Sennheiser PMX 685i

Ezen a héten lett végül alkalmam kirpóbálni az új fülhallgatóm. Az előző sajnos nem bírta a futással járó strapát, amit nem csodálok, a lehelletvékony vezetékével. A Sennheiser PMX 685i viszont kifejezetten sportolásra lett tervezve.

Sennheiser PMX 685i

Kicsit tartottam tőle, hogy a tartósság majd a hangminőség rovására megy, de nem: elképesztően jól szól. Azért a fület nem teljesen fedi, így nem teljesen besüketítve közlekedik az ember.

Sok beállításra nincs lehetőség, csak a nyakpánt dőlésszögén lehet változtatni, viszont nem is éreztem ilyesminek szükségét. Kiválóan illeszkedik a fülbe, súlya elhanyagolható, pár perc után el is felejtettem, hogy rajtam van. A hosszabb használat eddig a 10 kilométeres távot jelentette, ezalatt egy pillanatra sem vált kellemetlenné, hogy a fejemen van.

A nyakpánt lefelé dől, így a legtöbb sportoláshoz használt sisakkal is kompatibilis a füles, ha valaki inkább biciklizne vele. A menetszél elnyomását szintén jól oldották meg, nincs kellemetlen süvítés.

Az általában gyenge pontot jelentő vezetéket a Sennheiser állítólag megerősített anyagból készíti. Valóban tartósnak tűnik, de nyilván csak hosszabb használat után derül majd ki, mennyire.

A Gizmodo szerint ez a legjobb futós fülhallgató, amivel hajlamos vagyok egyetérteni. Ráadásul a cikkben tapasztalt fülfájást abszolút nem tapasztaltam.

220 felett

Tegnap nem volt sok kedvem futni, meg időm sem nagyon, de azért csak elmentem. Jól fel is bosszantott a Nike+, mert kétszer is sikerült eldobnia a GPS jelet. Ilyenkor, ha észreveszem, szépen húz egy egyenes vonalat az utolsó ismert koordinátáról, így nem keveset csalt le a távból. De a lényeg, hogy ki akartam tenni kommentárként ezt.

april-runs

Abszolút rekord, még sosem futottam ennyit egy hónapban. Persze ehhez kellett egy Maratonman tavaszi futam és a Vivicittá félmaraton is.

Vivicittá félmaraton 2013

Tekintve hogy egy héttel korábban maratont futottam, nem voltak nagy terveim az idei Vivicittán. Ehhez képest — spoiler — mégis egyéni rekordot sikerült dönteni.

Az eddigi csúcsot ugyanezen a versenyen értem el tavaly, kicsivel 1 óra 42 perc alatt. Persze előtte már a “kilencvenesek klubját” céloztam, de magam sem bíztam nagyon ebben.

A nevezéskor 1 óra 40-et adtam meg, ezzel a második zónába kerültem, úgyhogy annak az elejére álltam a rajtnál, előttem kicsivel lebegtek a 90 perces iramfutók rózsaszín lufijai. Az első pár kilométeren, amit a Margitszigeten köröztünk végig, még tartottam is őket, de a rakpartra kifordulva úgy döntöttem, nem érdemes ezt erőltetni, vagy úgy járok, mint tavaly a Niken, ahol a végére annyira kifulladtam, hogy végül 1 óra 50 fölött sikerült bevánszorogni.

Szimpatikus sebességű futókat igyekeztem követni, de a frissítőpontoknál sétáltam pár lépést, rendesen megittam az isot, vizet, nem kapkodtam. Ennek ellenére tartottam a 4’35” körüli kilométereket a GPS szerint. Még a startnál egy lengyel lány furakodott mellém, amikor utolért, őt igyekeztem követni, elhatároztam, hogy nem hagyhat le. Már a pesti oldalon gondolom feltűnt neki, hogy mögötte trappolok, és direkt belassított kicsit, hogy elé kerüljek, onnantól én vezettem.

Tavaly is emlékszem, hogy bedöglött kicsit a GPS a Parlament környéki kis utcákban, és idén is gyanúsan ugyanott dobta el a jelet. Onnantól viszont stabilan két kilométert hozzácsalt pluszban a távhoz, így inkább csak a bemondott összidőre hagyatkoztam.

