sesam.hu

🏢 Engineering Manager ⛰ trail runner 🇭🇺 Budapest, Hungary

🚴

A budai fonódó villamos első kerékpáros áldozataként megszűnik a bringaút az Erzsébet híd alatt. Szögihez csatlakozva csak gratulálni tudok a megoldáshoz, ami a lánchídi útszűkülethez hasonlóan elképesztően balesetveszélyesnek ígérkezik. Persze nem csodálkozom nagyon; miért pont ebben a helyzetben születne egy szakmailag megalapozott, átgondolt, előremutató döntés. Hiszen a Budavári Önkormányzat átnyomhatja ezt is.

Az Indexnek adott hivatalos válasz—amellett, hogy egészen értelmetlen mondatok is vannak benne—még valótlan dolgot is állít:

A részben híd alatt villamosmegálló miatta az úttestet, a híd alatt ~64 fm hosszon szélesíteni kell és ez valóban az út mellett futó felfestett kerékpáros út rovására történik.

Olyan, hogy kerékpáros út nincs, azt kerékpárútnak hívják, és ezen a szakaszon kivételesen jól is volt megoldva, a gyalogosoktól padkával és korláttal elválasztva futott itt két sávban, nem csak egyszerűen felfestve, ahogy állítják.

A villamosmegálló megépítése után a kerékpárosút már a híd alatt egyesül a gyalogosjárdával, egy szűk 1,3 m széles, 5 méter hosszú rávezetéssel […]

1,3 méteren két bicikli már nem fér el egymással szemben. Súlyosbítsuk ezt a gyalogosokkal, turistákkal, futókkal és a villamosról leszállókkal. Őskáosz.

A jelenlegi kerékpáros út változást kompenzálandó, a villamos megálló előtt kialakítandó gyalogos átkelőhely mellett kerékpáros átvezető is kiépül, amely a parkon keresztül teljes nyomvonalon kiépülve lehetővé teszi az Erzsébet hídra való akadálymentes kerékpáros felhajtást.

Ez egyszerűen csodálatos, de miért akarna bárki is felmenni az Erzsébet hídra, ami gyakorlatilag egy hatsávos autópálya. És egyáltalán mi az, hogy a változást kompenzálandó? Szolnok felé nem épül autópálya, de ezt kompenzálandó, menj inkább Szeged felé? Ja, és biztosan a pesszimizmus szól belőlem, de a kerékpáros átvezetőnél valami hasonlóra számítok.

A Duna-hidakon átkelésről már írtam egyszer. Az Erzsébet híd kifejezetten problémás, hiszen a járdán csak tolni lehet a bringát hivatalosan, a buszsávban pedig megint tilos tekerni, tehát a külső forgalmi sávot kellene használni úgy, hogy a biciklistől jobbra még a buszok csapatnak el.*

Amúgy az ominózus szakasztól nem messze van az a csodálatos hirdetőoszlop is a Rudas előtt, ami az amúgy sem széles gyalog- és kerékpárutat lefelezi, állandó szórakozási formát kínálva az erre sétálóknak és tekerőknek. Valaki egyszer oda is festett az aszfalta valami ilyesmit: egy megkerülhetetlen ember megkerülhetetlen oszlopa.

Ráadásul fenti útvonal az EuroVelo 6 nemzetközi kerékpárút része. Csak az nem fér a fejembe, hogyan lehetséges ez. Nincs valami engedélyeztetési eljárás? Nonszensznek tűnik, hogy egy vödör festékkel felpingált, nem egy helyen közlekedésre alkalmatlan, sőt, sokszor egyenesen balesetveszélyes útvonalra csak úgy ki lehet tenni büszkén a csillagos kék táblát.

Statisztikám nincs kéznél, de tapasztalatom szerint ez az egyik legforgalmasabb, ha nem a legforgalmasabb kerékpárút Budapesten. Mondjuk Óbudára eljutva sem lesz jobb a helyzet.

* Az hogy a buszsávban alapvetően tilos kerékpározni, kevés autósnak van meg. Például a villamossínek felújítása miatt ideiglenesen a 4-6 vonalán az addigi parkolósáv buszsávvá alakult, a külső sávban pedig az autók haladhatnak. Majdnem végig azonban úgy lett kitáblázva, hogy a biciklisnek az autósok sávjában kellene haladnia. Volt szerencsém látni, ahogy egy kerékpáros társam teljesen szabályosan a fentiek szerint haladt, a mögötte vezető idősebb pasi pedig agyérgörccsel küszködve az egész testével nyomta a kürtöt, miközben ordított neki, hogy takarodjon az út szélére. Én eközben teljesen szabálytalanul a buszsávban haladtam; rám nem dudált senki. Ilyen útszakaszokon inkább ezt választom a konfliktus helyett, a buszokat pedig igyekszem elengedni. Azt mondjuk nem értem, minek kellett letiltani a bicikliket innen, ráadásul a látszat szerint teljesen ötletszerűen, hiszen néhány szakaszon kint maradt a kerékpárosok által is használható buszsáv tábla, a többin meg kifejezetten letiltották.

