How can you have any pudding?

I have a class in which we watch a couple of movies revolving around racism, stereotyping and cultural problems. Then there is supposedly a discussion.

In the first class we received a list of movies we’d watch during the semester. One about Koreans living in Japan, one about the Holocaust, genocide in Rwanda, child soldiers in El Salvador, a political prisoner in Chile and finally about the Japanese history textbook scandal.

We were organised into groups and were given a movie to do a short presentation on them beforehand.

The titles of the movies were in katakana. I tried asking the professor how my movie, ショア, was really spelled, but she had absolutely no idea. Really though, I should have expected that. Japanese customs dictate to rewrite everything in katakana, following some rough pronunciation. The only problem is it’s usually futile to even try to decipher what the original word was, especially the case with names.

I know, I should look things up in Japanese instead. It would improve my language skills.

A few keywords in google helped me out soon enough, and the Wikipedia even has a disambiguation for ショア. Without any sarcasm this time though, I should have known the Jewish word for Holocaust (Shoah). Or could have known about this apparently famous movie.

Mentioning the Holocaust also led to an interesting experiment, when the professor asked the students if they knew what the word meant. To my honest surprise none of them could explain, and only a few have heard it before. Even considering the predominant attitude of japanese students towards questions asked by lecturers (stare at notes, don’t say a word), this was quite shocking.

I don’t think you could get away with not knowing what happened - for example - in Hiroshima in any European university. And how is the Holocaust any different? Maybe history is like geography: for those living in the top economic powers it’s safely negligible.

Or I’m being a snob.

Anyway, today we finished with the first movie, パッチギ, about the life of a Korean family (?) in Japan. To be honest I didn’t like it one bit. It had everything that makes contemporary Japanese movies unwatchable. It just pelt stupid, with the actors running around with flailing arms at supposed fight scenes, the incessant shouting matches. The acting was so overdid and insincere that could only be compared to the TV dramas here. It just didn’t feel right with a topic originally serious to fool around like that.

Coming home I looked up the title and I learned two things. It is actually a comedy/drama, which explains the absurdity of it. I suppose I just don’t have the same humour the Japanese have. And also that it’s a sequel (?) to a previous one with a similar title.

What the class completely failed at was the discussion part. It could have been actually interesting for once to pick the brains of my fellow classmates on the topic of foreigners living in Japan. Not that I expected anything resembling a honest conversation… not in class. (Well, not wherever.)

We didn’t have time to actually talk about anything we saw, and next week we’re going on to the next movie. I suspect though that even if we did have an attempt at discussion, no-one would have spoken up anyway.

Psychedelic Chinese Law

David was right and Chinese Law class is unbearably boring. It’s especially cruel for being the first class in the morning, when people (or at least me) are comatose enough without being sedated by a monotone speech about law philosophy. Nevertheless there was an interesting improvement about five minutes ago, when the class turned into a semi-psychedelic show: the professor’s laptop connected to two screens on each side turned on its screensaver, parallel lines in all colours of the rainbow tilting and transforming in random directions. All we miss are some drugs now.

School Affairs Information Systems

As I’m writing this my brother is trying to log in to his university information system without any luck. His attempts just land him back to the same login screen.

This – I’m sure – is no news for anyone currently enrolled in an institution of higher education in Hungary. Every registration and exam registration period is a nightmare for university students.

Last week I kept vigil with BH because for some reason her registration for sports classes commenced at midnight. (Could be some university employee’s idea of a practical joke: let the students sit up late before their first day…) Naturally, when the clock struck twelve no-one could log in anymore: the servers couldn’t handle the hordes of students desperately trying to get into one of the classes. Because it’s also important to know that there are never enough spots for everyone. She managed to catch the last spot available even though the system kicked her out halfway. Just under 18 minutes every single class was full.

My bother has his own horror stories of registration. He told me his first year anatomy exams for the first week all filled in a minute. And of course every time he tried he got disconnected or just stuck at the login screen.

