-hegyekben, mint a Börzsöny vagy a Naszály vad kaptatói. Ehelyett inkább az volt a jellemző, hogy aljasan lankás emelkedők követték egymást, amik jó hosszú ideig tartottak. Tényleg lehetett csapatni, ha valaki bírja.

A start után próbáltam lépést tartani az első harmaddal, akik talán kicsit túl gyorsak voltak nekem, de a pulzussal nem volt gond. Reggel még inkább lefagyasztott volt a talaj, ahogy emelkedtünk, egyre több hóval. Az első emelkedőket még meg is futottam rendesen.

Azután 6km körül már a lefelé zúzáskor csúsztam egyet a jégen, elgáncsoltam magam, és kicsit ráestem a vállamra (ráadásul a végén, amikor már nem is lejtett nagyon). Ez egyrészt felbosszantott, illetve közben lehagytak azok, akiket már a korábbi versenyekről ismertem, hogy hasonló tempókat megyek velük. Kellett egy kis idő, amíg ezt sikerült megemészteni, és visszakerülni abba a mentális állapotba, hogy alapvetően jó ez, élvezni sem ártana közben.

Közben folyamatosan vetkőztem: előbb kesztyűt tettem zsebre, majd elhagytam a sálat és a sapkát is. Utóbbiakat a vállam kicsit kitekerve sikerült úgy begyömöszölni hátra a zsákba, hogy nem kellett levenni.

25300034_1603737559708998_8687377003121311371_o
A Nagy-Szénáson eléggé fújt a hideg szél, jó szolgálatot tett a kapucni

Annyi előnye volt a pusztulásnak, hogy elengedtem a versenyzést, ha úgy volt, nem szégyelltem belesétálni az enyhébb emelkedőkbe is. A Nagy-Szénásról lefelé már egészen elfogadható tempó sikerült. Az is tetszett, hogy a puha pohár, amit még a rajt előtt vettem hirtelen felindulásból, mennyire hasznos a frissítőponton, ti. hogy nem a soft flaskot kell kiműteni és pohárként használni. Sok időt lehet ilyesmivel is spórolni.

Még nyáron a melegben bejártuk az M táv útvonalát, úgyhogy kicsit meglepődtem, hogy az L elkerüli a kilátót. A táv második felében igazából jól elvoltam a futással, kicsit kevesebb futóval találkoztam, a körülöttem lévőkkel meg nagyjából egy tempót mentünk.

Az utolsó frissítőponton még kértem egy kulacsnyi vizet, ami utólag teljesen fölösleges volt, nem is ittam belőle, és bőven elég lett volna a meglévő folyadékom. Csak az idő ment vele.

25182101_1603653356384085_476544888078002879_o.jpg
Nem egészen tudom, itt mi történt a hajammal 😂

Két kellemetlenebb rész maradt hátra. A végeláthatatlan és emelkedős erdészeti út már az M táv része is volt, így az nem lepett meg. A végén viszont, mikor lejöttünk a hegyről a reggel még fagyott föld helyett egy óriási dagonya várt Telki határában. A nap felolvasztotta, az S és M távosok pedig jól megdagasztották nekünk. Pedig addig egészen szépen tisztán sikerült tartani a cipőt…

Ekkorra már elkezdett görcsölni a jobb vádlim is, gondolom a jégen, sárban csúszkálás miatt. Itt többen is utolértek, és már a faluban az aszfalton sem ment annyira a célba sprintelés, ahogy azt szerettem volna.

Az utolsó öt kilométeren már úgy számoltam, elfelejthetem a három órán belüli teljesítést, ehhez képest 2:56:35 lett (férfi 81/148, összetett 99/208). Talán gyengülés a Mátrához vagy a Naszályhoz képest, de itt legalább szép egyenletes volt a pulzusom, és kevésbé is néztem ki szarul utána. 😅

Ökofutás Naszály Trail M

Az idei utolsó előtti versenyre úgy készültem, hogy a megboldogult Futóblog 2013-as beszámolóit olvastam. Rettentően hasznosak voltak!

