Ökofutás Naszály Trail M

Az idei utolsó előtti versenyre úgy készültem, hogy a megboldogult Futóblog 2013-as beszámolóit olvastam. Rettentően hasznosak voltak!

“A mezőny középső, hátsó felének ez nem egy futóverseny volt, hanem az Erdei Kirándulás és a Brutálfutás kegyetlensége.” — DK

“Tovább futva egy sráccal váltottam pár szót, aki azt mondta, hogy jön még egy kemény emelkedő, nem lesz hosszú, de ez lesz a legkeményebb. Mi van? Még nem vagyunk fent? He?” — Szuflavéder

“Futás közben azon gondolkodtam, hogy akik most ismerkednek a terepfutás szépségével, azok megkapják rendesen, úgy az eszenciáját. Ez egy nehéz technikás pálya, kellően sok sárral.” — Szasza

A fentiek sikeresen elkergették minden megmaradt illúzióm, hogy ez egy laza verseny lesz, és a hétvégére beígért esők sem maradtak el. Lehet, azért, mert Csanya ezúttal nem szervezőként, hanem sima mezei futóként vett részt… megfordult a vudu.

IMG_2036

Az útvonal első harmadát ismertem csak, hiszen voltunk itt a kéktúrán Fannival. Már vártam a rézsútos kapaszkodót a Naszályra. Mondjuk ha a többi részét is bejártuk volna, akkor lehet, hogy mégsem nevezek. Így is áldottam az eszem, hogy a közepes táv mellett döntöttem végül, és nem akartam két kört futni.

Ekkora dagonyában még tényleg sosem mentem. Azt, hogy egy emelkedő mennyire pusztít el, már sikerült megtapasztalni, most ehhez jött, hogy milyen, amikor nincs fogás a talajon, és nem csak azon múlik a sebesség, hogy mennyire emelkedik, vagy lejt, hanem hogy mekkora tócsák vannak, vagy mennyire vizes a kő. Sokszor szerettem volna gyorsabb lenni, de nem ment.

IMG_2037

Az első frissítőponton nagy derültséget is keltett a megjegyzésem, hogy ennyi sarat én még csak a tévében láttam.

Pszichésen rosszabbnak tűnt, mint ami lett a végén, mert a középmezőnyben fejeztem be, de az utolsó harmadban már tényleg nagyon küzdelmes volt minden kilométer. Hiába, a sár kinyírja a lábat: kicsúszik, nehéz elrugaszkodni, plusz terhet ró az izomzatra.

Ezek után még jobban tudom tisztelni az első két UTH célba érkezőit. A tavalyi harmadik verseny teljesen száraz körülmények között zajlott, de az első kettő pont ilyen saras volt.

Pozitív élményként viszont az szolgált, mennyire jól teljesített a Nike Air Zoom Wildhorse 4. Nagyon jól fogta a talajt, csak az igazán folyós sárban csúszott meg. Ahogy egyre instabilabbnak tűnő lépéseknél is megtartott, úgy kezdtem el benne egyre jobban bízni. Az egész verseny alatt egyszer sem estem el.

A végén a célban megkértek a szervezők mindenkit, hogy vegye le a cipőjét. Bár az egész terasz tele volt irgalmatlanul sáros lábbelikkel, szerintem csak a mi két párunk Fannival volt Nike. Pedig úgy vélem, erre a négyes sorozatra nagyon beért a Wildhorse, megéri kipróbálni.

IMG_2041

Az eredményemmel közepesen vagyok elégedett. A 3:19:19 az 53. helyre, férfi mezőnyben a 43-ra volt elég. (Azért gondolom, hogy hasonló lehetett a 2013-as versenyhez az idei, mert Szasza a 2:36-tal idén is negyedik lett volna.) 116 induló volt egyébként, és tizenöten neveztek úgy, hogy végül nem álltak rajthoz.

Nyúlcipőbolt Mátra Trail L

Úgy érzem, fejlődök! Így tűnt legalábbis a vasárnapi verseny a Nyúlcipőbolt Trails előző állomásával összehasonlítva. És pont amíg ezt írtam érkezett be a hivatalos lista, amely szerint 57. lettem a 131 férfi indulóból a Mátra Trail L távján, tehét a számok is engem igazolnak.

