Nagy az össznépi felhördülés az idei irodalom érettségikkel kapcsolatban. Nevezetesen azért, mert ha csupán pár ezer diák választja az emelt szintet, ugyan mi értelme is van az egész kétszintűségnek.
Ebbe talán ne is menjünk bele mélyebben. Csak annyit említenék meg, hogy bizony a diák sohasem volt hülye: minek kockáztatni egy esetlegesen gyengébb emelt szintű jegyet, ha felveszik egyetemre a sokkal biztosabban ötös alappal is.
Például az én gimnáziumomban fakultációkat lehetett választani azokból a tárgyakból, amikből felvételizni terveztünk majdan. Persze hamar rájöttek a tanáraink, hogy a vitt pontok rendszere miatt tulajdonképpen magával szúr ki a diák, ha mondjuk a magyar faktot választva véres verítékkel is csak négyest tud szerezni. Hiszen az alapórás kacagva melléteszi majd az ötösét, és máris több pontja van, hiába tud kevesebbet. Különösen mivel akkoriban még dívott a pontduplázás intézménye. Úgyhogy megoldották nekünk azzal, hogy mindenki külön kapott fakultációs és normál jegyet is.
Ma sem más a helyzet, a diák pontszám-maximalizál.
Ennek kapcsán kezdtem el gondolkodni, hogy bár a kétszintűség értelmetlenné válásában vajmi kevés szerepe van, attól még az irodalomoktatás eléggé rosszul működik nálunk. Főleg az a része, ahol műveltséget és olvasottságot kellene szerezni.
Én megértem, ha valaki nem szeret olvasni. Ki ne emlékezne borzadva a kötelezőkre, az olvasónaplókra és az ellenőrző dolgozatokra (t.i. hogy olvastad-e).
Az általános iskolában kezdődik a baj, ahol a szerencsétlen gyereket rögtön az olvasás megtanulása után olyan százéves művekkel bombázzák, mint a János vitéz (1847), a Kincskereső kisködmön (1918), A kőszívű ember fiai (1869) vagy a Légy jó mindhalálig (1920). Ezek egy mai gyereket a legkisebb mértékben sem kötnek le, nem tudják értelmezni a környezetet és a szereplők döntéseit, idegen tőlük a nyelvezet és a stílus.
A János vitéz még hagyján, csak egy verses formájú mese, de személyes emlékeim például a Kincskereső kisködmönről borzasztóak. Gyerekfejjel totális káosz, és szörnyen depresszív. Ráadásul minden második szava olyan, hogy ma már alig hasznájuk, vagy ma már nem létező fogalmat jelöl. Végigszenvedtem, de alig tudtam elolvasni. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel.
A “kőszívű”, ami akár egy izgalmas kalandregénynek is tűnhet, a legelszántabb olvasó fiatalt is őrületbe kergeti az első hatvanoldalas tájleírás után. Emlékszem tesóm mennyit szenvedett vele annak idején. Persze ízlés kérdése, én szerettem, de én már akkorra többszáz könyvvel a hátam mögött jobban tudtam értékelni a teljes élményt. Egy átlagos iskolás jó esetben a kötelezőket ha elolvassa, és egy tucat könyv után kapja az arcába Jókait.
Végül a hogyan neveljünk könyviszonyban szenvedőt olvasmánylista koronázatlan királya a Légy jó mindhalálig. Tizenvalahány évesen én még ennél lelombozóbb írást nem olvastam. Nyilas Misi, az emó, többszáz oldalon keresztül szenved vagy sír, és közben jó. Bizonyára értékes irodalmi mű, de olvasás megszerettetésére teljesen alkalmatlan.
A legszörnyűbb az egészben az, hogy ezek után nyilván olyan emlékek maradnak meg az általános iskolásban, hogy az irodalmilag minőséginek ítélt könyvek mind borzasztó unalmasak, a kötelező olvasmányoknál hatékonyabb kínzóeszköz pedig nincs. Eleve halva született ötlet erre próbálni építeni középiskolában.
Miért gondolják az oktatásszervezők azt, hogy ami száz éve bevált az ma is be fog? Gondoljunk bele micsoda iszonyatos fejlődésen ment keresztül a világ Móra vagy Jókai kora óta. A mai alsó tagozatos csak üres tekintettel néz, ha a körte-muzsikát emlegetik, és elkezd a PSP-n Need for Speedezni.