A végére azért megint sikerült elfáradni, de húzott a tudat, hogy meglehet ez még 100-on belül. Az utolsó kilométeren kicsit háziversenyeztünk még a lengyel lánnyal, akit végül az utolsó 200 méteren sprinteltem le, így lett a vége 1:39’52”, egyéni csúcs.

Azt hiszem, én erre a 100 percre vagyok kalibrálva, innen akkor tudnék tovább fejlődni, ha specifikusan erre edzek, több-kevesebb rendszerességgel. Máshogy, úgy gondolom, nem fog menni a 90 alatti idő.

Ez a befutóképem sem lett túl esztétikus:

ppic_28_telekom_fm_befuto0484

Maratonman befutó

Nagyon jó szolgáltatás, hogy emailben érkezik a Maratonman befutóképe. Viszont elkövettem azt a hibát, hogy felugrottam a célban, a fényképen pedig ennek vagy az elrugaszkodás vagy a leérkezés fázisa látható, így lett ez az eddigi legnevetségesebb célfotóm. Pippa Middleton tippje: ne ugrálj, vagy előtte szólj a fotósnak.

Emleklap_095

Boston Marathon

Just a day after I crossed the finish line of the third marathon of my life, the oldest annual marathon of the world in Boston is bombed killing two and injuring several more. I’m at a loss for words. My heart goes out to all the competitors and spectators affected.

3:48’33”

Megvan a harmadik maraton, tíz perccel jobb idővel!

Az előző budapestin ugye jól elfutottam az elejét, és emiatt alig értem be a célba, nemhogy időt tudtam volna javítani. Egy kedves kommentelő az alábbi szakértői magyarázatot fűzte a tavalyi élménybeszámolómhoz a Futóblogon:

“A rosszul megválasztott kezdeti sebesség megbosszulta magát.
Gyorsan kezdett. Szépen kúszott felfelé a pulzusa, nőtt a tejsav koncentrációja a vérében, ami a szénhidrát-felhasználás hatékonyságát csökkenti. Emiatt a pulzus nő tovább, mert az energia kell(ene). Tovább nő a tejsav koncentrációja, elsavasodnak az izmok, lemerevednek. Igazából ez nem görcs, hanem merevség. Elkerülni úgy lehet, ha a maraton 39-40. km-e környékén érjük el az elsavasodást jelentő pulzusszámot. A bűvös laktátszintet. Onnan már beszenvedhetünk a célba.” — BGy

Ehhez képest most is sikerült odakeveredni a 3:30′-as iramfutó srác mellé, így indultam el. Kifejezetten jól ment, a félmaratoni pontig még gyorsabb is voltam, mint valaha ilyen össztávon. Akkor azért már kezdtem érezni, hogy ez így nem fog végig menni, és a fenti kommentből (valamennyit) tanulva, elkezdtem lemaradni az ötperces kilométerekhez képest. Azért az nem jött be, hogy a 40. kilométerre tornázzam a pulzusom elsavasodósra, mert már korábban éreztem a merevséget. Jól látszik ez a köridőkön, ahogy az utolsó 10 perccel lett több, mint az addigiak:

  • 1. kör: 53’30”
  • 2. kör: 53’02” (1:46’32”)
  • 3. kör: 56’33” (2:43’05”)
  • 4. kör: 1:05’28” (3:48’33”)

Szóval valószínűleg ha valamivel lassabban kezdem az elejét, akkor a végén kevésbé drámaian lassulok be. A pulzusomról mondjuk közben semmi információm nincs, és eddig nem is hiányzott. Szerintem amúgy az is segített, hogy kiváló anyagok voltak a frissítőpontokon, a szokásos víz, izotóniás ital és banán mellett narancs, paradicsom, PowerBar gél és magnézium is.

Az időjárásra nem lehetett panasz, majdnem végig napsütés volt. Olyannyira, hogy az időnként beúszó felhők kifejezetten felüdülést jelentettek. A napszemüvegben sikerült is szép pandásra sülni.

A helyszín abból a szempontból kiváló volt, hogy végre nem Budapesten futottunk, ahol már milliószor. Körülbelül 10.5 km hosszú kör volt a pálya, ezt kellett a maratonistáknak négyszer megtenni. (Sajnos ez az információ csak a helyszínen derült ki, legalábbis én a weboldalon sehol sem találtam meg.)