Mindössze egy bejegyzéssel korábban a börzsönyi beszámolóban panaszkodtam, hogy mennyire sokat kell várni a következő terepversenyig, aztán tessék, már ott is találtam magam a Mátrában. (Kicsit gyakrabban kellene írni, azt hiszem.)

Ígért ugyan a meteorológia esőt, de csak délutánra, köd az viszont volt bőven az odaúton, fent Mátrafüreden pedig csak felhős volt az ég. Persze egy nappal a verseny után szakadt: Csanya épphogy elkésett a vuduval.

Úgy készültem, hogy volt nálam póló, hosszú ujjú felső, kapucnis mellény és vékony kabát is, hogy majd a rajt előtt összeválogatom, miben indulok. 10-12 fokot ígértek a verseny idejére. Végül a póló mellett döntöttem, igen bölcsen, mint azt később megtapasztaltam. A kapucnis mellényt pedig betettem a hátizsákba egy zacskóba csavarva, hogy ne izzadjam át. Ha mégis elered az eső, legyen valamit a fejemre húzni. A szokásos béléses rövidnadrág mellé a kicsit már elnyűtt kompressziós zoknit vettem fel. A cipő a szuperül bevált Wildhorse 4 maradt.

A 28 kilométeres L távra a két fél literes soft flaskot vittem csak vízzel töltve, két Magna Shot, egy Energy Shot és két gél mellé. A nyári melegben sokat segített a víztartály, de ebben az időjárásban inkább csak fölösleges teher lett volna.

A rajt után egy olyan bollyal tartottam, akik az emelkedő aszfalt ellenére is viszonylag lendületes tempót mentek. Érzésre azt volt legalábbis, és az óra is 4 perccel kezdődő ezreket mutatott. Ahogy egyre meredekebb lett az út, úgy lassultunk is persze, majd az erdőbe érve elkezdődött a gyaloglós mászás.

Kissé aggasztott, hogy már ennyire az elején szakadt rólam a víz, ami viszont még jobban, hogy a pulzusom nagyon hamar felugrott 170 közelébe, és nem is nagyon tudtam csökkenteni. Felmerült bennem, hogy fogom-e én ezt bírni a végéig, vagy megint elmegy az erőm a lejtőre.

Ezúttal nem jártuk be előre az útvonalat, de az M és L távok útvonala fedésben volt, Fanni pedig lelkiismeretesen végignézte a szintrajzot, így tudtam, hogy nagyjából a hatodik kilométerig kell kapaszkodni felfelé. Az elágazában, ahol áttértünk a piros keresztre, Crew irányítók is álltak, nem lehetett elvéteni.

Innen tényleg lejtő volt, viszont elég meredek, és valami erdészeti munkagép fel is szántotta, úgyhogy nem voltam túl elégedett a tempómmal. Az sem segített, hogy a lehullott avar miatt nem lehetett látni, hová lép az ember, kőre vagy faágra. A nagy figyelés közben meg nehezebb jó iramban menni.

Hamar beértünk Mátraházára, ahol a parkolóban volt felállítva az egyetlen frissítőpont. Az összes vizem el sem fogyott, ki kellett önteni. Az egyik palackból aztán megittam egy deci kólát, és kértem bele izót. Még az emelkedőn benyomtam egy magnéziumot előtte, úgyhogy ezen kívül csak három pici sajtkockát kaptam fel. Igyekeztem sokat nem szöszölni, de még így is voltak, akik nálam gyorsabban depóztak. Azt már megtapasztaltam, hogy értékes perceket lehet otthagyni a frissítőpontokon.