Persze lehet siránkozni a magas kultúra halálán, a klasszikus műveltség elvesztésén, de ha a szerencsétlen gyerekre ráerőltetjük a korának és korunknak nem megfelelő könyveket, akkor nyilván nem fog olvasni. Először csak szeresse meg a dolgot. Olyan nagy szentségtörés lenne Harry Pottert vagy Coralinet adni a gyerekek kezébe? Vagy később lazítani egy-egy kalandregénnyel, Agatha Christie-vel vagy Rejtő Jenővel? Nem az lenne a lényeg, hogy olvasson valamit a gyerkőc?
Gyerekkoromban imádtam Gerald Durrell Léghajóval a világ körüljét. Utána expedíciós karavánokat építettem Legoból napokig. Nem mellesleg vagy tízszer elolvastam a könyvet. (Van egy dinoszauruszos folytatás is.) Vagy később teljesen magával ragadott Merle világa: Állati elmék, Védett férfiak, Malevil; egyszer megtaláltam a polcon, és nem tudtam letenni őket (pedig akkor még fiatal is voltam hozzájuk).
Testvérem egy rajzfilm után hatalmas Ivanhoe-fan lett. A fiúk biztosan élveznék a könyvváltozatát is. A három testőr vagy a Tamás bátya kunyhója is talán jobban beválna Az ezüst tó kincsével együtt.
A fentiek csak példák, amik eszembe jutottak. A lényeg, hogy van olyan könyv, ami leülteti a legelvetemültebb kölköt is, csak meg kell találni. Az lehet, hogy az adott alkotás nem felel meg a klasszikusan (nádpálcával és körmössel) művelt minisztériumi döntnöknek, de létezik. Miért ne lehetne ezeket a könyveket is beépíteni tehát a “kötelezők” közé? Az a jobb, ha örökre megutálja a diák az irodalmat és az olvasást, vagy ha a kezdetekben könnyedebb olvasmányokat forgatva legalább az esélye megmarad neki, hogy később eljusson az irodalom nagyjaihoz is?
(Egy magyarra fordított Cory Doctorow sem lenne utolsó olvasmány, például a Little Brother. Persze itt már nem az lenne a gond, mint a Kincskeresőnél, hogy a szegény diák nem tudja, mi az a ködmön, hanem hogy a magyartanárok állnának értetlenül a router kifejezés előtt.)
A középiskolában is előfordul, hogy egy adott művet nem igazán a megfelelő életkorban olvastatnak. Ez a nagy hátulütője annak, hogy az oktatás gerince igazából az irodalomtörténet lineáris menete. Az ókortól kezdve napjainkig jutnánk el, ha a végén nem mindenki az érettségi lázában égne. Így nem jut idő az egyik legizgalmasabb részre, a kortárs irodalomra.
Radikális, tudom, de ha esetleg nem életrajzokat tanulnának a nebulók, hanem több műértelmezést, beszélgetést csempésznénk a tananyagba, talán több idő maradna mindenre. Nagy íróink gimnáziumai, szerelmei, a Kiskőrösök és Debrecenek, a Lédák és a Csinszkák, úgyis egy nagy masszává folynak össze pár év múlva. Ami megmarad(na), azok az olvasmányélmények.
Sajnos elfelejtettem a sorozat címét, és nem ülök otthon a könyvespolc előtt, de valaki kommentben biztosan kisegít: nagy A4-es formátumú füzetek, mindegyikükben egy-egy híres művel, széljegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva. Az első oldalakon bemutatták az írót, a mű keletkezésének körülményeit, és néhány értelmezési alternatívát. De a legfelbecsülhetetlenebbek a szöveg mellé beszúrt magyarázatok voltak mégis. Valahogy így képzelném el én a középiskolai irodalomkönyveket, a mostani (én időmbeli) kétkötetes életrajzok + szöveggyűjtemény formátum helyett.
Hiszen minek besulykolni a sok hasznavehetetlen adatot, ha a diákok úgyis a neten keresnek utána, ha szükségük van rá. Inkább egy olyan adatbázist lenne érdemes építeni, egy irodalmi wikit, amiben nyugodtan kereshetnének, mert lektorált, hiteles információkat tartalmaz. Az amúgy Petőfi életútjának magolására fordított időben pedig lehetne még többet olvasni, vagy megtárgyalni az olvasottakat.
Persze az sem lenne rossz, ha a klasszikusokat levadászhatná PDF-ben a diák, és nem kéne megvenni feltétlen egy vagon könyveti. A MEK jó kezdeményezés (ha eltekintünk a ritka gusztustalan weboldaltól), de messze nincs benne elég mű. A digitális táblákra szégyenszemre nincs digitális tartalom.
Persze lehet, hogy nincs igazam, és tényleg az lenne a tanárok feladata, hogy igenis megtanítsák a kölköket az igazi irodalom szeretetére (bármi is legyen az) ha beledöglenek is.