I remember during my own short but fruitless career as a Hungarian university student the system wasn’t any different. We even had an older version of the software they use now. Ours used ActiveX controls to remotely connect to the server. The modern ones are based on a .NET system (as far as I can tell). The reason why we never managed to have a good atmosphere in our classes was partially the fault of the registration. Even though we were sorted into groups we never managed to get into the same classes as our group mates or friends. Rather, we were happy if we managed to sign up for what we wanted to at all. This way of course there were usually only totally unknown faces and different people in every single class we had.

It’s understandable that it’s an IT nightmare to build an information system for universities: it has to be able to (in theory) stand the assault of throngs of students during registration period, while other times there’s barely (if any) use of it. At least this is how I see it.

Still, in Japan I had a completely different experience of registration. Most importantly there are no limits set for classes. There are – most of the time – no fixed number of spots. Registration goes for a couple of weeks, during which we can go to any class we want to and observe. Then when we made our decisions what to take (based on real classroom experience not just the syllabus) we can sign up for everything even on the last day of registration. The professors and the office know what to expect and when needed they just adjust the classrooms to the number of students. No-one remembers registration periods as constant headaches and ceaseless worrying. Concerns like “what if I can’t take enough credits” or “please God let there be enough spots left in class X” never existed.

I can truly feel for anyone who’s a victim of the Hungarian madness. It must be positively infuriating when issues possibly affecting people’s entire future are completely out of their hands. I simply refuse to believe that this is the only way – the best way – to handle these situations. And what makes it even worse students can’t hope to receive any help whatsoever from the university office employees. It’s usually regarded the student’s own petty problem if he/she couldn’t register for an important compulsory class or an exam. Tough luck, so to say.

I think it should be recognised that higher education is a kind of a service. It’s the students who could make a certain university great, and it’s not the institute’s job to crush them but to help them develop. I think the often heard comment, that this is what young people should expect from life and they better get used to it, is utter bollocks in most cases. Sure it’s not all pink Hello Kitty world out there, but life’s what we make of it. And what can we expect from young adults getting out of universities completely frustrated?

villanyoltás

Amúgy ma egész nap esett, de mintha dézsából öntenék. Órára menet sugárban folyt az ernyőről a víz. Ilyenkor a legjobban a hazafelé tartó egyenruhás iskolásokat imádom, mert az amúgy is szűk utcát teljes szélességében elállják, és a világ minden kincséért sem húzódnának le. Csoportban az erő.

Németórám volt, megint megtanultunk egy csomó ultrahasznos német szót japánul. Mindössze hárman vagyunk hallgatók, de nem is csodálkozom ezek után. Fura szerzetek mindenesetre: az elején még ganbartam, és köszöntem nekik (egy fiú egy lány), de csak az asztalt nézték. Aztán ma a csajszi kifelé menet se szó se beszéd levágta a villanyokat. Én meg csak néztem, mint az a bizonyos gyapjas állat a nemrégen épített bejáratra… még félig sem pakoltam össze, erre otthagyott a vaksötétben. Merthogy minden teremben mániákusan el van húzva a függöny, lehúzva a reluxa. A nap ártalmas.

Szóval az utolsó ember kifelé menet kapcsolja le a villanyt.

imádom a mai napot

Igen, a kommentek se működnek. Tudom. Üres lap jön le a hozzászólás elküldésekor. Szerencsére maga a komment bekerül az adatbázisba, csak elsőre nem jelenik meg.

Fogalmam sincs mi okozza, elnézést kérek érte.

Amúgy tök jó volt a mai órám is. A tanár mikroportja végig túlvezérelve működött. Kilencven percen keresztül hallgattuk, ahogy minden szava végén fülsértően besípol a visszacsatolástól az erősítés. Néha megbirizgálta, de nem úgy tűnt, hogy nagyon zavarná.