Mátraházától ismerős volt az út, hiszen gyerekkoromban gyakran jártunk a honvéd üdülőbe a szülőkkel. A kellemes, jól futható lejtőn sikerült valamennyit behozni a depózáson. Az üdülő bejáratánál indultunk felfelé a Gabi-halála — Pisztrángos-tó útvonalon, amin anno sokat túráztunk családostól. Még nem volt szétszórva a mezőny, oda-vissza előzgettük egymást nagyjából ugyanazokkal az emberekkel. Egyiküket pont egy pataknál értem utol, és amíg kereste a lépést, nekem nem jutott támaszték, így bokáig süllyedtem a sáros latyakba. Valamennyi be is folyt a cipőbe, ami eleinte aggasztott, mert ha átázik a láb, az mindenféle kellemetlen mellékhatásokkal jár később, de végül ez a félelmem alaptalannak bizonyult.

A Jason Koop könyvre emlékezve a Kékesre felfelé menet felszívtam egy csomag gélt. Ez a mászás amúgy elég veretesnek bizonyult: utólag néztem Straván, hogy két egymást követő kilométeren a szintkülönbség +117 és +177 méter volt. A pulzusom itt már a 180-at nyaldosta, de ezt elkönyveltem olyan tényezőnek, amivel nem tudok mit kezdeni, tehát fölösleges rajta rágódni.

Azért örültem, amikor megláttam a TV-torony épületeit. Az ország legmagasabb pontja kőnél egy sárga kabátos srác – talán Crew? – viccesen mondta, hogy még 500 méter van felfelé. Rémült arcot vághattam, mert sietett hozzátenni, hogy csak viccel, innen már csak lefelé van. (Amúgy nem, meg meg se voltam ijedve, de mindegy is.)

Következett az első komoly tesztje annak, hogy mennyit vett ki belőlem a magas pulzus: a sípálya lefelé. Alapvetően elégedett voltam a tempómmal, de azt a fajta könnyed repülést, amit csak videókon láttam eddig, nem sikerült hozni. Igyekeztem minél kevesebbet fékezni, minél kevésbé odaverni a lábam, csak kontrolláltan zuhanni. Az óra néha mutatott négy percnél is gyorsabb ezreket, de a valóságban azért nem voltam ilyen gyors. 4’27” és 4’54” voltak a kilométerek. Azt mindenesetre fejlődésként értékeltem, hogy nem előztek meg sokan, sőt, volt hogy én voltam a gyorsabb.

Már majdnem az aszfaltnál jártunk, amikor sikerült kis híján felbukni egy kőben. Na ekkor éreztem először, hogy behúz a vádlim, mintha savasodnék, amitől eddig nagyon jól megóvott a kompressziós szár. Azért igyekeztem minél gyorsabban lejutni újra a frissítőponthoz.

A chip csippantás után mentem is a folyadékért, mert ezúttal sokkal jobban elfogyasztottam a raktáraimat az emelkedőn. Az egyik palackba vizet kértem, a másikba izót akartam, de a Crew addigra félig töltötte kólával, mert nem szóltam, hogy az csak helybeni fogyasztás lenne. Rövid újratervezés után elengedtem: jó lesz a kóla is, ne húzzuk az időt, tovább. Már nincs sok hátra.

Próbáltam minél jobb tempót menni a lejtőkön, de ezen a szakaszon is volt – nekem – technikásabb terep kavicsokkal, gyökerekkel. Eleinte ritkult a mezőny, ami azt is jelentette, hogy reflexből elkezdtem nézni a szalagokat, amire eddig nem nagyon volt szükség. Nem sokkal később viszont beértem az M táv végét, amivel együtt járt, hogy néha a single tracken beszorultam lassabbak mögé, cserébe nem kellett figyelni az útvonalra annyira.

Alapvetően az a megborulás, amit a Börzsöny végére sikerült elszenvedni, nem jött el. Fáradtam persze, a pulzusom még mindig magas volt, de tudtam futni, még az emelkedőket is jobbára. Azért a Sástóig tartó utolsó nagyobb mászás végére már megjött a “mi a bánatot keresek én itt, ahelyett, hogy bármi más” érzés.