“A mezőny középső, hátsó felének ez nem egy futóverseny volt, hanem az Erdei Kirándulás és a Brutálfutás kegyetlensége.” — DK

“Tovább futva egy sráccal váltottam pár szót, aki azt mondta, hogy jön még egy kemény emelkedő, nem lesz hosszú, de ez lesz a legkeményebb. Mi van? Még nem vagyunk fent? He?” — Szuflavéder

“Futás közben azon gondolkodtam, hogy akik most ismerkednek a terepfutás szépségével, azok megkapják rendesen, úgy az eszenciáját. Ez egy nehéz technikás pálya, kellően sok sárral.” — Szasza

A fentiek sikeresen elkergették minden megmaradt illúzióm, hogy ez egy laza verseny lesz, és a hétvégére beígért esők sem maradtak el. Lehet, azért, mert Csanya ezúttal nem szervezőként, hanem sima mezei futóként vett részt… megfordult a vudu.

IMG_2036

Az útvonal első harmadát ismertem csak, hiszen voltunk itt a kéktúrán Fannival. Már vártam a rézsútos kapaszkodót a Naszályra. Mondjuk ha a többi részét is bejártuk volna, akkor lehet, hogy mégsem nevezek. Így is áldottam az eszem, hogy a közepes táv mellett döntöttem végül, és nem akartam két kört futni.

Ekkora dagonyában még tényleg sosem mentem. Azt, hogy egy emelkedő mennyire pusztít el, már sikerült megtapasztalni, most ehhez jött, hogy milyen, amikor nincs fogás a talajon, és nem csak azon múlik a sebesség, hogy mennyire emelkedik, vagy lejt, hanem hogy mekkora tócsák vannak, vagy mennyire vizes a kő. Sokszor szerettem volna gyorsabb lenni, de nem ment.

IMG_2037

Az első frissítőponton nagy derültséget is keltett a megjegyzésem, hogy ennyi sarat én még csak a tévében láttam.

Pszichésen rosszabbnak tűnt, mint ami lett a végén, mert a középmezőnyben fejeztem be, de az utolsó harmadban már tényleg nagyon küzdelmes volt minden kilométer. Hiába, a sár kinyírja a lábat: kicsúszik, nehéz elrugaszkodni, plusz terhet ró az izomzatra.

Ezek után még jobban tudom tisztelni az első két UTH célba érkezőit. A tavalyi harmadik verseny teljesen száraz körülmények között zajlott, de az első kettő pont ilyen saras volt.

Pozitív élményként viszont az szolgált, mennyire jól teljesített a Nike Air Zoom Wildhorse 4. Nagyon jól fogta a talajt, csak az igazán folyós sárban csúszott meg. Ahogy egyre instabilabbnak tűnő lépéseknél is megtartott, úgy kezdtem el benne egyre jobban bízni. Az egész verseny alatt egyszer sem estem el.

A végén a célban megkértek a szervezők mindenkit, hogy vegye le a cipőjét. Bár az egész terasz tele volt irgalmatlanul sáros lábbelikkel, szerintem csak a mi két párunk Fannival volt Nike. Pedig úgy vélem, erre a négyes sorozatra nagyon beért a Wildhorse, megéri kipróbálni.

IMG_2041

Az eredményemmel közepesen vagyok elégedett. A 3:19:19 az 53. helyre, férfi mezőnyben a 43-ra volt elég. (Azért gondolom, hogy hasonló lehetett a 2013-as versenyhez az idei, mert Szasza a 2:36-tal idén is negyedik lett volna.) 116 induló volt egyébként, és tizenöten neveztek úgy, hogy végül nem álltak rajthoz.

Nyúlcipőbolt Mátra Trail L

Úgy érzem, fejlődök! Így tűnt legalábbis a vasárnapi verseny a Nyúlcipőbolt Trails előző állomásával összehasonlítva. És pont amíg ezt írtam érkezett be a hivatalos lista, amely szerint 57. lettem a 131 férfi indulóból a Mátra Trail L távján, tehét a számok is engem igazolnak.

Mindössze egy bejegyzéssel korábban a börzsönyi beszámolóban panaszkodtam, hogy mennyire sokat kell várni a következő terepversenyig, aztán tessék, már ott is találtam magam a Mátrában. (Kicsit gyakrabban kellene írni, azt hiszem.)

Ígért ugyan a meteorológia esőt, de csak délutánra, köd az viszont volt bőven az odaúton, fent Mátrafüreden pedig csak felhős volt az ég. Persze egy nappal a verseny után szakadt: Csanya épphogy elkésett a vuduval.

