Ökofutás Naszály Trail M

Az idei utolsó előtti versenyre úgy készültem, hogy a megboldogult Futóblog 2013-as beszámolóit olvastam. Rettentően hasznosak voltak!

“A mezőny középső, hátsó felének ez nem egy futóverseny volt, hanem az Erdei Kirándulás és a Brutálfutás kegyetlensége.” — DK

“Tovább futva egy sráccal váltottam pár szót, aki azt mondta, hogy jön még egy kemény emelkedő, nem lesz hosszú, de ez lesz a legkeményebb. Mi van? Még nem vagyunk fent? He?” — Szuflavéder

“Futás közben azon gondolkodtam, hogy akik most ismerkednek a terepfutás szépségével, azok megkapják rendesen, úgy az eszenciáját. Ez egy nehéz technikás pálya, kellően sok sárral.” — Szasza

A fentiek sikeresen elkergették minden megmaradt illúzióm, hogy ez egy laza verseny lesz, és a hétvégére beígért esők sem maradtak el. Lehet, azért, mert Csanya ezúttal nem szervezőként, hanem sima mezei futóként vett részt… megfordult a vudu.

IMG_2036

Az útvonal első harmadát ismertem csak, hiszen voltunk itt a kéktúrán Fannival. Már vártam a rézsútos kapaszkodót a Naszályra. Mondjuk ha a többi részét is bejártuk volna, akkor lehet, hogy mégsem nevezek. Így is áldottam az eszem, hogy a közepes táv mellett döntöttem végül, és nem akartam két kört futni.

Ekkora dagonyában még tényleg sosem mentem. Azt, hogy egy emelkedő mennyire pusztít el, már sikerült megtapasztalni, most ehhez jött, hogy milyen, amikor nincs fogás a talajon, és nem csak azon múlik a sebesség, hogy mennyire emelkedik, vagy lejt, hanem hogy mekkora tócsák vannak, vagy mennyire vizes a kő. Sokszor szerettem volna gyorsabb lenni, de nem ment.

IMG_2037

Az első frissítőponton nagy derültséget is keltett a megjegyzésem, hogy ennyi sarat én még csak a tévében láttam.

Pszichésen rosszabbnak tűnt, mint ami lett a végén, mert a középmezőnyben fejeztem be, de az utolsó harmadban már tényleg nagyon küzdelmes volt minden kilométer. Hiába, a sár kinyírja a lábat: kicsúszik, nehéz elrugaszkodni, plusz terhet ró az izomzatra.

Ezek után még jobban tudom tisztelni az első két UTH célba érkezőit. A tavalyi harmadik verseny teljesen száraz körülmények között zajlott, de az első kettő pont ilyen saras volt.

Pozitív élményként viszont az szolgált, mennyire jól teljesített a Nike Air Zoom Wildhorse 4. Nagyon jól fogta a talajt, csak az igazán folyós sárban csúszott meg. Ahogy egyre instabilabbnak tűnő lépéseknél is megtartott, úgy kezdtem el benne egyre jobban bízni. Az egész verseny alatt egyszer sem estem el.

A végén a célban megkértek a szervezők mindenkit, hogy vegye le a cipőjét. Bár az egész terasz tele volt irgalmatlanul sáros lábbelikkel, szerintem csak a mi két párunk Fannival volt Nike. Pedig úgy vélem, erre a négyes sorozatra nagyon beért a Wildhorse, megéri kipróbálni.

IMG_2041

Az eredményemmel közepesen vagyok elégedett. A 3:19:19 az 53. helyre, férfi mezőnyben a 43-ra volt elég. (Azért gondolom, hogy hasonló lehetett a 2013-as versenyhez az idei, mert Szasza a 2:36-tal idén is negyedik lett volna.) 116 induló volt egyébként, és tizenöten neveztek úgy, hogy végül nem álltak rajthoz.

Nyúlcipőbolt Mátra Trail L

Úgy érzem, fejlődök! Így tűnt legalábbis a vasárnapi verseny a Nyúlcipőbolt Trails előző állomásával összehasonlítva. És pont amíg ezt írtam érkezett be a hivatalos lista, amely szerint 57. lettem a 131 férfi indulóból a Mátra Trail L távján, tehét a számok is engem igazolnak.

Mindössze egy bejegyzéssel korábban a börzsönyi beszámolóban panaszkodtam, hogy mennyire sokat kell várni a következő terepversenyig, aztán tessék, már ott is találtam magam a Mátrában. (Kicsit gyakrabban kellene írni, azt hiszem.)

Ígért ugyan a meteorológia esőt, de csak délutánra, köd az viszont volt bőven az odaúton, fent Mátrafüreden pedig csak felhős volt az ég. Persze egy nappal a verseny után szakadt: Csanya épphogy elkésett a vuduval.