A japánok aludtak.

Ez az ember amúgy a mesterséges intelligenciákról tart előadást.

repentance

Kis helyzetjelentés: jelenleg a 161-es teremben tartózkodom, ebédszünet van. Itt legalább rendesen működik a wireless, merthogy a jogi kar épülete fel lett újítva nem is olyan régen. Ahhoz képest, hogy az egyetemnek – állítólag – nincs pénze, 2-3 épület mindig be van állványozva…

És mivel a japános bejegyzések nagy népszerűségnek örvendenek, lássuk mi történt eddig az egyetemen.

Még az órák megkezdése előtt koppantam egy nagyot. Épp a papírjaimat rendezgettem, amikor a kezembe akadt a németórára való jelentkezési lap. (Az egyszerűség kedvéért németórának nevezett tárgy hivatalos neve a 外国書講読, és tartalmát tekintve célnyelvi szövegeket kell fordítani japánra.) Szóval eme jellapot kellett volna leadni már jó ideje akkor. Ez különösen azért vicces, mert direkt ezt figyelembe véve szerveztem a tavaszi hazautamat, ti. hogy időben visszaérjek az ilyen határidőkre. Way to go.

Az officeban először kategorikusan elzárkóztak attól, hogy késve átvegyék. Aztán nagyon kétségbeesetten nézhettem, mert vonakodva ugyan de eltették, hogy majd beszélnek az illetékessel, és valószínűleg írnom kell egy反省文-t. Persze, bármit, főleg ha tudnám mi az. Norbival megnéztük, és a 反省 egészen konkrétan ilyesmiket jelent: soul-searching, reflection, repentance, deep regret. Tehát itten mély megbánást tanúsító levélről volt szó. Norbi rögtön javasolta, hogy az átadáskor legalább derékszögben hajoljak meg, és a megfelelő pillanatban morzsoljak el egy könnycseppet…

Aztán felhívtak, és végül nem kellett levél, és fel is vehetem a németórám, amelyről majd később talán még írok. Viszont közben felfedeztem, hogy az ilyen megbánóleveleknek nagy kultúrája van. Ez az oldal – japánul ugyan – elmagyarázza, hogyan kell megírni egy jó megbánólavelet, példákkal. Ha valakinek van kedve, olvasgathatja, igen durva udvarias nyelvet használnak benne. Ez például valami zseniális:

最後に、もう自分で責任を持ち、考え、行動していかなけらばならない年齢である私に対し、真剣に叱って下さった事に感謝いたします。

(Körülbelül arról van benne szó, hogy a korához nem illő viselkedését mélyen megbánva vállalja a felelősséget a tettéért, és megköszöni, hogy komolyan megbüntették ezért.)

Meg még az is volt, hogy előző hét csütörtökön elindultam otthonról a – remélhetőleg – utolsó 教養原論 a.k.a. alapórámra. Hűséges olvasók valószínűleg emlékeznek, hogy ezekből a tárgyakból listát kell készíteni, aztán kisorsolják ki mit kap. Na ennek következtében azt, hogy melyik teremben leszünk, csak az utolsó pillanatban falragasz formájában lehet megtudni. Hiszen ki tudja az elején, hogy hány főre tervezzenek.

Erre felkészülve én szépen feljegyeztem a tantárgykódot és a kapott kyogen nevét. Nyilvánvalóan mi volt kiírva? Hogy melyik tanár melyik teremben tart órát. A kódomat meg tárgynevemet kenhettem a fejemre. Egyetlen módja, hogy kiderítsem, ki a tanárom, az online rendszerünk (à la Neptun, ETR, etc.) Wireless persze nincs, mert miért is lenne, meg a szóban forgó tanszéket éppen átépítik. (Meglepő, mi?) Két marhanagy számítógépterem is van, mindkettő bezárva. Nehogy már a hallgatók használják a gépeket, még elkopnak. Úgyhogy vissza kellett ballagnom az International Student Centerhez, és ott kideríteni, kivel is kellene töltenem a 90 percem. (Halkan jegyzem meg, a Kobe Egyetem hegyen van. A campus két vége között van egy nem gyenge szintkülönbség.) Tanár neve meglett, visszaballagtam a 国文-ra, és láss csodát, összesen csak három óra maradt el aznap, és egyik az enyém. Szűnni nem akaró élvezet ez az egyetem.