Annyiból kellemetlen volt azért, hogy a kör sem volt egészen kör, így már borzasztó unalmas volt nyolcadjára elfutni ugyanazok a tereptárgyak mellett. Illetve azok, akik a 6.5 kilométerre neveztek csak a viszonylag sivár városszéli útvonalon mentek végig, semmit sem láttak az amúgy szép kikötőből. A cél volt a legszebb, befutáskor rá lehetett látni a Tihanyi-félszigetre meg az apátságra.

Menő volt még, hogy voltak iramfutók, csak egyértelmű lufik nélkül nehéz volt őket azonosítani. Szerencsére annyira nem voltunk sokan, hogy ez akkora gondot okozott volna. Viszont nagy szervezési bakinak tartom, hogy a rajtnál (és a célban) nem volt felállítva WC, csak a frissítőpontoknál menet közben. Illetve a végére valahogy az öltözősátrak is eltűntek.

A befutók kaptak szép érmet, oklevelet, a félmaratoni távtól pedig technikai pólót is, ami szép neonsárga, szerintem ebben fogok majd biciklizni, hogy lássanak. A célcsomagban csak egy izotóniás ital volt, ennivaló nem, de lehetett volna pörköltet enni, ha megvárjuk. Mi inkább elmentünk Csopakra a Szent Donát Pince éttermébe, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a Balatonra.

3:48'33"

Ezen a hétvégén meg jön a Vivicittá félmaratoni távja.

That 70s

Nem voltam teljesen meggyőzve, de Cili elrángatott a Premier Outlets Centerbe, ami érzésre a világ végén van, de ehhez képest busszal kiválóan megközelíthető. Persze a végén engem kellett erőszakkal kihúzni a Nike boltból, így végül csak a nyári cipőproblémát oldottam meg egy vintage futócipővel:

Nike Pre Montreal Racer

Nike Pre Montreal Racer a teljes neve és a képen látható tengerészkék—smaragdzöld—fehér kombinációjú. Az eredetije 1973-ban készült Steve Prefontaine-nek, aki München után az 1976-os montreali olimpiára készült. Az edzője pedig Bill Bowerman volt, aki 1964-ben azt a Ribbon Blue Sports céget alapította, amelyből később a Nike született. Montrealba végül nem jutott el Pre, 1975-ben egy autóbalesetben vesztette életét. A cipő neki is emléket állít.

2013 Q1

Most volt újév, ehhez képest már hol tartunk. Csináltam egy számvetést, az első negyedévben eddig összesen 868 kilométert bicikliztem és 410 kilométert futottam. Előbbi kizárólag közlekedésre korlátozódott, azaz nagyrészt munkába járás. A futás azért kicsit meglepett, mert Zsófi nemrég tartott 500-nál, és azt hittem, sokkal jobban le vagyok maradva. Mondjuk én nem sérültem meg.

Mi értelme a futásnak?

Az alábbi cikket a Guardianbe írta Mark Rowlands, szerintem elég jó alkalmazása a Csíkszentmihályi-féle flow élménynek. Gondoltam, érdekes lehet magyarul is:

Az emberek különböző okokból futnak. Egészség, megjelenés, társasági lehetőségek, a halál időpontjának kitolása mind általános indokok. Engem egy pár kivételesen falánk eb tevékenysége sarkallt hirtelen a futóélet felé, akik felzabálták volna a házam az öszes földi javammal egyetemben, ha nem lettek volna folyamatosan kimerítve. Az élvezet szintén megszokott ok – velem is előfordul, még ha nem is olyan gyakran, mint korábban. A futásnak tehát van értelme. Több is, ami azt illeti. Ironikus módon azonban a futás értelméről beszélni pont értelmetlen.