Úgy készültem, hogy volt nálam póló, hosszú ujjú felső, kapucnis mellény és vékony kabát is, hogy majd a rajt előtt összeválogatom, miben indulok. 10-12 fokot ígértek a verseny idejére. Végül a póló mellett döntöttem, igen bölcsen, mint azt később megtapasztaltam. A kapucnis mellényt pedig betettem a hátizsákba egy zacskóba csavarva, hogy ne izzadjam át. Ha mégis elered az eső, legyen valamit a fejemre húzni. A szokásos béléses rövidnadrág mellé a kicsit már elnyűtt kompressziós zoknit vettem fel. A cipő a szuperül bevált Wildhorse 4 maradt.

A 28 kilométeres L távra a két fél literes soft flaskot vittem csak vízzel töltve, két Magna Shot, egy Energy Shot és két gél mellé. A nyári melegben sokat segített a víztartály, de ebben az időjárásban inkább csak fölösleges teher lett volna.

A rajt után egy olyan bollyal tartottam, akik az emelkedő aszfalt ellenére is viszonylag lendületes tempót mentek. Érzésre azt volt legalábbis, és az óra is 4 perccel kezdődő ezreket mutatott. Ahogy egyre meredekebb lett az út, úgy lassultunk is persze, majd az erdőbe érve elkezdődött a gyaloglós mászás.

Kissé aggasztott, hogy már ennyire az elején szakadt rólam a víz, ami viszont még jobban, hogy a pulzusom nagyon hamar felugrott 170 közelébe, és nem is nagyon tudtam csökkenteni. Felmerült bennem, hogy fogom-e én ezt bírni a végéig, vagy megint elmegy az erőm a lejtőre.

Ezúttal nem jártuk be előre az útvonalat, de az M és L távok útvonala fedésben volt, Fanni pedig lelkiismeretesen végignézte a szintrajzot, így tudtam, hogy nagyjából a hatodik kilométerig kell kapaszkodni felfelé. Az elágazában, ahol áttértünk a piros keresztre, Crew irányítók is álltak, nem lehetett elvéteni.

Innen tényleg lejtő volt, viszont elég meredek, és valami erdészeti munkagép fel is szántotta, úgyhogy nem voltam túl elégedett a tempómmal. Az sem segített, hogy a lehullott avar miatt nem lehetett látni, hová lép az ember, kőre vagy faágra. A nagy figyelés közben meg nehezebb jó iramban menni.

Hamar beértünk Mátraházára, ahol a parkolóban volt felállítva az egyetlen frissítőpont. Az összes vizem el sem fogyott, ki kellett önteni. Az egyik palackból aztán megittam egy deci kólát, és kértem bele izót. Még az emelkedőn benyomtam egy magnéziumot előtte, úgyhogy ezen kívül csak három pici sajtkockát kaptam fel. Igyekeztem sokat nem szöszölni, de még így is voltak, akik nálam gyorsabban depóztak. Azt már megtapasztaltam, hogy értékes perceket lehet otthagyni a frissítőpontokon.

Mátraházától ismerős volt az út, hiszen gyerekkoromban gyakran jártunk a honvéd üdülőbe a szülőkkel. A kellemes, jól futható lejtőn sikerült valamennyit behozni a depózáson. Az üdülő bejáratánál indultunk felfelé a Gabi-halála — Pisztrángos-tó útvonalon, amin anno sokat túráztunk családostól. Még nem volt szétszórva a mezőny, oda-vissza előzgettük egymást nagyjából ugyanazokkal az emberekkel. Egyiküket pont egy pataknál értem utol, és amíg kereste a lépést, nekem nem jutott támaszték, így bokáig süllyedtem a sáros latyakba. Valamennyi be is folyt a cipőbe, ami eleinte aggasztott, mert ha átázik a láb, az mindenféle kellemetlen mellékhatásokkal jár később, de végül ez a félelmem alaptalannak bizonyult.

A Jason Koop könyvre emlékezve a Kékesre felfelé menet felszívtam egy csomag gélt. Ez a mászás amúgy elég veretesnek bizonyult: utólag néztem Straván, hogy két egymást követő kilométeren a szintkülönbség +117 és +177 méter volt. A pulzusom itt már a 180-at nyaldosta, de ezt elkönyveltem olyan tényezőnek, amivel nem tudok mit kezdeni, tehát fölösleges rajta rágódni.

Azért örültem, amikor megláttam a TV-torony épületeit. Az ország legmagasabb pontja kőnél egy sárga kabátos srác – talán Crew? – viccesen mondta, hogy még 500 méter van felfelé. Rémült arcot vághattam, mert sietett hozzátenni, hogy csak viccel, innen már csak lefelé van. (Amúgy nem, meg meg se voltam ijedve, de mindegy is.)