Más. Ma a már emlegetett “nem kivételezünk” professzorommal volt az első óra. Fontos tudni, hogy már felvettem egyszer* és megvágott, mint a pinty**. És akkor hallgatók alázása 101:

- Maga ott, kék pulóverben, mit gondol?
- Ööö, én nem kaptam meg a kiadott anyagokat…
- (csodálkozva) Neeem? És miért nem?
- (pirul, láthatóan szenved, nagyon halkan) Nem tudom, honnan kellett volna megszerezni…
- (smug) Hát így nehéz lesz…

A sztori lényege, hogy már az első órára volt kiadva egy cikk, amit a lelkes hallgatóknak magukévá kellett volna tenniük. A nevezett anyagokat egyébként az office osztotta ki. (Négy év alatt erre nem volt példa, hogy az officetól kellett volna kérnünk ilyesmit…) Az, hogy nekem erre az információra miből kellett volna rájönnöm, eddig a pillanatig rejtély számomra. (A syllabusban például egy szó sincs erről.) Tavaly például az első órán osztotta ki a papírokat, utána pedig egy fakkból kellett mindig kivenni a következőt. Én most is valami hasonlóra számítottam.

De nem csak én voltam felkészületlen. A fél osztály az irodában dekkolt vagy húsz percet, mire mindnekinek lemásolták a cuccokat. Roppant hatékony. Főleg, hogy utána nyilván mi már csak dísznek ültünk bent.

De amúgy is kész szenvedés például valamit is jegyzetelni. Kivetített PowerPoint prezentáció van ugyan, de azalatt az átlag négy másodperc alatt, amíg fel-felvillant egy releváns diát, még a japánok sem tudnak semmi értelmeset leírni. Az órát követően – nem tanulva az előzőekből – megkérdeztem, hogy a prezentációt esetleg le lehetne-e valahonnan tölteni. Nem.

Most azon gondolkozom, hogy legközelebb fényképezőgéppel megyek, de biztos kizavar…

Persze látom én, hogy a fentieket teljes joggal lehet így is csinálni. A hallgató felelőssége (baja), hogy hogy készül. Nem kötelező felvenni se az órát. Nekem kicsit visszás ez a megmutatom a kis görcsöknek attitűd, de kérem itten mi – gondolom – fel leszünk készítve az életre, meg a Master’s programra, és még ki tudja mi egyébre.

* Igen, 柴田
** Igen, nagyon vicces. Azt már megkaptam, hogy miért nem vagyok olyan, mint a sempaiaim.

special treatment

Az egyik tanárom a syllabusban leírta, hogy rendszeresen kioszt majd anyagokat, amiket nekünk adott órára el kell olvasni, mert majd arról beszélgetünk. Én meg írtam neki emailt, hogy nem kaphatnám-e meg ezeket az anyagokat már most, még az órák kezdete előtt, hogy előre dolgozhassak egy kicsit, mivel roppant lassan olvasok.

Ma este érkezett a válasz, mely szerint ő nem részesíthet különleges elbánásban senkit. Szerinte pont elég idő lesz elolvasni azokat az anyagokat.

Már megint ez a pozitív diszkriminációs blabla. Azt megérteném, ha azt írja, nincs ideje ezzel foglalkozni, vagy hogy plusz munkát jelentene neki, és nem vállalja. De miért kivételezés ez velem a japánokkal szemben?