Úgy készültem, hogy volt nálam póló, hosszú ujjú felső, kapucnis mellény és vékony kabát is, hogy majd a rajt előtt összeválogatom, miben indulok. 10-12 fokot ígértek a verseny idejére. Végül a póló mellett döntöttem, igen bölcsen, mint azt később megtapasztaltam. A kapucnis mellényt pedig betettem a hátizsákba egy zacskóba csavarva, hogy ne izzadjam át. Ha mégis elered az eső, legyen valamit a fejemre húzni. A szokásos béléses rövidnadrág mellé a kicsit már elnyűtt kompressziós zoknit vettem fel. A cipő a szuperül bevált Wildhorse 4 maradt.

A 28 kilométeres L távra a két fél literes soft flaskot vittem csak vízzel töltve, két Magna Shot, egy Energy Shot és két gél mellé. A nyári melegben sokat segített a víztartály, de ebben az időjárásban inkább csak fölösleges teher lett volna.

A rajt után egy olyan bollyal tartottam, akik az emelkedő aszfalt ellenére is viszonylag lendületes tempót mentek. Érzésre azt volt legalábbis, és az óra is 4 perccel kezdődő ezreket mutatott. Ahogy egyre meredekebb lett az út, úgy lassultunk is persze, majd az erdőbe érve elkezdődött a gyaloglós mászás.

Kissé aggasztott, hogy már ennyire az elején szakadt rólam a víz, ami viszont még jobban, hogy a pulzusom nagyon hamar felugrott 170 közelébe, és nem is nagyon tudtam csökkenteni. Felmerült bennem, hogy fogom-e én ezt bírni a végéig, vagy megint elmegy az erőm a lejtőre.

Ezúttal nem jártuk be előre az útvonalat, de az M és L távok útvonala fedésben volt, Fanni pedig lelkiismeretesen végignézte a szintrajzot, így tudtam, hogy nagyjából a hatodik kilométerig kell kapaszkodni felfelé. Az elágazában, ahol áttértünk a piros keresztre, Crew irányítók is álltak, nem lehetett elvéteni.

Innen tényleg lejtő volt, viszont elég meredek, és valami erdészeti munkagép fel is szántotta, úgyhogy nem voltam túl elégedett a tempómmal. Az sem segített, hogy a lehullott avar miatt nem lehetett látni, hová lép az ember, kőre vagy faágra. A nagy figyelés közben meg nehezebb jó iramban menni.

Hamar beértünk Mátraházára, ahol a parkolóban volt felállítva az egyetlen frissítőpont. Az összes vizem el sem fogyott, ki kellett önteni. Az egyik palackból aztán megittam egy deci kólát, és kértem bele izót. Még az emelkedőn benyomtam egy magnéziumot előtte, úgyhogy ezen kívül csak három pici sajtkockát kaptam fel. Igyekeztem sokat nem szöszölni, de még így is voltak, akik nálam gyorsabban depóztak. Azt már megtapasztaltam, hogy értékes perceket lehet otthagyni a frissítőpontokon.

Mátraházától ismerős volt az út, hiszen gyerekkoromban gyakran jártunk a honvéd üdülőbe a szülőkkel. A kellemes, jól futható lejtőn sikerült valamennyit behozni a depózáson. Az üdülő bejáratánál indultunk felfelé a Gabi-halála — Pisztrángos-tó útvonalon, amin anno sokat túráztunk családostól. Még nem volt szétszórva a mezőny, oda-vissza előzgettük egymást nagyjából ugyanazokkal az emberekkel. Egyiküket pont egy pataknál értem utol, és amíg kereste a lépést, nekem nem jutott támaszték, így bokáig süllyedtem a sáros latyakba. Valamennyi be is folyt a cipőbe, ami eleinte aggasztott, mert ha átázik a láb, az mindenféle kellemetlen mellékhatásokkal jár később, de végül ez a félelmem alaptalannak bizonyult.

A Jason Koop könyvre emlékezve a Kékesre felfelé menet felszívtam egy csomag gélt. Ez a mászás amúgy elég veretesnek bizonyult: utólag néztem Straván, hogy két egymást követő kilométeren a szintkülönbség +117 és +177 méter volt. A pulzusom itt már a 180-at nyaldosta, de ezt elkönyveltem olyan tényezőnek, amivel nem tudok mit kezdeni, tehát fölösleges rajta rágódni.

Azért örültem, amikor megláttam a TV-torony épületeit. Az ország legmagasabb pontja kőnél egy sárga kabátos srác – talán Crew? – viccesen mondta, hogy még 500 méter van felfelé. Rémült arcot vághattam, mert sietett hozzátenni, hogy csak viccel, innen már csak lefelé van. (Amúgy nem, meg meg se voltam ijedve, de mindegy is.)