A fáradtsággal jött némi türelmetlenség is. Sástónál át kellett kelnünk az úton, ahol egy autós pont azt az időpontot választotta előzésre, amikor én baktattam át keresztbe. Néztem is, hogy ironikus lenne, ha egy terepversenyen vasalna ki egy autó. Valaki dudált, pillanatra felbosszantott, de mentem tovább. Hülyékre sincs idő.

A Sástó—Mátrafüred rövid szakaszról csak két emlékem maradt, a fotós srác, akinek megdicsértem a kényelmes kempingszékét, és a tény, hogy kezdtem légüres térben futni, se előttem, se mögöttem nem láttam senkit. Újra elkezdtem nézni a szalagokat, és valahogy ritkásabbnak tűntek. Papíron lejtett az út, de már nagyon nem éreztem az erőt. A matek adott motivációt, már láttam a három és fél órán belüli befutót.

Viszonylag gyorsan ki is bukkantam Füreden. A hosszú főutcán újra láttam  magam előtt futókat, de nem sok esélyt láttam a befogásukra. Épp ellenkezőleg, inkább távolodni látszottak. Tudtam, hogy nincs messze a cél. Így utólag, ha itt van mögöttem valaki, aki versenyzésre sarkall, talán még ennél is jobb időt mentem volna, de a vákuumban belefért egy belesétálás is az utolsó kilométeren. Ennek ellenére még mindig 5’30”-5’41”-re jött ki a záró tempó.

A célban elég szarul nézhettem ki, mert az első kérdés az volt, hogy jól vagyok-e. Mondtam, persze, aztán ültem pár percet az iskola előtt, és csak utána mentem be megkeresni Fannit, aki várt. Neki is van ám beszámolója az M távról, és sokkal jobban ír, mint én!

Végül 3:26:47 lett a befutóidőm (Strava), amivel teljesen elégedett vagyok. Szerintem sikerült magamból kiadni mindent. Ha hosszabb lett volna, nem nagyon bírtam volna tovább. A 65/172 összetett eredmény is sokkal jobb, mint a Börzsöny Trailen. Ráadásul erősnek is tűnt a mezőny, a 6-14. helyek között például a férfiaknál 3 perc különbség van összesen.

Meg még az volt, hogy az öltözőben konstatáltam, hogy a bal zoknim alatt egy kis meglepetés található. A nagylábbujjnál kilyukadt ugyanis a zokni, illetve már olyan volt, de a verseny alatt még nagyobb lett. Az ujj így közvetlenül a cipővel érintkezett, amitől először vízhólyagosodott, majd a felázott bőr jórészt le is vált, csak egy kis darabka tartotta. Pedig ez nem is az a lábam volt, amivel belegázoltam a patakba. Szerencsére egy kedves Crew engem is leápolt, miután a súlyosabb sérüléseket ellátta, úgyhogy nagyon elégedett voltam.

Amivel viszont kevésbé, és nem is tudom szó nélkül hagyni, az a terepfutas.hu weboldal. Hagyján, hogy a nevezéskor összedőlt, mint a kártyavár, amikor pár százan megütöttük, de azóta is használhatatlan. A versenyek lapjain még mindig egy placeholder szöveg van, a táblázatok túl szélesek, nem görgethetőek, szövegek lógnak rá menüpontokra. Asztali gépen még olvasható valamennyire, – bár ott is inspectorból kellett overflow: scroll;-t adni az eredménylistának, hogy látsszanak a részidők – de mobilon igazi katasztrófa. Szerintem rossz az irány, nincs szükség a csilli-villi pörgő szövegre a menüben meg a parallax scrollra, azt kellene megoldani, hogy kéznél legyen az információ minden eszközön olvasható módon.

Nemsokára indul a nevezés a Budai Trailre, ami tavaly 11 perc alatt telt meg, nagyon kíváncsi leszek.

Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L

Nem kellett soknak eltelnie az UTH után, hogy vissza akarjak menni az erdőbe versenykörülmények között. A Skyrun egynek jó volt, de inkább aszfaltos futásnak számított. A Nyúlcipőbolt-sorozat börzsönyi állomása adta magát, mint következő lehetőség. Emlékszem, még panaszkodtam is a regisztrációkor, hogy miért ilyen rövid a legnagyobb táv is…

Aztán megnéztem a szintrajzot meg a szintidőt. Meg eszembe jutott, amikor télen itt futottuk a kéktúrát, és másztunk a Csóványosra. Egy héttel a verseny előtt pedig bejártuk az M távot, ami után egyértelmű lett, hogy pont elég kihívást fog jelenteni ez nekem.

