sesam.hu

Engineering Manager / trail runner / Budapest, Hungary

Kéktúra 18: Cserhát

Előző hétvégén folytattuk a Kéktúra 18. szakaszát Szendehely és Felsőpetény között. Jó régen hagytuk abba túrázást: a szakasz előző Nógrád—Szendehely útvonalát Valentin-nap alkalmából jártuk végig hóban-fagyban.

Untitled

Ehhez képest most harminc fok feletti hőmérsékletben és tűző napsütésben caplattunk. Alsópetényben azért is hagytuk végül abba, mert nem tudtuk újratölteni a kulacsokat: minden zárva volt, a közkút pedig nem működött.

Untitled

Ha valaki errefelé jár, a kék jelzésről 100 métert letérve mindenképpen érdemes lemászni a Násznép-barlanghoz: még a nyári melegben is csodálatosan hűvös van bent.

Untitled

Minek vannak a városi futóversenyek

A Fővárosi Közgyűlés ma szavaz arról az indítványról, mely szerint rendeletmódosítással csökkentenék a futóversenyek számát Budapesten. A tervezet szerint egy naptári évben legfeljebb három jelentős forgalomkorlátozással járó, hat kisebb forgalomkorlátozással járó, valamint három forgalomkorlátozással nem járó futó sportesemény kerülhet be a naptártervbe, a szervezőknek pedig pályázniuk kell majd, és csak úgy kerülhetnek majd be a futó sportesemények éves naptártervébe.

Mi értelme van a büdös városban aszfalton futni? Hogy a viharba jön ez az egészséges életmódhoz? — Jöttek a kérdések.

Van egy remek RW cikk arról, hogyan változtatta meg a hetvenes évek végén New Yorkot az, hogy egy merész húzással a belvárosban rendezték meg az évenkénti maratont. Előtte a Central Park mentén köröztek a futók. Akkoriban az dívott, hogy még az olimpiai versenyeket is a városok szélén vezették, csak a végére mentek be a futók a belvárosba.

“Így ment a futás. A városokban nem futás történt, a városokban autóvezetés történt.”

Mára ott tartunk, hogy a New Yorki maraton világhírű, ahogy a többi nagyváros futóeseményeire is többszörös a túljelentkezés. Londonba, Berlinbe csak sorsolással lehet bejutni. Az emberek nem csak a tévén látnak futóversenyt. Ki tudnak menni szurkolni, és van egy-egy vasárnap, amikor nem az autók robognak el az utcájukban, hanem sportolók.

Ugyanígy futni is jóval kevesebben jártak el. A fent említett New York-i futáson 2002-en indultak. A nagy budapesti eseményeken ma 8-10.000 résztvevő van. Londonban idén 40.000 futó vágott neki a maratonnak 800.000 szurkoló előtt. Az, hogy a Városligetben futók jönnek szembe, az pont ezeknek a városi versenyeknek is köszönhető. Ha előtted történik a verseny, látod a résztvevőket, rögtön közelebbnek érzed magadhoz.

“Hogy elhidd ezt a történetet, hinned kell benne, hogy az emberiség lehet egy nagy boldog család, akik együtt dolgoznak, hogy elérjék a lehetetlent. Azt hiszem, láttam megtörténni. Előző vasárnap a világ egyik leginkább problémák sújtotta városában 11.532 férfi, nő és gyermek a világ 40 országából egymillió fekete, fehér és sárga ember által segítve, protestánsok és katolikusok, zsidók és muszlimok, buddhisták és kunfuciánusok nevettek, szurkoltak, és szenvedtek a legnagyobb népünnepélyen, amit a világ valaha látott.” — Chris Brasher

Ebben az árkoktól szabdalt országban, ahol mindenki nagyon igyekszik utálni a másikat, pont jól jönnének az ilyen események.