 

Through gritted teeth

It’s been a bit hard writing to this journal lately, because I wasn’t sure about sharing what really was on my mind. After all once something is out there is bits and bytes there will always be a way to retrieve it. There’s no going back, and eventually too much honesty will surely just blow up in my face.

Anyway, readers with a keen eye to details should already have asked themselves: if the first posts from Japan are dated from April 2004 and the scholarship is for 5 years then what the hell is he still doing over there?

Well, the reason is that I have failed. At the end of my eighth semester I didn’t have the required number of credits to graduate.

Just writing this down is hard, because I wasn’t thinking of myself as a person who couldn’t finish university on time. When it came to studies I was considered smart, successful. Well that’s the past, so now I feel very angry – mostly at myself – and terribly awfully ashamed. Not wanting to look people in the eye ashamed. (Good thing there’s this site and I don’t actually have to talk to anyone.)

After all many have overcame this obstacle before. And not even with substantial hardships at that. I can visualise their gloating faces and the I told you sos quite well. I shudder at the thought of becoming the anecdotical example reminding the future generations who come here to study what to avoid.

But really, how did it come to this?

I could put the blame on external causes. In general, Japan as a country and its inhabitants as individuals have never really warmed up to the non-Japanese. I have always been viewed as the unwanted problematic foreigner in classes and never received much help or encouragement from the professors. Rather some had me failed just on the account of being a nuisance. In addition to that the credit system is one of the strictest here in Kobe, with not much room for mistakes, at least compared to other Japanese universities. I couldn’t just take a lot of classes in hopes of passing at least a good number of them because there is a limit on how many credits a student can take per year. This limit – while more than enough for the Japanese – can be problematic if we take into account the fact that I am not quite fluent in the language just yet. Of course this has never been seen as an issue by the administration, not even when I asked if I could try and take a few extra credits’ worth of classes in my last semester. Rules are rules and they won’t be bent for some filthy gaijin.

At the end of the day however none of these matter and I can only blame myself. I applied for the scholarship. No one forced me. I knew it was not going to be a walk in the park. I knew that I shouldn’t have been lazy about certain classes, that I should have just forced myself to sit down and study all night if I had to. I should have taken the first year of language studies a lot more seriously. I shouldn’t have lost credits to absolutely stupid things like mistaking the day of the exam. I probably should have made more friends, especially with locals. Because now everyone else I knew finished and went home and I am here pretty much alone. I was even told I should have had a Japanese girlfriend: if anything that would have had a great effect on my language skills.

I didn’t do any of the above and now I’ll have to stay in Kobe for another semester. To make matters worse naturally the scholarship is over, I won’t receive a penny anymore. I’ll have to pay tuition and living expenses. And by ‘I’ I mean my parents of course. Ironically the recent changes in exchange ratios just doubled these costs. More reason to feel contrite.

But there isn’t anything else I could do. I am not about to just drop out and fill shelves in a supermarket. Even though when I finish, if I finish, prospects won’t be much better. At the age of 26 a simple BA degree is hardly impressive. Of course with no agreement between Hungary and Japan this degree will worth exactly nothing at home, as if I didn’t have one.

Well, least I have seen a part of the world most people will never, I guess.

Epic Fail

No really, there’s this game – some might know it – called World of Warcraft. It is approaching 12 million subscribers. And just recently an expansion pack came out, which most of these people bought as soon as they could, the little addicts they are. And guess what, the servers actually stood the throng of people logging on at the same time. (I know this, because I was there on release day in Borean Tundra, the little addict I am.)

Now the creators of WoW might want to lend a hand to Microsoft. Because the so-called web launch of the public beta of Windows 7 was a fail of epic proportions. One would think that a company with a budget that of a medium country’s could pull something off like this. But no, the servers hosting the beta sunk like a handleless hammer only to rise up again in a solid half a day. (I know this because I refreshed the error 403 a few times out of sheer curiosity.)

Also, a little while ago smart people have invited this truly great program called BitTorrent. It basically lets the users’ computers do the heavy lifting instead of one file server crumbling under the load. Successful operating systems are distributed on it, like linux. Just saying.

Of course there’s no such software as a Microsoft BitTorrent®, maybe that’s the problem.