Már tavaly is akartam maratonozni, volt a felkészülésről Tumblr blog, meg minden, de nem maradt rá végül pénzem. Idén erről nem lehetett szó, cserébe elmaradt a célzott felkészülés. Keveset persze nem futottam mostanában, és egy alkalommal eljutottam a 32. kilométerig is.

Ezúttal azért akartam követni az iramfutókat, hogy lassítsanak: nem akartam, hogy a tömeg eufóriája elvigyen ötperces kilométerekre az elején, aztán kifulladjak a táv negyedénél. A négy órás szintidőre célzottak 5’30″ körül mentek, velük futottam az elején. Gondoltam majd később lemaradok.

Nem egészen így alakult: valahol a rakparton megelőztem őket. Viszont éreztem magamban annyi erőt, hogy nem aggódtam emiatt.

Az egy kicsit demoralizáló volt viszont, hogy a 8-10 kilométer közötti szakasz ugyanott vezetett, ahol jóval később a 35-37 közötti távot kellett teljesíteni, és az ezt jelző táblák már ki voltak pakolva. Az pedig inkább érdekességszámba ment, hogy a pesti oldalról látszott a mezőny valóban versenyt futó eleje, ahogy éppen a budai rakparton gyűrik az aszfaltot.

Útközben találkoztunk számtalan turistabusszal, városnéző hajóval és a vízben úszó kétéltű busszal is. (Kicsit szerintem mindenki meg is utálta a rakpartokat a végére.)

A félmaratonnál olyan 1:54′ körül járt az óra, ami szerencsére se nem túl gyors, se nem túl lassú, magamhoz képest. Nem fárasztottam le teljesen magam, de nem is mentem át csigába.

Azért olyan 27 körül, amikor látszólag a végtelenbe futottunk, a változatosság kedvéért a rakparton, eléggé sokkoló volt belegondolni, hogy azért még van hátra, nem is kevés.

A 32-es táblánál jött a felismerés, hogy én ennél többet még sosem futottam, innentől lent vagyok a térképről, ismertlen a terület.

Többen mesélték azt a bölcsességet, hogy a maraton fele a 35. kilométernél van igazából. Ez járt a fejemben arrafelé. Igazából viszont itt már előnynek éreztem, hogy ezen az útvonalon már futottam két órával korábban, így tudtam nagyjából, mi következik.

A minden budapesti versenyen kötelező Nyugati téri felüljáró emelkedője kevésbé érződött kegyetlennek, mint attól előre féltem. A 39-et jelző tábla pont az alján állt, de ekkor már annyira kevés volt hátra, és még mindig négy órán belül voltam. Ekkor már nyugisabban belesétáltam a frissítőpontokba is pár lépést.

A negyvenes és negyvenegyes útjelzőket nem is láttam már, csak a RunKeeper szólt a fülemre. Aztán négyszáz méterre a céltól találkoztam a szurkolótáborommal, ennek örömére berohantam 3:58’09″ hivatalos idővel, valahogy így:

Olyan meg még sosem volt, hogy utána házi készítésű süteménnyel, szendviccsel és rétessel várjanak. Egészen csodálatos érzés, eztán mindig így akarok majd beérkezni.