Szerencsére pont úgy van időzítve a rajt, hogy a csettegő erdei kisvonattal nyugodtan elérhető Vácról. Öltözés közben nézegettük a futókat. Mellettünk egy copfos szőke lány készült, Fanni mutatta, hogy piros a rajtszáma, velem fut majd. Én a nevet is elolvastam: Tiricz Irén. Ebből egyértelművé vált, találkozni a pályán nem fogunk. Azon gondolkodtam, egy ismeretlenül köszönés meg hajrá az ilyenkor jó, vagy inkább tolakodó.

A hosszú táv fél órával előbb rajtolt, pontban tízkor. Amúgy családiasan, amikor száz futó indul el, nem többezer, mint egy városi versenyen. Diósjenő határában elhúzott mellettem Szasza; néztem is, hogy hogy kerülhetett mögém. Utólag derült ki, hogy elhagyta a dugókáját, és percekkel később tudott csak elrajtolni.

Nagy előnye volt a bejárásnak, hogy tudtam, mi következik: megyünk felfelé, kvázi folyamatosan, csak a meredekség változik. A kisebb emelkedőket még meg is futottam, de próbáltam nem elfutni az elejét. Csanyát ismerve lesz itt még csúfság.

A bejáráskor a jelöletlen erdészeti úton mentünk le az első depóhoz, és az itineren sem a piros csíkra volt illesztve a lejtő, mégis azon volt a szalagozás. A másik fura dolog, hogy a frissítőpont nem bent volt a faluban, hanem az elágazásnál. Mindenesetre megtanultam, a szalag az igazság, nem az előzetes GPX.

Próbáltam szigorú fegyelmet tartani a depózás során: nem szüttyögünk a ponton, hanem a kötelezőt csináljuk, és indulunk tovább. A procedúra azzal kezdődött, hogy az egyik palackot odaadtam pár deci kólának, azt megittam, majd feltöltettem mindkettőt vízzel, és uccu neki. A sópótlást tabletta, és a gélek valamint a Magna Shot adták. Kicsit gyakorolni kellett, hogy a puha palackra hogyan csavarom vissza a tetejét, de a Crew sokkal profibbnak bizonyult ebben.

Innen kezdődött az ugrás az ismeretlenbe, mert elvált a középtáv és a hosszú útvonala. Néha indokolatlannak tűnve bementünk a málnásba, aztán jött egy kopasz köves erdészeti úton a gyilkos felfelé menet. Akartam lentről csinálni videót, ahogy kúszik fel előttem a mezőny, de elengedtem. A nap sütött, a Péter mászott.

Lassan kezdtek jönni azok a gondolatok, hogy vagy vége lesz a felfelé menetnek, vagy nem tudom, mi lesz. Az addig elfogadható átlagsebesség csúnyán zuhant. Azzal vigasztaltam magam, hogy mit nem adtam volna, ha ennyire jól érzem magam Visegrádnál az UTH-n. Most van verseny, most kell mászni.

A tényleg kiválóan futható single track piros háromszög nagy megkönnyebülés volt azért. Egy csávót azért előztem meg, mert elesett, és fájt a keze. Beszélgettünk egy lánnyal, aki el akart engedni, de mondtam neki, hogy inkább ő nyulaz engem, mintsem akadályozna. Ha így haladunk, meglehet öt órán belül.

Egy kő mögül fotóztak itt, de valamiért minden képen kifejezetten húsosnak tűnök, nem a jó értelemben. Gondolom a trikó és a hátizsák sem segítettek, illetve golyószerűvé tesz a sapka a fejemen.