Budapesten nagyon kevés a használható, sportolásra alkalmas terület, annál több a várost átszelő autópálya. Ezek mellett töltjük a mindennapjainkat. Én minden egyes munkába jövet és menet látom, ahogy a Keletitől az Erzsébet hídig áll az egybefüggő kocsisor a Rákóczi úton. Ahogy tehetetlen dühükben nyomják a dudát az Andrássy-Bajcsy kereszteződésben ragadtak. Ha a Király utcán sétálok ebédelni, mindig álló kocsisor mellett teszem. És a legtöbb autó nem árut szállít, nem beteg nagymamát visz az ügyeletre. Szinte az összesben egy ember ül.

A Városligetet épp készülnek beépíteni. A Margitszigeten az úszó VB miatt folyamatosak az építkezések. Kétmillió budapestinek van egy öt kilométer hosszú, másfél ember széles rekortán, amin a biciklistől a bringóhintóig mindenkivel osztozik. Európában egyedülálló módon a várost átszelő folyó két oldala kétszintű autópálya.

De miért nem az erdőkben, hegyekben, jó levegőn futnak ezek az emberek? A terepfutás egy nagyon szép, ámde teljesen más sport. Nem mindenki csésze teája. Magasabban van a belépő szintje, más állóképességet, mentalitást kíván. Tízezer embert amúgy sem lehet kicsapni az erdőbe, hogy nesztek, fussatok. Kicsit vicces is, amikor pont a szálló por elsőrendű okozói, az autósok érvelnek azzal, hogy de hát a városban szar a levegő. No shit, Sherlock.

Nekem a belvárosból kijutni egy-másfél óra tömegközlekedés. Ez autóval sem jelentősen rövidebb. A legtöbb embernek munka előtt vagy után nincs erre ideje és energiája. Közösségi terek pedig nincsenek a városban elérhető távolságban, ahol lehetne sportolni.

Amúgy az sem mellékes, hogy a nagy futóesemények jelentős pénzt is hoznak. Az indulók nagy százaléka külföldi. Egészen más saját lábon körbefutni egy várost, mint a Hop On-Hop Off buszról a dugó közepéből.

Jó pár európai nagyvárosban futottam már. Minden alkalommal egy kisebb nyaralás volt a verseny köré szervezve. A legjobbak azok az események voltak, ahol híres látnivalók mellett futottunk el. A római maratont így is reklámozzák: elfutsz minden mellett, ami számít. Vatikán, Spanyol lépcső, Angyalvár. Bécsben a Prater, Schönbrunn, MQ, Parlament, mind az útvonalon van.

A rendelet kimondott célja, hogy csökkenteni szeretnék a futó sportesemények számát a fővárosban. Nem egyértelmű, hogy mi a jelentős és a kisebb forgalomkorlátozás definíciója. Regisztrálni, és más eseményekkel versenyezni akkor is kell, ha az esemény egyáltalán nem jár forgalomkorlátozással. Ez tényleg az az irány, ami a hetvenes évekbe visz vissza.

Változás pedig akkor lesz, ha a helyes irányt választjuk. Nem az a megoldás, hogy mindenki kiköltözik Pomázra, Veresegyházra meg Leányfalura, és csak dolgozni autózunk be Budapestre.

Azzal, hogy kevesebb futó sportesemény lesz Budapesten, csak veszítünk. Ettől nem lesz jobb a közösségi közlekedés. Ettől nem épül több P+R parkoló, se kerékpárút. Ettől nem lesz élhetőbb a város senkinek. Ettől nem lesz kevesebb dugó.

Salomon UTH® 2017 Official Trailer

Ha Csanya azt mondaná, szombat éjfélkor újra mehetünk egy kört, ott lennék.

Salomon Ultra-Trail® Hungary

Ebben a beszámolóban főleg az elsőségekről lesz szó.

Ez volt például az első valóban ultra távúnak mondható versenyem. Eddig a leghosszabbat a Vértes Terep Ultramaratonon futottam, de az az ötven kilométerével alig több egy sima maratonnál.

A felkészülés nem volt zökkenőmentes: megint sikerült kevesebbet edzeni, mint ahogy beterveztem vagy elképzeltem. A megfutott távolság nyilván csak egy dolog, de jó közelítés az általános edzettségre. Egyedül májusban voltak 60-80 kilométeres heteim, amilyenekre az irodalom szerint szükség lenne egy ultra távhoz.