Következett az első komoly tesztje annak, hogy mennyit vett ki belőlem a magas pulzus: a sípálya lefelé. Alapvetően elégedett voltam a tempómmal, de azt a fajta könnyed repülést, amit csak videókon láttam eddig, nem sikerült hozni. Igyekeztem minél kevesebbet fékezni, minél kevésbé odaverni a lábam, csak kontrolláltan zuhanni. Az óra néha mutatott négy percnél is gyorsabb ezreket, de a valóságban azért nem voltam ilyen gyors. 4’27” és 4’54” voltak a kilométerek. Azt mindenesetre fejlődésként értékeltem, hogy nem előztek meg sokan, sőt, volt hogy én voltam a gyorsabb.

Már majdnem az aszfaltnál jártunk, amikor sikerült kis híján felbukni egy kőben. Na ekkor éreztem először, hogy behúz a vádlim, mintha savasodnék, amitől eddig nagyon jól megóvott a kompressziós szár. Azért igyekeztem minél gyorsabban lejutni újra a frissítőponthoz.

A chip csippantás után mentem is a folyadékért, mert ezúttal sokkal jobban elfogyasztottam a raktáraimat az emelkedőn. Az egyik palackba vizet kértem, a másikba izót akartam, de a Crew addigra félig töltötte kólával, mert nem szóltam, hogy az csak helybeni fogyasztás lenne. Rövid újratervezés után elengedtem: jó lesz a kóla is, ne húzzuk az időt, tovább. Már nincs sok hátra.

Próbáltam minél jobb tempót menni a lejtőkön, de ezen a szakaszon is volt – nekem – technikásabb terep kavicsokkal, gyökerekkel. Eleinte ritkult a mezőny, ami azt is jelentette, hogy reflexből elkezdtem nézni a szalagokat, amire eddig nem nagyon volt szükség. Nem sokkal később viszont beértem az M táv végét, amivel együtt járt, hogy néha a single tracken beszorultam lassabbak mögé, cserébe nem kellett figyelni az útvonalra annyira.

Alapvetően az a megborulás, amit a Börzsöny végére sikerült elszenvedni, nem jött el. Fáradtam persze, a pulzusom még mindig magas volt, de tudtam futni, még az emelkedőket is jobbára. Azért a Sástóig tartó utolsó nagyobb mászás végére már megjött a “mi a bánatot keresek én itt, ahelyett, hogy bármi más” érzés.

A fáradtsággal jött némi türelmetlenség is. Sástónál át kellett kelnünk az úton, ahol egy autós pont azt az időpontot választotta előzésre, amikor én baktattam át keresztbe. Néztem is, hogy ironikus lenne, ha egy terepversenyen vasalna ki egy autó. Valaki dudált, pillanatra felbosszantott, de mentem tovább. Hülyékre sincs idő.

A Sástó—Mátrafüred rövid szakaszról csak két emlékem maradt, a fotós srác, akinek megdicsértem a kényelmes kempingszékét, és a tény, hogy kezdtem légüres térben futni, se előttem, se mögöttem nem láttam senkit. Újra elkezdtem nézni a szalagokat, és valahogy ritkásabbnak tűntek. Papíron lejtett az út, de már nagyon nem éreztem az erőt. A matek adott motivációt, már láttam a három és fél órán belüli befutót.

Viszonylag gyorsan ki is bukkantam Füreden. A hosszú főutcán újra láttam  magam előtt futókat, de nem sok esélyt láttam a befogásukra. Épp ellenkezőleg, inkább távolodni látszottak. Tudtam, hogy nincs messze a cél. Így utólag, ha itt van mögöttem valaki, aki versenyzésre sarkall, talán még ennél is jobb időt mentem volna, de a vákuumban belefért egy belesétálás is az utolsó kilométeren. Ennek ellenére még mindig 5’30”-5’41”-re jött ki a záró tempó.

A célban elég szarul nézhettem ki, mert az első kérdés az volt, hogy jól vagyok-e. Mondtam, persze, aztán ültem pár percet az iskola előtt, és csak utána mentem be megkeresni Fannit, aki várt. Neki is van ám beszámolója az M távról, és sokkal jobban ír, mint én!

Végül 3:26:47 lett a befutóidőm (Strava), amivel teljesen elégedett vagyok. Szerintem sikerült magamból kiadni mindent. Ha hosszabb lett volna, nem nagyon bírtam volna tovább. A 65/172 összetett eredmény is sokkal jobb, mint a Börzsöny Trailen. Ráadásul erősnek is tűnt a mezőny, a 6-14. helyek között például a férfiaknál 3 perc különbség van összesen.