A Nagy Hideg-hegy úgy élt az emlékeimben, hogy valami sípálya-szerű meredeken kaptattunk fel a kéken. Most a másik oldalról közelítettük, de az sem volt jobb. Szerintem a frissítőponton megelőztem pár embert, de kezdett erodálni a fegyelem.

Sajnos megint ismertem, ami ránk várt: hiába volt meg a nagy része a szintemelkedésnek, előbb lementünk ugyanott, ahol fel, majd fel kellett szenvedni magunkat a Csóványosra. Kezdtett fogyni az erő, és a lejtőket sem tudtam rendesen megfutni. Lassan be-beértek emberek. Különösen bosszantó volt, amikor valaki úgy előzött, hogy lehagyott, majd megállt fotózni, amikor is én visszavettem a pozíciót, de simán utolért újra.

A Csóványoson megnyugtattak, hogy innen csak lefelé megyünk majd, ami majdnem igaz is lett. Igyekeztem kocogni. Néztem a tempót, és örültem, ha hétperces kilométereknél jobbat sikerült tartani. Ennél azért joval lendületesebben vettem a lejtőket—különösen az ilyen lankásakat—az elején.

Ezen a szakaszon folyamatosan előztek a jobb kondícióban lévők, olyanok is, akiket végig magam mögött tudtam. Egyedül a végére szívtam fel magam, és a szintén lejtős diósjenői aszfalton 5:30-as kilométereket is sikerült abszolválni. A kedvem is jobb lett: annyira mégsem lehetek satnya, ha a végén is így bírom.

4:51:35 lett a vége, tehát bőven meglett az öt órán belüli teljesítés. A férfi mezőnyben ez a 104 befutóból a 68. helyre volt jó. Kétségtelen fejlődés a Vérteshez képest, ahol sokkal rosszabbul szerepeltem. Összetettben 86/138-at jelent. Elégedett azért nem vagyok, mert ha a végén a zöld csíkon tudtam volna értékelhető módon menni, akkor sokkal jobb eredményt is elérhettem volna.

Ezen a futáson volt rajtam először élesben a Salomon Adv Skin 12 hátizsák, amit pont a névadó sportbolt születésnapi akcióján húztam be, és tökéletesen bevált. Tényleg olyan, mint egy második bőr, teljesen rám simul, iszonyú kényelmes, gyakorlatilag el lehet felejteni, hogy ott van. A puha palackok nagy előnye, hogy nem lötyögnek, ahogy fogy a víz belőlük.

A Decathlon futóhátizsákkal ellentétben ennek a zsebeit elérem anélkül, hogy le kelljen venni. Volt hely a három Magna Shotnak, öt zselének, és a kicsinek épp nem mondható 5,5″-es telefonnak is. A szemetet a palackok előtti zsebekben gyűjtöttem—ez az újítás a zsákon az előző változathoz képest. Víztartályt nem is raktam bele, elég volt a két fél literes soft flask.

Talán az a legjobb mércéje, hogy mennyire stabil a hátizsák, hogy smemi nyomot nem hagyott a pólón, míg az UTH-n a Decathlonos teljesen kibolyhosította a hátamon a felsőt, annyira súrlódott.

A másik újdonság a cipőm volt. Még az UTH előtt akartam váltani a Nike Wildhorse aktuálisan legfrissebb négyes sorozatára, de se a boltban se online nem volt egy darab se. Aztán pár nappal később, hogy beszereztem a Brookst, hirtelen lett a Nike Fashion Street Storeban pont az a szín, amit kinéztem, ráadásul akciósan…

Azóta persze tudom, hogy ez azért volt így, mert időközben megjöttek az idei színek, a régi kollekciót meg kipörgették. A cipő mindenesetre nagyon szuper, kicsit bumfordi, de nagyon puha. A felsőrészt sokkal stabilabbnak és párnázottabbnak éreztem, mint eddig bármelyiket. Érdemes felpróbálni, mert bár ugyanakkora méretet vettem, mint az összes többi Nikem, picit talán szűkebb a megszokottnál.