Következett az első komoly tesztje annak, hogy mennyit vett ki belőlem a magas pulzus: a sípálya lefelé. Alapvetően elégedett voltam a tempómmal, de azt a fajta könnyed repülést, amit csak videókon láttam eddig, nem sikerült hozni. Igyekeztem minél kevesebbet fékezni, minél kevésbé odaverni a lábam, csak kontrolláltan zuhanni. Az óra néha mutatott négy percnél is gyorsabb ezreket, de a valóságban azért nem voltam ilyen gyors. 4’27” és 4’54” voltak a kilométerek. Azt mindenesetre fejlődésként értékeltem, hogy nem előztek meg sokan, sőt, volt hogy én voltam a gyorsabb.

Már majdnem az aszfaltnál jártunk, amikor sikerült kis híján felbukni egy kőben. Na ekkor éreztem először, hogy behúz a vádlim, mintha savasodnék, amitől eddig nagyon jól megóvott a kompressziós szár. Azért igyekeztem minél gyorsabban lejutni újra a frissítőponthoz.

A chip csippantás után mentem is a folyadékért, mert ezúttal sokkal jobban elfogyasztottam a raktáraimat az emelkedőn. Az egyik palackba vizet kértem, a másikba izót akartam, de a Crew addigra félig töltötte kólával, mert nem szóltam, hogy az csak helybeni fogyasztás lenne. Rövid újratervezés után elengedtem: jó lesz a kóla is, ne húzzuk az időt, tovább. Már nincs sok hátra.

Próbáltam minél jobb tempót menni a lejtőkön, de ezen a szakaszon is volt – nekem – technikásabb terep kavicsokkal, gyökerekkel. Eleinte ritkult a mezőny, ami azt is jelentette, hogy reflexből elkezdtem nézni a szalagokat, amire eddig nem nagyon volt szükség. Nem sokkal később viszont beértem az M táv végét, amivel együtt járt, hogy néha a single tracken beszorultam lassabbak mögé, cserébe nem kellett figyelni az útvonalra annyira.

Alapvetően az a megborulás, amit a Börzsöny végére sikerült elszenvedni, nem jött el. Fáradtam persze, a pulzusom még mindig magas volt, de tudtam futni, még az emelkedőket is jobbára. Azért a Sástóig tartó utolsó nagyobb mászás végére már megjött a “mi a bánatot keresek én itt, ahelyett, hogy bármi más” érzés.

A fáradtsággal jött némi türelmetlenség is. Sástónál át kellett kelnünk az úton, ahol egy autós pont azt az időpontot választotta előzésre, amikor én baktattam át keresztbe. Néztem is, hogy ironikus lenne, ha egy terepversenyen vasalna ki egy autó. Valaki dudált, pillanatra felbosszantott, de mentem tovább. Hülyékre sincs idő.

A Sástó—Mátrafüred rövid szakaszról csak két emlékem maradt, a fotós srác, akinek megdicsértem a kényelmes kempingszékét, és a tény, hogy kezdtem légüres térben futni, se előttem, se mögöttem nem láttam senkit. Újra elkezdtem nézni a szalagokat, és valahogy ritkásabbnak tűntek. Papíron lejtett az út, de már nagyon nem éreztem az erőt. A matek adott motivációt, már láttam a három és fél órán belüli befutót.

Viszonylag gyorsan ki is bukkantam Füreden. A hosszú főutcán újra láttam  magam előtt futókat, de nem sok esélyt láttam a befogásukra. Épp ellenkezőleg, inkább távolodni látszottak. Tudtam, hogy nincs messze a cél. Így utólag, ha itt van mögöttem valaki, aki versenyzésre sarkall, talán még ennél is jobb időt mentem volna, de a vákuumban belefért egy belesétálás is az utolsó kilométeren. Ennek ellenére még mindig 5’30”-5’41”-re jött ki a záró tempó.

A célban elég szarul nézhettem ki, mert az első kérdés az volt, hogy jól vagyok-e. Mondtam, persze, aztán ültem pár percet az iskola előtt, és csak utána mentem be megkeresni Fannit, aki várt. Neki is van ám beszámolója az M távról, és sokkal jobban ír, mint én!

Végül 3:26:47 lett a befutóidőm (Strava), amivel teljesen elégedett vagyok. Szerintem sikerült magamból kiadni mindent. Ha hosszabb lett volna, nem nagyon bírtam volna tovább. A 65/172 összetett eredmény is sokkal jobb, mint a Börzsöny Trailen. Ráadásul erősnek is tűnt a mezőny, a 6-14. helyek között például a férfiaknál 3 perc különbség van összesen.