Meg még az volt, hogy az öltözőben konstatáltam, hogy a bal zoknim alatt egy kis meglepetés található. A nagylábbujjnál kilyukadt ugyanis a zokni, illetve már olyan volt, de a verseny alatt még nagyobb lett. Az ujj így közvetlenül a cipővel érintkezett, amitől először vízhólyagosodott, majd a felázott bőr jórészt le is vált, csak egy kis darabka tartotta. Pedig ez nem is az a lábam volt, amivel belegázoltam a patakba. Szerencsére egy kedves Crew engem is leápolt, miután a súlyosabb sérüléseket ellátta, úgyhogy nagyon elégedett voltam.

Amivel viszont kevésbé, és nem is tudom szó nélkül hagyni, az a terepfutas.hu weboldal. Hagyján, hogy a nevezéskor összedőlt, mint a kártyavár, amikor pár százan megütöttük, de azóta is használhatatlan. A versenyek lapjain még mindig egy placeholder szöveg van, a táblázatok túl szélesek, nem görgethetőek, szövegek lógnak rá menüpontokra. Asztali gépen még olvasható valamennyire, – bár ott is inspectorból kellett overflow: scroll;-t adni az eredménylistának, hogy látsszanak a részidők – de mobilon igazi katasztrófa. Szerintem rossz az irány, nincs szükség a csilli-villi pörgő szövegre a menüben meg a parallax scrollra, azt kellene megoldani, hogy kéznél legyen az információ minden eszközön olvasható módon.

Nemsokára indul a nevezés a Budai Trailre, ami tavaly 11 perc alatt telt meg, nagyon kíváncsi leszek.

Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L

Nem kellett soknak eltelnie az UTH után, hogy vissza akarjak menni az erdőbe versenykörülmények között. A Skyrun egynek jó volt, de inkább aszfaltos futásnak számított. A Nyúlcipőbolt-sorozat börzsönyi állomása adta magát, mint következő lehetőség. Emlékszem, még panaszkodtam is a regisztrációkor, hogy miért ilyen rövid a legnagyobb táv is…

Aztán megnéztem a szintrajzot meg a szintidőt. Meg eszembe jutott, amikor télen itt futottuk a kéktúrát, és másztunk a Csóványosra. Egy héttel a verseny előtt pedig bejártuk az M távot, ami után egyértelmű lett, hogy pont elég kihívást fog jelenteni ez nekem.

Szerencsére pont úgy van időzítve a rajt, hogy a csettegő erdei kisvonattal nyugodtan elérhető Vácról. Öltözés közben nézegettük a futókat. Mellettünk egy copfos szőke lány készült, Fanni mutatta, hogy piros a rajtszáma, velem fut majd. Én a nevet is elolvastam: Tiricz Irén. Ebből egyértelművé vált, találkozni a pályán nem fogunk. Azon gondolkodtam, egy ismeretlenül köszönés meg hajrá az ilyenkor jó, vagy inkább tolakodó.

A hosszú táv fél órával előbb rajtolt, pontban tízkor. Amúgy családiasan, amikor száz futó indul el, nem többezer, mint egy városi versenyen. Diósjenő határában elhúzott mellettem Szasza; néztem is, hogy hogy kerülhetett mögém. Utólag derült ki, hogy elhagyta a dugókáját, és percekkel később tudott csak elrajtolni.

Nagy előnye volt a bejárásnak, hogy tudtam, mi következik: megyünk felfelé, kvázi folyamatosan, csak a meredekség változik. A kisebb emelkedőket még meg is futottam, de próbáltam nem elfutni az elejét. Csanyát ismerve lesz itt még csúfság.

A bejáráskor a jelöletlen erdészeti úton mentünk le az első depóhoz, és az itineren sem a piros csíkra volt illesztve a lejtő, mégis azon volt a szalagozás. A másik fura dolog, hogy a frissítőpont nem bent volt a faluban, hanem az elágazásnál. Mindenesetre megtanultam, a szalag az igazság, nem az előzetes GPX.

Próbáltam szigorú fegyelmet tartani a depózás során: nem szüttyögünk a ponton, hanem a kötelezőt csináljuk, és indulunk tovább. A procedúra azzal kezdődött, hogy az egyik palackot odaadtam pár deci kólának, azt megittam, majd feltöltettem mindkettőt vízzel, és uccu neki. A sópótlást tabletta, és a gélek valamint a Magna Shot adták. Kicsit gyakorolni kellett, hogy a puha palackra hogyan csavarom vissza a tetejét, de a Crew sokkal profibbnak bizonyult ebben.

Innen kezdődött az ugrás az ismeretlenbe, mert elvált a középtáv és a hosszú útvonala. Néha indokolatlannak tűnve bementünk a málnásba, aztán jött egy kopasz köves erdészeti úton a gyilkos felfelé menet. Akartam lentről csinálni videót, ahogy kúszik fel előttem a mezőny, de elengedtem. A nap sütött, a Péter mászott.

