SeSam.hu

SeSam is Péter Szilágyi, Engineering Manager at Ustream, residing in Budapest, Hungary. This is his playground.

Gasteinertal

During my birthday weekend we visited Bad Hofgastein where my brother was attending an emergency physician course. With all the mountains around, we definitely had to go for a hike.

Peti looking at things

And not even without an aim: thanks to a brochure we stumbled upon a local equivalent of the Hungarian Blue Trail called the Salzburger Almenweg. The Almenweg is a 350 kilometre long circular route divided into 31 stages from one alpine hut to the other. Alm translates to alpine pasture, land covered with grass suitable for grazing animals.

A notable difference from the Blue Trail is that rewards are tiered and even completing just one stage already allows the purchase of a hiking pin showing the gentian flower, the symbol of the Almenweg.

Labeling the routes differs as well. Instead of signs on the bark of trees often poles painted in Austrian white-and-red are planted to show where the route goes. Also, there are fewer signs in general than in Hungary; only when it is not obvious which way to go is there an indication of some sort. Crossroads are clearly marked with yellow arrows also indicating the estimated time required. Despite the tourist map we had proving to be pretty inconvenient—it showed the mountains in isometric 3D, which may look nice but makes it hard to gauge distances, for one—the signs were so clear we never lost our way.

On the Salzburger Almenweg

We planned to complete Stage 9 of the Almenweg which meant first climbing from Bad Hofgastein (859 m) to Biberalm (1734 m), its starting point, then crossing over to Schlossalm (2070 m) and take the ski lift back down. “Romance of low- and high-alpine huts” is the tagline of the section, but more on that later.

Bad Hofgastein from above

Even though the forecast only showed rain the first part of the ascent was completed in undisturbed sunshine. Soon after starting the actual Almenweg leg, though, rain started to pour quite suddenly. The earth, wet enough as it was, soaked completely very soon making the trails slippery and muddy. Also the alms are not just for grazing animals in name: we’ve passed many sheep and cows. Especially the latter tended to excrete all over the path too and it became hard to tell what was mud and what was something entirely different… maybe that’s the romance part that was promised?

Attention, grazing cows 🐄

I have to admit though, the rain added a great atmosphere of adventure to the hike. We’ve been enjoying ourselves tremendously despite the fact that unfortunately we couldn’t complete the planned route. The kind owner of the Fundner Heimalm—about halfway into the stage—informed us that we won’t catch the last ski lift ride down so we decided to walk back to the town instead. It still took more than two hours from there and we were soaked through.

Bad Hofgastein hike

Luckily the tourist office had a very relaxed attitude towards checking the stamps. Having the one from the starting point, Biberalm, was enough.

Now, of course, I want the diamond one, for completing the whole route.

Wet

I’d be surprised if I won’t catch a cold after today; basically all my clothing below the waistline (not covered by the raincoat) is soaking wet. Jeans are not particularly fast to dry out either.

Still, this is nothing compared to my all time greatest rain-soak, which happened on the day I tried and finally succeeded in finding my stolen bike in Kobe. That time even my backpack was permeated.

I guess the second best would be the time when I was getting home from class, still in Japan, and it was raining so heavily that the downhill roads turned into little streams of steadily flowing water. At one point I realized that the white stuff on my bare-feet sandals was my own skin, drenched and peeling.

(image via In Focus, STR/AFP/Getty Images)

Personal Cloud

Two days in a row as soon as I set foot outside it started raining. Yesterday I got soaked all suited up and today on my way to work on the bicycle. Now that I arrived it has stopped raining completely. It feels like I have one of those angry personal rain-clouds you can see in animations that follow the protagonist around. Mine is both figurative and – apparently – real.

rain over street lights

纸老虎

This morning as a I was trudging to work in the pouring rain I met a boy and a girl running together. It was relatively early and the weather was simply horrible. Yet they jogged on, albeit in proper technical gear, with determination in their eyes.

Esik…

雨

Többnyire vásárlás

Tényleg, mostanában nem írtam napi dolgokról. Egyrészt mert tényleg nem történik semmi, csak apróságok. (Illetve semmi olyan fontosabb dolog, amiről írnék is.) Másrészt meg nem unalmas, hogy itt vagyok? Úgy értem már maximum ismételgethetem magam…

Na de akkor jöjjenek az apróságok.

Például rögtön szerdán a zuhogó eső ellenére elbicikliztem ajándékokat venni. Biztos ösztrogén-túltengésem van, de kifejezetten szeretek vásárolni. Főleg mert milyen jó lesz majd ha a célszemély kibontja, és hű. (Legalábbis remélem.)

Odafelé jelenést láttam, azaz jött szembe a Mikulás biciklin. Aztán kiderült, hogy a mikulás japán, piros overállban és piros sapkában, echte fehér szakállal. Azóta sem tudom eldönteni, hogy poénból öltözött így, vagy nem is tudja, hogy mi az a Mikulás…

Esőben sem nagyon soppingolhattam, mert eddig nem tűnt fel a japán majdhogynem vallásos rítussá emelt csomagolástechnika mindezidáig ismeretlen magasságokba való emelése, azaz hogy a csomagolópapír, díszkötés és szatyor után még ráhúznak egy nejlonzacskót fejjel lefelé a kész műremekre, aminek a tetején egy kivágás van a szatyor füleinek, megakadályozván ezzel, hogy elázzon a cucc. Jó, egy kisebb erdőt ki kell vágni egy-egy díszcsomagolásért, de hát valamit valamiért ugye.