Igyekeztem viszont a lehetőségekhez képest sok szintet belevinni az edzésekbe. Sajnos a nyolcadik kerületből elég sokat kell utazni, mire rendes trailre jut az ember, így a leggyakrabban a Gellért-hegyre kaptattam felfelé, illetve a Hármashatár-hegy környékére bumliztam el.

Három héttel az UTH előtt sikerült is egy Balboa közben úgy lépnem, hogy a már korábban is elő-előjövő izomhúzódásom — nincs jobb tippem jelenleg, mi lehet — belehasítson a hátamba egy lejtőn. Nagyon féltem tőle, hogy ezen a rossz mozdulaton úszik el a verseny, hiszen ilyenkor nagyon nehezen mozgok. Úgy kell elképzelni, hogy időnként a hasöv környékén beáll görcsbe minden izmom, de úgy, hogy levegőt sem tudok venni. Szerencsére pár napig tartott csak a krach, intenzív mozgással sikerült kigyógyítani magam.

Mindenesetre objektíven és érzésre is voltam már fittebb és gyorsabb is. Emellett nem voltak illúzióim, hogy az UTH könnyű lenne. Sok benne a szint, vannak kifejezetten meredek kaptatók és technikás lejtők, a szintidők pedig nagyon szigorúak. Ez utóbbira panaszkodtak többen a Facebook oldalon. Bár én is ezek miatt nem tudtam befejezni, úgy gondolom, ezt el kell fogadni, ez egy ilyen verseny.

Felmerül a kérdés, hogy miért neveztem akkor mégis. Indulhattam volna a középső betétfutamon például, ami “csak” 55 kilométer, sokkal jobban illett volna az edzettségi állapotomhoz, és sokkal biztosabb lett volna, hogy befejezem.

Azt sem gondolom, hogy a népszerű “azért csinálom meg a versenyt, mert megtehetem” szlogen elegendő indok lenne. Szeretek viszont nehéz de nem lehetetlen kihívást keresni, tényleg megtapasztalni a saját határaimat, és tanulni a versenyeimből. Ezeknek pedig a végeredménytől függetlenül is maradéktalanul megfelelt az UTH.

Először találtam tehát magam éjjel fél tizenegykor egy versenyközpontban rajtszámot átvenni. A kötelező felszerelésen kívül három gélt, két Magna Shotot, vízhólyagra való tapaszt, telefontöltő akkut, napszemüveget, sapkát és zsebkendőt vittem magammal. A kétliteres víztartály kb. félig volt töltve, és elöl a két fél literes kulacs is félig tartalmazott vizet és izót. Kézben kifejezetten nehéznek tűnt a hátizsákom. Az volt a tervem, hogy Dobogókőig lefogyasztok a tartályból, utána meg a kulacsokat töltögetem majd a pontoknál, mert azokat egyszerűbb.

Nem nagyon ismerek senkit a terep- és ultrafutó társaságból, szóval főleg Zsófival beszélgettem, kaptam tőle egy szúnyog- és kullancsűző tapaszt is. A várakozás közben megettem egy Zero Bart, és igyekeztem kortyolgatni a vizemből.

Hatalmas megkönnyebbülés volt a rajt. Egész szombaton erre vártam, már nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal. Délután próbáltam rápihenni a versenyre, de az alvás nem nagyon sikerült. Végre futottunk!

Zsófival tartottam az elején egy olyan tempóban, ami neki kényelmes volt, nekem kicsit gyors, de azért beszélgetős. Nem akartam lemaradni az éjszakai szakaszon, hogy egyedül kelljen futni. Nagyjából 3-4 kilométert mehettünk, amikor meg kellett állnom cipőt kötni, Zsófit akkor láttam utoljára.

Főleg felfelé mentünk, és bár előzgettek engem is, mindig maradt a környékemen annyi ember, hogy abszolút nem volt para az éjszaka. Jól jött a futótársak némelyikének reflektora, mert a 200 lumenes Tikka azért nem világította be annyira az erdőt.