Azt feltételezni, hogy ugyanarról a szintről indulok, mint egy japán, aki az egész életét itt töltötte, és az anyatejjel szívta magába a nyelvet szerintem botorság. Ha előbb megkapok anyagokat, nekem ugyanúgy el kell olvasnom. Sőt, amit egy japán átfut egy óra alatt, azzal én napokig szenvedek. Még az sem biztos, megértem-e egyáltalán.

És legyünk őszinték: ahhoz, hogy ugyanazt érjem el mondjuk jegyben mint egy helyi, nekem hatszor annyit kell készülnöm az órákra, vizsgákra. Ők átalusszák az összes órát, vizsga előtt egy nappal elolvassák a könyvet, és violá, legjobb jegy. És nem azt kértem, hogy angolul vizsgázhassak (ami, megjegyzem, megint csak nem az anyanyelvem) vagy hogy kevesebbet kelljen letennem az asztalra, csak hogy előbb hozzájuthassak pár tanulmányhoz.

Na mindegy.

Vagy én látom rosszul a helyzetet? Ti mit szólnátok, ha mondjuk egy japán, akivel egy órára/tanfolyamra/stb jártok, előbb kapna meg pár magyar anyagot, hogy legyen ideje elolvasni. Gáz? Diszkriminálva éreznétek magatokat?

Elvégre én jöttem ide, magamnak választottam. Senki sem kényszerített, hogy japánul tanuljak. És élő példák léteznek, hogy lehet ezt jobban is csinálni.

All animals are equal…

Highway to Hell

Amennyiben valakit érdekel, és még nem látott korábbi ilyen postot, a következőképpen fest egy japán vizsgaidőszak:

Nem igazán vizsgák ezek, körülbelül inkább mint egy otthoni zh, hiszen mind írásbeli és van köztük teljesen gagyi is, amire az átlagos japán öt percet tanul. Tudni érdemes még, hogy az utolsó tanítási nap január 25-e, péntek. Ehhez képest a következő héten indulnak a számonkérések:

január 29. kedd: Japán nyelvtan (1)
január 30. szerda: Nyelvészet és kultúra (2)
január 31. csütörtök: Ázsia története (kínai népvándorlás) (2) // A struktúra matematikája (2)
február 5. kedd: Közigazgatás (4) // Operations Strategy (2)
február 7. csütörtök: Polgárjog (4)
február 13. szerda: Kansai gazdasága (2)
február 14. csütörtök: Felsőfokú számvitel (2)

Zárójelben a kreditszám. Plusz van egy szeminárium amiből nincs teszt, és egy kyogen (alapóra) amiből csak beadandó van, ezekkel együtt összesen 25 kredit. A vizsgák időpontját központilag határozzák meg és nincs UV. Egy lehetőség van.

Érdemes még megfigyelni, hogy a fentiek közül szaktárgynak minősülő egyedül a polgárjog, ami persze japán jog, tehát számomra teljességgel hasznotalan. Úgyhogy ezeket is csak azért “tanulom”, mert a diplomához kellenek…

papírszótár, az persze…

Megvan! Jelentkezem egy sitcomba, hogy mintázzanak rólam egy karaktert, és meggazdagszom. Ezt nektek WGA.

Ma például elmentem suliba. Az óra a kokubunon van, ahol az épületeket a hegyre felfelé növekvő betűkkel jelölték. Az én órám a B épületben lett volna. Namost a poén ott kezdődött, hogy az építkezés miatt a fél kampusz ugye le van zárva, és mint egy rossz rémálomban minden egyes új saroknál csak az az egy útszakasz volt nyitva hagyva, amelyik egyre csak távolabbra vezetett a célponttól. Végül is csak az egész kampuszt kellett megkerülnöm, hogy a K épületnél végre visszafordulhassak a B felé.