Aztán tegnap megint elmentem beszerzőkörútra, bár ezúttal nem esett. (Két hónapja még tuti simán emo lettem volna attól is, hogy vacak az idő…) Többek között nem volt nálam a pontgyűjtő kártyám az egyik tranzakció alkalmával. (Don’t ask. Negyedszázadhoz közeledve már bizony támad a szenilitás…) Namost az otthoni pontkártyákkal szemben a japánok érnek is valamit. 10-20%-át is meg lehet kapni pontok formájában a vásárlásnak, ami aztán egy pont egyenlő egy yen formában használható fel. Már van egy vagon, kéne venni Leopardot… :D

Aztán még két dolog a random utcán láttam típusból:

Még régebben megállt mellettem egy autó a pirosnál. Elöl apuka, kezében cigi, hátul anyuka, kezében cigi. Az ablakok le voltak húzva résnyire, és gyárkéményeket megszégyenítő füstfelleg szállt ki az autóból. Oh, majdnem elfelejtettem, hátul az anyuka mellett babaülés, benne kisgyerek…

Aztán tegnap amikor jöttem a suliba mentek haza olyan chugakusei-korú fiúk. A nagyobbik a nyílt utcán kalapálta a kisebbiket, akinek könnyes volt a szeme és láthatóan menekülni próbált. Mindez a zsúfolt utcán, és senki rájuk se bagózott. Haute culture du Japon.

Lehet, hogy erről kéne valami reality animét csinálni.

call me Murphy

Megszakítottam a szép sorozatot. Azért nem volt rossz, ugye? Tizenhat napig folyamatosan napi bejegyzések.

Tegnap is akartam írni, de elment a kedvem. Ugye bevezették nálunk is az online tárgyfelvételt. (Azt hinné az ember, hogyha valahol, akkor itt már előbb sor került volna erre. Mindenesetre a magyar valósággal ellentétben a mi rendszerünk működik is, és villámgyors.) Ezzel szemben viszont még mindig kötelező, hogy az ember egy papíron is leadja az órarendjét. Gondolom az informatikai rendszer megzakkanása esetére… bár erre már feltalálták a biztonsági mentés nevű szuper trükköt. Mindenesetre a tárgyfelvételi szoftver olyan okos, hogy még nyomtatni is lehet belőle ilyen papírt.

De nem a jogi karon. A mi begyepesedett karunkon csak a kézzel írott változatot fogadják el. Éljen a huszonegyedik század.

Na, a lényeg, hogy nekem ezt sikerült elfelejtenem.

Elmentem hát malackához az officeba. A kedvenc új leányzóm apagyilkosoknak szánt pillantással közölte, hogy minél hamarabb pótoljam ezt az óriási hiányt, valamint mellékeljek egy kérvényt, amelyben leírom, hogy miért felejtettem el leadni a papírt.

Ilyet se kértek még tőlem a három év alatt. Meg mi az hogy miért felejtettem el? Elfelejtettem és kész… Én már akkor sejtettem, hogy fogalma sincs mi van, ilyen kérvényekkel maximum akkor kellene operálni, ha valaki az egész tárgyfelvételről lemaradt. Nade nekem megvolt az összes tárgyam a számítógépes rendszerben, csak az írott változatot – amit nem használnak ám semmire – hagytam ki. Viszont mit mondhatok neki? Hogy hülye? (Az.)

Tegnap megírtam a kérvényét. Azért ez így túl egyszerű lenne, úgyhogy nem vittem magammal a laptoptöltő egy darabját (a cserélhető konnektorfejet). A többi sejthető, laptop lemerült, persze rajta a file, amit így nem tudok kinyomtatni. Sebaj, legalább iPodom van, zenés gimnasztikaóra keretében hazamentem, majd visszamásztam az egyetemre (hűséges sesamhu-olvasóknak itt déja vu érzésük lehet).

Az officeban a két csajszi akik a tárgyfelvételt intézik épp csak fennhangon nem röhögték ki a kérvénnyel ellátott papírom. Meg is kérdezték, hogy ugye megvannak a tárgyaim a gépben. Mondom meg…

Norbi (nyelvészet) és Siilen (BA) is jót szórakoztak a sztorin. Ők sose adnak be ilyen papírt. Ha mégis, akkor elfogadják nekik a nyomtatottat.

Ma reggel viszont tűző napra ébredtem és kék égre. Rálestem a weather widgetre a MacBookon: 20 fok. így mindössze egy pólóban és a helyzethez képest vidáman indultam a halálszar órámra.

A kilencven perces óra alatt – mint egy filmben, komolyan – gyökeres változás állt be az időjárásban: besötétedett és nekikezdett vadul zuhogni. Tekintve, hogy ez az egy órám volt, a hazaúton sikerült bőrig ázni.

Azért rávettem magam, hogy elmenjek boltba ezek után. (Az éhség nagy úr.) Aztán hazajöttem és elmentem még egyszer, mert az első alkalommal nem vittem pénztárcát.

U.I.: Valamit adnak a pénztárosoknak az Oasis-ban, most már biztos. Az 1527-es végösszegre kitett 2030 yenemből a csaj besöpörte a két ezrest, és fél tonna aprót akart visszaadni…