A hajnali időpont ellenére meglehetősen meleg volt még. Egy réten — azt hiszem, már a Lajos-forrás után — volt nagyon szuper klíma, amikor látszott a lehelletem a lámpa csóvájában. Azt mindenki nagyon élte, előttem egy srác kitárt karokkal vágtatott a fűben.

A mi hol és mikor történt már most összemosódott kicsit. Nem éreztem például hiányát a pályabejárásnak, éjjel úgyis teljesen más a látvány, és a szalagokat kiválóan lehetett követni. A fényvisszaverő címkéknek köszönhetően még könnyebb volt éjjel meglátni őket, mint néha nappal.

Beszélgettem is futótársakkal, de mivel szembe nem akartam világítani őket, és rajtuk is volt fejlámpa, arcokat nem igazán tudok kötni senkihez. Próbáltam a veteránoktól hasznos tippeket begyűjteni.

Ezen a szakaszon láttam az első rókát is. Egy vályúszerű útvonalon egyszer csak megjelent mellettünk egy bébiróka, max 30 centis lehetett. Kicsit kóválygott a reflektorfényben, de mire előszedtük volna a telefont fotózni, elszaladt.

Pilisszentlélek felé fokozatosan kezdett világosodni. Négy óra felé volt az álmosság-holtpontom. Hatalmasakat ásítottam, és úgy éreztem, kiment belőlem minden erő. Automatikusan raktam egyik lábam a másik elé, és megittam az egyik emelkedőn az első Magna Shotot némi vízzel. Nem tudom, hogy attól-e, de mire a frissítőpontra értem, elmúlt az álmosság.

Pilisszentlélekre érve már teljesen kivilágosodott, és elégedett voltam a sebességgel is: 9 percen belüli átlagos kilométereim voltak még, minden rendben lévőnek tűnt, ezt csak tartani kellett.

A Pilismarótra vezető szakaszon volt először, hogy megvezetett a szalagozás. Egy erdei ösvényen mentünk, ami nem volt turistaút, amikor valaki szólt, hogy lent látott szalagot egy mélyedésben. Egészen furcsa volt a helyzet, mert arra semmilyen út nem vezetett. Némi kavargás után visszajutottunk ugyanarra az ösvényre, amiről letértünk. Azóta olvastam a beszámolókban, hogy ez másnak is okozott gondot, és elképzelhető, hogy egy korábbi másik túra hasonló színű szalagjai vittek minket is a málnásba.

Nagyon könnyű amúgy elveszíteni az utat. Elég kicsit nézegetni az itinert vagy a fáradtságtól elábrándozni valamin, és rögtön ott vagy, hogy követed az ösvényt, de mi van, ha volt egy leágazás, csak te épp elbambultál, vagy az órádat, szintrajzod nézted. Ilyenkor futsz tovább, és reménykedsz, hogy a következő kanyar után feltűnik majd a szalag…

A másik, ami nagyon sokat kivesz az emberből, az a technikás talaj. Főleg a fejlámpás időszakban mindig nézni, hová lépsz, villámgyors döntéseket hozni, ez mind nagyon sok energiájába kerül az agynak. És amikor ezt az energiát már nem lehet megfelelő hatékonysággal pótolni, akkor jön a botladozás.

Azért csak eljutottam Pilismarótig, ahol lehetett enni paradicsomlevest. Előtte elterveztem, mit csinálok a ponton: kulacsok újratöltése, és a jobb cipőmből kirázom a kavicsokat. Persze amint beértem a pontba, és beszélgettem kicsit, rögtön elfelejtettem az egészet, és csak az újraindulás után jutott eszembe, hogy — bár egy dolgom volt — nem vettem le a cipőm, még mindig benne a kavics a szalagok hajkurászása idejéből. Ez is fontos tanulság, ha az ember fáradt, nagyon nehéz következetesnek maradni. Rutinszerűvé kell tenni az evés-ivást, a frissítőpont forgatókönyvét, különben szétesik az egész.

Dömösre menet kicsit megijedtem: ugye nem a Rám-szakadékon kell lemenni? A ponton meg meglepett, hogy nem csipogtak be, de ugye itt volt a verseny, hogy ki ér fel gyorsabban a Prédikálószékre, ezért kivételesen nem a pontba be, hanem abból ki kellett lehúzni a chipet.

