„Nothing in the world can take the place of persistence. Talent will not; nothing is more common than unsuccessful men with talent. Genius will not; un-rewarded genius is almost a proverb. Education will not; the world is full of educated derelicts. Persistence and determination alone are omnipotent.”

Calvin Coolidge – US President 1923-1929

Plans fall through, don’t they? I got ill on last Thursday and I’m still on antibiotics since then. This week every day there was some kind of meeting or event in the evenings so I couldn’t go running. Also as a result of leaving home at half past eight and getting back at close to midnight I couldn’t make myself wake up early for a morning run before getting to work either. 9-to-5 really doesn’t give much room for anything else it seems. (Yes, I know I’m lucky and everyone else works 15 hours a day.)

Recently I’m facing a logistical problem. I have too many paraphernalia to keep on me, but they don’t validate carrying a bag either. Like today I had to put my iPod and its headphones, my wallet, two phones (iPhone and company phone), my set of keys and a pack of handkerchiefs in various pockets. Now that the summer is coming and I usually travel light I’m finding it increasingly harder to carry all that stuff around. Bulging pockets don’t look good either. A backpack is overkill and – I think – so would be a messenger bag. So keep I wondering, what the hipster way is…

I don’t even like laptop stickers:

Nem igazán nézek ki annyi idősnek, mint amennyi valójában vagyok ugyebár. Ennek folyományaként rendszeresen rákérdeznek a koromra, ha boltban járok.

Tegnap jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi zavar engem ebben a legjobban. Ok, fiatalnak nézek ki, ez vagy jó vagy nem, de nem lehet rajta változtatni. Viszont amikor megkérdezik, elmúltam-e már 18, én meg előhúznék valami igazolványt, akkor elhárítják: nem kell az, elhiszik bemondásra.

Na de akkor mi értelme ennek az egész cirkusznak? A 16 évesnek is elhiszik, ha mondja? Vagy rendesen legyen betartatva a törvény, és kérjenek is személyit, vagy ha úgyis mindegy, akkor meg ne izéljenek fölöslegesen.

A másik aspektus, ami talán Japán után lehet zavaró, az a jelelgeztes kelet-európai cinkosság éreztetése. Én *tudom*, hogy kiskorú vagy, de látod, jó fej vagyok, elhiszem neked, elvégre a te életed, ha piálni akarsz én nem tartalak vissza. Amúgy is, ha nem itt, akkor máshol megveszed.

Nehogy már nekem kelljen zavarban lennem, ha huszonhat évesen veszek két sört.

Heh, pedig én – ha lehet – sosem teszem le a táskám a földre. Hátizsákot semmiképp, csak szobában, tiszta felületre. Sporttáskát, illetve bármit ami szövet, is csak ha a szükség úgy hozza. Például vonaton keresek neki egy viszonylag tiszta padlószegletet, vagy inkább tartom. Nejlonszatyrot már inkább leteszek, de van, hogy azt sem szívesen. Szóval abban a hitben éltem, ez sima OCD, freudi manifesztálódása valami homokozóbeli traumának, erre tessék, kiderül, hogy valójában úrinő, azaz esetemben úriember vagyok, legalábbis e téren. Rockernek úgyis túl sznob/igényes lettem volna.

Előző héten volt, hogy lementem, és a ház előtt egy kupac szemét fogadott. Aztán később tesóm is mesélte telefonon, hogy “feléledt a nyolcker”. Pont a mi környékünk volt a soron, hogy elinduljon az az élő össznépi MMORPG, amelyikben rivális guildek rajzanak ki az utcákra, hogy az outdoor bossokhoz hasonlóan impozáns lomhalmok nyújtotta looton veszekedjenek. A jobbak persze iparűzési szinten, gépesítve hélótáztak egész nap. Elférni a járdán nem nagyon lehetett, és ha lehet a szokásosnál is többet szívtam a barna szofi füstjét.