Meg még az volt, hogy az öltözőben konstatáltam, hogy a bal zoknim alatt egy kis meglepetés található. A nagylábbujjnál kilyukadt ugyanis a zokni, illetve már olyan volt, de a verseny alatt még nagyobb lett. Az ujj így közvetlenül a cipővel érintkezett, amitől először vízhólyagosodott, majd a felázott bőr jórészt le is vált, csak egy kis darabka tartotta. Pedig ez nem is az a lábam volt, amivel belegázoltam a patakba. Szerencsére egy kedves Crew engem is leápolt, miután a súlyosabb sérüléseket ellátta, úgyhogy nagyon elégedett voltam.

Amivel viszont kevésbé, és nem is tudom szó nélkül hagyni, az a terepfutas.hu weboldal. Hagyján, hogy a nevezéskor összedőlt, mint a kártyavár, amikor pár százan megütöttük, de azóta is használhatatlan. A versenyek lapjain még mindig egy placeholder szöveg van, a táblázatok túl szélesek, nem görgethetőek, szövegek lógnak rá menüpontokra. Asztali gépen még olvasható valamennyire, – bár ott is inspectorból kellett overflow: scroll;-t adni az eredménylistának, hogy látsszanak a részidők – de mobilon igazi katasztrófa. Szerintem rossz az irány, nincs szükség a csilli-villi pörgő szövegre a menüben meg a parallax scrollra, azt kellene megoldani, hogy kéznél legyen az információ minden eszközön olvasható módon.

Nemsokára indul a nevezés a Budai Trailre, ami tavaly 11 perc alatt telt meg, nagyon kíváncsi leszek.

Kéktúra 18: Cserhát

Előző hétvégén folytattuk a Kéktúra 18. szakaszát Szendehely és Felsőpetény között. Jó régen hagytuk abba túrázást: a szakasz előző Nógrád—Szendehely útvonalát Valentin-nap alkalmából jártuk végig hóban-fagyban.

Untitled

Ehhez képest most harminc fok feletti hőmérsékletben és tűző napsütésben caplattunk. Alsópetényben azért is hagytuk végül abba, mert nem tudtuk újratölteni a kulacsokat: minden zárva volt, a közkút pedig nem működött.

Untitled

Ha valaki errefelé jár, a kék jelzésről 100 métert letérve mindenképpen érdemes lemászni a Násznép-barlanghoz: még a nyári melegben is csodálatosan hűvös van bent.

Untitled

Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L

Nem kellett soknak eltelnie az UTH után, hogy vissza akarjak menni az erdőbe versenykörülmények között. A Skyrun egynek jó volt, de inkább aszfaltos futásnak számított. A Nyúlcipőbolt-sorozat börzsönyi állomása adta magát, mint következő lehetőség. Emlékszem, még panaszkodtam is a regisztrációkor, hogy miért ilyen rövid a legnagyobb táv is…

Aztán megnéztem a szintrajzot meg a szintidőt. Meg eszembe jutott, amikor télen itt futottuk a kéktúrát, és másztunk a Csóványosra. Egy héttel a verseny előtt pedig bejártuk az M távot, ami után egyértelmű lett, hogy pont elég kihívást fog jelenteni ez nekem.

Szerencsére pont úgy van időzítve a rajt, hogy a csettegő erdei kisvonattal nyugodtan elérhető Vácról. Öltözés közben nézegettük a futókat. Mellettünk egy copfos szőke lány készült, Fanni mutatta, hogy piros a rajtszáma, velem fut majd. Én a nevet is elolvastam: Tiricz Irén. Ebből egyértelművé vált, találkozni a pályán nem fogunk. Azon gondolkodtam, egy ismeretlenül köszönés meg hajrá az ilyenkor jó, vagy inkább tolakodó.

A hosszú táv fél órával előbb rajtolt, pontban tízkor. Amúgy családiasan, amikor száz futó indul el, nem többezer, mint egy városi versenyen. Diósjenő határában elhúzott mellettem Szasza; néztem is, hogy hogy kerülhetett mögém. Utólag derült ki, hogy elhagyta a dugókáját, és percekkel később tudott csak elrajtolni.

Nagy előnye volt a bejárásnak, hogy tudtam, mi következik: megyünk felfelé, kvázi folyamatosan, csak a meredekség változik. A kisebb emelkedőket még meg is futottam, de próbáltam nem elfutni az elejét. Csanyát ismerve lesz itt még csúfság.