Ide lehetett előreküldeni felszerelést is. Egy srác épp pólót cserélt, ami elég nagy ötlet; nekem nem is jutott eszembe, mit küldhetnék előre, aminek hasznát veszem.

A Prédikálószékről még csak lefelé jöttem a piros háromszögön, de az is előrevetítette, mire számíthatok. A Vadálló-kövek kerülgetésekor én az ösvényen maradtam, aztán később olvastam a tippet, hogy az utolsónál lehet a sziklára menni egyből, ami kicsit könnyebb, mint az ösvény, ami iszonyatosan lejt balra. A nagyon kopott bütykű Nike Wildhorse 2 nem igazán találta rajta a fogást, egyszer majdnem meg is indultam bele a völgybe.

Ja, igen, egy elég elhasznált cipőm van, ami alacsony profilú ráadásul, és nincs benne — szerintem — rock plate, úgyhogy nagyon érezni benne a talajt, ami lehet jó is, de a kövek gyakran nagyon fájdalmasan tudták megszúrni a talpam.

Innen elvileg végig lefelé kellett volna mennünk, de ez egyrészt nem volt mindig túl egyértelmű, másrészt itt kezdődött az, hogy már síkon sem voltam túl gyors. Akikkel találkoztam mind lehagytak szép lassan. Lepence felé egy kicsit kellett a műúton menni, majd mellette bent az erdőben egy erdészeti úton. Valamikor a sáros időszakban járhatott itt valami munkagép, mert mély nyomvályút hagyott maga után, meg nagyon sok követ és rövid faágat. Elképesztően rossz volt rajta menni. Volt, hogy magamat gáncsoltam el egy hirtelen kibukó ággal vagy bokán rúgtam magam egy felrepülő kővel. Az is nagyon fájt, hogy elvileg ez lett volna a lejtő, ahol be lehet hozni a lassú mászás miatti időveszteséget. Kicsit panaszkodtam is a Crewnak a ponton, és mondták, hogy nem én vagyok az első.

Mindegy, tovább Pilisszentlászló felé. Rögtön a frissítőpont után, amikor felértem a hegyre, sikerült eltévedni: jobbra fordultam, mert a szintrajz alapján emelkedőt vártam, mégis meredeken lefelé kellett volna menni a patakhoz. Az vigasztalt, hogy a szakasz rövid, az utána következő meg kifejezetten kellemes profilúnak ígérkezett.

A TomTom Multisport viszont sajnos még a Prédikálószékre menet leállt. Alig két perccel bírt többet, mint kilenc óra. Pedig a szívritmusmérő övet nem is vittem el, hogy spóroljak az akkuval. Ezen a modellen mintavételezési sűrűséget nem lehet állítani, úgyhogy szomorúan kellett konstatálnom, hogy nem alkalmas ultrafutásra. A bosszantó az volt ebben, hogy fogalmam nem volt, egy-egy szakaszon belül hol tartok. Az állandóan változó terepviszonyok miatt az eltelt időből sem tudtam saccolni. (Időt mutató óra volt nálam.) A GPS trackem is emiatt megállt 55,4 kilométernél.

Ekkor már kurva meleg volt.

Pilisszentlászló határában belefutottam egy kútba, ami mellett majdnem nem álltam meg, mondván mindjárt itt a pont. Nem tudtam semmit… Áldottam utána az eszem, hogy megmerítettem a sapkám, mert csak futottam, futottam a tűzforró aszfalton, és sehol semmi. Azán jött egy Crew, aki mutatta az irányt, hogy fel valami dombra, és még mindig semmi, még mindig semmi… El se hittem, mire végre megláttam a Kisrigót.

Ők egyből azzal kezdték, hogy vizes szivaccsal lemostak, majd kaptam egy szintén vizes törölközőt is a nyakamba, csodálatos volt. A levesről lemondtam. A fáradtság, a meleg, és az eltévedések nagyon sokat lemorzsoltak az időelőnyömből. Kezdett nagyon nehéznek tűnni a dolog, főleg, hogy a Visegrádtól kezdődő szakaszt ismertem, bejártuk Fannival. Vigasztaltak a ponton, hogy a következő szakasz nagyon jó lesz.