Lassan kezdtek jönni azok a gondolatok, hogy vagy vége lesz a felfelé menetnek, vagy nem tudom, mi lesz. Az addig elfogadható átlagsebesség csúnyán zuhant. Azzal vigasztaltam magam, hogy mit nem adtam volna, ha ennyire jól érzem magam Visegrádnál az UTH-n. Most van verseny, most kell mászni.

A tényleg kiválóan futható single track piros háromszög nagy megkönnyebülés volt azért. Egy csávót azért előztem meg, mert elesett, és fájt a keze. Beszélgettünk egy lánnyal, aki el akart engedni, de mondtam neki, hogy inkább ő nyulaz engem, mintsem akadályozna. Ha így haladunk, meglehet öt órán belül.

Egy kő mögül fotóztak itt, de valamiért minden képen kifejezetten húsosnak tűnök, nem a jó értelemben. Gondolom a trikó és a hátizsák sem segítettek, illetve golyószerűvé tesz a sapka a fejemen.

A Nagy Hideg-hegy úgy élt az emlékeimben, hogy valami sípálya-szerű meredeken kaptattunk fel a kéken. Most a másik oldalról közelítettük, de az sem volt jobb. Szerintem a frissítőponton megelőztem pár embert, de kezdett erodálni a fegyelem.

Sajnos megint ismertem, ami ránk várt: hiába volt meg a nagy része a szintemelkedésnek, előbb lementünk ugyanott, ahol fel, majd fel kellett szenvedni magunkat a Csóványosra. Kezdtett fogyni az erő, és a lejtőket sem tudtam rendesen megfutni. Lassan be-beértek emberek. Különösen bosszantó volt, amikor valaki úgy előzött, hogy lehagyott, majd megállt fotózni, amikor is én visszavettem a pozíciót, de simán utolért újra.

A Csóványoson megnyugtattak, hogy innen csak lefelé megyünk majd, ami majdnem igaz is lett. Igyekeztem kocogni. Néztem a tempót, és örültem, ha hétperces kilométereknél jobbat sikerült tartani. Ennél azért joval lendületesebben vettem a lejtőket—különösen az ilyen lankásakat—az elején.

Ezen a szakaszon folyamatosan előztek a jobb kondícióban lévők, olyanok is, akiket végig magam mögött tudtam. Egyedül a végére szívtam fel magam, és a szintén lejtős diósjenői aszfalton 5:30-as kilométereket is sikerült abszolválni. A kedvem is jobb lett: annyira mégsem lehetek satnya, ha a végén is így bírom.

4:51:35 lett a vége, tehát bőven meglett az öt órán belüli teljesítés. A férfi mezőnyben ez a 104 befutóból a 68. helyre volt jó. Kétségtelen fejlődés a Vérteshez képest, ahol sokkal rosszabbul szerepeltem. Összetettben 86/138-at jelent. Elégedett azért nem vagyok, mert ha a végén a zöld csíkon tudtam volna értékelhető módon menni, akkor sokkal jobb eredményt is elérhettem volna.

Ezen a futáson volt rajtam először élesben a Salomon Adv Skin 12 hátizsák, amit pont a névadó sportbolt születésnapi akcióján húztam be, és tökéletesen bevált. Tényleg olyan, mint egy második bőr, teljesen rám simul, iszonyú kényelmes, gyakorlatilag el lehet felejteni, hogy ott van. A puha palackok nagy előnye, hogy nem lötyögnek, ahogy fogy a víz belőlük.

A Decathlon futóhátizsákkal ellentétben ennek a zsebeit elérem anélkül, hogy le kelljen venni. Volt hely a három Magna Shotnak, öt zselének, és a kicsinek épp nem mondható 5,5″-es telefonnak is. A szemetet a palackok előtti zsebekben gyűjtöttem—ez az újítás a zsákon az előző változathoz képest. Víztartályt nem is raktam bele, elég volt a két fél literes soft flask.

Talán az a legjobb mércéje, hogy mennyire stabil a hátizsák, hogy smemi nyomot nem hagyott a pólón, míg az UTH-n a Decathlonos teljesen kibolyhosította a hátamon a felsőt, annyira súrlódott.

A másik újdonság a cipőm volt. Még az UTH előtt akartam váltani a Nike Wildhorse aktuálisan legfrissebb négyes sorozatára, de se a boltban se online nem volt egy darab se. Aztán pár nappal később, hogy beszereztem a Brookst, hirtelen lett a Nike Fashion Street Storeban pont az a szín, amit kinéztem, ráadásul akciósan…

Azóta persze tudom, hogy ez azért volt így, mert időközben megjöttek az idei színek, a régi kollekciót meg kipörgették. A cipő mindenesetre nagyon szuper, kicsit bumfordi, de nagyon puha. A felsőrészt sokkal stabilabbnak és párnázottabbnak éreztem, mint eddig bármelyiket. Érdemes felpróbálni, mert bár ugyanakkora méretet vettem, mint az összes többi Nikem, picit talán szűkebb a megszokottnál.