A bejáráskor a jelöletlen erdészeti úton mentünk le az első depóhoz, és az itineren sem a piros csíkra volt illesztve a lejtő, mégis azon volt a szalagozás. A másik fura dolog, hogy a frissítőpont nem bent volt a faluban, hanem az elágazásnál. Mindenesetre megtanultam, a szalag az igazság, nem az előzetes GPX.

Próbáltam szigorú fegyelmet tartani a depózás során: nem szüttyögünk a ponton, hanem a kötelezőt csináljuk, és indulunk tovább. A procedúra azzal kezdődött, hogy az egyik palackot odaadtam pár deci kólának, azt megittam, majd feltöltettem mindkettőt vízzel, és uccu neki. A sópótlást tabletta, és a gélek valamint a Magna Shot adták. Kicsit gyakorolni kellett, hogy a puha palackra hogyan csavarom vissza a tetejét, de a Crew sokkal profibbnak bizonyult ebben.

Innen kezdődött az ugrás az ismeretlenbe, mert elvált a középtáv és a hosszú útvonala. Néha indokolatlannak tűnve bementünk a málnásba, aztán jött egy kopasz köves erdészeti úton a gyilkos felfelé menet. Akartam lentről csinálni videót, ahogy kúszik fel előttem a mezőny, de elengedtem. A nap sütött, a Péter mászott.

Lassan kezdtek jönni azok a gondolatok, hogy vagy vége lesz a felfelé menetnek, vagy nem tudom, mi lesz. Az addig elfogadható átlagsebesség csúnyán zuhant. Azzal vigasztaltam magam, hogy mit nem adtam volna, ha ennyire jól érzem magam Visegrádnál az UTH-n. Most van verseny, most kell mászni.

A tényleg kiválóan futható single track piros háromszög nagy megkönnyebülés volt azért. Egy csávót azért előztem meg, mert elesett, és fájt a keze. Beszélgettünk egy lánnyal, aki el akart engedni, de mondtam neki, hogy inkább ő nyulaz engem, mintsem akadályozna. Ha így haladunk, meglehet öt órán belül.

Egy kő mögül fotóztak itt, de valamiért minden képen kifejezetten húsosnak tűnök, nem a jó értelemben. Gondolom a trikó és a hátizsák sem segítettek, illetve golyószerűvé tesz a sapka a fejemen.

A Nagy Hideg-hegy úgy élt az emlékeimben, hogy valami sípálya-szerű meredeken kaptattunk fel a kéken. Most a másik oldalról közelítettük, de az sem volt jobb. Szerintem a frissítőponton megelőztem pár embert, de kezdett erodálni a fegyelem.

Sajnos megint ismertem, ami ránk várt: hiába volt meg a nagy része a szintemelkedésnek, előbb lementünk ugyanott, ahol fel, majd fel kellett szenvedni magunkat a Csóványosra. Kezdtett fogyni az erő, és a lejtőket sem tudtam rendesen megfutni. Lassan be-beértek emberek. Különösen bosszantó volt, amikor valaki úgy előzött, hogy lehagyott, majd megállt fotózni, amikor is én visszavettem a pozíciót, de simán utolért újra.

A Csóványoson megnyugtattak, hogy innen csak lefelé megyünk majd, ami majdnem igaz is lett. Igyekeztem kocogni. Néztem a tempót, és örültem, ha hétperces kilométereknél jobbat sikerült tartani. Ennél azért joval lendületesebben vettem a lejtőket—különösen az ilyen lankásakat—az elején.

Ezen a szakaszon folyamatosan előztek a jobb kondícióban lévők, olyanok is, akiket végig magam mögött tudtam. Egyedül a végére szívtam fel magam, és a szintén lejtős diósjenői aszfalton 5:30-as kilométereket is sikerült abszolválni. A kedvem is jobb lett: annyira mégsem lehetek satnya, ha a végén is így bírom.

4:51:35 lett a vége, tehát bőven meglett az öt órán belüli teljesítés. A férfi mezőnyben ez a 104 befutóból a 68. helyre volt jó. Kétségtelen fejlődés a Vérteshez képest, ahol sokkal rosszabbul szerepeltem. Összetettben 86/138-at jelent. Elégedett azért nem vagyok, mert ha a végén a zöld csíkon tudtam volna értékelhető módon menni, akkor sokkal jobb eredményt is elérhettem volna.