Igazából amit furcsállottam, hogy másnapra az utolsó forgácsig eltüntették a kupacokat, és csak néhány makacs folt az aszfalton árulkodott a lezajlott lomtalanításról.

Kaptunk a szülőktől két mini komódot avagy éjjeliszekrényt. Lapra szerelve érkeztek a lakásba, úgyhogy nekünk kellett összerakni. Tesóm tegnap este, én ma raktam össze az enyémet, de mindkét alkalommal meglátogattak az alattunk lakók, hogy mit kopácsolunk.

Tegnap mondjuk valóban későn sikerült belekezdeni, öcsém olyan tízre végzett az összeállítással. A legvégén kopogtatott az alattunk lakó srác, és – teljesen jó fej módon – elmesélte, hogy külföldre utazik, korán kell kelnie, és aludna. Megbeszéltük, hogy tulajdonképp készen van a cucc, csend lesz.

Én ma hazaértem, megvacsoráztam, és bátrabban álltam neki a munkának, tekintve hogy az alattunk lakót már nem zavarhattam… Nyolc körül kész is lett a szekrény, és már a kádba csobbantam volna, amikor a kettővel alattunk rezidens illető csengetett, hogy pihennének, és hogy már második napja kopácsolunk.

Persze valamilyen szinten igazuk van, ezt nem vitatom, viszont – talán Japán miatt is – kicsit máshoz szoktam. Egyrészt azért annyira súlyos kopácsolást nem csapott egyikőnk sem: a komód összeállítása alapvetően rengeteg facsavar beerőltetésével jár, összesen hat szög került az egészbe, és néha az illesztéseknél kellett kopogtatni kicsit. Másrészt tesómmal mindketten estére szoktunk hazaérni; én munkából, ő óráról vagy kórházból. Valamikor viszont muszáj összerakni ezeket a bútorokat, és hát ilyenkor érünk rá. Ha hétvégén csináljuk, az ugyanolyan ellenérzést váltott volna ki, ebben szinte biztos vagyok. Velem is előfordult, hogy arra jöttem haza, hogy fúrnak valahol a házban, amit kiválóan vezet a fal. Mégsem kezdtem el keresni, hogy ki zajong. Új építésű a ház, sok a frissen beköltözött, értelemszerű, hogy szerelési munkákat kell végezni. Tizenegy után meg még sosem volt ricsaj.

Anno Japánban nekem is volt hangoskodó szomszédom, ráadásul ő durván nyomta. A nyitott ablakon keresztül akár nálam is zongorázhatott volna, mégis majdnem két hétig tartott, hogy átkopogjak, és kérdőre vonjam. És az is csak ideig-óráig használt.

Ázsiai kultúrákban amúgy sem divat a direkt konfrontáció. Kollégiumban lakók mesélték, hogy ázsiai szobatrásaik elégedetlenségüknek inkább a különféle officeokban adtak hangot, ami az ő kultúrkörükben normális megoldása a dolgoknak, nyugati szemmel meg felnyomás. Egy japán is előbb hív rendőrt a randalírozó szomszédra szerintem, mintsem hogy átkopogna.

Nyilván bár épp a másik oldalról beszélek, egy kicsivel több türelem és tolerancia lehet, hogy elkelne. Esetleg van Magyarországon valami nagy társasházi illemkódex, amiből kimaradtam?

Here’s a question of morality to you, readers.

Let’s say there’s an issue you’re passionate about, something you have also expressed your opinion about before. Then suddenly you find out that should you stand your ground and defend what you believe it won’t be you who suffers, but people that are close to you.

Essentially the conundrum is if you would stick to your beliefs and ideals at the cost of grief and distress caused to your relatives. Or would you just swallow a bitter pill and keep your mouth shut.

Hypothetically of course. Any resemblance to actual situations is purely coincidental.

My perception of girls lately is more along the lines of:

You wouldn’t want to make a universe angry. I bet an angry universe would look at you with eyes like that.

You know, so it’s not all flowers and humble expressions of admiration and gratitude.

You can read the whole thing here.

And we love you, of course, regardless.