A talprész kevésbé hokásan himbilimbi, ellenben ugyanolyan jól csillapít, rá lehet menni éles kőre, tobozra, nem szúrja a talpat. Pedig ebben sincsen rock plate, egyszerűen csak kényelmesre van csinálva. A bütykei is nagyobbak a Calderánál, nem is volt gondom még a poros-szakadékos piros csíkos lejtőn sem, ami az első frissítőponthoz vezetett.

Fűzőnek való zseb és kamáslit rögzítő tépőzár viszont nincs rajta. Ellenben nincs kamáslim, és még sosem akadt bele a fűzőm tereptárgyba, tehát lehet ez amolyan sárkányfű-dolog…

Most kifejezetten rossz, hogy a következő terepfutas.hu verseny csak októberben lesz a Mátrában.

Addig is edzés, edzés, edzés; illetve jó lenne pár kilóval könnyebben rajthoz állni.

Az erdő mindenkit befogad

Gondolatébresztő a mai napra.

A hónap elejént a fenti képre cserélte a terepfutas.hu FB csoportja a borítóját a következő szöveggel.

Az erdő mindenkit befogad, nemtől, kortól, hitvallástól, hivatástól vagy akár nemi identitástól függetlenül. Az ösvény mindenkié. Büszkék vagyunk rá, hogy a terepfutók közössége továbbra is sokszínű, a legkülönbözőbb emberekből áll és hétről hétre együtt koptatják cipőiket.

Nem kellett sokat várni az első »miért van erre szükség, miért kell az arcunkba tolni, ez egy magánügy« reakcióra. Erre írt válaszul egy lány egy kommentet:

Köszi szépen!
Pár mondat arról, hogy ez miként néz ki az érintett szemével. Én transznemű vagyok, második pillantásra látszik, hogy nem nőként születtem. Ha cégek és közösségek egyértelművé teszik, hogy nekik így is oké vagyok, és ha valaki beszól, akkor számíthatok rájuk, akkor nyugodtabban megyek el egy terepfutó versenyre, meg úgy általában nyugodtabban érzem magam – mert hát “ezt csinálni”, vagyis élni nem lehet négy fal között.
Ezeket a kiállásokat, mint a borítókép, látja az anyukám, és kevésbé fél attól, hogy beverik a fejem, nem találok rendes munkát, stb. Látja az, aki velem szemben még az elfojtással küzd, és nem tudja, hogy kiugorjon az ablakon, vagy merjen-e belevágni.
Tehát nagyon fontosak, és ha egy egészséges társadalomban akarunk élni, akkor megkerülhetetlenek.

Volt egy barátom, amikor először szerepelt nyilvánosan, melegként, az apja másnap öngyilkos lett. Másfél-két évvel később ő maga is.
Namármost: ha az apja abban a tudatban van, hogy a referenciaközegében semmi ciki nincs egy meleg fiúgyermekben, akkor valószínűleg ma is élne, és a fiára sem rak olyan terhet, ami a hétköznapi homofóbiával együtt vállvetve már elégnek bizonyult ahhoz, hogy egy kelenföldi vágányon fejezze be.
Az ilyen kiállások szó szerint életeket menthetnek.
Illetve: azt, hogy soha nem merült fel a kirekesztés, egy ennyire heterogén közegben azért bátor dolog kijelenteni, különösen – gondolom – többségi pozicióból. Amikor két éve először cserélt borítót a Terepfutás.hu, volt balhé, leirakozás, stb.
De nagy gond szerintem sincs.

Például ezért kell az “elfogadás-propaganda”.

Skyrun Dunakanyar

Szombaton visszatértem a Pilisbe: Pilismarótról Dobogókőre futottam fel, majd vissza, a Skyrun Dunakanyar eseményen.

Az UTH után hamar vissza akartam térni a terepre, ami csak félig-meddig sikerült. Egyrészt az útvonalról kiderült, hogy nagy része aszfalton vezet, másrészt már a nevezéskor felbosszantott a teljesen indokolatlan közvéleménykutatás, aminek persze minden mezője kötelező volt…

Pláne dühös lettem, amikor a nevezési díj elutalása után pár nappal érkezett egy fizetési felszólítás tárgyú levél a postafiókomba. Már elnézést, de ez egy versenyre való nevezés, nem a villanyszámlámat felejtettem el kifizetni…

Kicsit fura is volt, hogy a rajtcsomag drága pólója (?) áll a marketing középpontjában, meg hogy a limitnél jóval kevesebb induló nevezett.