Ezen a futáson volt rajtam először élesben a Salomon Adv Skin 12 hátizsák, amit pont a névadó sportbolt születésnapi akcióján húztam be, és tökéletesen bevált. Tényleg olyan, mint egy második bőr, teljesen rám simul, iszonyú kényelmes, gyakorlatilag el lehet felejteni, hogy ott van. A puha palackok nagy előnye, hogy nem lötyögnek, ahogy fogy a víz belőlük.

A Decathlon futóhátizsákkal ellentétben ennek a zsebeit elérem anélkül, hogy le kelljen venni. Volt hely a három Magna Shotnak, öt zselének, és a kicsinek épp nem mondható 5,5″-es telefonnak is. A szemetet a palackok előtti zsebekben gyűjtöttem—ez az újítás a zsákon az előző változathoz képest. Víztartályt nem is raktam bele, elég volt a két fél literes soft flask.

Talán az a legjobb mércéje, hogy mennyire stabil a hátizsák, hogy smemi nyomot nem hagyott a pólón, míg az UTH-n a Decathlonos teljesen kibolyhosította a hátamon a felsőt, annyira súrlódott.

A másik újdonság a cipőm volt. Még az UTH előtt akartam váltani a Nike Wildhorse aktuálisan legfrissebb négyes sorozatára, de se a boltban se online nem volt egy darab se. Aztán pár nappal később, hogy beszereztem a Brookst, hirtelen lett a Nike Fashion Street Storeban pont az a szín, amit kinéztem, ráadásul akciósan…

Azóta persze tudom, hogy ez azért volt így, mert időközben megjöttek az idei színek, a régi kollekciót meg kipörgették. A cipő mindenesetre nagyon szuper, kicsit bumfordi, de nagyon puha. A felsőrészt sokkal stabilabbnak és párnázottabbnak éreztem, mint eddig bármelyiket. Érdemes felpróbálni, mert bár ugyanakkora méretet vettem, mint az összes többi Nikem, picit talán szűkebb a megszokottnál.

A talprész kevésbé hokásan himbilimbi, ellenben ugyanolyan jól csillapít, rá lehet menni éles kőre, tobozra, nem szúrja a talpat. Pedig ebben sincsen rock plate, egyszerűen csak kényelmesre van csinálva. A bütykei is nagyobbak a Calderánál, nem is volt gondom még a poros-szakadékos piros csíkos lejtőn sem, ami az első frissítőponthoz vezetett.

Fűzőnek való zseb és kamáslit rögzítő tépőzár viszont nincs rajta. Ellenben nincs kamáslim, és még sosem akadt bele a fűzőm tereptárgyba, tehát lehet ez amolyan sárkányfű-dolog…

Most kifejezetten rossz, hogy a következő terepfutas.hu verseny csak októberben lesz a Mátrában.

Addig is edzés, edzés, edzés; illetve jó lenne pár kilóval könnyebben rajthoz állni.

Vértes Terep Ultramaraton

This ultra distance trail race took place in Vértes, a hilly area lying some fifty kilometres off of Budapest. It was my second proper trail run event and the first that could be classified as an ultra distance. (Wikipedia says any footrace longer than the traditional marathon length of 42.195 kilometres (26.219 mi) qualifies as an ultramarathon.) The official distance was measured at 50.6 kilometres with 1245 metres of height gain. The cutoff time was set at 8 hours with additional time limits for the aid stations.

Despite the summer-like weather of the preceding days a cold spell was forecast for the race day with a possibility for rain even until the last minute. In reality the sun started to break through the clouds even before the 9 am starting time and continued to shine all day long. My tights and long-sleeve T-shirt was okay for the start but I became somewhat overheated towards the end. With the knee-high compression socks I think, in retrospect, that I could have gotten away with wearing shorts and a short-sleeved T-shirt only. To be on the safe side I even carried a jacket in my backpack.

The first nine kilometres were known to me as we’ve run the course of the half-marathon race the previous week with Fanni in order for her to be familiar with the route. It was a definite advantage to know which uphill parts were steeper and how long they lasted. Afterwards the unknown trails were a little harder to judge especially since the itinerary was missing the height profile.