Bevallom, hiába a völgy meg a patak, annyira nem élveztem, és sokkal hűvösebb sem volt. A hosszú hétvégének és a jó időnek köszönhetően jó sokan is voltak akkor már. Bosszantottak az emberek, hogy gyakran nem engedtek el, akadályoztak, hiába volt rajtam a rajtszám. Aztán teljes megrökönyödésemre egy izompólós csávó, aki a barátnőjével sétált, leszólított, hogy merre vezet ez az út.
– Ööö, – lenéztem az itinerre – Pilisszentlászló. – Már nagyon fáradt voltam a gondolkozáshoz.
– És hány kilométer?
Na erre már nem válaszoltam, hanem otthagytam őket a fenébe. Nem is értem, mit gondolt…

Visegrád felé kijutottunk valami aszfaltos útra, ahol a fél ország kempingezett épp. Én már csak gyalogoltam főleg, és nagyon égette a nyakam a nap, hiába fújtam be magam akkurátusan a napfelkelte utáni első pihenés alkalmával. Számolgattam, mennyi időm maradhatott még talonban. Nem segített, hogy gőzöm nem volt, mennyi még a pontig.

14:50-kor zárt a pont, én 14:30-kor checkeltem be. Itt már nagyon besűrűsödtek a szintidők. Reálisan a Pap-rétet lett volna esélyem elérni időn belül, az utána következő Skanzent a két brutális emelkedővel már nem. A Pap-réttel meg az a nagy baj, hogy a semmi közepén van. Fogalmam nem volt, hogy jutnék onnan haza, valószínű többórás gyaloglás után. Visegrádon ezzel szemben ott a buszmegálló.

Úgy döntöttem, itt kiszállok.

Nagyon kedvesen többször megkérdezték, biztos vagyok-e benne, és a rajtszámom sem vették el, pedig a szabályzat szerint kellett volna. Egy lánnyal lebotorkáltunk a megállóig, és vártuk a buszt.

Szintidők CheckpointSystem-en, és Strava.

Azóta persze ezerszer visszajátszottam ezt magamban. Vajon valóban jó döntést hoztam? Olvastam beszámolókban utána nagy megtáltosodásokról. Elvégre ismertem az utat, akár össze is jöhetett volna. Fizikai problémám azon kívül, hogy akkor tizennégy és fél órája csapattam az erdőben, nem volt. Az emésztésem kiválóan működött. Nem voltam eléhezve, és sikerült pótolni a sókat is. Nagyon jól működött a taktika, hogy a két fél literes kulacs egyikébe mindig vizet, a másikba izót kértem, és szükség esetén kiegészítettem a zsákból vízzel. Szóval akár meg is próbálhattam volna.

Másrészről ha nem érem el a Pap-rétet vagy a Skanzent, gyalogolhattam volna órákat, mire visszajutok Szentendrére. Coacholi írta, hogy a futás azért legyen élvezetes, akkor is, ha ultra:

“Nem azért versenyzünk, hogy kicsináljuk magunk, a fő cél a pozitív épülésre alkalmas élmények begyűjtése, amire jó lesz visszagondolni később és elmondhassuk, hogy a versenynap kihoztuk magunkból a legtöbbet amit kilehetett.” — Lőrincz Olivér

A 300 rajthelyből 132-en indultak el végül szombatról vasárnapra virradó éjjel. Közülük 84-en érkeztek be időlimiten belül. Azt gondolom, nincs szégyellnivalóm. És azt sem hiszem, hogy boldogabb lennék, ha befejeztem volna valamelyik kisebb távot. Akkor meg azon őrlődhetnék, hogy miért nem voltam elég magabiztos nevezni az UTH-ra.

Kicsit azért szomorú voltam, amikor a célba visszaérve oda akarták adni a Finisher pólót, hiszem megvolt még a rajtszámom.

Nem baj, jövőre.

Zsófinak pedig itt is gratulálok a női első helyhez, és az új pályacsúcshoz!