Mondjuk feltűnt, hogy kicsit kihalt a környék, de gondoltam óra van, meg amúgy is kinek hiányoznak a bukatsus birkacsordák. Azért leellenőriztem a telefon naptárjában, és tényleg… felnőttek napja, pirosbetűs ünnep. Awesome. Sebaj, elmarad az óra és sétáltam egy kicsit. Win-win. Mondjuk megsétáltattam a laptopot és két másfél literes teát is, amit még lent vettem. Azért előre, hogy legyen mit inni óra előtt/közben is. És azért ilyen nagyot mert a nagyobb kiszerelés gazdaságosabb, mint az közismert. Szóval logisztikai csőd. Na mindegy.

Gondoltam elmegyek tehát malackához a hiredtőhöz megnézni a kiírásokat. Elmaradó órákról nem volt információ, de kitették a vizsgaidőpontokat oda is. És amin megakadt a szemem az a kínai népvándorlásos óránk (don’t ask) zhja.

Az ilyen zhk alkamával fel szokták tüntetni, mit lehet bevinni. A legegyszerűbb eset, hogy az ég adta világon semmit. Ez azért gáz, mert ez az jelenti, hogy elektronikus szótárat se, ami nélkül én olyan vagyok mint… Darth Vader a sisakja nélkül. Ezt van aki meg is szokta indokolni: a szemetebbje (Kikkawa) például azzal, hogy “nem fair a japán diákokkal szemben”. Ja, ők csak anyanyelvként, húsz éve tanulják a japánt, de én nem szótárazhatok, mert – te jó ég – hát van benne japán egynyelvű szótár meg történelmi tények, és – ÚR ISTEN – biztos abból lesem majd ki az egészet. Az, kurva fair. A konfliktuskerülőbbje meg közli, hogy egyetemi policy.

Na ezen már sírtam, mindegy.

Na de amikor kiírja nekem a kis rohadék, hogy elektronikus szótárat nem, de papíralapút használhatok. Ez a külföldi hallgató szembeköpése. Nesze semmi, fogd meg jól. Elmagyarázom: a japán nyelvben ugye a szótárazás ott kezdődik, hogy az ember fia nem tudja elolvasni a kanjit. Na ekkor vonásszám/gyök alapján alsó hangon öt percig keresheti egy kanjiszótárban az olvasatot. Figyelem, ez csak olvasat. Szerencsés esetben a pár felsorolt példa között ott lesz az összetétel is amit keres, de ha nem… Akkor (miután szükség esetén ugyanígy megkereste az összetétel másik kanjijának az olvasatát is) lehet egy másik, összetételekre specializált szótárban előnyálazni a jelentést. Hiszen sokszor a két összetevő kanjinak köze nincs – vagy csak nagyon elvontan – az egész összetétel jelentéséhez.

Mire vége a zh idejének a kérdést talán ki lehet szótárazni. Ha nem túl hosszú.

Ezért találták ki az elektronikus szótárakat, ami a japán nyelv esetében nem luxus, hanem az egyetlen a gyakorlatban is használható eszköz. Még azzal is baromi macerás mondjuk olvasni. A külföldi tanulók “szerencséjére” azonban a japán miniatürizálás és 100 in 1 filozófia eredményeképp belenyomnak az ilyen gépekbe másik háromszáz teljesen használhatatlan kiadványt is, amire alapozva aztán a kedves egyetemi tanárok nem engedik használni őket.

Jó nyilván megint én vagyok a hülye, meg kellett volna tanulni a négy év alatt rendesen japánul, és akkor nem lennének ilyen gondjaim.

De ezért szeretem ezt az országot, mert olyan sok mindent tudok tenni amikor szarrá szivatnak az ujjlenyomattól kezdve a szótárhasználaton át a tényig, hogy tavaly forintban ötszámjegyű összeggel lett kevesebb az ösztöndíjam. Merthogy kurvára azt csinálnak amit akarnak, a külföldi diák meg nyelje le a békát. (Eredetileg nem ezt akartam írni, de az nem tűr nyomdafestéket…)