Up until the halfway point the course was the same for the marathon and ultra distance runners. The split occurred at the end of the village of Várgesztes. Surprisingly there was no crew member to guide the runners at this very crucial point which caused a bit of a confusion. Even though I remembered which trail to follow some marathoner girls tried to convince me to go the other way. Also it was quite a different experience to suddenly find myself absolutely alone in the woods. Up until that point I ran surrounded by people no farther than a couple of meters in front of me and behind. Left to my own devices it became important to look for the ribbons indicating the route as I could no longer rely on simply following the herd. This was the point I put on some music, too, to battle the oppressing solitude.

I didn’t meet any other runner until the third aid station save some locals who guided me when I entered Vérteskozma and both the trail markers and the ribbons disappeared. The crew told me that despite how it looked I was in fact in the middle of the pack. It was very encouraging to hear so I soldiered on.

I lost some time after that trying to send a sign of life to Fanni but realised that there was absolutely no cellphone reception in the area. The trail continued in some kind of crevice with a slight incline. I managed to keep a steady pace and took over some others who resorted to hiking. When I reached halfway to the next aid station I also managed to place a call to ensure I was okay.

I was quite satisfied with my performance mostly taking over people either by power hiking on inclines faster than them or simply being able to keep running instead of walking. The only people who took over me were ones we’ve kept switching places with depending on the conditions.

I didn’t spend too much time at aid stations just asked for a sip of coke then had my flask refilled at first with isotonic drink then simply with water. The first three times I had some slices of salami and cheese, too, afterwards I just drank. I had four gels with me I planned to eat every ten kilometres but ended up only having two. Fanni also supplied me with a magnesium and an energy shot (carb liquid). The former I drank halfway, the latter after about 30 kilometres instead of a gel. It felt easier to digest than the jam-like gels.

Despite the magnesium shot I started to develop cramps in the back of my right thigh for the last ten kilometres. Apparently I could have stacked up a larger dose of that instead of the gels. Other than the intermittent cramps the heat bothered me the most in the end where the route went through some open areas with direct sunlight. The last few kilometres I kept glancing back because someone was advancing on me which gave me a boost so powerful I almost caught up with the person in front of me.

I finished with 6:03:44, just a little over six hours. At the time I felt satisfied, however, today the official results came and it was somewhat disheartening to realise that I ended up only 81st out of the 106 that finished. There were only twelve women but nine of them had a better time than me as well placing me 90th out of 118 altogether. There is a definite room for improvement.

Blue Trail #15

The fifteenth leg of the National Blue Trail crosses the Pilis Mountains, from the borders of Budapest (Üröm) up to Dobogókő.

It’s advised to be cautious right at the start because the promised track along the stream is in reality walled off by a corn field and overgrown with stinging nettles.

The rest of the route goes through various nature reserves which is why different animals can be spotted along the way like this stag beetle.

Stag beetle

Or this grass snake which we’ve only noticed because it started slithering away.

🐍

We’ve also seen a couple of rabbits hopping away but they proved to be impossible to photograph.

The Dera-creek near Pilisszentkereszt is one of the more spectacular parts of the trail. The route criss-crosses the stream below through several wooden bridges.

Dera-szurdok

It was under construction during our trip as demonstrated by these half-finished signs.

Half-finished signs

Finally the route culminates at the highest point of the Visegrád Hills, Dobogókő, from where a stunning view of the Danube opens up.

The Danube from Dobogókő

Completing this brought us to 77.5 kilometres (6.7%).

Blue Trail #12

This is one of the shorter and more accessible sections of the trail. Both the starting and the end points are train stations on the same line with regular service to Budapest.

Much of the track goes through grassy or bushy areas without much shade so do pack sunscreen. It is not, however, plain. There is  a fair amount of climbing involved to the hills around the villages.

Up from Kesztölc

Between Kesztölc and Klastrompuszta the route goes through a meadow with millions of butterflies.

Throngs of butterflies and insects in the field

Next the trail passes the ruins of the Monastery of the Holy Cross where Blessed Eusebius1 of Esztergom founded the Order of Saint Paul the First Hermit.

Unfortunately there was not much to see apart from the church during this section. We had some trouble with the mud where the trail follows a road shared with vehicles and at one point a fallen tree blocked the path a bit.

It fell…

Anyway, here are some cats we passed on the way.

Afternoon nap

Since I last wrote about the section we have completed previously the official National Blue Trail website was renewed. The errors related to the locations of the stamps were corrected and the distances recalculated. Henceforth I will continue to use the website’s data since it’s the most up-to-date.

As of writing this our status is 54.6 kilometres completed out of 1160. (4.7%)

1, Eusebius is ‘Özséb’ in Hungarian, which I was convinced to be a girl’s name…