Pilismarótra végtelenül hosszú buszút után érkeztem, lepacsiztam Bitliszbával, aztán csapattuk is a pályán. Egy fordító volt az elején, és kevés kivételtől eltekintve végig aszfalton mentünk lankásan felfelé.

Két frisítőpont volt, 4.6 és 8 kilométernél, úgyhogy okosan már a startnál otthagytam a kézben tartott kulacsom, mondván minek. Kevésbé előrelátón az AirPords dobozát és a kulcsom a zsebemben hagytam, amik végig húzták a nadrágom, meg csörögtek indokolatlanul.

Felfelé nem voltam túl elégedett, mert folyamatosan előztek meg az emberek, de az órára nézve azt láttam, hogy hat peren belüli kilométereket megyek, amikkel amúgy teljesen ki tudtam egyezni.

Tapasztalataim alapján a power hiking inkább az erősségem, mint a felfelé futás. Ez valamennyire meg is látszott a végén a sípályán, amikor sorra előztem az embereket. Az elején. Aztán egyrészt iszonyúan elfáradtam, másrészt elkezdett fájni a derekam. De annyira, hogy meg-meg kellett állnom, hogy kissé kinyújtsam a hátam. Valószínű, valamit rosszul csináltam a mászás közben… Amúgy a sípálya elépesztően meredek, ráadásul füves, a végére teljesen elfogytam.

Próbáltam rövidet depózni: megittam egy izót, megettem egy gélt, majd leöblítettem vízzel, és csapatás lefelé. Bitliszbá végig pár száz méterrel mögöttem volt, lefelé is egyszerre indultunk.

Már felfelé is jól jött, hogy a Caldera volt rajtam, mert csúszott a fű. A lejtőn is igyekeztem kihozni a maximumot, zúztam, ahogy bírtam, és próbáltam nem megcsúszni. Cserébe indokolatlanul magas, 190 feletti lett a pulzusom.

A sípálya végén éreztem is, hogy ez sok volt: mindkét vádlim görcsölni kezdett a kompresszós szár ellenére. Kis séta és nyújtás után stabilizálódott a dolog, és tudtam is hozni az öt perc alatti kilométereket a szerpentinen.

Lassan de biztosan be is értem pár versenyzőt, két srácot meg a frissítőponton előztem meg. Lehajtottam az izót, és mentem tovább, ők meg hesszeltek kicsit, ami nagyon sok idő.

Persze már az elején úgy indultam, hogy ez egy edzés, nem érdekel a helyezés, csak gyakorlok. Aztán ott van előttem valaki a pályám, látom, hogy jobb erőben vagyok, gyorsabb vagyok, és muszáj megelőzni. Ilyen ez.

Akit lehetett, megelőztem, végül a 88 indulóból 36-ként futottam be, amivel teljesen elégedett vagyok. 2:21:02 lett az időm 24 kilométeren. A végtelenül magas pulzusommal kellene kezdeni valamit, a 165-ös átlagot soknak érzem.

Sajnos fotó nem született rólam, csak amikor már a célban írtam az üzeneteket.

Következik a Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail!

Minek vannak a városi futóversenyek

A Fővárosi Közgyűlés ma szavaz arról az indítványról, mely szerint rendeletmódosítással csökkentenék a futóversenyek számát Budapesten. A tervezet szerint egy naptári évben legfeljebb három jelentős forgalomkorlátozással járó, hat kisebb forgalomkorlátozással járó, valamint három forgalomkorlátozással nem járó futó sportesemény kerülhet be a naptártervbe, a szervezőknek pedig pályázniuk kell majd, és csak úgy kerülhetnek majd be a futó sportesemények éves naptártervébe.

Mi értelme van a büdös városban aszfalton futni? Hogy a viharba jön ez az egészséges életmódhoz? — Jöttek a kérdések.

Van egy remek RW cikk arról, hogyan változtatta meg a hetvenes évek végén New Yorkot az, hogy egy merész húzással a belvárosban rendezték meg az évenkénti maratont. Előtte a Central Park mentén köröztek a futók. Akkoriban az dívott, hogy még az olimpiai versenyeket is a városok szélén vezették, csak a végére mentek be a futók a belvárosba.

“Így ment a futás. A városokban nem futás történt, a városokban autóvezetés történt.”

Mára ott tartunk, hogy a New Yorki maraton világhírű, ahogy a többi nagyváros futóeseményeire is többszörös a túljelentkezés. Londonba, Berlinbe csak sorsolással lehet bejutni. Az emberek nem csak a tévén látnak futóversenyt. Ki tudnak menni szurkolni, és van egy-egy vasárnap, amikor nem az autók robognak el az utcájukban, hanem sportolók.