Blue Trail #15

The fifteenth leg of the National Blue Trail crosses the Pilis Mountains, from the borders of Budapest (Üröm) up to Dobogókő.

It’s advised to be cautious right at the start because the promised track along the stream is in reality walled off by a corn field and overgrown with stinging nettles.

The rest of the route goes through various nature reserves which is why different animals can be spotted along the way like this stag beetle.

Stag beetle

Or this grass snake which we’ve only noticed because it started slithering away.

🐍

We’ve also seen a couple of rabbits hopping away but they proved to be impossible to photograph.

The Dera-creek near Pilisszentkereszt is one of the more spectacular parts of the trail. The route criss-crosses the stream below through several wooden bridges.

Dera-szurdok

It was under construction during our trip as demonstrated by these half-finished signs.

Half-finished signs

Finally the route culminates at the highest point of the Visegrád Hills, Dobogókő, from where a stunning view of the Danube opens up.

The Danube from Dobogókő

Completing this brought us to 77.5 kilometres (6.7%).

Blue Trail #12

This is one of the shorter and more accessible sections of the trail. Both the starting and the end points are train stations on the same line with regular service to Budapest.

Much of the track goes through grassy or bushy areas without much shade so do pack sunscreen. It is not, however, plain. There is  a fair amount of climbing involved to the hills around the villages.

Up from Kesztölc

Between Kesztölc and Klastrompuszta the route goes through a meadow with millions of butterflies.

Throngs of butterflies and insects in the field

Next the trail passes the ruins of the Monastery of the Holy Cross where Blessed Eusebius1 of Esztergom founded the Order of Saint Paul the First Hermit.

Unfortunately there was not much to see apart from the church during this section. We had some trouble with the mud where the trail follows a road shared with vehicles and at one point a fallen tree blocked the path a bit.

It fell…

Anyway, here are some cats we passed on the way.

Afternoon nap

Since I last wrote about the section we have completed previously the official National Blue Trail website was renewed. The errors related to the locations of the stamps were corrected and the distances recalculated. Henceforth I will continue to use the website’s data since it’s the most up-to-date.

As of writing this our status is 54.6 kilometres completed out of 1160. (4.7%)

1, Eusebius is ‘Özséb’ in Hungarian, which I was convinced to be a girl’s name…

Blue Trail #14

The 14th section of the National Blue Trail takes you through the hills of Buda. Starting from the Children’s Railway it goes around a former airfield and over Hármashatár-hill ending at a brick factory operated by Wienerberger.

Hármashatárhegyi Repülőtér

The airfield closed down in 2014 and is now pretty much just a grassy plain. When we were there some people flew model airplanes which sounded like mosquitoes. Since it used to be an official airfield, it even has an IATA/ICAO code: LHHH.

Árpád-kilátó

A gentle climb follows up to the Árpád-kilátó offering a scenic view of the city below.

Hármashatár-hegy

The next stamping place is up on Hármashatár-hill. The stamp used to be at the old lookout tower, but since its reconstruction the box was moved to a utility pole along the route. I assume now that the new tower’s been finished, the stamp will be moved back to its old place again.

HHH-pecsét

By the time we were descending the hill the sun was close to setting.

🌄

A short walk later comes another stamping place where the weekend cottages start appearing. Here, again, the official site proved to be outdated: the stamp is on a pole instead of being affixed to the first hut’s fence. First time I saw a sign like this, though.

pecsét helye

From there the path mostly goes down in a serpentine track. Until the very end it stays in the woods. As the route curves around the steep hillside sometimes trees can be seen that could no longer hang on and fell. Even important ones, like this.

kidőlt

Current status: 35.6km of 1118km.

And Chill

In a sweeping move Netflix has arrived to Hungary among 130 countries all over the world.

Soon enough the complaints started about how much more limited the offering is compared to the US and the utter lack of localisation. Sure enough, at the moment Netflix offers its library in English only with English subtitles. Seeing how the average Hungarian even frowns at subtitles instead of dubbing, this might be a blocker issue for most of the country’s population.