A talprész kevésbé hokásan himbilimbi, ellenben ugyanolyan jól csillapít, rá lehet menni éles kőre, tobozra, nem szúrja a talpat. Pedig ebben sincsen rock plate, egyszerűen csak kényelmesre van csinálva. A bütykei is nagyobbak a Calderánál, nem is volt gondom még a poros-szakadékos piros csíkos lejtőn sem, ami az első frissítőponthoz vezetett.

Fűzőnek való zseb és kamáslit rögzítő tépőzár viszont nincs rajta. Ellenben nincs kamáslim, és még sosem akadt bele a fűzőm tereptárgyba, tehát lehet ez amolyan sárkányfű-dolog…

Most kifejezetten rossz, hogy a következő terepfutas.hu verseny csak októberben lesz a Mátrában.

Addig is edzés, edzés, edzés; illetve jó lenne pár kilóval könnyebben rajthoz állni.

New HM PR: 1:39’47”

It’s been a while I wrote about running here but the Nike sponsored blog getting closed down means this is about to change. I never stopped running; sometimes more sometimes less but I’m always out there. As a general tendency, however, I felt I’m getting slower.

And then at the annual summer marathon relay’s individual half-marathon I managed to run a new personal best. It was so surprising I didn’t even realise it at the time, only afterwards.

Granted, the conditions were perfect. Held in the middle of June this relay is usually ran in scorching heat. Last year tents had to be erected for the runners to wait under for the baton exchange. Not this time: although rain was predicted, the sky was only heavily clouded with the temperature between 15 and 20°C.

One other thing I dislike about this event is the fact that the track is only a 7 km circle, which means individual half-marathoners have to complete three laps. I’ve always found these kinds of races quite disheartening. I rather run a track with no repeats, if possible.

I have not trained specifically for this distance, neither before nor now. Usually I could finish under 1:45′, and my PB was just barely under 1:40′. Some races I ran with my dad at a comfortable 1:50’+ pace. Here’s my progression in detail:

  1. 2010 September: 1:53’23” — my very first official HM time
  2. 2011 April: 1:44’39”a very windy HM I was quite happy about
  3. 2011 September: 01:44:05a small improvement
  4. 2012 April: 1:41’54”tried to get under 100 minutes
  5. 2012 September: 1:50’14”
  6. 2013 April: 1:39’51”the now beaten PR
  7. 2015 April: 1:53’37” — accompanied my dad to his first HM
  8. 2015 September 1:53’39” — again, my dad’s (60) tempo
  9. 2015 November 1:42’31”
  10. 2016 April: 1:44’54”

Without any special training or set goal on June 12 I managed to run an official time of 1:39’47”. That means I’ve only shaved four seconds off of my PR, nevertheless I’m still quite proud and happy. It feels like I’m back in the saddle and not that old just yet.

K&H half-marathon

17th K&H olympic marathon relay

Crossing of my list another thing I haven’t done before: participating in an official organised running event.

How I ended up as a member of a marathon relay is somewhat complicated: an ex-colleague of mine saw the Facebook ad of her ex-colleague who was looking to find a 6th teammate, and  promptly she set us up. (The team had lost a member because due to the heavy rains and flooding the race had to be delayed.)

It was an interesting experience to run in a race. The proximity of other runners can both be a source motivation and desperation. When I had my turn (2nd leg) I was quite happy to see how many others I was easily able to take over during the first 1,5 km or so. Later on though this exhilaration induced starting speed took its toll when I tried to keep it up during the long and extremely hot riverside section. I ended up finding another contestant with a similar pace and followed her for the most part.

The refreshment tables were a pleasant change from my usual runs when I have to scour for sources of water constantly. (And Hungary is a lot less equipped with public wellsprings than Japan.) I particularly enjoyed the spray shower, albeit it lasted for only a fraction of a second if ran through.

valtaska

Our team consisted of amateur runners and was aptly named Váltáska, a word play on the similar words for baton exchange and shoulder bag. Despite the scorching heat our cumulative time was just 7 seconds above 4 hours and 5 minutes. My leg lasted 37’16” according to the Nike+ chip, which proved to be perfectly precise: it announced the 7km mark just as I was handing the baton over.