Ugyanígy futni is jóval kevesebben jártak el. A fent említett New York-i futáson 2002-en indultak. A nagy budapesti eseményeken ma 8-10.000 résztvevő van. Londonban idén 40.000 futó vágott neki a maratonnak 800.000 szurkoló előtt. Az, hogy a Városligetben futók jönnek szembe, az pont ezeknek a városi versenyeknek is köszönhető. Ha előtted történik a verseny, látod a résztvevőket, rögtön közelebbnek érzed magadhoz.

“Hogy elhidd ezt a történetet, hinned kell benne, hogy az emberiség lehet egy nagy boldog család, akik együtt dolgoznak, hogy elérjék a lehetetlent. Azt hiszem, láttam megtörténni. Előző vasárnap a világ egyik leginkább problémák sújtotta városában 11.532 férfi, nő és gyermek a világ 40 országából egymillió fekete, fehér és sárga ember által segítve, protestánsok és katolikusok, zsidók és muszlimok, buddhisták és kunfuciánusok nevettek, szurkoltak, és szenvedtek a legnagyobb népünnepélyen, amit a világ valaha látott.” — Chris Brasher

Ebben az árkoktól szabdalt országban, ahol mindenki nagyon igyekszik utálni a másikat, pont jól jönnének az ilyen események.

Budapesten nagyon kevés a használható, sportolásra alkalmas terület, annál több a várost átszelő autópálya. Ezek mellett töltjük a mindennapjainkat. Én minden egyes munkába jövet és menet látom, ahogy a Keletitől az Erzsébet hídig áll az egybefüggő kocsisor a Rákóczi úton. Ahogy tehetetlen dühükben nyomják a dudát az Andrássy-Bajcsy kereszteződésben ragadtak. Ha a Király utcán sétálok ebédelni, mindig álló kocsisor mellett teszem. És a legtöbb autó nem árut szállít, nem beteg nagymamát visz az ügyeletre. Szinte az összesben egy ember ül.

A Városligetet épp készülnek beépíteni. A Margitszigeten az úszó VB miatt folyamatosak az építkezések. Kétmillió budapestinek van egy öt kilométer hosszú, másfél ember széles rekortán, amin a biciklistől a bringóhintóig mindenkivel osztozik. Európában egyedülálló módon a várost átszelő folyó két oldala kétszintű autópálya.

De miért nem az erdőkben, hegyekben, jó levegőn futnak ezek az emberek? A terepfutás egy nagyon szép, ámde teljesen más sport. Nem mindenki csésze teája. Magasabban van a belépő szintje, más állóképességet, mentalitást kíván. Tízezer embert amúgy sem lehet kicsapni az erdőbe, hogy nesztek, fussatok. Kicsit vicces is, amikor pont a szálló por elsőrendű okozói, az autósok érvelnek azzal, hogy de hát a városban szar a levegő. No shit, Sherlock.

Nekem a belvárosból kijutni egy-másfél óra tömegközlekedés. Ez autóval sem jelentősen rövidebb. A legtöbb embernek munka előtt vagy után nincs erre ideje és energiája. Közösségi terek pedig nincsenek a városban elérhető távolságban, ahol lehetne sportolni.

Amúgy az sem mellékes, hogy a nagy futóesemények jelentős pénzt is hoznak. Az indulók nagy százaléka külföldi. Egészen más saját lábon körbefutni egy várost, mint a Hop On-Hop Off buszról a dugó közepéből.

Jó pár európai nagyvárosban futottam már. Minden alkalommal egy kisebb nyaralás volt a verseny köré szervezve. A legjobbak azok az események voltak, ahol híres látnivalók mellett futottunk el. A római maratont így is reklámozzák: elfutsz minden mellett, ami számít. Vatikán, Spanyol lépcső, Angyalvár. Bécsben a Prater, Schönbrunn, MQ, Parlament, mind az útvonalon van.

A rendelet kimondott célja, hogy csökkenteni szeretnék a futó sportesemények számát a fővárosban. Nem egyértelmű, hogy mi a jelentős és a kisebb forgalomkorlátozás definíciója. Regisztrálni, és más eseményekkel versenyezni akkor is kell, ha az esemény egyáltalán nem jár forgalomkorlátozással. Ez tényleg az az irány, ami a hetvenes évekbe visz vissza.

Változás pedig akkor lesz, ha a helyes irányt választjuk. Nem az a megoldás, hogy mindenki kiköltözik Pomázra, Veresegyházra meg Leányfalura, és csak dolgozni autózunk be Budapestre.

Azzal, hogy kevesebb futó sportesemény lesz Budapesten, csak veszítünk. Ettől nem lesz jobb a közösségi közlekedés. Ettől nem épül több P+R parkoló, se kerékpárút. Ettől nem lesz élhetőbb a város senkinek. Ettől nem lesz kevesebb dugó.