In a report called Special Eurobarometer 386 the EU has measured the Europeans’ attitudes to foreign languages. The percentage of Hungarians who can hold a conversation in English is the absolute lowest among the member states at a shocking 20%.

© Jakub Marian (overlay), Tindo - fotolia.com (blank map)

© Jakub Marian (overlay), Tindo – fotolia.com (blank map)

With such a large scale expansion I doubt that much consideration had been made to the Hungarian market, which is also indicated by the generic replies given to the questions if and when Netflix plans to add localised content.

I personally think watching tv in the target language is a great way to learn and this is a welcome opportunity for everyone wanting to do so. Nevertheless, I am pretty sure that most people here will continue pirating tv shows and movies and will keep on crying for subs on torrent sites.

I on the other hand have become a happy subscriber.

Klartale

As many as four articles about Hungary can be found on the title page of Klartale, the Norwegian news site I am reading. Obviously all are about the migrant crisis.

Flyktninger går fra Budapest til Østerrike
Rundt 1.000 flyktninger har begynt å gå. De går fra jernbanestasjonen i Budapest til Østerrike.

Redd for at flyktningene blir for mange
Vi kan bli minoriteten i Europa, sier Ungarns statsminister Viktor Orbán.

Medier beordres vekk fra flyktning-tog
Hundrevis av flyktninger som trodde de var på vei til Østerrike, nekter å gå av et tog ved byen Bicske. Politiet har sperret av området.

Kaos på stasjon i Budapest
Hundrevis av flyktninger forsøker å komme seg om bord på et tog. De vil reise til Østerrike og Tyskland.

This is how the world is seeing us.

Hvordan er det å vokse opp i Europa i dag?

Miközben a kormányfőnk a bevándorlás ellen szónokol a párizsi megemlékezésen, az Aftenposten—Norvégia legnagyobb újsága—a vélemény rovatba készített egy micrositeot, ahol tizennyolc különböző európai országban élő fiatalnak tették fel a címbeli kérdést: milyen ma Európában felnőni.

Hazánkat a huszonkét éves Fazekas Péter képviselte.*

Nem vágyom arra, hogy abban a jövőben éljek, amit a kormányom épít az országomban. Azt a jelenlegi vezetést, amelyik amelyik begyűjtötte az emberek nyugdíjmegtakarításait, majd egy szempillantás alatt elköltötte, még mindig támogatják az emberek. Úgy gondolom, a kormány olyan mértékben manipulálja a médiát, ami Orwell közismert 1984-ére emlékeztet.

A szüleim elváltak, amikor 13 éves voltam, azóta egy Budapesttől 80 kilométerre fekvő kisvárosban éltem az édesanyámmal és a húgommal. Mivel a legjobb egyetemek a fővárosban vannak, a legtöbb fiatal a középiskola után ideköltözik. Egyszerűen túl messze van a bejáráshoz. Azért igyekszem amennyi időt csak lehet a családommal tölteni.

Ami a legjobban feldühít, hogy senki nem megy ki az utcára, nincsenek nagy tüntetések, semmi jele nincs annak, hogy a dolgok nem jó irányba mennek. Mindig is szerettem volna inspirálni az embereket, hogy változtassanak a helyzetükön, hogy hagyjak magam után valamit. Nem olyan egyszerű ezt elérni, bár nagyon szeretném. Próbálok a politikáról beszélni a barátaimmal, értelmes újságokat és magazinokat vásárolni, vagy csak egyszerűen vitázni, de nem túl könnyű.

Most már úgy érzem, nem éri meg az országomért küzdeni. Néha az embernek meg kell tennie, hogy önző módon elköltözzön egy olyan helyre, ahol lehetősége van rendes életet élni. Itt Magyarországon nekem nincs jövőm.

Ahogy a legtöbb barátomnak, nekem sincsenek terveim Budapesten maradni, amikor befejezem a tanulmányaimat a nyáron. Azt sem látom, hogy valaha úgy érezném, szeretnék majd visszatérni Magyarországra.

* Szerintem a fordítás elég pontos, de nem vállalok a norvégomért felelősséget. Friidának köszi a segítséget! :)