Egy tevékenység értékét a céljával szoktunk meghatározni. A futás értéke, gondolhatjuk tehát, az egészséges életben, az általa elérhető formás testben, az élvezetében rejlik. Ez azt jelentené, hogy a futás önmagában nem hordoz értéket. A pénz és a gyógyszerek például közvetett értéket hordoznak – az érték az, amit általuk elérhetsz. A papírdarab vagy a pirula önmagukban nem értékesek, csak a dolgok, amiket megvehetsz vele, vagy az egészség, amit visszaállíthatsz vele. Ha a futás értéke az értelme, akkor a futás is csak közvetett értékkel rendelkezik. A kérdés, hogy valóban ennyi az egész?

Képzelj el egy utópiát, ahol a futás megszokott indokai nem számítanak. A futás összes célja – egészség, erőnlét, személyes elégedettség – mind elérhetőek egy gyógyszerrel. Futnál-e akkor is? Ha a válaszod igen, akkor te is úgy gondolod, hogy a futásban több rejlik simán közvetett értéknél.

Igen lenne az én válaszom is. Azt hiszem, ahhoz van köze, ami akkor történik, főleg hosszabb futások alkalmával, amikor elveszek a futás lüktető ritmusában. A lépésekben és a lélegzetvételekben, az eltelt időben és megtett távban. Ilyenkor emlékszem vissza arra, amit valaha tudtam: mindennek a végén az értelmek és célok nem számítanak. Abban a pillanatban nem érdekelnek ezek a dolgok. Futok csupán hogy fussak.

Ez az élmény más sportban is megtalálható: az elmerülés a tevékenységben és nem a célban; az aktivitásban nem a kimenetelben. Ez a játék a maga legtisztább formájában.

Vannak dolgok, amiket önmagukért csinálunk és olyanok, amiket valami másért. Az utóbbiakat hívhatjuk például munkának – hiszen ez a klasszikus példa a tevékenységre, amit valami másért végzünk. A dolgok, amelyeket önmagukért csinálunk – csak úgy – következésképp a játék különféle formái. Ha azt feltételezzük, hogy a futás értéke a céljában keresendő, azt jelentené, hogy a futás valójában munka. De a futás igazi értéke pontosan az, hogy játék, nem munka.

A munkának közvetett értéke van. Egy élet, amelyik csak munkáról szól – olyan tevékenységekről, amelyeket valami más eléréséért végzünk – az olyan, ahol az értéket mindig éppen nem érheted el. Tételezzük fel, hogy A-t B-ért csinálod, B-t pedig, hogy elérd C-t, és így tovább. Folyamatosan üldözöd azt, ami fontos és értékes, de sohasem lehet a tiéd.

Van azonban egy másik lehetőség. A, B és C a végén elvezet valahová – nevezzük Z-nek – ami önmagában értékes, nem azért, amit megszerezhetsz általa. Ezt a fajta értéket közvetlen értéknek hívjuk, és hosszú múltra tekint vissza. Platón úgy nevezte, A Jó. Akkor tapasztalod meg A Jót, amikor felismered, mi az, ami önmagában értékes, és nem a rajta keresztül megszerezhető más dolgokért. Ez pontosan az az élmény, amikor teljesen átadod magad a tevékenységnek és nem foglalkozol a céllal, az aktivitás maga a lényeg, nem a kimenetel.

A játék élménye a közvetlen érték megtapasztalása: a játék A Jó megtestesülése. Egy hosszú futás alkalmával A Jót tapasztalom meg, amikor eljutok oda, ahol az élet értelme és célja megszűnik, és ráébredek, hogy a futásért magáért futok.

Azt gyanítom, sokkal jobban ismertem A Jót régebben. A gyerekkora úgy gondolunk, mint felkészülésre az élet fontos részére, ami később következik. A gyermek nem tudhatja, mi a fontos az életben: amikor túljutunk a gyerekes dolgokon értjük csak meg, mi az értékes, és mi nem. Azt hiszem, ez fordított megközelítés. A gyerekek megértik a közvetlen értéket – A Jót – jobban, mint mi. Ösztönösen, erőfeszítés nélkül értik. Számunka kemény munka. A gyerekek tudják, hogy azt érdemes az életben csinálni, amit önmagáért érdemes csinálni. Minden más csak szimplán kellemetlen. Ez olyan valami, amit elfelejtünk, amikor elkezdjük a felnőtté válás játékát.

A futás olyan hely, ahol emlékszem arra, amit egykor tudtam. Ez nem a futás értelme. Ez a futás.